Somogyi Néplap, 1971. október (27. évfolyam, 230-256. szám)
1971-10-28 / 253. szám
Egy érdekes könyvről Csak egy kis ötlet A Gondolat Kiadó hosszú ▼árakozás után közreadta Georges és Germaine Blond Évezredek asztalánál című, a táplálkozás történetét bemutató könyvét A két jó nevű francia szerző érdekes, lebi- lincselő-csevegő stílusban, de a szakmai igényeket is mesz- Kzemenően kielégítve ismertet meg minket azzal a több ezer esztendővel, amelyben kialakult étrendünk, é» táplálkozásunk civilizálttá, olykor-olykor mór raffinálttá, sőt ínyencé fejlődött Csak étvágygerjesztőül (természetesen nem az ételek, hanem a könyv elolvasása iránt) felidézünk néhány kedves részletet a szerzőpár munkájából, amelynek főbb címei között ilyeneket találunk: Görögország: a pásztoroktól a he- térákig, vagy: Az ősi konyhaművészet. vagy: A párizsi kávéházak. Így mutatnak be .egy római orgiát: '»Rájöttek, hogy az Ital nélkülözhetetlen az egész lakoma alatt. És mégis, eleinte nem ittak, vagy csak a lakoma vége felé. De a civilizációk ritkán fejlődnek a szigorúság irányában- És azután mihez kezdjenek egy rendkívül fényűző és jól megöntözött lakoma után? Á mulatni akarók napjainkban még csak választhatnak éjjeli lokálok és a sztrip- tizmulatók között. Nagyon gyakran elfelejtik a következőket: ritka kivételtől eltekintve, az ókorban semmiféle éj- szakl látványosság nem volt. a cirkuszi játékok és egyéb szórakozások délelőtt zajlottak la. S ha mégis elhatározták, hogy az estét szórakozással fejezik be, csak otthon rendezhették. Ilyenkor beparfümözték magukat, fejükre koszorút tettek, megválasztották a lakoma királyát, ő válogatta meg a borokat, ő mondta meg, mennyi vízzel keverjék, milyen sorrendben igyanak, és mindegyik vendégnek hány serleget kell felhajtania.* A továbbiakban folytatódik a lakoma, sokszor már dühöngő oosmánságba fajuláesal, gz eszem-iszom, a ritka és élv- hajhász kicsapongás. S ahogyan ezt a fejezetet kitűnő iróniával befejezik: »Római or- aia — a két szó szinte elvá- 1aszthatatlan. Ismertünk mást, ".agyóbb történelmi ígazságta- ’anségokat is. Az antik Róma nagyságán ez sem ejt csorbát.* Vagy olvassunk néhány izgalmas részletet arról, hogyan keletkezett napjaink konzervje: »Párizs 37 utcája különböző érdemű tábornokok nevét viseli, ezzel szemben egyetlen utcát sem neveztek el Nicolas Appertról, aki a XIX. sz. elején az élelmiszer konzerválásának új és forradalmasító módját fedezte fel. Appert nem tartozott azok közé a tu- I dósok közé, akik mikroszkópjuk segítségével a mikrobák felfedezésén munkálkodtak. Egy chalons-sur-Marne-i vendéglős fia volt, aki a szakács- mesterséget az apai háznál tanulta meg. Egy ideig néhány nagyúr konyháján szolgált, majd 1780-ban saját kezelésében cukrászdát nyitott Párizsban, a Lombard utcában. A gyümölcsöknek cukorral való konzerválása vezette rá, hogy foglalkozzék az élelmiszerek rothadását okozó mikrobáknak akkor igen vitatott kérdésével. ... Elvíharzoirt a forradalom, a háború is megtette a magáét: rongyos és kiéhezett hadsereg támolygott az országban, A direktórium 12 ezer frankos jutalmat tűzött ld annak, aki megtalálja a hadsereg és a tengerészek számára szánt élelmiszer konzerválásának módját. Appert nem habozott többé hivatása követésében. A konzerveket — vagyis a jól bedugaszolt és lekötött palackokat és poharakat — három nagy rézüstben főzte. 1804-től a hajóskapitányok onnan vitték nagy tengeri útjaikra az élelmiszereket, amelyek azután hosszú hónapok múlva kerültek fogyasztásra. Mind jól kléllották az idő próbáját. De Appertnek 1810-ig kellett várnia, hogy megkapja tizenkétezer frankos jutalmát. Mikor 1841-ben meghalt, még annyi sem maradt utána, amiből eltemethessék, s így holttestét közös sírba dobták.