Somogyi Néplap, 1971. október (27. évfolyam, 230-256. szám)
1971-10-03 / 232. szám
A labda kerek — Sportudósítás — va Kérte, hogy men^ jen fel vele az in- I" tézetbe, és várja meg a folyosón. De ő nem ment. Inkább itt állt a sarkon, és járkált le-fel a járdaszélen. Nem szerette a kórházi, meg az orvosi dolgokat. Kezét a ballonzsebbe dugta, és magasra húzta a sálat a nyakán. A szájából lógott a cigaretta. A szél szította a parazsát; amint lefelé haladt a járdán, szembefújt a szél, és a cigaretta pernyéit elhordta a füle mellett. Néhány fa is állt az utcában, négyszögű homokágyban és ezekről piros szélű levélkéket szaggatott a szél. Zörögve gurultak a lába körül. Aztán Éva hirtelen belékarolt: — Soká jöttem? — Már fizott. Nem szeretett várni. — Soká jöttem, kedves? — hallotta. — Na, mi van? Eldobta a cigarettát, és átfogta a lány vállát. A csikk a szélben szikrázva szaladt a fal töve felé. — Van... — mondta Éva. — Most már biztos! Hirtelen nagyon csendesek lettek, csak lépdeltek egymás mellett, egymásba fogódzva. (A fiú lógó fejjel, szélfújta barna hajjal, és arcán néhány friss ránccal.) A lány félénken, izgatottan, fel-fel- pillantva, s ahogy hallgatott, a szájával kicsit csücsörített, mint akibe beléfojtották a szót. Az esti fuvallat utánuk futtatott néhány kunkorodott, zörgő levelet Befordultak a sarkon: erre már égett néhány színes neoncső a kirakatok fölött; tekert betűk és formák. Trolibuszok surrantak el mellettük az úttesten, ringó testtel, mint szelíd, hájas állatok. A fiú hosszúkat lépett, és lassúkat, a lány apró kopogó tipegéssel követte. Éva a vállát átfogó kéz után nyúlt, oldalt fordította a fejét, és pici, meleg csókot nyomott a vaskos, rövid körmű ujjakra. Aztán ránézett a fiúra szelíd őzszemekkel, egy kicsit hunyorított is, mint máskor pajkos kedvében, de a fiú rá sem hederített, csak a cipője előtt figyelte az utcaköveket Erre a lány is megharagudott, vagy legalább is elmúlt a kedve, abbahagyta a szelíd nézést, a csókokat, és a kirakatokat, meg az embereket kezdte figyelni. — Hm? — mondta egyszer- csak, s alulról megint a fiúra tekintett. — Tessék? — ocsúdott az mély, idegen hangon. — Nem szóltál? — Nem. Éva vállat rántott, és egészen lelassított. — Na — mondta a fiú. — Utálom a hallgatást — fakadt ki Éva. — Hallod? Gyűlölöm, amikor így jössz mellettem, némán lógatod a fejed és nem tudom, mi van benned. Hallod? Nem tudom, mi van benned, csak hallgatsz és bámulsz! — Ideges vagy — mondta színtelen hangon a fiú. — Mert ingerelsz! — Ezzel a makacs hallgatással ingerelsz ! Azt akarta mondani, hogy marha hallgatással... Durván akarta mondani. De idejében kijavította. S belül megijedt: már ilyet tudok mondani neki?! Mentek tovább ugyanúgy: a fiú lógó fejjel, a lány sértődötten. — Éva — szólt egyszer- csak a fiú. — Ne veszekedjünk! Mi a csudának még veszekedni is? — Hát Jő.:: — mosolyodott el a lány. De a fiú komor maradt. Egy kicsit sápadt is volt. És fújt a szél, s attól egy cseppecskét fázott. — Nézd, kedves, ez nagyon nagy gond! örült nagy gond. — Majd áthidaljuk. — Ne légy ennyire felületes! — Elvégre az enyém. — És az enyém. Az én kötelességem, hogy megmondjam: ne legyen. Erre még nem gondoltál ? — Erre... nem! Kiértek a sarokra. Itt már villamosok is mentek, nagy robajjal zörögtek a rozzant macskakövek közé épített síneken. S autó is járt itt, sok, a zajtalan trolibuszok helyett. Alig lehetett érteni egy- egy szót. — Pedig gondolnunk kell — mondta a fiú, és elővett