Somogyi Néplap, 1971. szeptember (27. évfolyam, 204-229. szám)

1971-09-10 / 212. szám

FERIHEGYTŐL -HBERECIG Konszolidáció lépésről, lépésre A várost jól ismerő kol­léga nélkül nehezen boldogul­tam volna Pilzenben. A helyi Pravda szerkesztőségében azonban a legnagyobb kész­séggel és szívélyességgel szer­vezték programomat. Még itthoie elhatároztam, ha lehetőség nyílik rá, inter­jút kérek Sírnék elvtársi ól, a pilzeni területi pártbizottság ' első titkárától, de legnagyobb sajnálatomra csak »búcsúcik­két« fordíthatták le, ugyanis tíz napra testvérvárosukba, Szerdlovszkba utazott, s a pályaudvaron nyilatkozott a lap munkatársának. így he­lyettesével, Frantisek Brabe- nec elvtárssal, az ideológiai . titkárral folytattunk eszme­cserét. Maga a város, de a megye is nehéz helyzetben van, El­mondták, hogy vannak olyan nyugatnémet turisták, akik minden héten átruccannak Csehországba — sörözni. Az egyre növekvő idegenforga­lommal sok olyan, nemkívá­natos elem is beszivárog, aki éppen a koccintás ürügyén igyekszik zavart kelteni a munkások között. Ilyen hely­zetben az alsóbb és magasabb szintű pártvezetés — amellett, hogy még számtalan nehéz­séggel kell naponta megküz­denie — nagy erőfeszítéseket tesz a fejek rendbetételére. — Mit tartanak a kongresz- szus utáni legfontosabb fel­adatuknak, s-milyen intézke­déseket hoztak? — kérdeztem Frantisek Brabenectől. — A Csehszlovák Kommu­nista Párt XIV. kongresszusá­nak befejezése óta legfonto­sabb feladatunknak azt tart­juk, hogy az alapszervezetek erősödjenek meg, mert ez vi­szi előre munkánkat. Káde­rekre van szükségünk. Ne­künk csaknem elölről kellett kezdenünk mindent, S ennek megfelelően azokat az elvtár- Sdkat kell csatasorba állíta­nunk, akik megbízhatóságuk és képzettségük folytán a bo­nyolult gazdasági—politikai körülmények között helyt tud­nak állni. Kétezernyolcgzáz új propagandistát képeztünk ki — tanfolyamokon és bent­lakásos iskolákon —akiket ezzel a munkával bíztunk meg. Kétszer ennyire lenne azonban szükségünk. Nehézsé­get okoz ' az is, hogy nincs megfelelő tapasztalatuk'. Ápri­lis óta mégis sikerült előbbre lépnünk. A pártbizottságok munkájában érvényesülnek a j kongresszusi határozatok, de ezek kifogástalan végrehajtá­sa — az alsóbb szintű párt- szervezetekben — korántsem megy olyan gyorsan, mint ahogyan szeretnénk. A jobb- és baloldali elhajlókat politi­kailag sikerült ugyan elszige­telnünk, de ideológiai befo­lyásuk még számottevő. A párt második főfeladata a gazdaság szervezése,» irányí­tása. Ésszerűsítésekre van szükség, a munka intenzitásá­nak növelésére, és a rendel­kezésünkre álló munkaerő okos felhasználására. Munka­erőhiánnyal küszködünk, épí­tőiparunk sem tud felnőni a feladatokhoz, s a munkaer- kölcsberi is van javítanivaló. — Hogyan változtak a mód­szerek a párt ideológiai mun­kájában? :— Keressük az újat, a korszerűt, a legcélravezetőb­bet. Már Lenin is nagy fon­tosságot tulajdonított az »ap­rómunkának«, aminek Igazsá­gát most érezzük igazán. Ez­zel az »aprómunkával« kí­vánjuk elősegíteni a novem­berben sorra kerülő válasz­tások sikerét. Saly Géza (Folytatjuk.) Húszéves az ország legnagyobb színháza Beszélgetés a Déryné Színház igazgatójával Köz művelődésért Pályakezdés És látod-e, bogy lemenő napokban A születő napok visszfénye reszket, És hallod-e, hogy elmúlt századoknak V tsszhangja szól, ha a jövöbe mennek? (Juhász Gyula) BABÖCSÁN jó