Somogyi Néplap, 1971. október (27. évfolyam, 230-256. szám)
1971-10-17 / 244. szám
Böbe Mlta! SI San rálátni a bejárati ajtóra. Fiatal és szép, mágnesként vonzza a férfitekinteteket, melyek szinte rátapadnak. S úgy tesz, mintha nem venne róla tudomást, de minden mozdulatával elárulja: tudja, hogy a figyelem középpontjába került. Ehhez való pózt vesz föl: megköze- líthetetlennek látszik. Nagyon szeretné, ha az a másik asszony, akit legyőzött, s akit most ide vár, mindezt látná és belátná: fölösleges bármilyen kísérlet, Jánost ő már nem veheti vissza, nincsen hozzá hatalma. Biztos a dolgában, nagyon biztos. Az ő vonzása legalább olyan nagy, mint annak a másik asszonynak a taszítása. Irén kérte, hogy találkozzanak. O nem akarta, de Irén nem hagyott neki békét, föl- tétlen találkozniok kell: néhány apróságot el kell mondania Jánossal kapcsolatban, természetesen az ő érdekében, s ne féljen, nem visszakövetelni akarja Jánost. Szó sincs erről! Egyébként is, aki egyszer megindult, hagyni kell, hadd menjen. János már harmadik napja nem jött haza. Böbe megkérdezte Jánostól, hogy mit tegyen. János azt mondta: — Menj el, szívem, és próbáld őt megérteni. Munka után' hazaszaladt, és átöltözött. Csinos volt, . olyannyira, hogy amikor hét perc késéssel Irén is megérkezett, olyan volt mellette, ' viruló szépségében, mint egy frissen kötött virágcsokor egy több napja hervadó másik virágcsokor mellett. Irén szánandó egyszerűen volt öltözve. Ahogyan egy háromgyerekes családanya manapság megengedheti magának, de egyszerűségében is volt valami hivalkodóan nemes, szappan szagú tisztaság. Egyenesen az iskolából jött. Siethetett, meri a köpenyét sem ér rá levetni, föléje vette átmeneti kabátját. Odakint hűvös böjti snél fújt — Ne haragudj, kedves — mondta, s leült, anélkül, hogy a kabátját levetette volna, és többször Is beleszagolt a levegőbe. — Nem haragszom — mondta Böbe, s tekintetét körülhordozta az őt figyelő férfivendégeken — »Akár az anyám is lehetne« — mondták a szemei. Böbe előtt konyak volt, Irén egy szimpla kávét kért Aztán csak ültek és hallgattak, mintha nem lett volna mit mondjanak egymásnak. — Ügye nem haragszol? — kérdezte Böbe sokára. — Ugyan csacsi dehogy haragszom! — Ez. van.... — Így alakult — mondta Irén miközöben a feketéjét kavargatta. — Divat ez mostanában vagy talán járvány, a csuda tudja. Te szép vagy, fiatal, csinos, én meg már őszülök, ráncok vannak a szemem alatt. Bizony, rajta hagyja az emberen a nyomot a múló idő. Szebbre vágyott, s megakadt rajtad a szeme. Én sem lennék más az ő helyében. Az öregedő férfiak jobban kedvelik a fiatal nőket. Ez ellen, sajnos, nem lehet tenni. — Nagyon szeretjük egymást Jánossal — mondta Böbe, de nyomban meg is bánta. Megalázónak érezte a másik asszony szája szögletén meghúzódó kis mosolyt. Ideges lett tőle. Pedig elhatározta, hogy nem lesz ideges. Ellenkezőleg, nagyon nyugodt lesz. De valahogy ez most nem sikerült. — Arra majd "gS” hogy testszagod soha ne legyen ; mosakodni kell csak és naponta váltani a fehérneműt — mondta Irén, és aprókat szippantott a levegőből. — Kicsit több gonddal jár, dehát, ha egyszer valakit szeretünk, ez nem olyan nagy dolog, őt tiszteljük meg vele. Asszonyi sors. János ugyanis allergiás a Bzagokra. Egyszer átjött a szomszédasszony telefonálni, erős izzadságszaga volt, János attól kezdve örökké szaglászott, mint a kutya. Nem tudott szabadulni tőle, benne maradt az orrában. — Ezért jöttél drágám? — kérdezte Böbe, s a hangja reszketett. — Mondtad is, Jánostól is tudom, hogy szereted. Csak néhány tanácsot akartam adni, nehogy elveszítsd. Nagyon rossz lenne neki, ha ez a házassága sem sikerülne. Meg hát, neked sem lenne mindegy, ha egy értékes embert elveszítenél. észre kell vennie, vagy ha azt mondja, hogy forró a térde, éjjelre föltétlenül tegyél neki rá vízesruhát. Csavargasd be szépen egy törülközővel, mert olyan ügyetlen, lecsúszik neki. Éjjel legalább kétszer cserélni kell rajta a vizesruhát Föl- tétlen menjen orvoshoz, Re- osolon mindig legyen otthon vagy Algopirin. Ilyenkor ideges, sehol nem találja helyét, nyomoréknak hiszi magát, hogy ő már nem teljes ember, meg hasonló elképzelései vannak. Hát, ugye, közelebb van már az ötvenhez, Túli József: Két asszony meg egy férfi — Ezt talán bizd rám, drágám... írón lassan kortyolgatta a kávéját — És arra is nagyon vigyázz, ha majd eljön a napod, János ne vegyen észre semmit Kicsit prűd, és rettenetesen ideges, ha valami jelét látja. Csak tanácsként mondom. Böbe cigarettára gyújtott. Remegett a keze, mélyre szívta a füstöt igen nagy niíkotinéhséggel. — A rendet nagyon szereti, meg a tiszta lakást A papucsa legyen mindig az előszobában, mert a lakásba nem szeret bemenni cipőben. A cipő, hogy el ne feledjem! Ahogy már a teremtés koronájához illik, bizony elvárja. hogy megpucold a cipőjét Nem olyan nagy dolog, nem esik le az ujjadról a karikagyűrű. Sajnos, nem tudtam megnevelni. Friss zoknit adjál tieid minden reggel. Ne nylont mert izzad benne a lába. Hintőpo- roztasd vele, anélkül ne engedd el munkába, mert egész nap ideges, és nem tudja, mi a baja. A zsebkendőt is kiteszi minden este a zsebéből, de ne adj Isten, hogy reggel egyszer is eszébe jutna újat venni magához. Erre majd figyyelmez- tesd. Színes inget ne végy neki, csak a fehéret szereti. Mindennap másikat vesz föl, meg alsónadrágot is. Böbe többször is megnézte az óráját, mintha várt volna valakit Elővette a pu- deresdobozát, megnézte magát a tükörben, az orra mellékét bepúderozta. — A hasát nagyon szereti, de vigyázz rá, mert hajlamos a hízásra. Ha egy-két kiló többlete van, mindjárt légzési zavarai vannak. Reggel lakasd jól, ebédelni a munkahelyén szokott vacsorára csak tíz deka füstölt sajtot adj neki meg egy bögre aludttejet, kenyeret egy falatot se. Az aludtejet ne engedd fölsavósodni. Mindennap tegyél el egy bögrevei aludni, mert kiönti. »Ha már ezt a vacakot eteted velem, legalább friss legyen«, ezt szokta mondani. Vasárnap ne hagyd sokat enni, mert egész nap csak rágcsálna, éjjel aztán meg nem tud aludni, rossz az emésztése. Fölkel, járkál, cigarettázik, és megfogadja, hogy vasárnap többet sohase eszik, de alig várja, hogy megint vasárnap legyen. A Rudasból szoktam neki vizet hozni, a középső csapból, jó hatással van az emésztésére, meg az egész közérzetére. Böbe a száj aszóiét rágta, és türelmetlenül dobolt az ujjaival az asztalon. — Nem tudom, említette-e neked, hogy a jobb térdével sokat szenved. Azt hiszem, megerőltette. Már régen, de most jön elő, ahogy öregszik. Az orvos azt mondta, karban kell tartani, de sajnos, elhanyagolja. Ha észre- veszed. hogy bizonytalanul lép, mert egy asszonynak azt mint a negyvenhez. Sokat szenvedett szegény feje, de látod, mérnök lett belőle. A vizsgák előtt sokszor hajnalig fönnmaradtam vele, ha láttam, hogy fogy az ereje. — És neked most mik a terveid? — kérdezte Böbe, hogy valamiképpen véget vessen ennek a szóáradatnak. — Szeptember derekától már majd ne engedd el otthonról kalap nélkül, mert mindjárt arc- és homlok- üreggyulladást kap. Ha mégis megkapná, főzzél neki kamillát, azzal gőzölje. Jól takard be a fejét, és ne engedd, hogy Tetrán-B-t szedjen, mert az erős gyógyszer, és ő csak azt akarja szedni, mert az hamar kitisztítja. De annak egyéb kihatásai is vannak. Károsak, csak azért mondom. — Szándékodban van férjhez menni? — Nem is tudom. Teneked meg van az érettségid, ugye? Böbe a közgazdasági technikum harmadik osztályából kimaradt, aztán férjhez ment. Elvált, megint férjhez ment; megint elvált, s most husznhét éves, és ezerötszázötven forint a