Somogyi Néplap, 1971. szeptember (27. évfolyam, 204-229. szám)

1971-09-09 / 211. szám

FERIHEGYTŐL LIBERECIG Folklóréi rkusz Tér ka néni színes ceruzái — Inkább nyújtják, mint emelik Amikor kedves öreg isme­rősöm megtudta, hogy tíz nap­ra Csehszlovákiába utazom, boldogan ölelt magához: — Fiam! ígérd meg, hogy benézel Érsekújváron Terka néniékhez. De nehogy dél­előtt menj, mert nincsenek otthon. Terka néniről már valóban sokat hallottam, tőle szár­mazó színes % ceruzakészletem általános irigységet váltott ki osztálytársaimból, s > bár rajzolni nem tudtam vele, mégis »cseszkóból« való volt. Érsekújváron nem jártam, és miután a címet elfelejtette odaadni, lelki ismene tfurdalás nélkül ültem fel a Ferihegyi repülőtéren a TU—134-esre, hogy ötvenöt perc múlva Prágában érezzék szilárd be­tont a lábam alatt. A csehszlovák fővárosban idegenforgalmi hivatal, szál­loda, kicsomagolás, indulás a városba. Ki tudja, hány mil­lió külföldi első program­pontja ez, így az enyém sem lehetett más. A villamos a Vencel téren tett le — első csalódásom Prágában, mert ez nem tér, hanem egy széles utca, — miközben érdeklődve figyeltem a csinos kalauznőt aki sárgarépát majszolt és a Svejket olvasta. A Cseh Tájékoztatási Iroda vezetőjétől, Schwitz elvtárs­tól kapok néhány jó ötletet, aztán irány a Moldva-part, mert a víz mellett mégiscsak jobban elviselhető a hőség. Az újságíró szövetség utcája a rakpartba torkollik, s már­is előkapom a fényképezőgé­pemet, amikor a Budapest­ről már ismerős Hotel Inter­continental óriás épülete öt- lik a szemembe. Hazudnék, ha azt írnám, hogy nyüzsög­tek a munkások az építkezé­sen. Nem is csodálkozom, amikor elmondják, hogy már régen készen kellene lennie, de hiába, az építőipar teljesí­tőképessége itt is az igények mögött kullog. A várra néző szálloda egyébként nem olyán magas, mint a miénk. Ennek az az oka, hogy in­kább — h kilátás és a város­esztétika miatt — nyújtják a házat, mint emelik. Két hatalmas transzparen­sen sétahajókázást és a Csehszlovák Állami Népi­tánc- és Énekegyüttes fellé­pését hirdették, elhatároztam, hogy mindkettőre elmegyek. A vízi sétából sajnos semmi sem lett, de a Szász-sZigeten levő épület előtt ácsorgó tö­meg egy pillanat alatt eldön­tötte esti programomat. Megmuattam a jegyszedő­nek újságíró-igazolványomat, s megkértem, ha lehet, ad­jon egy belépőt. — Kérem, ez nálunk nem Ságtól alig-alig támolygó tán­cosokat. Érdekes volt, hogy a humoros népi táncjátékba mennyi akrobatikús elemet épített a koreográfus, s bi­zony, aki elhitte, hogy négy parasztlegény egymás nyaká­érvényes — közölte ékes né- ban a legeredetibb csehszlo­vák folklór, az egy cirkuszi este élményével távozott. Vegyes érzelmekkel távoz­tam a »turistacsaíogató« pro­dukció végén, s az az egyet­len polka, amelyik valóban fa­lusi hangulatot idézett, nem tudta elnyomni bennem a mérgelődő, zsémbelődő hangot. Miután másnap hajnalban már a sör városában, Pilzen-1 ben vártak, áttanulmányoz­tam néhány kiadványt erről a szép, a barokk és a reneszánsz építészeti stílust reprezentáló városról, s azzal a gondolattal tértem nyugovóra, hogy más­nap az ősforrásból csordogáló aranysárga nedűvel köthetek egészen közeli barátságot. Saly Géza (Folytaijuk.) metséggel, s én megnyugodva tettem zsebre a kis könyvecs­két. Nem csalódtam, A kilenc tagú népi zene­kar bevezetője nagy sikert aratott, állandóan, villogtak a vakuk — nyugati turista Ko­dak és vaku nélkül nem lé­tezik —, majd amikor bepör- dült az öt táncospár, megva­dult amatőr fényképészek hada rohant a színpad elé, hogy az itt is derékig perdülő szoknyák látványát megörökít­sék. A műsor első részében egy­mást váltották a tánc- és énekszámok — amolyan íz és szív nélküli produkciók —, a közönség hálája azonban nem ismert határt. Tapsoltak, do­boltak, kétszer-'náromszor új- ráztatták a melegtől és