Somogyi Néplap, 1971. szeptember (27. évfolyam, 204-229. szám)
1971-09-12 / 214. szám
AJ őst adódott egy lehetőség. Írást kap- / Jf | tam, hogy menjek el a hivatalba, és én el Is mentem. Nagyon kedvesen fogadtak. Elővették a kartotékomat, és azt mondták: — Hm. « Mire ráfeleltem, hogy: — Hm. — Melyik láb? — kérdezte a hivatalnok. — A Jobb. — Egészen? — Egészen. — Hm — mondta újból. Azután egy halom cédula között keresgélt Közben székkel kínált. Jólesett, mert könnyen belefáradok az állásba. Végre megtalálta a megfelelőnek látszó cédulát — Azt hiszem — szólalt meg — ez magának való. Kellemes munka. 016 foglalkozás. Cipőtisztító a Köztársaság féri illemhelyen. Na, hogy tetszik? — Nem tudok cipőt tiszti- tant Mindig mondták, hogy milyen rosszul pucolok cipót. — Azt meg lehet tanulni — Jegyezte meg a hivatalnok. — Mindent meg lehet tanulni. Német embernek semmi sem probléma. Ha akarja elvégezhet egy Ingyenes tanfolyamot. — Hm — dünnyögtem. — Tehát megfelel? — Nem — mondtam — nem vállalom. Magasabb Járadékot akarok. —. Megbolondult? — kérdezte szelíd hangon, éa mosolygott. — Nem bolondultam meg, de senki sem pótolhatja a lábamat Még cigarettát sem hagynak áruint A férfi hátradőlt a székében, és mély lélegzetet vett — Kedves barátom — kezdte — a maga lába egy átkozottul drága láb. Ahogy látom, 29 éves, és a lábától eltekintve, makkegészséges. Akár a hetvenéves kort is megérheti. Tehát számítsa ki, kérem: havi hetven márka, tizenkétszer egy évben, vagyis 41x12x70. Szóval ezt számítsa ki kamatok nélkül, és ne felejtse el, hogy a maga lába nem az egyetlen láb. Mint ahogy nem az egyetlen, aki valószínűleg sokáig fog élni. És ezek után járadékemelésről beszél! Bocsássa meg, de ez őrültség! — Uram — mondtam szintén hátradőlve széken, és lélegzetet véve —, úgy mondo- lom, hogy ön nagyon lebecsüli a lábamat. A lábam sokkal drágább. Ahogy mondta, ez egy átkozottul drága láb. Különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy nemcsak fizikailag, de anyagilag Is teljesen egészséges vagyok. Hallgasson Ide! — Kérem nagyon kevés az időm. Heinrich Böll: Az én drága lábam — Azért figyeljen csak egy kicsit! — folytattam. — A lábam megmentette az életét egy csomó embernek, akik ma szép nyugdijat élveznek. — ügy történt a dolog, hogy előretolt állásban feküdtem. Az volt a feladatom, tartsam szemmel az ellenséget, és jelezzem, ha jönnek, hogy a többiek Időben visszavonulhassanak. A vezérkar már csomagolt, de nem akarta idő előtt feladni állását. Tulajdonképpen ketten voltunk őrségen, de a társamat agyonlőtték, úgyhogy ő már nem kerül pénzbe. Nős volt ugyan, de a felesége egészséges, és tud dolgozni. Ezt tehát nagyon olcsón megúszták. Még csak négy hete volt katona, hát mindössze egy levelezőlapba meg egy kis komiszkenyérbe került. Derék fickó volt, Időben hagyta magát agyonlőni. így egyedül maradtam az állásban. Féltem, hideg is volt, és éppen kereket akartam oldani, amikor... —- Nagyon kevés az időim — Ismételte a férfi, és elkezdte keresgélni a ceruzáját — Csak hallgasson végig! — mondtam. — Most jön a