egy cigarettát a bal zsebéből. A jobból gyufát kotort elő, és hátat fordított a szélnek, rágyújtott. — Erre gondolnunk kell, kedves — mondta —, amint kifújta a füstöt. A füst a szótagok szerint pöfögött ki a hűvös szébe. va előrebámult a színes utcába, és f nagyokat lélegzett. Andrisnak igyekeznie kellett, hogy utolérje. — Észnél kell lennünk, kedves! — Ne mondd, hogy kedves! Rettenetes, hogy mindig azt mondod: kedves ... Mint egy jóisten! — De ... azt akarta mondani, hogy kedves. Nyelt egyet: — Ideges vagy. Nem mondta az orvos, hogy ideges vagy? No, hisz’ ez vele jár... Egy KÖZÉRT előtt mentek el, s a bolt zöld neonja megfestette a lány arcát. Mintha fuldokolt volna. — Az lehetetlen. — Mi? Hogy ideges vagy? — Elvenni... az lehetetlen. Én akarok gyereket! Ha nem is most, ha nem is jókor jön, akarok! Tudod, hogy járt a nagynéném? Elvették tőle az elsőt. Fiatal házasok voltak, szégyelték volna. Mindjárt az első évben ... Aztán többet soha! Annyit nyavalygott gyerekért, én láttam. Mindig az öcsémet vagy engemet akart örökbefogadni. — Ezer közül egy. Vagy még kevesebb ... — Andris igyekezett megfogni a lány vállát, de Éva lerázta magáról. — Megölnéd? Mi? Megölnéd a gyerekedet? Fintort vágott, nem válaszolt. — Anyatigris — gondolta. — És az esküvő? — tette hozzá nagyot szippantva, s orrán-száján bőségesen eresztette a füstöt. — Megesküszünk! — S mit szól a rokonság? Éva megállt, ráncolta a homlokát. Sápadt, vértelen ajka egy kicsit reszketett. — Te, hát most jössz elő a kispolgári félelmeiddel? Mit érdekel engem a rokonság? Talán a rokonságnak fogok élni? Talán a ml dolgunk mellékes és csak az a fontos, hogy tetsszünk a tántikának?! Egy frászt, kisfiam! — Na, de hát gyerekkel... Egy férfi rájuk nézett, pár lépésről ismét visszafordult. András belekarolt a lányba: — Gyere, nem szeretem, ha mások is hallják! Gyere, üljünk be egy eszpresszóba! — Nincs kedvem. S különben is hány tat a dohányfüst! Andris eldobta a cigarettát, és kétségbeesett mozdulattal tette zsebre a kezét. — Aztán meg — szólt egy kicsit félszegen — lakás sincs ... Honnan veszel lakást? Én nem dobhatom ki Lalit... Nem kereshet másik szobát.., Különben sem kap háromszázért olyat, amilyen a mienk. Háromszázért ki engedné meg neki, hogy a konyhát meg a fürdőszobát is használja? S csak kilencszázat keres. Élni is kell. Nem dobhatom ki._ A fiú igyekezett, hogy utolérje a lányt Néha nagyon hangosan zörgött el a villamos^ az úttest közepén. Már sötét volt, csak a kirakatok világítottak. A szél rángatta az ívlámpák huzalját: imbolyogtak az árnyak. — Meg ki sem menne — fűzte tovább András. — Mért menne ki? Nem köteles. Háromszázért nem kap ilyen albérletet, ötért kap. Vagy hatért... Éva csak hallgatott makacsul, Andris meg igyekezett belékarolni. A lány hagyta. — Különben is... A néni nem is venne oda házaspárt! Pláne, ha meglátná a hasadat. Egyáltalán: ki vesz fel gyerekes házaspárt albérletbe? Senki. Olvasod az újságokat? Gyerektelen házaspár ..; az igen, az még elmegy; de gyerekkel? Pláne csecsemővel?!.., Figyelte Éva arcát, de az nem szólt Nézett előre, rágcsálta a szája szélét, s ment mellette, mint egy bábu. — És hozzátok se... oda se mehetünk — magyarázta tovább. — Vagy odavenne a nagynénéd ? Szoba-konyhás lakásba? Mi? Hm? Na, meg- kukultál? — Nem. — Nem venne, mi? Hát persze, hogy nem. Pláne gyerekkel ... — Nem venne. — És hol kapsz lakást? Hol kapsz az eljövendő tíz évben lakást? Sehol. Sehol, öregem! Arra várhatsz... Há?l