ideig csu­pán nosztalgiát, sóhajtozást hallott az érdeklődő a közmű­velődésről. Mert valamikor volt itt színjátszómozgalóm, szakköri élet, klubfoglalkozás, néptánccsoport. Nagyon sok lelkes helybeli összefogása árán. S különösen jól mun­kálkodott mindebben, össze­fogva a műkedvelőket, egy helybeli pedagógus népműve­lő, András Zoltán. Mikor elment — jó néhány éve már — mintha megállt volna az élet... Sokan így mondják, de nem egészen így van. Személye, tehetsége való­ban motorja volt a műkeöve- lőmozgalomnak. Mégis mi okozhatta a ha­nyatlást? A színjátszómozgalóm meg­torpanása országos jelenség volt. Sok helyütt kevésbé volt népszerű az újabb iro­dalmi színpad, másutt nem gyökeresedett meg a néptánc­szeretet. Az átmenetet kísér­letek, útkeresések jellemezték, s jellemzik még ma is. Babó- csán a színjátszás hanyatlá­sával együtt csökkent más ágazatok lendülete is. Az egy­kor oly neves kórus egysze­riben szétszéledt. A megtorpanásnak oka volt ’ helyiséghiány is. Körülbelül károm évig tartották zárva a művelődési házat, mert élet- veszélyes volt. András Zoltán népművelési felügyelőt a járási tanácsnál, majd a járási hivatalban is­mertem meg. Töprengett, mé­lázott, talán félt is egy ki- • csit. . . — Hívnak elnöknek Babó- csára. Azok közé tartozom, akik inkább biztatták, persze olyan embernek ismerem őt, aki nem sokat ad biztatásra, vagy óvásra, ha egyszer dönteni akar...-Döntött. Már abból is láttam megér­kezéskor, hogy a régi műve­lődési ház falán a kőművesek csigája csikorog, a fal törme­lékeit szorgalmas kezek hord­ják el. — Elkezdődött végre — mondja nem egy helybeli. A tanácsházán találtam meg az új, pályakezdő tanácselnö­köt. A pályakezdés sokat ígér. — Bontjuk a régit, újjáépít­jük a művelődési házat. Most ez a legfontosabb. Ebben kel­lett egyetértenie a községnek. Csak utána tudunk lépni is­mét egyet. Mert ezekre a lé­pésekre Babócsán nagy szük­ség van. Bízom benne, ha ké­szen lesz nézőterével, klubjai­val, megint összejönnek a ré­giek, és az érdeklődő újak is. és folytathatjuk, ahol abba­maradt ... Nem kellett amolyan »meg­váltóként« visszatérnie Babó- csára. — Segíteni akarással fo­gadtak. Soha nem merült föl bennem, hogy rosszul válasz­tottam. Nehéz dolog egy köz­ség élén állni, de ebben is sok a szépség. A helybeli párt- és tömegszervezeti veze­tőkről, igyekezetükről csak Jót mondhatok. A közös akarásnak egyik szép példája a megkezdett építkezés. De csak az egyik. András Zoltán az a fajta ta­nácselnök, aki nagyon szívén viseli a közművelődést, de nem feledkezik meg más ten­nivalókról sem. Sokat beszélt az új orvosi rendelőről, a község fürdőjé­ről és a legfontosabbról — amelynek az egész község érzi i majd a hasznát —. a megépí­tendő törpe vízműről. Hogy ez elkészüljön, szinte természe­tes; a mai falukép, az egész­séges élet tartozéka. —1 Éppen elég a sok érte­kezletből, tárgyalásból, az em­ber gyakran későn kerül ágy­ba... Tegnap este is olyan jól esett, hogy a napi dolgok után végre Juhász Gyulát for­gathattam. NO IGEN’, aki a verseket szereti... Egy dologban azért biztos vagyok; nagy költőnk­nek nem a »végeken szomor- kodó« költeményeiben gyö­nyörködött, mert, ennek a versszerető tanácselnöknek minden napja azt tanúsítja, hogy van mit tenni és érde­mes tenni a megye és az or­szág déli részén, a végeken is. Tröszt Tibor Pesten 1844 szeptemberében írta Petőfi Sándor a Színész­dal című versét, mely egyike azoknak, melyekben erről a pályáról, hivatásról szól. A Színészdal sorait mondogattam magamban útközben a pesti jszfalton, amikor az Asbóth utcába mentem, hogy fölke­ressem Szalai Vilmos igazga­tót, a Déryné Színház veze­tőjét. »Minden művészetek Fején a korona: A mi művészetünk...