Java. Szóval, éppen kúszni akartam hátrafelé, amikor megtörtént ez a dolog a lábammal. Mivel ilyenformán fekve kellett maradnom, gondoltam, most leadom a drótot ügy is tettem, és Így mindenki megpucolt Először az ezred, azután a zászlóalj, majd az egész hadosztály. szépen sorjában, ahogyan Illik. Az egészben csak az volt a kellemetlen, hogy elfelejtettek magukkal vinni, mert annyira siettek. — Érti?... Ha meggondolom, Igazán ostoba ügy, mert ha nem veszítem el a lábamat, most halott volna a generális, az ezredes, az őrnagy meg a többiek, és nem kellene nekik nyugdíjat fizetni... Most számítsa ki mibe kerül a lábam! A tábornok S2 éves, az ezredes 48, és az őrnagy 50. Mindannyian egészségesek, és katonai életmódjuk mellett legalább 80 évesek lesznek, mint Hindenburg, Ez tehát annyi mint 160x12x30, mert átlagban nyugodtan vehetünk harmincat, nemde? A lábam így tényleg nagyon drága láb lett, egyike a legdrágábbaknak, amit el lehet képzelni... Világos ? Mert erről van szó... — Maga mégis bolond — mondta a férfi. — Nem én — feleltem. — Nem vagyok őrült, hanem testben és lélekben, sajnos, teljesen egészséges. És kár, hogy nem lőttek agyon néhány perccel korábban, mielőtt ez a dolog történt a lábammal: sok pénzt takarítottunk volna meg. — Szóval elfogadja az állást? — kérdezte a férfi. — Nem — mondtam, és otthagytam. Boldog Balázs fordítása tarlatlatoqató (Selmeczi Tóth Jánost felvétele.) C singí-lingi, blm- bam ... Hallgatom a füzesi harangszót. Erről nagyanya jut eszeimbe meg a többiek, akik bent laknak a faluban. Minden héten egyszer-kétszer, amikor vásárolni küldenek, meglátogatom őket. Nem hosszú az út. Talán négy kilométer. Amíg megyek az ösvényeken, nagy a csend a piros, zöld, sárga mezők között. Csak madarakat hallok néha, és valaki azt mondja a lovának szántás közben, hogy -hóha!«. Ilyenkor megállnak, és az ember megfordítja az ekét a dűlő végén. Ülök egy fatuskón a tanyaudvaron. Anyám bent van a konyhában, és edényekkel csörömpöl. Az ajtók, ablakok nyitva vannak. A gyerekek körülveszik anyámat, és ■ zsivajognak. Csak Lacika ül kint, nem messze tőlem. Egy spárgára kötött bádogdobozt huzigál maga után. Eldobott barackmagot rak bele. 0 a lovacska, aki húzza a kocsit. Még mindig szól a harang. Bekiabálok anyámnak: — Nem fogyott el még a liszt, vagy a cukor? — Nem — mondja. — Inkább hozz egy vödör vizet a kútról. Ne mindig a csavargáson járjon az eszed... Beviszem a vödröt a konyhába. — Hol a Lacika? — kérdi. — Etesd meg a Lacikát! Kiviszem a tejbe áztatott kenyeret, és odahívom Lacikát a fatuskóhoz. Egymás után rakom a szájába a kanalat. Lacika mohón eszik, nagyokat nyel. A tej végigcsu- rog álián, ruháján. Aztán egyszer rosszul nyel, köhög, kiköpi a kenyeret, és bömbölni kezd. — Lacika! — mondom neki, de még jobban üvöltözik. Anyám kiszalad: — Mit csináltál ezzel a szegény kisgyerekkel? — sikolt ja, és a hátamra csap. — Gyere ide, aranyom! — Kinyújtja Lacika felé a kezét, és leül vele a tuskóra. Arcát, haját csókolgatja: — Bántott ez a csúnya? Na, ne sírj! Majd megverjük... Aztán lecsúsztatja