« Számtalan hasonlóan érdekes részletet idézhetnénk, de kóstolónak ennyi is elég! A szerzők a könyv végén a tegnapi és holnapi táplálkozás veszélyeiről, az új termőföldekről, a még kiaknázatlan tengerről, az élelmiszerkémiáról és több más érdekes, a köz számára ma még újdonságról is megemlékeznek. O. B. Egykori katonatáreammal futottam össze a minap. Meglepett a találkozás, mert tudtam róla, hogy az ország túlsó szegletében dolgozik, egy tervező vállalatnál. Onnan is hívták be katonának annakidején. Most, hogy megláttam, ezért néztem'nagyot. De gyorsan megmagyarázta, mi járatban volt errefelé: — Otthon voltam a szülőfalumban. Átutaztam a megyéteken, s gondoltam, megnézem a »fővárosotokat*. A szomszéd megye egyik falujában jártam általánosba, onnan mentem kö» zépiskolába. Aztán a szüleim elköltöztek, így a második évet már másutt kezdtem én is... No, szóval otthon voltam. Képzeld, két napig! Mégpedig nem is a saját ötletem volt az utazás. De ezt érdemes lesz meghallgatnod... — Van annak már vagy két hete, amikor levelet hozott szülőfalumból a posta. Meglepődtem, hogy ugyan mit akarhatnak tőlem. Hát arról volt szó a levélben, hogy ha tehetem, ekkor és ekkor utazzam hozzájuk,, jelentkezzem a tanácson, ott majd vár Tóth Pista, a titkár. Egy találkozóról volt szó. Ez a Tóth Pista nagyon részletesen megírta, hogy mi a tervük, hogyan született meg az ötlet az egyik KlSZ-taggyűlésen. Tehát: a faluból elkerült és most különböző munkahelyeken dolgozó emberek találkozóját rendezték meg, méghozzá azzal a nem is titkolt céllal, hogy a részvevők a szakmájuknak, munkájuknak megfelelő módon segítsék szülőfalujukat. Ki ahogyan és amiben tudja. És persze, ha egyáltalán akarja. Mert ezért nem jár anyagi szolgáltatás, csak köszönet, azt pedig a szülőfalu adja... — No, a levélben a találkozó céljával kapcsolatban ez volt olvasható. Megmondom őszintén: nem sokat gondolkodtam rajta. Családom még mindig nincs, így aztán csak a munkahelyemen kellett megbeszélni a továbbiakat. Szabadságot kértem, vonatra ültem, hazamentem ... Egy csomó idegen arc, egy kic«it ismerős nevek, ezek fogadtak. De nagy szeretettel, az biztos! Volt ott, pajtás, orvos, mérnök, postatiszt, két géplakatos, még egy mozdonyvezető meg két rendőr í«. Azt mondta a Tóth Pista meg a többi helyj beli KISZ-es, hogy harmlnc- j ötig bezárólag hívtak meg I bennünket, persze csak azokat, akiknek valahogy megszerezték a címét Ml még fiatalnak számítunk, mondták, több energiánk van munkánk mellett az ő gondjaikkal is törődni. Persze, csak akkor, ha erre magunktól vállalkozunk, tették hozzá. — Végigsétáltunk a falun, sőt kimentünk a határba is: megmutatták az új majort. Aki a géphez értett közülünk, persze, mindjárt az ott álldogáló traktort nyüzsögte körül. Az építész az istállót nézegette. Annál a kérdésemnél, hogy vajon mikor kötik össze kövesd ttal a falut meg a majort, mindjárt szavamon fogtak: van nekik gépült, pénzük, kétkezi erejűk is, csak meg kellene tervezni az egészet, költségvetést csinálni, a többit már megoldják ők maguk ... Volt közöttünk egy megyei pártfunkcionárlus, Ugyancsak fiatal erő. Előrukkolt az ő ajánlatával: kéthetenként kiutazik egyszer-egy- szer előadást tartani az ősszel induló politikai tanfolyamra. Az egyik bankfiók munkatársa azt mondta, ha kérik egy-két napra kijön és átvizsgálja a ,tsz könyvelését, s ha kell, segít, tanácsot ad. A rendőrök is ősszedúgták a fejüket, és kisütötték, talán a KRESZ-okta- tásban hasznukat vehetnék, mert a szövetkezetben sok a gép, a fogat, a faluban pedig egyre több az autó, a motor- kerékpár, de a bicikliseket sem árt kioktatni... — Nem írtunk alá megállapodást, de megígértük, hogy ki-ki töri még a fejét, mit is tehetne azon túl, ami ott kapásból eszébe Jutott. Én úgy