fizetése. — Meg 1— mondta zavar- . tan. Irén elmosolyodott, tett, mintha nem hallotta volna, s így folytatta: — Nem baj, majd leérettségizel, van még időd. Aztán elvégzed szépen az egyetemet, mert Jánosnak most már mindinkább szüksége lesz a szellemi társra. Nem tudom, te szereted-e a zenét? János nagyon szereti. A komolyzenét. Vivaldi a kedvence. Különösen a Négy H a végigmegy az ember a pesti utcán, vagy vidéki városaink főterén, mérget vehet rá, hogy mire a sarokhoz ér, legalább két külföldi is megállítja. Merre van az IBUSZ központ, hol van az a bizonyos műemléktemplom, hogy juthat el a legközelebbi vendéglőbe? Hiába, növekszik az idegen- forgalom! Villogó szemű leányok, hátizsákos fiatalemberek, öregek és fiatalok járják keresztül-kasul az országot. Mindenre kiváncsiak és mindenkitől választ, eligazítást kémek. Valamennyien pótidegenvezetők és póttolmácsok vagyunk. Holott magunknak is éppen elég, ész- bentartani, megjegyezni, mi, hol található. Hát még amikor a német, orosz, angol nyelvkeverékből kell kihámozni, mit is akar tudni az ideszakadt idegen! Ha egyik nyelven sem értünk szót, marad a nemzetközi jelmagyarázat, a gesztikulálás, a mutogatás. Ebből sokszor mulatságos, fonák dolgok sülnek ki. Egyik bajbajutott utcai pótidegenvezető barátomtól megkérdezték: kit ábrázol Vörösmarty szobra? Az érdeklődők flamandok voltak, ö nem tudott ezen a nyelven évszakot szereti. Majd vegyél neki Vivaldi-lemezeket. Mondanám, hogy vigye ezeket a mostaniakat, de a középső fiúnak él-hal értük... El szokott menni a bélyeggyűjtők közé. Azt hiszi magáról, hogy nagy filatelista. Hagyd rá, ne szólj neki érte! Egyébként nem ért hozza, de ezt ne mond neki. Szórakozni nem igen szokott elmenni. inkább a bélyeged rakosgatja, ha csak a kollégákkal ki nem ruccannak néha. Ilyenkor előfordul, hogy éjszaka is künnmarad. Ne veszekedj vele, elégedj meg a bűtudatával: csapkod, meg goroembáskodik, semmi se jó neki. Legjobb, ha nem szólsz ilyenkor. Böbének megváltás volt, amikor János megérkezett. — Hölgyeim! — hajolt meg, és mind a két asszonynak kezetcsókolt. Leült, és megkérdezte, mire láthatja vendégül a hölgyeket. Kinyújtotta a jobb lábát, ösz- szehúzta, megint kinyújtotta, és egy kis ideges rángás szaladt végig az orcáján. — Fáj? — kérdezte Iten, és a kezét János térdére tette. János eltolta az asszony kezét. — Jaj, de nagy szamár vagy! Nem vagy már húszéves, édesapa. Ez maradt belőled, öregfiú, nem lehet rajta változtatni. Ezzel együtt Böbécske nagyon szeret téged... Jaj, és olyan slam- pos vagy, János! Nem tudsz magadra egy kicsit vigyázni? Sohse voltál ilyen hanyag. Az inged is hány napos? Jaj, istenem, hogyan mehetsz így ki az utcára? Meglát valamelyik fiad, mit szól? János zavarban volt, elővette zsebkendőjét, és megtörülte izzadó homlokát. — Meg a zsebkendő Ul Böbe fölállt. — Ne is telefonálj — mondta, és köszönés nélkül elment János is fölállt. Indulni akart, de Irén megfogta a kezét-r Ülj le szépen, és pihenj egy kicsit — Mikét beszéltél Itt öszsaevissza, té szerencsétlen?! —) • #§nl<ígte Irén ártatlanul. ’ —' Sémmit. Né!- "hány tanácsot adtam csak neki, hogy mire vigyázzon. János leült, ra könyökölt ‘ Arcát a két tenyerébe rejtette. Irén a hátára tette a kezét, és megsimogatta. — Neked kell eldöntened, hogy mit akarsz — mondta Irén, sokára, s egy alig észrevehető mosoly bújt meg szája szögletén. Később együtt mentek haza, s a fiúk úgy fogadták apjukat, mintha semmi lem történt volna. Elhitették vele, hogy ők úgy tu Iják, vidéken volt, kiszálláson .. Riviera Antalfy István: Munkásszállás vasárnap délután A fehér falak most is fénylenek, az udvar virágai most is nyílnak, az ablakok is tarva-nyitva, s fehér csomagolópapírnak mintái a polcokon idenéznek. Minden olyan, mint más, egyéb napon, de most vasárnap délután