Somogyi Néplap, 1971. szeptember (27. évfolyam, 204-229. szám)
1971-09-05 / 208. szám
Bajor Nagy Ernőt Robot-e a művelődés? Meditáció irodalmi művekről, művészetről és műveltségről Három különböző lapban megjelent három cikkből idézek: 1. »... márpedig nem szabad sajnálni a fáradságot az olvasástól, mert az olvasás az ismeretszerzés legfontosabb módja imég a televízió korában is...« 2. » __ez a színmű jó a lkotás, meggyőz» erővel mutat rá, hogy az ember a vadonból is paradicsomot teremthet, s a közönséget bevonja e teremtés folyamatába. 3. i*__ennek a festőnek l egfőbb témája a küzdés maga, így válik művészete is a szabaduló ember küzdelmének eszközévé, s lesz e küzdésben szövetséges a néző is...« Három példa egyazon agitációs téveszme megnyilatkozásából! Aki ugyanis komolyan veszi az idézett szavakat, elfogadja azt a tételt, hogy az olvasás lényegében holmi jó szándékú többlet- munka a napi termelő tevékenység után. Ez a felfogás leegyszerűsíti a színház társa- dalamj hatását is, és olyan gondolatokat szeretne az olvasóba plántálni, hogy a színművészet a termelés egyik álcázott válfaja. És így tovább ... Pedig az, aki könyvet fog a kezébe, azért teszi, mert olvasni jó. Mert az olvasás sorsok szövevényével, tájak szépségeivel, küzdelmek nagy- szerüsegevel ismertet meg. Kosztolányi ezt irta: Lelkem, ha kérte, amit a sors nem adott, Arany János hűvös szavával mulatott. Mennyi akarat, vágy, szenvedély, barátság, ellenségeskedés, az igazságnak milyen szomja és a boldogtalanság milyen szorongató keserűsége van egyetlen olyan műben, mint például Tolsztoj Háború és békéje?! Az ember fölindultán követi útjukpn e könyv hőseit, azonosul velük és legszívesebben útját állná a rájuk törő balsorsnak, , Csak az nem jut eszébe, hogy e művet végigolvasni munka. Kerék Imre két verse ŐSZ Szőlőlevél sárgul, megcsípi a dér. Kereng csapatokban csóka, seregély. Közeli hegy orma kék ködöt pipál. Csillámló ezüstben dereng a határ. Kukoricaszárral, tökkel megrakott szekér a terűtől nyögve csikorog. Üt mentén a fácánt rezzentik odább, pocsolyába holdul préselő paták. Pincék homályában a vén hegyi csősz gondjait feledni kicsit elidőz míg nyarat idéző telt hordó tövén árva tücsök babrál csonthegedűjén. A KERT Gyerekkori kert merre vagy Varjúszürke köd rejt előlem Rigóid elfelejtenek Lüktetsz már egy másik időben Tűzokádó napraforgóid hiányom észre sem veszik Őszök zuhognak Mosolyom mögé másik arc költözik. Egy idegen ül a hegyen A dérütött kopár világra holnemvolt szeles áprilisból ’Isiit az aranyeső ága Napjainkban gyakran tapasztaljuk, hogy a legnagyobb nyilvánosság előtt is sokan túlhangsúlyozzák az öninű- velés fáradságos voltát. Egyoldalúan csak a műveltség gyakorlati hasznáról beszélnek és alig ejtenek szót arról, hogy például színházba menni ünnep és öröm, hogy szép képet szemlélni gyönyörűség, hogy idegen nyelven szót érteni valakivel nem csupán praktikus előny, hanem fölemelő érzés is, mert tágabbá lesz tőle a világ. Kétségtelen, hogy korunk nagyszerű tudományos és technikai vívmányai elválaszthatatlanok azoktól a — kereken egy évszázada tartó — roppant pedagógiai erőfeszítésektől, amelyek világszerte százmilliókat vontak be az egyetemes oktatásba s tettek az általános emberi alapműveltség részesévé. Ezeknek a százmillióknak sorából kerültek ki a föltalálok, tudósok, akik messze az iskolák előtt jártak a világ megismerésében. Eladdig rejtett összefüggéseket ismertek és tártak föl. Nekik köszönhetjük, hogy az emberiség most már nemcsak fölfogja a mindenséget, de lassan be is járja azt, a végtelenség falán dörömböl. Igaz tehát, hogy a megszerzett ismeret végsősoron anyagi erővé válik. Kinek jutott eszébe azonban olyasmi, hogy mesét áhító gyermekének ezt mondja: hallgasd, kicsikém, a Hófehérke történetét, mert ettől egy lépésnyire van már az elbeszélés, attól pedig egy iramodás a regény, ami már abban is segít, hogy bonyolult társadalmi problémákban igazodj el a technikai és tudományos forradalom korában ... Inkább azt mondjuk mindannyian: hallgasd a mesét, mert szép! Anatol France azt írta Epi- kuros kertje című munkájában: »A művész szeresse az életet, és mutassa meg ne-- künk, hogy szép. Nélküle kételkednénk benne.