« — írta még akkor Petőfi, ami­kor mag Is az ekhós szekér utasa 'Volt. »Miénk a hatalom Az emberszív felett: Idézni egyaránt Mosolyt vagy könpyeket. Mi szép, mi szép, mi szép A mi föladatunk/« < — Milyen színház ma, 1971-ben a húszéves fennállását ünneplő Déryné? — Ezzel a kérdéssel ko­pogtattam be az igazgatói iro­dába, — Országos méretű színház tervével kezdtük el a munkát ezelőtt húsz évvel. így mond­tuk: a Déryné hivatott kielé­gíteni a színházi igényt ott, ahol más színház nem tud játszani. Felderítettük a fehér foltokat, és esténként Jókait, Moliére-t, és még nagyon sok értékes mű szerzőjét Idéztük a színpadon. Az első színrelépésünk Di^- naújvárosban volt, húsz esz­tendeje ennek. A tízéves jubi­leumon emléktáblát helyez­tünk el a volt Dunapentele művelődési házának falán, s most szeptember 3-án Móricz Nem élhetek muzsikaszó nél­kül című színművének előadá­sa előtt a »történelmünkre« emlékezlfünk. Jó néhány évvel túl va­gyunk már a pajtaigényeken, »történelmünk« lapjain a meg­változott Déryné Színház éle­te olvasható. Ma azokat a he­lyeket ' jelöljük ki. ahol nem szabad színházat csinálni. Megalkuvással. erőltetetten nem lehet ma játszani. Szín­ház leiben, ne más! — erről beszélünk ma. A Déryné csök­kentett feladatokat lát el. Ed­dig évente mintegy kétezer előadást tartottunk, ma négy­százzal kevesebbet. A közön­ség • száma ugyanakkor nem hogy csökkent Volna, hanem nőtt. Előadásaink cetitfalizá- lódtak. Játékredünkben is tör­tént változás. A prózai dara­bok kerültek előtérbe, keve­sebb operettet játszunk, — A* elmondottakból kivilág­lik. milyen változáson ment át a falunak játszó országos színház, a Déryné, Ünnepi esztendő ez az év. Hogyan ünnepel a színház? — A múlt évad műsora is már az ünnep jegyében készült el. így mutattuk be Az ember tragédiáját -tavaly, mellyel részt vettünk a dunántúli színházak Kaposváron meg­rendezett találkozóján is. Pénteken megtartott évadnyi­tónk Dunaújvárosban is ilyen ünnepi fényben ragyogott. Tulajdonképpen jó színházi előadásokkal szeretnénk meg­ünnepelni évfordulónkat. És készülünk egy újra, Déryné halálának centenáriumára. Az egész magyar színházi világgal együtt szeretnénk ezt megün­nepelni. Mi drámapályázatot hirdetünk meg olyan mű meg­írására, mely Déryné emléké­nek adózik. — Még visszakanyarodunk egy kicsit a múltba. Az elmúlt húsz év alatt melyik darabbal arattak legnagyobb sikert? — Szinte »non stop« játszot­tuk a Tartufföt, Moliére ked­ves vígjátékát. Szinte házi­szerzőnk lett Jókai Mór. A falusi közönség nagyon meg­szerette a romantikát. — Bizonyára Így van. De bem hiszem, hogy csak ilyen a mai falusi közönség. Milyennek lát­ják még Őket? — Pesten kérdezzen meg egy fővárosi lakost; — Hátly- szor volt az elmúlt évadban színházban? Kétszer — nem többször, ezt én tudom. A két alkalom is milyen? Az egyik előadás biztosan operett volt vagy kabaré. A vidékiek ho­gyan felelnek erre a kérdés­re? »Nyolcszor-tízszer voltam színházban? Az ilyen ember falun a lakosság többségéhez tartozik, Tehát: rendszereseb­ben színházba járó közönség alakult ki vidéken, mint a fő­városban. — Mit