látom, megérdemli az a falu, hogy ahogyan tudunk, segítsünk rajta. És jó volt látni, önmagunkat... Ha otthon dolgoznék, én Is azt csinálnám, amit a Tóth Pistáék. Fiatalok, és azzá szeretnék tenni maguk körül a falujukat is. Ebben ml is segítünk nekik. Nos, mit szólsz az ötlethez? Bevallom, hogy irigylem. Boldog lehet az a falu... tí. V. ^9* Ősz a parkban rí zegény máma sokat pa- S naszkodott a gyomrára. Pedig kipróbálta már az akkoriban szokásos gyógymódokat. Volt javasasz- szonynál, megöntötték, ráolvastak, sőt megitta már a hét mezsgyén szedett hétféle fű éjfélkor forralt főzetét is — anélkül, hogy valami komoly javulást észlelt volna. Ekkor ajánlották neki, hogy próbálja meg a szakácsi Szűz Mária által megszenteli fának a kérgét. Aki abból evett, az mind meggyógyult. Szegény, ő is elhatározta, hogy szerez óbból a szent kéregből. Afféle zászló nélküli zarán- iokcsoportba verődtünk né- •ányan, köztük Lajos bátyám, jómagam, meg Annus húgom. Szombaton hajnalban indultunk. Toronyiránt ballagtunk keresztül a baglasi hegyen, neki a nyíresi legelőnek, s onnan a horvátkúti szőlőhegyen át, Feregyházának. Mezítláb mentünk, a por mint hűvös bársony simogatta lábunkat. Már rérfc elharangozták a delet, amikor Szakácsiba érkeztünk. Egy üresen álló nagy is" állóban kaptunk szállást. Voltak ott héthelyiek, újlakiak, szentpáliak, keresztúriak vegyesen. Másnap hajnalban korán kiosontunk közös szálláshelyünkről, s meg sem álltunk az ötödik Szomszédig, ahol láttuk, hogy többen gyülekeznek. Megtudtuk, hoy pálinkát mérnek. Jól le volt hűtve a rn~ii itatóvályúbán Poharazás közben az öreg gazda elmagyarázta, hogy mit merre találunk. Hol van a híd meg a csodás fa. Köbben csak sunnyogott, nevetett rajtunk. Hát ha már eljöttek, csak nézzenek jól körül, hátA CSODATEVŐ AKÁCKÉREG ha látnak valamit, találkoznak a csodatevő Szűz Máriá val. Mert én semmit sem láttam. El is indultunk a hídhoz. Aztán megbámultuk a »szent fát* — már akkor egy szelet háncs sem volt rajta. Közben csoportosan özönlöttek a zarándokok, néhányan zászlókat is hoztak, énekeltek, imádkoztak. Leginkább az az ének járta, hogy »A szakácsi híd alatt leszállt Mária...« Mikor aztán megkezdődött a szabadtéri mise, egy köszörűs cigányasszony egyszer csak kiabálni kezdett, hogy a kislánya látja a szűzanyát. Tódult a nép, majd összetaposták egymást. Mi egészen közel álltunk hozzá. Amolyan 7—8 éves, vékonyka, maszatos kis cigánylány volt szegény, és igen ijedtnek látszott. Csak nézegetett a nagy fekete szemeivel, de nemigen beszélt. Egyre kérdezgették, hogy merre. látja o szűzanyát, meg hogy milyen ruha van rajig... De a kislány helyett inkább az anyja magyarázok. Azt mondta, hogy q. kislány félős. Én is láttam, hogy fél, de nem a Szűz Máriától, inkább az anyjától, aki igen erőszakosan magyarázta neki, hogy mit lásson. Mikor aztán a cigányasszony kapta a kötényét és elkezdett kéregetni, már láttuk, hogy az egész látomást csak ezért találta ki. Még nézelődtünk egy darabig, de nagyon meleg volt és nagy tolongás, így elhatároztuk, hogy otthagyjuk a misét. Éppen indulni akartunk, amikor ismét kiabáltak, hogy valaki látja Szűz Máriát. Megint futottak a hid felé. Mi is utánuk eredtünk. És mit látunk? Kiss Ágnes kiabált ott, hogy »szerelmes szűz- anyám.. .