« Azon lehetne vitatkozni, hogy az élet »csak úgy egyszerűen« szép-e vagy sem. De elvitathatatlan, hogy a művészet, általában a műveltség sok minden olyat ad a nyers élethez, ami alkalmas arra, hogy vonzóvá tegye azt. Vagy tízszer láttam már A néma leventét, és hamarjában nem tudnám elmondani, mi szerepe volt Beppónak Agárdy Péter és Zilia szerelmi históriájában. A darab kulcsmondatára azonban, mint valamennyi néző, én is emlékezem: »Az élet szép. Tenéked magyarázzam? ...« És ez azt is jelenti: a művészet szép. És egy kicsit tovább menve azt is, hogy a megismerés is szép. Ki ne ismerné azt a boldog pillanatot, amikor világossá lett, számára egy matematikai törvény? Amikor tapintha- tóvá lett, szinte körüljárható lett egy korábban titokzatos, rejtett szabály? Olyan világban élünk, amelyikben nem mindig könnyű eligazodni. Diák koromban például kizárólag azok futballoztak, akiket boldogított a labdarúgás. Emlékszem — jóllehet akkor az NB I-ben nyílt profizmus dívott —, hogy a magyar labdarúgás akkori legnépszerűbb csillaga amatőr alapon játszott, kedvtelésből focizott. Vajon van-e ma NB Il-es játékos, aki minden anyagi érdek nélkül rúgja a bőrt? Nemrégiben arról olvastam lehangoló interjút (egy válogatott csatárral készítették), hogy az élvonalbeli játékosok bizonyos hányada csak a megélhetésért sportol, örömöt már nem talál benne. E felé tartanók az önműveléssel is? Egy-két apró jel már ilyesmire utal. Néhol már találkozunk a műveltség profesz- szionistáival is. A különböző szellemi vetélkedők részvevőit már pénzzel vagy pénzben kifejezhető értékekkel kecsegtetik arra az esetre, ha eredményesen szerepelnek. Miként a beat-együttesek hivatásos együttesekké váltak az első Ki mit tud-ok? után, úgy ismeri meg lassan az ország azokat is, akik három percen belül kibarkockbázzák Kleopátra tűjét vagy a he- donizmus fogalmát. És nem érmet, dicsőséget vagy könyvjutalmat kapnak érte, hanem meglehetős összegű készpénzt. Lehet, hogy éljön az idő, amikor valamilyen rejtett alapból — amilyenekből a sportolóknak öröklakást és hasonlókat vásárolnak — leszurkolnak némi készpénzt az irodalombarátoknak is, azért, mért megtanulták a Nemzeti dalt?... Életemben már annyi minden fordult elő, ami korábban lehetetlennek rémlett, hogy félek: még ilyesmi is megeshet De a jó vers, a szép regény, az igazi műalkotás e nélkül is utat talál majd a szívekhez és az értelemhez. Es az ember nem tekinti robotnak önnön műveltségének pallérozását. Mert a több tudás, a többé válás öröme legalább annyira hozzátartozik embervoltunk lényegéhez, mint a társadalmat fölemelő munka és küzdés. Bencze József versei Ősszel fáj Ősszel fáj a fának levél nélkül élni, Napért sóvárogva az ég feketéllik. Virágok hiányát megsínyli a rét, gyenge lábad nyomát csókolja a szél. Nem csókolhatja meg levélajkam ágad, szél indulatától hulldogál a bánat. De rügyet hord szivem váltig tavaszodva, sárga őszi fényben a kedvem is lomha. Tegnap még nevettem sóvárgó madáron, most a boldogságom én is épp úgy bánom. Láttad volna anyám hulló könnyét érted, kibékültél volna biztos, örömére! János vitéz Tél-nyár fasorán túl mesék fiaként ismeretiem. Veszélyek útján nem fogta vissza esti nefelejcs-ég, egy gondolat volt álom-szép szerelme, (azóta mindig terelné), VILÁGNYI TÁVOLBAN LATOM, lassan kilép a holdvilágból „A középkor alkonya M. S. mester művel előtt. »A középkor alkonya« című kiállításáról. (Szépművészeti Múzeum.) (Selmeczi Tóth János felvétele.) HÁROM MINIATUR fl» annol A szomszédék kislánya boldogan újságolja, hogy megkérték a kezét. — & ki a vőlegény? — kérdezem. — Hát nem tudja? — Nem én. — Képzelje: egy angol? Ott áll mellette az édesanyja is. Bohus Emőné, a Knézics utca tízbőL És boldog. Es az ő szeme is ezt reklámozza; »Képzelje, egy angol!