az öléből: — Verd meg ezt a rondát ... Megérdemli ... Lacika már mosolyog. Csupa maszat az arca. Felmarkolt egy csomó piszkos kavicsot a földről, és felém dobja. Nem mozdulok. Csak porfelhő száll felém, és valami élesebb homok a szemembe megy. E lindulok a kocsiút felé. Anyám csak felhúzott vállaimat láthatja: — Nem szégyened magad, te nagy szamár? Lacika, nevessük ki ezt a szamarat... Estefelé kiviszem a tehenet legelni. Elég messze el- bolyongunk. Az út mentén — végig az árokparton — dús fű nő. A tehén hatalmas úti- lapúlevelet harapdál. Serceg a fű a foga alatt. Meleg van. Az út két oldalán eperfák állnak. Nagy fekete szemek potyognak róluk. Bogarak és darazsak zsonganak körülöttük. Elhatározom, hogy addig nem ülök le, amíg nem érünk a kereszthez, Fogom a tehén kötelét. Nagyon lassan megyünk, mert állandóan ha- rapdálja a füvet. Végre a kanyarhoz érünk. Azon túl már a krisztus. Az Országot Pályairányltási Fóközpont igazgatója rémülten fülelt a komputer kattogására. A számítógép agyközpontja éppen most fejezte be a pályaválasztási kérdőívek összesítését. Néhány perc múlva már ott hevert az íróasztalon a sommázat, amelyből kiderült, hogy az idén 47 560 fiatal jelentkezett a bölcsészettudományi egyetem volapük—flamand szakára, 23 ezren kívánják az afrikai oroszlánvadászatot tanulni, 9 500 fiatal akar atomtudós lenni, 39 715 leány jelentkezett filmsztárnak, 28 301 légikisasszonynak, 37 202 próbakisasszonynak. A többi jelentkezés a tévébemondó, a gebines, a beat-gi- táros, a nőorvosi és a kozmetikust szakma között oszlott meg. Másnap megjelent a sajtóban a Pályairányltási Főközpont közleménye, az alábbi szöveggel: Az idei pályaválasztási igények összesítése megtörtént. Az adatok alapján bizonyos szakmákban túljelentkezés tapasztalható, míg más szakSzakmai díva f tudósítás mák iránt — amelyekben pedig a népgazdaság felvevőképessége nagyobb — viszonylag mérsékeltebb érdeklődés tapasztalható. A Fóközpont teljes mértékben méltányolja a fiatalság igényeit, ezért arra törekszik, hogy kinek-ki- nek egyéni hajlama szerinti vagy legalábbis ahhoz közel álló szakmát ajánljon. Kérjük a jelentkezőket, hogy pályaválasztási igényeiket az alábbiak szerint módosítsák: a volapük—flamand karra jelentkezők felvételüket kérhetik a betonkeverő szakmára, a filmrendezőnek készülők tehe/pálya udvari kocsirendezőnek, a kozmetikusok szobafestőnek satöbbi, satöbbi. Kérjük a jelentkezőket, hogy pályaválasztási kérvényüket a fentiek szerint módosítva, 8 napon belül Főközpontunknál nyújtsák be. Nyolc nap elteltével a posta rengeteg kérvényt hozott a Főközpontba. További 3517 jelentkező kérte felvételét a tudományegyetem mélylélektan lángossütési karára, 5387 Csendes-óceáni korállszigeti kutatónak, 3615 pedig nagykövetnek és meghatalmazott miniszternek jelentkezett. A Főközpont ezután a következő értesítést tette közzé a sajtóban: Befejeződtek a fiatalok pályaválasztási jelentkezései. A módosítások határideje lejárt. Főközpontunk messzemenően méltányolja a fiatalok hivatásérzetét. A viszonylag nagy számú jelentkezőre