* Meg egyéb ilyen szentes dolgokat. A haja kibontva, a ruhája kigombolva, a szemét ijesztően forgatta. Mondta ám, hogy hol a Szúz Mária, meg hogy milyen. Meglökött engem a mi Annusunk: — Te Pista... Élhiszed, hogy az Ágnes lát valamit? Elhiszed, hogy a Szűz Mária éppen az Ágnesnak jelent meg, amikor két fattyúgye- reke van az útkaparótól? Mögöttünk meg egyre magyarázták, hogy mindenki bizony nem láthatja, csak a kiválasztottak. De hát Annusunkat ez sem nyugtatta meg, mert szerinte nem jól történt a kiválasztás. Lajosunk egyszer csak oldalba bök. és azt mondja: na, most már látjuk, mi megy itt, legjobb, ha eszünk valamit, aztán útnak indulunk hazafelé. Nagy szerencsénk volt, mert egy ismerősre akadtunk, aki fölvett bennünket a szekérre. Már jól elhagytuk Szőcsényt és a zsitfai csapáson kocogtunk, amikor Lajosunk ijedten rám néz: — Te, Pista, baj vant Nem vettünk a mamának a szent fa kérgéből... Most mit tegyünk? Visszamenni már késő, meg hát hiába is, mert a kevéske pénzünk elfogyott. Kéreg nélkül meg hogyan mennénk haza? Lógattuk a fejünket... Egyszer csak azt mondta a Lajosunk: — Te, Pista, emlékszel rá, hogy milyen fajta volt az a szent fa? Mondtam: — Akác. — Akkor rendben van — mondta —, mert én is annak néztem. Értettük egymást. Megegyeztünk, hogy én majd azt színlelem, mintha a dolgomat akarnám végezni, aztán közben levágok egy darab akáckérget, és zsebre teszem, Lajosunk meg majd otthon odaadja a mamának. Ügy is történt. A mama már a kapuban várt bennünket. Az volt az első szava, hogy hoztunk-e a szent kéregből. Lajosunk nagy diadalmasan húzta ki a zsebéből: — Hát gondolta, hogy hazajövünk mi anélkül? Hanem egy kicsit drága volt ám — tóditotta —, de hát nem néztük, mibe került. — Na, jól van — ígérte a mama —, majd megkapjátok az árát, ha eladom a tojást. Szegény, aztán azon nyomban enni kezdte a kérget. Olyan étvággyal rágta, mint a legfinomabb csokoládét. Meglátott bennünket a szemben lakó Gölöncsér Júl- csa néném. Áttipegett, és kíváncsian nézte a furcsa lak- mározást. Mondtuk neki, hogy a szent kérget hoztuk meg a mamának. Mire sopánkodni kezdett, hogy »te aranyosom, adjál nekem, is egy morzsát abból a szent ereklyéből, mert nekem is annyira fájnak a lábaim, hogy majd belepusztulok. Egész éjjel ide- oda rakogatom, még aludni sem tudok...« A mama igen jószívű asz- szony volt, szívesen megosztott másokkal mindent, de ez egyszer bizony nem szívesen adott a Julcsa néninknek a kéregből. De hát mit tehetett, azért csípett neki egy kicsit. Ezután a mama kevesebbet panaszkodott a gyomrára. Lehet, hogy titkolta a fájdalmakat, lehet, hogy valóban szűntek. Hanem Julcsa néninknél más volt a helyzet. Egyik nap — éppen ebédez- tünk — átjött hozzánk, és azt mondja Lajosunknak: — Te gyerek, énnekem nem használt az a szent kéreg, most is csak fájnak a lábaim. Lajosunk egy kicsit sértődötten mérte végig Julcsa né- német, és azt mondta neki: — Na hallja, Julcsa néném, én azt hiszem, a hiba nem a szent ereklyében volt, hiszen láthatja, hogy a mi mamánk meggyógyult tőle. A hiba magában lehet, biztosan nem volt méltó arra, hogy a szűz- anyánk meggyógyítsa. Most aztán Julcsa néném volt a sértődött... — De hát édes gyerekem, mi lenne az én bűnöm? Hiszen imádkozok én minden reggel, minden este. Eljárok a templomba is, gyónok, áldozok — sorolta szegény az erényeit. — Miért lennék én rosszabb, mint öreganyátok? — Hát, Julcsa néném t— ravaszkodott Lajos a maga csavaros eszével —, más lehet itt a baj. Nem tudom, hogy maga nem paráználkodott-e közben a sógorral...? Julcsa néném szemei tágra nyíltak a csodálkozástól: — Te Lajos, hát az vette volna el a hatását? Kipukkadt belőlünk a nevetés. Szegény mama meg észbe kapott, és rászólt Julcsa nénénkre. — Te vén szamár, nehogy ezek a fiatalok kivallassanak! Ez lett hát a nevezetes szakácsi zarándoklat eredménye. Ha pedig ebben valami nem igaz, az szegény Pista sógor lelkén szárad, mert én hűséggel úgy írtam le, ahogy elmondta. Szinte most is magam előtt látom a portól szürke arcát, huncutul fénylő szemeit, amint a lucernaszénán ülve mesél. Akkurátusán, kivárva a hatást. Közben az ölébe fogott mázas cseréppohárból jóízűen vtt- lázgatja a tejfölös túrót Mészégető Jenő SOMOGYI N SPIiA P Csütörtök. ML «UM« ML 1