Ketten még esak találunk valami szobát. Elég drágát, persze, de hát ketten leszünk. Hanem a gyerekkel... az lehetetlen... Éva megállt, nekidőlt egy hirdetőoszlopnak. A bal öklét kivette a zsebéből, és elkezdte vele dörzsölni a homlokát. — Nem akarom ... Szeretném! Nem érted? Ügy szeretném! — Ne csacsiskodj! —soda- állt eléje, mert már nézték őket néhányan, hogy mi van a nővel. — Rosszul van? — kérdezte egy nénike. — Nem, köszönöm! Gyere drágám, mert csődület lesz! Ismered az embereket. Éva belekarolt és tovább mentek. — Muszáj — mondta halkan a fiú. — Muszáj!... Éva megrázta a fejét, sírva és sápadtan. Nagyon fájt neki, amit Andris mondott. Sírt, hangtalanul, mert már megértett mindent. — Tudom, hogy most haragszol rám, és azt is tudom, hogy megvetsz — mondta a fiú. — Pedig szeretlek. Nagyon. És csak jót akarok. Hidd el, muszáj... Éva vállát rázta a sírás, belecsimpap-'1'■'dott Andrisba. — A fi' — Tue — Met — Tudó.. — És nem is izgat? — Izgat, de mit csináljak? Muszáj... Te is tudod, hogy muszáj! — Most egymáshoz értek, és összezárták felső karjukat. A szél csomókba kócolta a hajukat, friss, erős levegő volt. Éva nagyot lélegzett: — Szegény kicsim! — Majd egyszer... — De a nagynénikém... — Butaság! Butaság ha mondom. Csendben kerülgették az embereket. Az úttest közepén nagy robajjal mentek a villamosok. — ötszáz — mondta Andris. — Azt hiszem, ötszáz forint. — Rengeteg. — De nincs cécó, igazolások, kérvény... Ä doktor befektet a kórházba két napra, és minden rendben lesz. Majd meglátod. — Félek — szólt Éva, és megborzongott. — Hazakísérlek — mondta a fiú. — Ideje. Tíz óra. V illamosra száltak, és megálltak a peronon. Ahogy rázott a kocsi, Éva lassan megfogta a hasát. Aztán megkereste Andris tenyerét, és azt is a hasához szorította. — Itt lehet. Mit gondolsz: fiú vagy lány? Hathetes... Andris jegyért nyúlt a zsebébe. Aztán egy picit rámo- solyodott Évára. — Talán fiú. Éva azonban komoly lett, és erre ő is elhagyta a mosolygást. — De az is lőhet, hogy lány — mondta halkan. A fiúk a rejtekhelyen A fiúk a rejtekhelyre vonultak. A rejtekhely nagyon jó rejtekhely, mert árnyasak a fák, tiszta a levegő, és a fiúkat itt alaposan meg lehet mozgatni. A kiadós reggeli után kiadós edzés következett. Élvezet volt nézni, ahogy Cso- honya ll-röl, a CSTK üdvöskéjéről vastag sugárban ömlik az izzadság. Ez szép, ez jó, csak így tovább fiúk... Megkérdeztük Puczurák főedzőt, a szurkolók népszerű Pucu bácsiját, mit vár a mérkőzéstől: — A labda kerek — nyilatkozta diplomatikusan. — De ha történetesen hatszögletű, akkor sincs baj, mert a jobbtól kikapni nem szégyen, csak kellemetlen ... Nagyon eredeti volt, amit Csohonya II. mondott: — Mindent el fogunk követni ... A fiúk roppant elszánt hangulatban vannak. Ízelítőt akarnak adni a korszerű labdarúgásból ... A fiúk a mérkőzésen A csapat kifutott, a labda elindult 90 perces útjára. Most kellene hajtani, mert egy gól alaposan megnyugtatná a fiúkat. Csohonya II. alaposan mellé durrantott... Mindegy, fő, hogy a fiúk betartották a taktikai utasításokat: tökéletesen betartottak az ellenfélnek. Sajnos, a játék gólra megy. A fiuk most mégis bizonyítanak: megmutatják milyen az igazi, technikás magyar labdarúgás. Huszáros rohamokat vezetnek. (Felhúzták a »góllövő cipőjüket«.) De a jó helyzetnél nincs jobb... Es a jó helyzet itt, ezúttal, kevés. A szünetben a főedző alaposan megmossa a fiúk fejét. A fiúk alaposan megmossák a lábukat. Most kellene biztatás