való tekintettel, a zsúfolt szakmákban igazságos felvételi rendszert kívánunk bevezetni. Példaképpen ismertetjük a -világkörüli utazó» szakma felvételi feltételeit: — a minimális pontszám 20, amelyből 10 az óvodai, 10 az általános iskolai és 10 a középiskolai tanulmányi eredményekből származhat. A többi ötvenet a felvételi vizsgán kell megszerezni; — a felvételi vizsga szóbeliből, írásbeliből és lábbeliből áll; — a felvételi vizsgán jelentkezőknek meg kell felelniük minimális egészségügyifiziológiai feltételeknek, úgymint: három szem, négy fül, oldalkopoltyúk. Minden jelentkezőnek biztonságosan kell ugrania a dupla rittber- gert. Mindazon jelentkezők, akik a feltételeknek sikeresen megfelelnek, előfelvételit nyernek a szakma 1990[Ölben induló évfolyamának éjjeli levelezőtanfolyamára.» A sajtóközlemény nem tévesztette el hatását. A következő esztendőben a felsorolt pályákra már sokkal kevesebben jelentkeztek. Viszont 43 217 fiú kérte felvételét hajóskapitánynak, 35 121 leány pedig fotomodellnek, színes képeslapok címoldalára. Vovobáczky Sándor Márton Klára: A titok Megállók előtte. Szeretem nézni. A kereszt egy kis dombon áll, túl az árkon, és egy rozsdás bádogkrlsztus van rászögelve. A krisztusnak üres az arca. A száját elmosta az eső. Csak néhány tövis maradt a homlokán. Vesszőkerítés van a kereszt körül. A száraz gallyakra borostyán fut. A kiskert tele van mindenféle mezei virág gal, ismerelten füvekkel. A csenevész, elvirágzott pipacsok mellett kék harangvirágok virítanak. Elengedtem a ' tehenet, hadd legeljen, aztán letérdepelek a fűbe: — Drága, istenem, add, hogy elkerülhessek Innen... Csend van. Leülök. Hátam nekitámasztom a kerítésnek. Néhány rovar a krisztus arcába repül. Hallom a bádog finom koppanását. Egyszerre izgatottság fog el. r dom, valami történni fog. Átkulcsolom a térdem, és várok. Tudom, el fog jönni az apám. Megérzi, hogy itt vagyok, hogy ezen az úton jöttem. Már elindult. Csak várnom kell, amíg ideér. Felnézek a krisztusra, aztán a szemem elé rakom a kezem, és figyelem az országutat. Anyám soha nem beszél róla, és én már nem emlékszem az ő arcára. Amikor kicsi voltam, hozott egyszer egy ezüstlabdát. Azt dobáltam a magasba, és néha hozzá szaladhattam .., Aztán egyszercsak eltűnt, és nem láttam többé. Ha a nevét mondtam, anyámnak haragos lett az arca, és én nem mertem érdeklődni. De most érzem, hogy eljön. Valahol jön, csak még nem látom. Hangosan dobog a szívem, és számolni kezdek. Aztán észreveszem. Ott áll, ahol kiegyenesedik az országút és körülnéz. Tudom, hogy engem keres. Integetek neki, a kezem magasra emelem. Amikor meglát. elindul. Ahogy közelebb ér. látom, hogy szürke ruhában van, kalapját a kezében tartja, és mosolyog. Már majdnem előttem áll. A fcipője poros. Szeretnék felállni, de elgyengülök, és bepárosodik a szemem. A fűszálakat, virágokat kettőnek látom, és nagyokat nyelek. Már egész közel van. Látom, hogy egy kicsit szomorúan. mosolyog. Aztán a kezét nyújtja, hogy átugorhassam az árkot. — Hát te vag> uz én kislányom? — kérdi J és megsí- mogatja az