fárad­Helyreállítoiták a Yőrösberényi erődtemplomot Vigyázat - bosszúságveszály! Hároméves munkával helyreállították a Balaton-felvidék egyik legszebb műemlékét, a vörösberényi erődtemplomot, amely még a tatárjárás előtt épült. A viharos századok megviselték falait, s a korok változó ízlése többször módo­sította stílusjegyeit. A nemrég befejeződött helyreállítás so­rán a Műemléki Felügyelőség gondot fordított az eredeti vonások hangsúlyozására. A vörösberényi református erőd­templomot már »megfiatalodott« formában láthatják a tu­risták. — Maguk lesznek a szom­szédaink? — érdeklődik ba­rátságosan egy fiatalasszony. A kérdezett — nagyon saj­nálja —, de nem az új szom­széd, hanem az OTP képvise­lője. — Akkor azt mondja meg, mikor lehet ide beköltözni?! — vált át a fiatalasszony ba­rátságosról harciasra. — Két hét múlva talán, há­rom hét múlva biztosan — hangzik a diplomatikus vá­lasz. A helyzet — enyhén szól­va —- reménytelennek látszik, a tulajdonosok egy része még­is boldogan botladozik a hul- lad^ktorlaszok között. . Lelki szemeikkel már hófehérnek látják az egyelőre habarcstól feketedő fürdőkádat, és át­látszónak a mészfröccsökkei »lefüggönyzött« ablaktáblá­kat. Mások, a pesszimisták, sa­vanyú képpel mustrálgatják a parkettet, megállapítják, hogy »hézag van«, és a balkonra nyíló ajtón máris rossz a ki­lincs, vagy egyáltalán nincs. Mindezeket szigorúan oda- körmölik azokra az űrlapokra, amelyeket az OTP küldött. Persze nemcsak embereket lehet igazán »lakva megismer­ni«, lakásokat még inkább. Sok későbbi bosszúság forrá­sa lehet az olyan alattomos hiba, amelyik fölött a legéle­sebb szem is elsiklik az első látásra. Ezt a bosszúságveszélyt pró­bálja minimálisra csökkente­ni az OTP akkor, amikor még a hivatalos átadás—átvétel előtt »rászabadítja« a laká­sokra a tulajdonosokat. Bön­gésszék csak át a »gazda sze­mével«! Mi tagadás, aki leszurkolta a 150 000 forintos »beugrót«, az igazán elvárhatja, hogy új lakását kifogástalan állapot­ban »szállítsa« az építőipar, illetve az OTP. Hát ez ügy­ben »történtek erőfeszítések« — ahogy mondani szokás. A Pázmány Péter utcai tömb­belső első két épületét már lakja a nyolcvannégy — töb- bé-kevésbé boldog — tulajdo­nos. — Legtöbben a hézagos parkettet kifogásolják — mondja Felde Péter, a Somogy megyei Állami Építőipari Vál­lalat technikusa. — Meg azt, hogy az eső becsurog az ab­lakon. Két fiú furcsa szagú masz- szát dörgöl szét a padlón. — Ez a folyékony parkett. Most szereztük be. Űj talál­mány,, az a rendeltetése, hogy eltömje a réseket. Viszont az a helyzet, hogy csakis por­mentes állapotban köt, tehát előzőleg alaposan ki kéne por­szívózni a hézagokat. Akkor tehát van remény! Elképzelhető, hogy a negye­dik és ötödik épület nyolc­vannégy lakásában már egy csöpp hézag se lesz? Re­ménykedni mindenesetre le­het. Arra azonban, hogy a tí­pusablakok konstrukcióját — melyet állítólag tekintélyes szakértőgárda, tervezett és ha­gyott jóvá — megváltoztassák, még remény se lehet. Nem tudom. Talán ki kéne tanulnom a szakmát, mert laikus ésszel felfoghatatlan, miért hagyták el a régi, jól bevált kis párkányt, mélyről kifelé folyt az esővíz és nem befelé. Bizonyára elavult szem lélet egy »nyílászáró« szerke­zettől azt követelni, hogy va­lóban zárja el a nyílásokat. Félreértés ne essék, erről nem a somogyi építőipari vál­lalat tehet, meg arról se,' ha a kilincs használat . után a használó kezében maradt, ök csak azt szerelhetik fel, amit kapnak. Tudom, nagy illetlenség ré­szemről, hogy szóvá teszem azt a »kicsiséget«, miszerint egy lakást beköltözhetően kell átadni. Ezt a célt szolgálja a takarítóbrigád. Mert olyan is van. De minek? Háromnegyed kilenckor ta­lálkozom velük. A második emelet lépcsőfordulójában ül­dögélnek öten «r lányok, asz- szonyok —, és beszélgetnek; Mellettük egy, vödör és egy felmosórongy — puskapor szárazon. • — Munkafegyelem? — Fel« de Péter lemondóan legyint, — Ha megszorítjuk őket, egy­szerűen felmondanak és odébbállnak. Az egyik lakásban két szó-; bafestő és mázoló ácsorog. Ta­nakodnak. Dolgozni kéne, de nincs anyag. El kéne menni anyagért. Mindez negyed tíz­kor, holott a munkaidő — hétfőn lévén — nyolckor el­kezdődött. Amikor firtatni kezdem, mi­re készülnek, felháborodva mutogatják a kijavításra váró falakat: — Most tessék idenézni. Ez a parkettázók műve. Hát igaz, ami igaz, aligha tekinthető törvényszerűnek, hogy a parkettázó leverje a vakolatot... a mennyezetről. No de elég a gáncsoskodás- ból! örömmel jelenthetem, jót is tudok mondani az építő­iparról. Szinte egyedülálló esemény, hogy egy új lakóte­leppel egy időben az új, oda­vezető út is elkészül. Márpedig a Pázmány Péter utcában ez történik. Nem kis dolog. És az sem, hogy 210 család kap itt lakást... Rezes Zsuzsa A győztes­Mindenki bekapcsolta az új zsebrádióját; A csapat minden tagja hallani akarta, hogyan szól az ajándék. Pedig a rádió, melyet az Ifjú Gárda országos szemléjén az első helyezésért1 kapott a lövészcsapat, tulaj­donképpen nem ajándék, ha­nem jól megérdemelt jutalom. Bese Rqzsa kezében egy ser­leg is van. Rajta a . felírás, amelyből mindenki megtud­hatja, hogy- tulajdonosa első helyezést ért el az egyéni lövészetben. Szőke, mosolygós kislány. Meglátszik rajta, hogy sportol. De, hogy éppen sportlövő, az eszembe sem jutna. Inkább labdajátékosnak nézném. Ta­lán kézilabdásnak. — Egy ideig kézilabdáztam Miután — hála a modern tudománynak, melynek se­gítségével az ember számá­ra régóta óhajtott televigaszt feltalálták —, mindennapi életünk sokkal szebb és egy­szerűbb lett. Ez a -r- merem állítani — korszakalkotó ta­lálmány óv minket és min­denkit az öngyilkosságtól, az önzéstől, az öncsonkítástól, az öntúlbecsüléstö! és számos le nem írható egyéb szeren­csétlenségtől. Csak fel kell tárcsázni a megfelelő tele­fonszámot — amennyiben van az embernek telefonja —, amely a televigasz találmá­nya szerint is még mindig a meg nem valósítható vágy­álmok közé tartozik, s az em­ber, ha megkapta a televi- gasz-kapcsolást, mindent frissen és felszabadultan el­mond, ami a szívén, máján, gyomrában, begyében és másuft van elraktározva. Pontosan így tett a minap Szczesny Flimon kolléga is: — Jó napot! — mondta a televigasz vonalának. — Sú­lyos lelki depresszióban gyöt­rődöm. — Kritikusban? — így a Marek Antoni Wasilewski: TELEVIGASZ televigasz túlsó oldaláról egy hang. — Igen. Kritikus depresz- szióban. — Fogadja őszinte részvé­tem. ' — Hogyan? — morogta Szczesny Flimon. — Nincs szükségem az együttérzésére, ahhoz itt van számomra a Charitás. Önök azért léteznek, hogy engem telefonon megvigasz­taljanak és alaposan kiönt­hessem bajaimat-gondjaimat. Ön egy közönséges tökfej, uram! Ért engem, uram? Égy tökfej! ön nem alkalmas a televigasz-hívatdlhoz, he­lyezkedjék el inkább egy vi­déki termelőszövetkezetben! — Jól van, uram. Biztatni én is tudom. Csak ne hagy­ja el magát! Ön megsértett egy hivatásos pszichológust hivatásának gyakorlásában, telefonon. Mégis: ha elveszí­tené a türelmét, akkor tu­dom majd, hol találom meg ... Akkor azután nem ismerek semmiféle kegyel­met. — Fenyeget engem, uram? Maga szomorú büdösszegfű. Még az a jó, hogy maga egy hivatalból kirendelt televi­gasztaló, különben belerúg­nék a ... Feleljen... — Értem, uram, ön azt kívánja, hogy én olyan ma­gasan repüljek a levegőbe, hogy fenn az égbolt alatt meghaljak az éhségtől, mi­előtt visszatérnék a mi szép és csodálatos földünkre ... Ez régi szólásmondás. Vala­mi újabb nem jut az eszébe? Nem is csodálkozom, hogy depresszióban szenved. Mi­vel ön egy kis szürke töme- gecske, egy részecskéje an­nak az óriási tömegnek, mely benépesíti a világot, egy ici­pici csavarocska mindössze, egy, senki, aki nem válik ki a millíárdokból... ön tulaj­donképpen egy közönséges a:-szel is pótolható lenne, mi­után olyanból, mint ön, „•ezer is akad. Most aztán megfej­tettem önt. Lám, lám: semmi új nem jut eszébe, semmi új alakítás, semmi új ötlet vagy gondolat. Semmi sem rajzo­lódik ki az agyában, semmi figyelmet nem szentelnek a , többiek magának. Semmi esé- j lye Sincs előrelépni az élet J.