« Én pedig a> legszívesebben így szólnék: »Kedveseim! Önök, ugyebár, azt hiszik, hogy ezzel a szóval mindent elmondtak: egy angoL Ha az illető történésén magyar lenne, további felvilágosítással szolgálnának. Közölnék a szépreményű úriember életkorát, -foglalkozását, származását, külső és belső előnyeit, mert mindezt fontosnak tartanák. Esetleg elejtenék, hogy az illető kopasz is egy kicsit, sajnos. De egy angolnál: elég az ő angolsága. Jóllehet komoly értesüléseim vannak arról, hogy Angliában több millió angol él, és a több millió angol — föltételezem — nem egyforma. Akadnak közöttük nagyon öreg angolok is, továbbá csúnyák, ostobák és kedélybetegek. Egyik barátom szerint még félfülü angolok is vannak, ami ugyebár, nem előny, sőt, némely angolok csatomatisztítással foglalkoznak, mert a csatornákat Angliában is ki kell tisztítani. Perverz fantáziámmal tehát el tudok képzelni egy hatvanöt éves, kopasz, három osztályt végzett és négyszeresen elvált, hat neveletlen gyermekű csatornatisztítót, aki kleptománia miatt ráadásul el is volt ítélve. De remélem, nem ő a boldog vőlegény.« Igen, ezt mondanám, ha az ember mindent elmondana, amit gondoL Ámde az ember jólnevelt, és így szól: — Nahát! Igazán? Egy angol? Gratulálok! És megy tovább, Mélypont A CSÓK GALÉRIÁBAN 1 ' ■ttlli# ttMt f# MHK !V'; Bér Rudolf festőművész kiállításáról. (Selmeczi Tóth János felvétele.) Tudod, mi a mélypont? Hajnalban baktatsz hazafelé valami sötét, külvárosi mellékutcán. Üres a járda, fáj a fejed, köd van; nyirkos a kabátod, talán az eső is esik, és már egyfolytában szidod magad, hogy megint elbuktál: mi szükség erre? Miért nem maradtál otthon? De akkor észreveszed, hogy egy nő ballag előtted az utcán. Jóravaló nő nem lehet, azok ilyenkor alusznak vagy betájolva, mereven sietnek előre... Egyébként az arcát nem látod, csak a hátát meg a lábát, de ennyi is elég, ehhez az alakhoz aligha tartozik valamirevaló fej, amit érdemes rnegnéaii. A háta görbe és alighanem kicsit puklis is. Igen, ez a nő maga a két lábon járó szerencsétlenség: egy ellenmonalisa, a természet öngólja, a teremtés gik- szere. Életkora? Kora nincs. Az abszolút szépség és az abszolút rútság mindig kortalan ... Mondom, egy nő megy előtted az utcán. Lassan megy, nem siet, ráért. Tudja, hogy rajta már csak a csoda segíthet. S ekkor hirtelen eszedbe jut: mi történnék, ha ez a csoda te lennél? Ha leszólítaná«... Nem mintha akarnál tőle valamit. — Egek Ura! —, csak szánalomból, emberi könyörület- ből, meg azért, hogy megbüntesd magad. Elvégre ő is ember, bármi volt a foglalkozása, néki is lehet egyszer egy jő napja. Hadd örüljön. Te pedig úgysem érdemelsz kíméletet. Legalább szembenézel a valósággal: itt tartasz, vén tekergő, az ördög kibicsaklott húgánál, ide süllyedtél!... Ezt gondolod, s még tétovázol, még pár perc kegyelmet adsz magadnak, aztán nekilódulsz, és múltad, jelened, jövőd, egész léted keserves szégyenére a nő mellé lépsz: »Bocsánat!« — mondod halkan, és tisztelettudóan, az illemkódex idevágó bekezdése szerint. — »Bocsánat, nem zavarom?« Meglepődést vársz. Hálát, Talán kézcsőkot is. A nő rád néz, végigmér tetőtől talpig, fölbecsül, s rádvillantva szörnyű viplafogait, így szól: — »Mit képzel?« — Majd némi gondolkozás után. »Strici!«. Kritikusok figyelmébe Ugyanazt a tárgyat nagyon egyszerűen és nagyon bonyolultan is meg lehet fogalmazni. ízlés dolga, hogy ki melyiket választja. Íme egy példa: »Egy henger alakú, alsó végén hegyes testtel, bal mellső végtagom rögzítése és jobb karom merőleges irányú mozgatása révén erős, ütemes nyomást gyakoroltam egy mesterséges kövekből, kötőanyaggal létrehozott szerkezetre, s így megtörve a felület ellenállását, lehetővé tettem, hogy a henger alakú test az emberi lakhelyek kö- rülzárására szolgáló szerkezetbe behatoljon, s ott tartós szilárd helyzetet foglaljon «1.« Ez a megfogalmazás fárasztó ugyan, de célravezető; a szerző szakértelmét, alaposságát, szellemi munkabírását bizonyítja. Ámde túlzott szerénységem, lustaságom, valamint az idő rövidsége néha a köny- nyebb megoldásra csábít. Ilyenkor így fogalmazok: »Egy szöget bevertem a falba,« Galsaí Pongrác SOMOGYI NÉPLAP Y&sáraaft, 1S7L exepiestibet S. a