arcom. Átölel, és nyou sokáig nem szólunk semmit. Aztán a térdén feljebb húzza a nadrágot, és leül mellém. — Ó, hogy vártalak! — mondom. — Tudtam* hogy eljössz. Behunyom a szemem, és hozzábújok. Különös Illat árad a ruhájából. — No. na — hallom. — Minden rendben van. Látod, eljöttem. Nézem kettőnket, ahogy ott ülünk egymás mellett. A cipője mellett egészen aprónak tűnik lábam. Bedugom a fű közé, ne lássa, hogy milyen poros. Arra gondolok, hogy talán nem talál szépnek. Amíg szivarra gyújt, gyorsan hátrasimítom a hajam. Figyeli a mozdulataimat, aztán tenyerébe fogja a kezem: — Milyen szép a hajad, kislányom... Szomorú a hangja. Tudom, ez azért van, mert sajnál, hogy még eddig nem találkoztunk. Beszélgetni kezdünk. Elmondom neki, hogy Itt élek a tanyán, megmutatom neki a nyárfákat az erdő mellett. Azon túl van az iskola. Csak télen nem járok oda, mert mikor már nagy a sár és esik a hó, akkor nagyanyám behív a faluba. Ott egy szép, emeletes iskola van. Bólogat, mintha mindent tudna, én pedig csak mesélek, és amikor már nincs mit, azt mondom: — Ó, mennyire örülök, hogy eljöttél! Tudtam, hogy meglátogatsz! — És kérlelem, hogy ne menjen még. — Nagyon messziről jöttem — mondja. — Nemsokára le megy a nap. — Látja, hogy szomorú vagyok: —Fel kell kerekedjek. De ha majd eljössz hozzám... — Csakugyan elmehetek? — kérdezem. — Hát elmehetek? — Persze. Hisz azért jöttem, hogy ezt megmondjam neked. Tudod a titkot, ugye? Bólogatok: — Elmegyek, ó egészen biztos, hogy elmegyek. — Búcsúzzunk! — szól. — Csukd be a szemed! És ismét végigsímítja kifakult, sárga hajam, szeplős arcom. r • s egyszerre érzem, k hogy abbamarad a simdgatás. Ülök, és ■** nem mozdulok. Mire kinyitom a szemem, már nincs sehol. Megkeresem a tehenet. Ott fekszik nem messze. Fogom a kötelét, és húzom magam után. Otthon bekötöm az istállóba. — Hol tekeregtél ennyi ideig? — kérdi anyám. Ülök a hokedlin, és nem szólok semmit. Anyám a férjéhez fordul: — Látod, válaszra sem méltatja az embert... Nagy, harcsabajusza van a nevelőapámnak. Levest kanalaz. Megáll az evésben, és rámnéz. De nem szól. — Te, László! — hallom megint anyámat. — Én ezzel a lánnyal egyáltalán nem bírok ... Már éjszaka van. Nem tudok aludni. A krisztus jut eszembe. Ott áll most a sötétben. Felette fekete, csillagos az ég. — Istenem — szólok suttogva. — Szeretnék Innen elmenni! Szvetlava Gersanova:* AZ ŐSZ... Az Ősz ablakomba tört gallyakat hordott... Egyszer én is félre teszek minden gondot, És majd ráérősen, szép csendben elmegyek... Hallod, hogy surrognak a falevelek? A küszöbön kívül halk eső szitál, Fenn a felhők lomha madárcsapata száll, És én ráérősen, szép csendben csak megyek.. Hallod, hogy surrognak a falevelek?-Látod, én repülök«: suttogja egy levél. Alig ring már néhány az ágacskák hegyén! Hát én ráérősen, szép csendben elmegyek, Hallom, hogy surrognak mind a falevelek ... Egyszer én is félre teszek minden gondot... Fordította: Szlrmay Endre Szvetlána Gersanova szovjet költőnő. Első kötete l9SS-ban jelent meg -Kék városok« elmen. SOMOGYI NÉPLAP 1*71. mepteoiber tt 8
