Somogyi Néplap, 1971. szeptember (27. évfolyam, 204-229. szám)
1971-09-22 / 222. szám
KI AKAR ISKOLÁT VENNI? Másfélmillió forintos ötlet Azt hiszem, mondani sem kell, drága ötletek mindenki agyából kipattanhatnak, ezen nem is érdemes tűnődni sokat. Csupán akkor, ha nem egy közülük a megvalósítás útjára kerül. Az ötlet, melyről írok, másfél millió forintos volt Ennyiért épült ugyanis az öreglaki Mezőgazdasági Szakmunkásképző Intézet szép új épülete, kollégiuma. Később még hozzá: gyakorlók, műhely... Látszólag ebben az ötletben nincs semmi természetellenes, hiszen létesült mezőgazdasági szakmunkás- képző intézet Csurgón, Bala- tonbogláron az öreglakival egy időben. Nyilvánvalóan megyénk mezőgazdaságának igénye diktálta így az iskola- alapító lendületet, és ez rendjén is való. Az iskolák nagyüzemek közelébe települtek, hiszen az az életeleme az ilyen szakképzést nyújtó tanintézetnek, hogy tanulói lássák a munkafolyamatokat hétköznapi valóságukban is, ne csak a politechnikai gyakorlatok »desztillációjában...« Azon már érdemesebb lett volna eltűnődni akkoriban is, hogy jó-e néhány kilométerre egymástól — Bogláron és öreglakon — viszonylag hasonló profilú tanintézetet létrehozni. (Egy nagyobb beruházásból talán egy jobb, nagyobb iskolára futotta volna.) Akik mindkét intézetből kikerülnek, kertészek lesznek. Csakhogy nem mindegy, mi van a kertben — mondták az illetékesek, s ez így megint igaz. Ügy ésszerűtlen csupán, hogy a »kertészeti tankönyv-« egyik felét öreglakon, másik felét Bogláron tanították. Hiszen nem kevés országos példa tanúsítja, nem árt az, ha a tizenéves szakmunkástanuló vagy középiskolás majd a szakiskolai gyakorlatban dönti el, hogy gyümölcskertésznek, zöldségkertésznek vagy szőlésznek szakosodjék-e. (Mert sajnálatos tapasztalat, hogy elsietett pályaválasztás miatt sok mezőgazdasági szakképzettségű fiatal megy el más pályára, s a három-négy évi képzés összege kidobott pénz.) Tehát az arra illetékesek rájöttek, nem jó ez így, és a jövő tanévtől Balatonboglárra koncentrálódik az általános és speciális kertészképzés. Az idén már nem is iskoláztak be fiatalokat öreglakra... Az akkori másfél millió forintos ötlet bizony ötesztendős megvalósulás után esett kútba. Csak azt kérdezzük. miért nem lehetett ezt előre látni »kipattanásának« idejében? Miért ilyen »rövid távon« tervezünk? Jóllehet az ilyen rövid távra alkalmas ötleteknek nincsenek híjával hétköznapjaink. A tervgazdálkodásnak, a megalapozott tervezésnek már óriási elméleti, gyakorlati anyaga kínálkozik tanulmányozásra hazánkban is. Miért nem tették ezt akkoriban? Egyszerűbben: miért nem látunk tovább néha az orrunknál? A másfél millióból »valami« megtérül, az tény, ha akad valaki, akinek iskolaépület kell. De azt nehéz lesz összegekkel kifizetni, ami az emberek véleményében megfogalmazódik az iskolaárusítással kapcsolatban ... Mert mi lesz például az öreglaki tantestülettel? Mi lesz a diákokkal? Hogyan segítenek azon, hogy a bogiári iskolában kevés a hely? És mit mondanak majd az öreglaki tanácsi vezetőknek, akik az egész község nevében fájlalják, hogy elköltözik az iskola? Mert egy kicsit magukénak érezték ezt az intézetet fiataljaival együtt, és az a nagyon életrevaló ja- váslatuk, hogy ne bocsássák áruba az intézetet, hanem profilírozzák át az állattenyésztést oktató iskolává. Mert az ilyen szakemberekre is óriási szükség van ... Az iskolaigazgatókkal beszélgetve látjuk, ha nem lesz is könnyű az átszervezés, de megoldható. Egy jogos kérdés mégis marad. Másképp nem lehetett volna? Miért kell még elemezgetni a rövid távú tervezés anatómiáját, ha egyszer tudjuk, hogy hosszú távon érdemes. Tröszt Tibor Ssalmaintarsia Érdekes módon, szalmával »fest« SzmS László 41 éves nyugdíjas, miskolci lakos. Rizsszalmából mozaikszerben állítja össze, s a szalmaszálak különböző színeivel árnyalja képeit. KIÜTÉSES GYÖ óbb csapott! Bal! Bal! Nehéz az eltáncolás Fried elől. Jön előre, feltartóztathatatlannak tűnik. Tűnik? Fél perc után már pirosodik a bőröm ott, ahol eltalált. Barátságos ütéseknek szánta a lórúgásokat, tudom. Hogy figyelmeztessen: -öcsi, jobb lesz, ha a második menetben az edződ bedobja a törülközőt!