a fiúknak... Csohonya II. labdájának szeme van. Különösen a szabadrúgásának. Mintha zsinóron húznák — mellé. De nem baj, győzzön a jobb! Legjobb védekezés a támadás. Az a fontos, hogy hátukra vegyék a pályát. Ne feledjék, hogy a mérkőzés 90 percig tart. Nem feledték. Sajnos, a bíró hosszabbított, és a 91. percben gólt kaptak a fiúk. A hagyományos magyar balszerencse! A fiúk mindenesetre csuromvizesek. Es ez is nagyon fontos. A fiúk a mérkőzés után A fiúk a nagy mérkőzés után gőzfürdőbe mentek. A fiúk a gőzfürdőben levetették a cipőjüket, majd <c ruhájukat. Ezután bementek a gőzbe, és nagyokat szuszogtak. Látszik, hogy jó erőben vannak, bár a mérkőzés sokat kivett belőlük. Puczurák főedző, a szurkolók népszerű Pucu bácsija eközben figyelte a fiúkat. Árgus szemekkel. Sajnos, Liechtensteinszky Pimpi rúgást kapott a bal vádlijára. Csak a tüzetes orvosi vizsgálat... Pihennie kell... Güzü III-nak kiújult a régi mandulaszemölcse. Gondjaink vannak ... Ennek ellenére bízom abban, hogy teljes értékű harcosok... Csohonya Il-t sikerült szó- ■» ro bírunk. Éppen a gyúrópa- don feküdt Pokróczy gyúró markai között. Megint nagyon eredetien nyilatkozott: — Mindent elkövettünk ... Mindent elkövettünk ... Mindent el fogunk követni... Kinyomja a vakbelem, mester! — jajául fel, és tértölelő rúgással ügy eltalálta Pokróczy gyúrót, hogy az kénytelen volt meghajolni a nagyobb tudás előtt. Pedig egyáltalán nem játszott alárendelt szerepet, nem tisztelte nagynevű ellenfelét, és azt vallotta, hogy veszteni lehet, de szív nélkül játszani nem, s nincs helye a kisasszony- futballnak.,. Ezután a\fiúk együtt maradtak, és könnyű ebédet fogyasztottak. Tejfölös bablevest, kolbásszal, hagymás rostélyost, füstölt csülköt, túrós csuszát, tortát! — Evés közben jön meg az étvágy — nyilatkozott Csohonya II. két csülök között. — Nem szabad lebecsülni az ellenfelet, ezért a jövő vasárnap megint nem ismerünk elveszett labdát.. „ Novobáczky Sándor IBY ANDRÁS: Örökség Sok furcsa-bolond ősöm volt, Hagytak rám átkot, bús hitet. Az egyik bosszút forralón rám hagyta kincsét: a szívet. Gazdagon hullt el egyikmásik, azért dúskálok önmagámban, Szegényen hullt egyikmásik, azért búsulok önmagámban. Egyik harcolt lángra gyúlva, és leölte másik ősöm, csatát vesztett lányra hullva, s leborult a zöld mezőkön. Pogány pap volt másik ősöm: áldozott az istenének, rémületes, öreg őszön rítt a rideg istenének. Csakazértis volt a másik pártütő és hitehagyott, szinte most is ide hallszik, amint örökséget hagyott. Fájt a másik mindenkinek, és mindenki fájt őbenne, de úgy adott, mint akinek semmi fájdalma sem lenne. Az egyiknek dala zengett végesről a végtelenig; kósza keresése mellett nyugalomvágya űzetik. Végletvágyó volt mindenik, de áldóját minden jónak, jutott mégis mindig nekik szenvedő sorsa a Jóbnak. Sok, furcsa-bolond ősöm volt, hagytak rám átkot, bús hitet, Az egyik bosszút forralón rám hagyta kincsét, a szívet. KERÉNYI GRÁCIA: Rezgő lila Lila virágok nyúljatok értem amikor a falak föl-alá járnak. Rezgő, lila alkonyi levegőből építek neked várat. A földszinten lakik a dió, meg a gesztenye, a szőlő meg a kenyér az emeleten. A földszinten göröngyös a vágyakozás. Az emeleten hallgatag és lágy a szerelem. En teneked soha nem csilingelnék. A szemem is kinyithatom, ha akarod. Ilyen szeretőd többé nem lesz. Ilyen szeretőm többé nem lesz. bántóm. Ilyen jóakaród. SOMOGYI NÉPLAP Csütörtök, 1971. szeptember 3*. Ilyen KETTEN Kelle Sándor festménye