étrafokavn, valami újat, ere­detit kigondolni. Maga csak mindig az ezerszer hallott mondásokat ismételgeti, mint egy tarka tollú papagáj. Semmi találékonyság, semmi b ecsvágy, semmi célratörés. Semmi jövő nem áll maga előtt. Hallja? , / Néhány pillanatig csend uralkodott a telefonkagyló­ban, azután a drót másik végén zokogás rázta meg Szczesny Flimon kollégát: ' — Honnan tudja ezeket, pszichológus uram? — A mi televigasz-hivata- lunkban kizárólag elsőrendű szakemberek dolgoznak. Meg is tudom fejteni az ön lelki depressziójának a lényegét, önnek e pillanatban ugyan­is kétezer zlotyira volna szük­sége, de semmi pénze nincs. No, rátapintottam a lényeg­re?- Igen, uram, tökéletesen így van... De honnan tudja ezt? — Már megint ez az örö­kös honnan? Ez kérem egy­általán nem fontos. Csak az, hogy mielőbb megvigaszta­lódjon. — Szépet és igazat mond... Vigasztaljon tovább, kérem! Szczesny Flimon kollégá­nak eme kérésében minden reménye ott lappangott, — Igen, igen, én— televi­gaszt nyújtok önnek, uram — folytatta a hivatal pszic­hológusa —, de nekem is szükségem lenne kétezer zlotyra, és képzelje, egyetlen fityingem sincs! És nagyot sóhajtva, letet­te a kagylót. Fordította: Révész Tibor is — mondja. — Aztán abba­hagytam. — A lövészet mikor kezdő­dött? És hogyan? — Félig-meddig családi ha­gyomány nálunk. Édesapám foglalkozott ezzel a sporttal. Érettségi után a Kaposvári Villamossági Gyárba mentem dolgozni. Két évvel gzelőtt:. alakult ott egy lövészklub. Édesapám biztatására jelent­keztem. És bár előbb is lett volna rá lehetőség, ott vettem először puskát a kezembe. Elő­ször persze nehezen ment Ugyanúgy, ahogy a többi kez­dő, még a táblát sem találtam el. Aztán sok-sok edzés követ­kezett, járási, megyei verse­nyek'és életem első nagy ver­senye — a dátumra pontosan emlékszem: 1070. október 4-én az országos honvédelmi lőí* vészverseny. Már az is nagy eredmény Volt, hogy oda elju­tottam. A részeredmények alapján. az eredményhirde­tésig úgy tudtam, hogy har­madik vagyok. Mondanom sem kell, milyen boldog vol­tam. Az eredményhirdetésnél derült ki, hogy csak a negye­dik helyet sikerült elérnem. Az idén már valóban harma­dik lettem. Jövőre talán ... De ezt nem szabad elkiabálni. — Szavaiból kiderül, hogy szereti ezt a sportot. — Egyszer ’munkából men­tem hazafelé, amikor összefu­tottam a lövészekkel. Éppen az új puskákat mentek kipró­bálni. Nagyon rossz lett volna, ha akkor nem mehetek velük. Igaz, hogy hazafelé igyekez­tem, de a busz úgyis késett, legalább hasznosan töltöttem el az időt..." — Miért szereti ezt a spor­tot? — Mindig vonzódtam az ér­dekességekhez, olyan dolgok­hoz, amiket kevesen csinál- . nak. Ezt a sportot viszonylag kevés nő űzi. Jól még keve­sebb. — Eddig a villamossági gyár lövészklubjában elért eredményekről beszélgettünk. Az országos elsőséget az Ifjú Gárda-versenyen érté el. Ho­gyan került ide? — A lövészet hozott ide is. Először csak azért jöttem, mert hívtak, hogy szükségük van jó lövőre. Aztán * részt vettem a foglalkozásokon, kint voltam a nyári táborban, és tetszett. Most már (itt tartok, hogy én szervezek a gyárban Ifjú Gárda-szakaszt. — A lövészeten kívül mi foglalkoztatja még? — Elsősorban a munkám. Most készülök műszerész­szakvizsgát tenni. Nagyon sze­retem a festészetet, reproduk­ciókat gyűitök, ' — És a lövészet meddig lesz az első helyen? — Még nagyon‘sokáig. Simon Márta SOMOGYI NÉPLAP Csütörtök. 1971. szeptember 9. I

Next

/
Oldalképek
Tartalom