« Az ütésekhez ad egy kis hangot is: »Tüff !« A gőzmozdony ereszti így ki a fölös gőzt. A fene megette az egészet. Ha nem lenne szüksége a csapatnak a pontokra, hát erősen meggondoltam volna, hogy beszálljak-e ebbe az őrültségbe. Miért éppen tőlem várnak ezek a szerencsétlenek tisztes helytállást? Fried ellen, aki ötször vette át az aranyat a nemzeti bajnokságon? Röhögnöm kellene, de ez a fekete hajú, di- namitöklű srác nyomban betörölne egyet. így hát csak táncikálunk. ö jön, én köszönés nélkül távozom. Legalábbis néhány lépést hátra. Könnyedén kell csinálnom, nehogy a nézők gyanítsák az igazságot: félek. Egy ügyes kifordulás, meglehetősen elegánsan. Csúszik a kesztyűje, a fülemet megpödörve. Csíp, mint sebben a só. Látom Frieden, hogy sejti: könnyű dolga lesz. Nyálasszájú vagyok még. nincs rutinom. Ismerkedem a kesztyűjével. Két nagy barna gombóc Vagy darázs inkább? Ott röpködnek a fejem és a gyomrom körül. Szinte hallom a zümmögésüket. Vagy a junép moraja ez, onnan lentről? Mit vártok tőlem, jóemberek? Győzelmet a súlycsoport legkiválóbbja ellen? Hülyeség! Ezt senki sem várja. Még Vilut tata sem. Tudom, az öreg ott kottázza a mozdulatokat a jobb sarokban. Hogy aztán a tanácsaival árasszon el az egyperces szünetben. Mintha oda is tudnék figyelni! Lehúzom a fejem egy jobbkezes elől. Hátrább szőkéitek három, lépést. De kicsi ez a ring! Odaszorít a fekete fiú a kötelekhez, soroz. Kettős fedezék mögül várom, mi lesz. Macskaként lesi a mozdulataimat. »Ci-ci! Cici/« — hívnám, ha ki tud- /nám nyitni a szám, de az féldagadt. Fried szeméből kiolvasom az ítéletet: a kiütés pillanatokon belül »tálalva lesz«. Hegyek indulása, és szirénahang a gong megszólalása. Igyekszem ruganyosán lépkedni a sarokba. Vilut papa legyez, mint a hurik a szultánt. Vagy nem a hurik? Micsoda baromságok jutnak eszembe, ahelyett, hogy az edzőt hallgatnám! Figyelem Friedet. Két kezét a kötélen tartja. Guggol, löki magát a levegőbe. Ti porzékolva táncol, mint a paripa verseny előtt. Tréningnek érzi a meccset. — Jó voltál, Fried! — bömböli egy terebélyes hang a hátsó sorokból. Mit számít, ha helytállók, s közben úgy elkalapál, ahogy a hordóra az abroncsot szoktuk ráverni a műhelyben? Ott lenne jó most is. De a fiúk, az ottaniak is itt szoronganak a jobb időkben színházteremnek használt helyiségben. Nem látom őket, pedig jó lenne valamelyik arcáról olvasni: Mit tart az első menetről? Vár-e még tőlem valamit a másodikban? Kiköpöm a vizet a vödörbe, szólítanak a második menetre. Magas hangú férfiú, nőies izgalommal selypíti a mikrofonba: »Szorítóból! Második menet!« A bozontos szemöldökű taktikát változtat. Próbál csalogatni. Árnyékolok. Ütni kellene már, az első menetben egyszer sem sikerült odasóznom. Vagy inkább: nem mertem. Szájkapuból szalad ki a hang: ■ Hajrá, Ilus!« Gúnyolódik? Biztos. Hogy ilyen marha nevem legyen! Ilus Péter. A fiúk ugratni is szoktak a műhelyben: »Gyere velem, Ilus, vasárnap egy kis etye- petyére!« Röhögök, mi mást csinálhatnék? Ha egyszer ilyen nyavalyás névvel vert meg a sors! Sorozást imitálok. Fried hátralép. Szemében vidámság. Mókázik velem. »Falból« újra előrelépek. Ö is táncol Kémcsövek KÜLÖN KIS BIRODALOM a laboránsok világa, ahol az áttetsző, törékeny üvegcsövek és hasas lombikok között fehér köpenyes emberek dolgoznak feszült figyelemmel. Külön kis világ, mely a külső szemlélődő számára oly távolinak, elérhetetlennek tűnik. Hogy miért? Azt még maguk az ott dolgozók is csak nehezen tudnák megfogalmazni. Ilyen környezetben él, dolgozik Vörös Gyula, a Darány- pusztai Állami Gazdaság vegyésztechnikusa. Egy évtizeddel ezelőtt végezte el a borgazdasági technikumot. Mint borász szakember kezdte a munkáját, és mégis vegyész lett. Hogy a kettőnek mi köze van egymáshoz? Bizony nem sok. Igaz, a technikumban vegyészetet is tanult, s az ott szerzett tapasztalat, szenvedélyes érdeklődése a kémia iránt meghozta gyümölcsét. Vegyész lett Daránypusztán. Míg Csongrád megyében a pincegazdaságnál a borral ve- gyészkedett, most Itt a levendulát, a zsályát és más, illóolaj-tartalmú növényeket kellett megismernie. Új környezet, ismeretlen emberek, akikkel az ismerettség eleinte nehezen ment. Napjainak nagy részét a munka tölti ki. Napi tíz, tizenkét óra a munkaideje, különösen most, a szezon időszakában. Végigvezet a laboratóriumon, magyarázza a munkafolyamatokat. Minek mi a jelentősége, miért kell csinálni ezt vagy azt. Érdekes és egyben speciális munkakör ez, az illóolajok különleges volta miatt. Maga a munkaterület is állandó önképzést követel. Az előző főnöke mindig olyan feladatokkal bízta meg, amelyekről sokszor nem is hallott. Ilyenkor aztán munka után késő éjszakába nyúló elmélkedés kezdődött. Tanult, képezte magát. Kereste a jelenségek okát, a probíéma megoldását. S mire a megszabott határidő lejárt, készen volt a feladattal. Az itt készített olajokat az iparban, a kereskedelemben, az élelmiszer-iparban és a gyógyászatban is felhasználják. Emellett még vöröshagyma- és fokhagymakrémet is gyártanak. Most kísérleteznek a fokhagymapor előállításával, s hogy mikor sikerül valamit is elérni, az még a jövő titka. Mindenesetre a kísérletezéseket szorgalmasan folytatják. ELEM egyet. Eltaláltam. Éppen csak a trikóját érte a kezem. A puffanás csak a pontozóbíróknál jó. Friednek meg sem kottyan. Vagy mégis? Sötétül a szeme. Jobbal bemutat egy cselt, ballal állón talál. Tudom, hogy a padló közeledik felém, de nem tudom magamtól elhárítani. Marhaság az, hogy karikák táncolnak az eltalált szeme előtt! Semmiféle Icarika nincs. Csak köd a szemen. És az áll sajog. Hatnál már talpon vagyok. Hogyan sikerült erre kényszeríteni magamat? Nem tudom. A bíró a nyolcat harsányan ejti ki. Két öklöm magam előtt, mint aki bizonyítja: mi sem történt! Minden rendben! Már látok. Fried nagy ütésre készül. Könnyedén mozog, mintha azt akarná szuggerálni a közönségnek, hogy akkor üt ki, amikor akar. Az önbizalom sárgára festi szemét. Egy pillanatra fedetlenül hagyom az államat. Mintha rúgó lökné a jobb öklét. A buzogány elzúg a fülem mellett. Egy kicsit hátrahajoltam, s ezzel egyidőben balra lépek. Fried a lendülettől elsöpör mellettem, s a kötelekre esik. Ettől »begurul«, fújtat. Ütni kellene! Mint a gép, ő csépel. ■Nem védekezik, ki akar készíteni. Jó, hogy a lábam remegéséi ugrándozással tudom leplezni. Tabtól és Siófoktól egyenlő távolságra van Daránypuszta. Itt élnek egyhangúságban. Hisz ha szórakozni szeretne, akkor utaznia kell. Ezért is határozta el, hogy tanul. Saját költségén beiratkozott a Szegedi Élelmiszeripari Főiskolára, mivel tanulásához a gazdaság nem járult hozzá, ö egyetértett ezzel, hiszen az ott tanultakat munkaterületén nehezen vagy egyáltalán nem tudná kamatoztatni. Így egész évi szabadsága, pihenőideje megy rá a tanulásra. Nem is bánja, hisz a tanulás egyben hobbyja is. Komárom megyében született, egy Dorog melletti kis faluban, Sárisápon. Sokan még most is Annavölgynek hívják. Bányászfalu, ahol az emberek a napi nehéz munka után bezárkóznak otthonukba, és élik egyhangú életüket. Ezt a magányosságot, a zárkózottságot hozta ide Somogyba is. A gépek tompa dübörgése, a növények illata megtölti a kis helyiséget. Így megy ez már évek óta. Itt csak az emberek változnak, a munka nem. ÍGY AZTÁN az embernek kell változnia, hogy lépést tartson a fejlődéssel, az újabb, korszerűbb technológiával. Ö mindent megtesz ezért. Gyertyás László Hatszázdfven évvel ezeUtt halt meg Dante A nagy firenzei száműzött emlékének Hermann Grimmnek, a nagy német irodalomtörténész-esztétának valamelyik írásában olvastam: ha egy kéz ujjain akarná értéksorrendbe fogni a világirodalom legnagyobb géniuszait, ez a következő lenne: Homér, Dante, Shakespeare, Goethe és Petőfi. Elmélyedtem a nagy lángelme alkotásaiban; megismertem Dante életét, üldöztetését, szenvedéseit és különösen azt, hogy a firenzei Signoria Két ökle között most megpillantom az állát. Ha végiggondolnám, félnék megütni. A karizmaim azonban nem gondolkodnak. Horog. Hitetlenül néz rám, aztán a karomba dől. Moccanatlan csend. Próbál megállni a lábán. Aztán »lassított felvételben« lecsúszik a padlóra. A bíró hitetlenkedve bámulja, s csak néhány pillanat után kezd számolni. Mintha húzná, nyújtaná a számokat, mint a rétest. így: »Eegy. Kettőőő. Hárooom ...« És tíz! Tíz! Tízíl Fried a sarokba támolyog. Még mindig gyanakodva figyelem. Valahol a terem öblében felharsan a műhelybeli srácok hangja: »Szép volt, Ilus! Szép volt, Ilus!« Szép? Nem volt szép, fiúk. Gyáva voltam. Miért vesztett a bajnak? Mert nem volt gyáva. Nem félt... Néha félelem is kell az önbizalmat adó bátorság ellen. Ezt még meg kell tanulnom. A macska is veszíthet, ha az egér után fejjel rohan a falnak. F ried kezet fog velem. Látom: még most sem érti, hogy történhetett. Vilut papa foghíjas mosolya. Vereget, mint a versenylovat szokás. Beszélnek hozzám, a kezemet szorongatják. Mintha olyan televízión nézném őket, amelyiken a hangot lehalkították. Meleg vízre vágyom. Meleg vízre! És egyedüllétre. Mint a szorítóban. Leskú László megannyiszor milyen durván és kegyetlenül utasította el, valósággal könyörgésszerű kérését, hogy engedjék hazatérni hőn szeretett városába. Hiába a Bobuli-kert, az Uffizi- képtár, a templomok műkincseit, a Mediciek bőkezű művészetpártolása, hiába a tos- cániai táj balzsamos levegője, számomra Firenze mindvégig a ridegség, elbizakodottság, az érzés nélküli, szenvtelen hidegség városa maradt. Mindig örültem és helyeseltem, ha olvastam, hogy Ravenna évszázadokon át ismételten visszautasította a firenzeiek kérését, hogy nagy -fiának hamvait adja vissza szülővárosának. Mintha Ravenna érezte volna, hogy nem bűnüket akarják ezzel leróni, súlyos hibáikat jóvátenni a firenzeiek, hanem idegenforgalmukat jobban növelni. Hiába Firenze, Alighieri Dante örökre »Ravennai Dante« marad az emberiség számára, azoknak, akiket olyan gazdagon ajándékozott meg hallhatatlan alkotásaival, azok szépségével, mélységével, büntetve és emberségre tanítva a hatalmasokat, érzésre nevelve az érzésteleneket, fölemelve és vigasztalva az elesetteket, a boldogtalanokat, az élet hajótöröttéit. Hálás is az emberiség ennek a városnak, amiért a géniusznak zaklatottsággal, gyötrődésekkel teli élete vége előtt nyugalmat biztosított, hogy írásba foglalhassa, megörökíthesse nagy lelke gondolatait. Nem egy írónál, költőnél olvastam, hogy nagy emberek nyughelyeit fölkeresve talán egyiknél sem éreztek olyan, szinte légies felszabadulást, igaz, megnyugtató jó érzést, mint amikor az ő pihenőhelyénél, Ravennában rótták le iránta érzett kései kegyeletüket. Neve, életműve hat és fél évszázad után is töretlenül ragyog, és nem halványuló fénynyel fog világítani az elkövet-; kező időkben is. Gy. Z. SOMOGYI NÉPLAP Szerda, 197L szeptember Z&, f