láthat az 1971—Ti-és évadban a közönség? — A bemutató előadásain­kat sorolom csak föl:' Sarkad; Imre A Sípos család című színművét, Orsi Ferenc foly­tatja a Princ-sorozatát, bemu­tatjuk a Princ a civil című zenés Vígjátékot. J&tszuk Ar­buzov Az Arbát meséi című darabját, a pesti előadássá! szemben ml zenés vígjáték­ként. Műsorunkra tűztük Kál lai István Szegény szélhámo­sok című vígjátékát is. No­vember 14-én lesz az ősbemu­tatója Tóth Miklós Kékfény című darabjának. — A »mit« után föltétlenül meg kell kérdeznem azt Is, hogy Somogybán hol láthatja ézeket a darabokat a közönség? — Marcaliban, Segesden, Vésén, Nemesdéden, Nagyatá­don, Bálatonszentgyörgyön és Csurgón. Szalai Vilmos igazgató arról is beszélt, hqgy a száztizén - négy színészt foglalkoztató, és olyan kiváló művészeket, mint Kassai Ilona Rossuth-díjas, Tassl Béla, Kondor Klári, Fenyvesi Balázs alapító tago­kat magáénak mondó Déryné Színház arra törekszik, hogy magasabb művészi fokon kép­viselje a magyar színjátszást. A színház saját stúdiót terem­tett, minden évad végén tizen­öt-húsz főnyi színészcsoport vlzsgaelőadáson »számol be« tanulmányairól. Egy kicsit színészutánpótló is a Déryné. Szinte nincs olyan vidéki kő­színház, ahol ne játszana egy­kori dérynés. Beszélgetésünk végén azt a mondatát szeretném vissza­idézni az igazgatónak, mely­ben a jubileumi év hitvallását fogalmazta meg: »Jó színházi előadásokkal szeretnénk meg­ünnepelni évfordulónkat.« Mit várna mást a somogyi közönség? Horányi Barna A magamfajta öregasszony- nak mi alvás kell már? Mi­kor pirkad. már ébredek Fölkelni nem szoktam, mi­nek, nincs már jószág a ház körül. Csak forgolódom és gondolkozom. Ilyenkor sok minden az eszembe jut. Mert nem megy itt minden jól nálunk. Nem mondom, a fiataljának igen. Azokra jó világ van. Ha most volnék fiatal, megnézhetnék, mire megyünk. De mi már Öregek vagyunk. Az emberem évek óta nem tud nehéz munkát végezni. Nyolcvan felé jár, meg amúgy tó nem jól tartja ma­gát. Beteges. Kétszer operál­ták, de látom, már harmad­szor is kés alá kerül. Sérve van. Nem emelhet, nem ha­jolhat. Hát csak úgy teng a ház körül. Maholnap oda kell adnunk azt a kis szőlőt is, amit a háztájiban kap­tunk, mert nem bírja az öre­gem a permetezést. A kuko­rica meg nem pótol annyit, mint a szőlő. Megöregedtünk. Én se bí­rom már a napot, magas vér­nyomás, az a bajom. Ha kint vagyok egy kicsit a kertben, már csak szédülök befelé. Hát így vagyunk mi ketten. Az öregemet nyugdíjba küld­ték, nem bírja a munkát. Négyszázhatvanöt forint a nyugdíjunk. Hogy élhessen meg ebből két öreg ember? Hogyan lehetne másképp? Valahogy nem jól van ez a ml termelőszövetkezetünk­ben. Tíz esztendővel ezelőtt tíz holdat vittünk be és dol­goztunk, amíg bírtunk. Most már nem bírunk. Akkor mi legyen velünk? Hogy kérjek a fiaimtól? Mind a kettő vá­roson él. De hogy álljak én a fiaim elé, hogy adjanak, amikor az ő örökségüket vit­tem be a szövetkezetbe? Odaadtam a bizalmam. Hát nem a szövetkezetnek kéne egy kicsit gondolni velünk? Lehet, hogy nem jól mon­dom, de valami igazságom csak kell legyen. Gazdag a mi szövetkeze­tünk. Csak meggondolják magukat, aztán viszik a fia­talokat, a Balatonhoz. Meg az idősebbeket is, kik még dol­goznak. Ide mennek, oda mennek, bejárják a fél orszá­got. De jólesne nekünk, ha egyszer azt mondaná az el­nök: na, öregek, pakolni, megyünk egy kicsit megáz­tatni azokat az öreg