van, és ím, e percekben azt találgatom: e szobák emeletes ágyain hétköznap éjszakáin megpihenve miről álmodnak hű lakóL belesóhajtva éji csendbe felriadó vágyaikat; s hová tűntek ők, hol vannak e délután csendjén lakói e tanyának? Pihennek otthoni dikón talán, vagy a szomszéddal, rokonokkal beszélik a világ s maguk sorát... Elmentek mind... hogy néhány óra múlva a rángató vonatra üljenek, s a most üres, magányos kis szobák csendje érkezésükkor dalba kezd. Kerényl Grácia: Öröm Beszéljünk hát az örömről egyszer, ha már beszédre kárhoztattunk. Amit megfogalmazunk, talán ideig-óráig megmarad Megdöbbentő a fog-ilmak hatalma. Az öröm nem fogalom. Hanem — például — evezőcsapás egy őszi tavon. Meg lebegés. Es elmerülés. Gyaloglás valahol egy havas úton. egy sáron úton, zöld fák tarka fák kopár fák közt, gyaloglás oda, ahol várnak, ahol nem várnak. Tud reggel lenni és este lenni, de sohasem alkonyára és sohasem vasárnap. De lehet — például — evezőcsapás a tavon. Vagy hallgatás a hintaszékben. A szorongással hadilábon áll, de megbízható vánkos a sötétben. Nem űzi el a hideg, és a novemberi eső sem, sem a könnyek. Hát adjunk hálát, zengjünk zsolozsmát az örömnek! Idegenvezetők válaszolni. Jött a mutogatás. Költő, költő, ismételgette, majd hirtelen ötlettel teátrá- lis pózba vágta magát a tér közepén. És szavalni kezdte a szózatot. A frappáns idegen- vezető módszer nagy tetszést aratott és azóta a flamandok- nál úgy tudják, hogy a Vörösmarty téren egyik legnagyobb színművészünk szobra áll... Tegnap hasonló érdekes eseménynek voltam szemtanúja. Búzakalász szőke, nyurga svéd fiatalember topogott az utca sarkán, kezében térképpel. Mellette szemüveges, fényképezőgépes, nyúlánk hölgy mormolta a járókelők felé a kimondhatatlanul nehéz magyar szót: »Köztársaság tér...« Szinte beletört a nyelve. Ah, mily nehéz szavak ezek az ilyen átutazók számára! Hogy könnyítsék a sorsukon, illendően kérdem németül: Oda kívánnak e menni? Igen, örvendeznek és rögtön tanakodni kezdenek, hogyan is jutnak el oda? Elmondják, hogy az Erkel operaházat szeretnék megnézni. — Erkel... Erkel... — szólal meg hátunk mögött egy termetes asszonyság. — Az Erkel utca Újpesten van, mindjárt elmagyarázom, hogyan jutnak oda. Szálljanak fel egy trolira. — Trolibuszra?! Szól közbe egy fehér köpenyes fodrász. — Miért bolondítja el a szerencsétleneket? Ha Újpestre akarnak menni, ott a villamos! — És mutogatja a megállóhelyet a két derék északinak. Egy motorkerékpáros nagyol élvezi az ingyencirkuszt, hiszen már többen hajbakaptak. — Újpestre akarnak menni? — kérdezi. — Biztos a Dózsát akarják látni? Én is Dózsa szurkoló vagyok, majd én megmagyarázom nekik, hogy jutnak el oda. — Hogy magyarázza meg azt maga, hiszen nem tud bolgárul? — szól közbe egy postás. — Majd én elmondom! És mondja a magáét a svédeknek — lengyelül. Közben ordítás, lárma, egymás szavát sem értik az alkalmi és kéretlen idegenvezetők. A javaslatok tucatszám röppennek fel: metró, autóbusz, taxi. Mindenki szid mindenkit. A tömeg egyre gyűlik, már egy rendőr is előkerül. Mindenki mondja a magáét. A két külföldi közben kereket oldottak. Nyilván egyik tanácsot sem. fogadták meg. A térkép segítségével eligazodtak és már oda is találtak. Csodálják, csodálják a híres Erkel Operaházat, persze szomorúak, hogy csak kívülről. De miért? Előadás nincs, azt megértik, de az sehogy sem megy a fejükbe, miért nem tekinthetik meg belülről? Szívesen fizetnének is érte, úgy mint más világvárosokban. De ha nem, hát nem. Ezt is elkönyvelik, mint Budapest egyik kedves furcsaságát ... Furcsa, vonzóan kiszámíthatatlan, olykor megmagyarázhatatlan város. Talán ezért nehéz megválni tőle, mint egy szép és szeszélyes nőtől A bal Pál 8 SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1971. október 17.