csonto­kat. Vagy nekünk már úgy kell meghalni, hogy a Bala­tonig sem jutunk el? Pedig nagyon szép lehet. Míg fia­talok voltunk, nem telt, most öregek vagyunk, már nem telik. Pedig de jólesne, ha ránk. öregekre is gondolná­nak egy ilyen kirárplulásnál. Egy buszravaló összegyűlne, nem is lennénk tálán többen, a tsz is kibírhatná ezt a költséget. Olvastam az újságban, hogy a mi szövetkezetünkben is segítik az öregeket. Kipó­tolják a járadékosok pénzét. A mienket nem, pedig tud­ja-e, hogy a kettő között csak egy lépés van. Azok 360 forintot kapnak, mi 465-öt. Hát pénzben nem nagy kü­lönbség, csak a neve más. Ez is, az is nagyon kevés. Mégis azoknak minden kará­csonyra terményt, tüzelőt, meg egy borítékban 200 fo­rintot ad a szövetkezet. Ne­künk nem. mert hogy mi nyugdíjasok vagyunk, nem járadékosok. Pedig én azt hiszem, csak a neve más. Ne­künk is jól jönne, ha nem kéne fizetni minden fuva­rért, lókapálásért, szántásért. Meg itt a tévé. Az egyik fiam azt mondta: Édesanyám, megveszem én maguknak, hogy nézzék. Mondtam neki, jó fiú, hát hogy lehetne ne­kem .televízióm. Ki tudná abból a 465 forintból a havi 50 forintot fizetni. Az lenne jó, ha nyugdíjasok olcsób­ban nézhetnék. Hogy nem lehet, hát nem lehet. . . Én csak mondom, hogyan lenne jó. Mert az öregember, tudja lelkem, sok mindent kisf>e- kulál, amikor csak forog ál­matlanul az ágyában. Meg kérdeznék is. Mikor tőlünk bemennek a városba, hát mindenki kenyérrel a szatyorban jön vissza. Még szégyellem is, ahogy a sok öreg cseléd nyomakodik a buszra, kezében a kenyér. De hát az sokkal jobb, mint amit itt nálunk kapni lehet. Magyarázza meg nekem va­laki, miért van az, hogy bent olyan finom a kenyér, hogy magában is szívesen eszi az ember. Amit meg ide kihoz­nak, arra néha még nézni is rossz. Hát mi dolog az, hogy a parasztemberf aki termeli a búzát, az csak akkor kap jó kenyeret, ha a városban van útja. Látja, olyan sok minden megfordul az ember agyá­ban, de amikór meghallgat­nák, a fele se jut eszébe. Meg aztán akármire gondo­lok, a végén mindig csak a mi szegény öregségünk jut az eszembe. Hogy nem lehet rajtunk sehogy se segíteni. A tsz az tudna egy kicsit gyámolítani bennünket. A falu a régi öregek földjéből boldogul, nem juthatna egy kicsit több nekünk is ezen a jogon? Sok minden van itt még falun, amit városi talán nem is ért. Mi amolyan olvasó emberek vagyunk, mindig is azok voltunk. Amíg jutott, nem sajnáltuk a pénzt a könyvre, újságra. A gyereke­ket is arra neveltük. És ta­lán nem is hiszi, de van, aki megszól bennünket érte. Még a tanácstitkár is azt mond­ja: a művelődő Erzsók néni, akinek mindig jár az esze valamin. Pedig csak azon gondolkodom, mi lenne jó, mi kéne másképp. Nézze, meg­építettük a mi kis házunkat. Van benne hely még fürdő­szobának is. De hát akkor még, most meg már nincs hozzá erő, hogy berenedez- zük. Ne mondják nekem min­dig, hogy a gyerekeim is gon­doljanak rám. Nehéz egy anyának a gyerekétől kérni. Meg hogy is kérhetnék. Fia­talok, most rakja fészkét mind a kettő. Nem vehetek el tőlük. Én azoktól várnék segítséget, akiknek én is se­gítettem. Mert a férjem még autóval is járta a falukat, biztatni a népet, hogy lép­jünk be, mert most már ez lesz a jó. Ha fiatalabbak volnánk, jó is lenne. De ne­künk már kevés erőnk ma­radt... Deák RézsS SOMOöf! NÉPLAP Péntek, 1971. szeptember 10.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom