Somogyi Néplap, 1971. augusztus (27. évfolyam, 179-203. szám)
1971-08-01 / 179. szám
9 _ 9 ww A NÉPMŰVELÉS ES LEHET0SE6EI Növekvő igények — Nemcsak pénz kell hozzá summákat közös kasszába BA RANYI FERENC: Amit föld növelt fel Az kellene: figyelni arra, ahogy a szél a fát csavarja, s Kiesni — míg a vihar rángat — titkát a mozgó maradásnak. Az kellene: hajlongó törzsek alatt megsúgni a rögöknek, hogy csel csupán a fenti lengés, fog a gyökér — ezer eres kéz, Az kellene: hajszálgyökérzet ósszereiét hogy egyre érezd. hogy földbe fogódzó ideggel kötődjön, amit föld növelt feL Az kellene. De nézd csak őt! Lám, suhan a szelek szabta pályán, gyökértelenül, buta dacban, és büszkén, hogy hajlíthatatlan ,ZJ Bálint András: Velem némák.« velem némák az éjjelek karomban fáznak a lányok mi az enyém? a képzelet, a dal és a délutánok dús csillag-erdőben megyek a Tejút simítja talpam a csöndes csillaglomb remeg szembejön velem a Göncölszekér, s nyikorog halkan Tárlaton Józsa János festőművész »Nő — korsóval« című képe előtt. Lengyel Józsefi GALAMBOK Nemrég "ben az Állami Déryné Színház néhány művészével beszélgetve általános panaszként hallottam emlegetni: számos vidéki művelődési ház épült — még az utóbbi években is — olyan nagyteremmel, amely szinte teljesen alkalmatlan színházi előadások tartására, mivel sem zsinórpadlást, sem oldal- színpadot nem alakítottak ki, s mivel igen gyakran úgyszólván megfeledkeztek az öltözőikről is — nem is beszélve a fűtésről meg a vízvezetékről. A népművelők viszont állandóan emlegetik, hogy művelődési házunkban van ugyan nagyterem, de nincsenek kisebb, kluboknak, szakköröknek, olvasószobáknak, játéktermeknek való helyiségek, s emiatt nem tudják élénkebbé termi a szakköri munkát. Mind a két esetben egyetlen konklúziót tudtak levonni a beszélgető partnerek: »Pénz kellene, pénz a jobb színháztermekre, a többhelyiséges művelődési, házakra. Csak pénzkérdés? Nem kétséges: a közművelődéshez tekintélyes összegű pénz szükséges. Az új létesítmények milliókba kerülnek, s a régiek fenntartása is >^eszi a pénzt« (néha még többet, mintha újat építenénk). Államunk fokozott és fokozódó erőfeszítéseket tesz, hogy megfelelő anyagi alapot biztosítson a közművelődés számára. Az elmúlt két-három esztendő több rendelkezése igyekezett jobban kihasználttá tenni azt az összeget, amelyet költségvetésünk — több csatornán, több forrásból — közművelődési célokra fordít. A hangsúlyt itt a jobb kihasználtságra tenném. Közismert ugyanis, hogy mennyire szétforgacsolódtak (s még ma is gyakran szétforgácsolód- nak) a művelődési célokra szánt összegek a különböző szervek, intézmények s hivatalok között. Holott pusztán azzal, hogy a sokfelé szétszórt irányítják, máris jelentős egyszerűsítés, koncentrálási lehetőség adódik. Ettől függetlenül: a hatékonyabb népművelés nem csak pénz kérdése. Nyilván egyszerűbb lenne mindenhol megteremteni az ideális tárgyi feltételeket, egyszerűbb lenne lebontani a régi, rossz, alkalmatlan művelődési házakat, s mindenhol új, korszerűen tervezett, a mai — de a holnapi, holnapután! s a tíz- húsz év múlva jelentkező — igényeknek is megfelelő létesítményeket emelni. Aligha kell magyarázni, hogy erre még oly erős anyagi koncentráltság, még oly ésszerű rendelkezések sem adnák lehetőséget. Anyagi eszközeink végesek, sokszor nagyon is azok. Ügy hogy még hosszú évekig lényegében olyan tárgyi feltételek között kell dolgozniuk népművelőinknek, mint manapság. S ha javulnak is a körülmények, csak lassan, fokozatosan javulnak, és nem ináról holnapra, ugrásszerűen. Erre egyszerűen nincsen pénzűnk. Ésszerű határok Az igények nagyjából hasonlóan jelentkeznek egy községbal és egy közepes lélekszámú városban. Az igények kielégítésének módját azonban döntően befolyásolja mind a rendelkezésre álló személyi állomány (a népművelők száma, tudásuk minősége), mind a tárgyi feltételek (művelődési házak, s azok felszereltsége, korszerűsége vagy elavultsága). Éppen ezek miatt még évekig nagy feladatot jelent illetékes szerveink számára, hogy kiegyenlítsék ezeket a körülményeket — és ezzel még mindig nem egyenlítettük ki a különböző rétegek műveltségbeli szintjét, hanem csak megtettük a lépéseket, hogy elinduljon ez a kiegyenlítődés is. Nem mintha abszolutizálni kellene — lehetne vagy szabadna — a tárgyi feltételeket, mivél sok olyan közművelődési intézményünk működik kitűnően, ahol igen-igen messze vannak az ideális körülményektől. Ám azt tudomásul kell vennünk, hogy ésszerű határokon belül igenis szükség van a közművelődés jobb ellátottságának s a művelődési házak jobb felszereltségének biztosítására. (A közművelődés megfelelő — egy kicsit furcsán kerül ide ez a szó — »gépesítése« például ma már elengedhetetlen.) Távlati ten Az említett országos tanácskozáson elhangzott a követelmény: a távlati népgazdasági tervek keretében — s ezek szerves részeként — ki kell dolgozni a közművelődés 15 éves fejlesztési programját is, intézményrendszerének bővítési, korszerűsítési, konkrét — helyi, megyei és országos — tervével együtt. Azt is kimondták: az ország kulturális költségvetésében fokozatosan növelni kell a közművelődési kiadások arányát. Mindez igen biztató a lehetőségek szempontjából. Különösen, ha hozzátesszük, hogy erőteljes lépések történtek a vállalatok, szövetkezetek, társadalmi és tömegszervezetek kulturális alapjainak növelésére és célszerűbb kihasználására is. Az elkövetkező évek tehát azzal a reménnyel kecsegtetnek, hogy a növekvő igényekkel együtt nő majd a népművelés anyagi lehetősége. Néhány dolgot azonban nem szabad szem elől tévesztenünk. Például azt, hogy a legkifogástalanabb művelődési ház sem több keretnél, és igazán értékes közművelődési bázissá csak az ott folyó munka, annak magas színvonala teheti. Vagy azt, hogy igazán kiemelkedő munkához azért többnyire kell a kielégítő anyagi-tárgyi alap is. Ezék a feltételék kölcsönhatásban állnak egymással. Kár hogy sokan még ma sem akarják ezt észrevenni s alkalmazni — a gyakorlatban is. Igényeket támasztani köny- nyü. A tényleges lehetőségekkel maximálisan számolni, azokat maradéktalanul kihasználni, kérés-követelés helyett az adott körülmények szerinti legjobb munkát végezni — nehéz. Népművelőinknek, akik egyáltalán nincsenek irigylésre méltóan könnyű helyzetben — sem személyüket, sem működésük tárgyi feltételeit illetően —, a mostani időszakban erre sem árt figyelniük. Takács István Ö zönvíz otántől mindmáig — és még nagyon sokáig — a béke jel- és értelemképe az olajágat hozó galamb. Most egy kis történetet akarok elbeszélni minden kitalálás és hozzáadás nélküL Saját két szememmel láttam, hosszú életemhez képest nem is olyan régen, és a minap talán századszor jutott eszembe. Dél volt, éppen ebédidő, senki sem járt az udvaron. Szélcsend és csend, levegőt rezegtető napsütés. Ott pihentem a magtár árnyékos oldalához vetett háttal, nagyon nyugodtan, nagyon éberen. Semmi bajom sem volt, vagy minden bajom nagyon távol. Szemközt, az elkerített baromfiudvarból sok száz kiscsíbe csipogása hallatszott; ez is csak része volt a csendnek. Egyszerre villanatos váratlanul heves számycsatto- gással a magtár eresze alól és mindenfelől galambok csapódtak a levegőégbe. Némelyik hozzám oly közel, hogy szárnyuk szele az arcomat érte. Raj röpült a galambdúcból is, az istálló felől még több: sose tudtam, hogy ilyen sok galamb van itt Senki meg nem számolhatná, mennyi, és mind ott körözött a közelben. Nem ember zavarta így fél őket. Ragadozó sem lehetett, puskadurranás sem volt Ha lett volna, messzire repülnek, biztonságot ígérő távolba, ahpl megnyugodhat hevesen dobogó szívécskéjük'. De valamennyi a kiscsibék fölött maradt, akik ott lenn csipegettek, csipogtak, és néha egymást csipkedték a drótkerítéssel határolt négyszögletes udvaron. Körbe-körbe suhogtak a galambok. Mintha levegőörvény szívná, dobná, forgatná őket, pedig ők maguk voltak ez az örvény. Feljebb, lejjebb. Egyszer, szinte a kerítésig ereszkedve és felívelve a tetőknél tízszer magasabbra. Fondoros ívekben egymás pályáját szelve, sűrűén. Talán tnár egy perce néztem ezt a kavargó és mégis szabályos formájú tölcsért. Egy perc ilyenkor nem rövid idő. De csak akkor értettem meg, hogy mi a galambok ráadásának oka, mikor szememet feljebb emeltem. Fenn, a felhőtlen déli magasságban karvaly körözött kiterjesztett szárnyakkal a kiscsibék fölött. Ijesztő lassan, kiszámított pontossággal. Már itt volt a pillanat, mikor összecsukja szárnyát, és mint karmos, sokélű, nehéz kő esik a kiszemelt zsákmányra. De közte és a zsákmány közt ott vannak a galambok, s torlódó sokaságuk cikáztatja szemének mérőónját. karvaly egy darabig még körözött a kiscsibék fölött, aztán egy-egy lustának látszó szárnyapással eltávolodott, apró ponttá vált, eltűnt. Ennyi az egész. Néha ilyenek a galambok. Elhallgatom a magasröptű összehasonlításokat, nehogy a galambok fölé kerüljek felhős és fellengős szavakkal. Káldi János: Egy lap a jegyzetfüzetemből A legenda elszállt. Alig emlékszik rá valaki. Csak a dolgos élet, a mindennapi, törhetetlen nekifeszülés az, ami meghozhatja az üdvösséget. NÁDASS JÓZSEFc A szúnyog Primőrrel rendszerint tavasszal vagy kora nyáron ajándékoz meg bennünket a természet, illetve a megbízott közvetítő: az állami kereskedelem és még inkább a magán-szektor. Ezúttal én nem valamiféle friss zamaiú gyümölcsről vagy más, vitamintartalmú termékről óhajtok megemlékezni, híradásom annak megérkezéséről úgyis lekésett volna. Egy magán, egyéni, majdnem öntelt primőrről szól most a híradás: megkaptam, az ez évi első szúnyogcsípést. Látom, hogy valaki ott a sarokban, felhúzza az orrát, az a sötétíbőrű — olyan színű, mint a hús, amit a gondatlan szakácsnő elégetett —, s legyint: ez nemcsak a kanizsai gyorsot, de a lacházai vicinálist is lekéste; most, júliusban regél az első szúnyogcsípésről?! Micsoda konzervativizmus! Védelmemre megemlítem, hogy az ez évi júniust egy ostoba baleset kiiktatta a nyaramból (melyik baleset nem ostoba?), s csak júliusiban látogathattam meg a vízpartot, a bereket, a nevemet viselő (nem fordítva, én szerény ember vagyok) víz melletti, hegyes végű növényzetet, meg az erdőt, szóval azt a tájat, ahol a szúnyogok kempingeznek. Es az első este, hét óra után, a nap már lement, de csillagok még nem jöttének (ezt már írta előttem valaki, idős ember vagyok, nem jó az emlékezőtehetségem, különösen, ha kollégáktól kölcsönzők). Nos, ez a negyed-, félóra a szúnyogok hivatalos döfési ideje. És már meg is történt! Megkaptam ez évi első szúnyogcsípésemet. Rágalom, hogy károfnkodtam volna. Épp ellenkezőleg: elmosolyodtam, megörültem neki, ez aztán a primőr, azt jelenti, hogy ezt a nyarat is megértem. A bizonyság egy édes ellenség erőteljes akciója. Ez az ismeretlen szúnyog engem választott ki, senki mást. Akár kitüntetésnek is tekinthetem. Nem, ő sem mellőzött engem. Kegyeskedett megszűrni ! Emlékszem életem első csípésére. Azt nem szúnyogtól kaptam, de a tekintélyesebb nagybáty vagy főosztályvezető, egy darázs tisztelt meg, úgy hetven esztendeje. Az egész család: apa, anya, négy darab gyermek, én a legkisebb, Fiúmében voltunk, és nagyvonalú apám már befizetett egy hajókirándulásra Abbáziába. Ez azért is fontos volt, mert magasabb társadalmi érvényesülésre törő pesti—erzsébetvárosi—terézvárosi kispolgár akkoriban rokonai, ismerősei, üzletfelei körében lehetőleg azzal büszkélkedett, hogy a nyáron Abbáziában volt. A szerényebbek siófoki képeslapot küldözgettek pesti ismerőseiknek; a lipótvárosi, télen zsúrfixet rendező ügyvédnek és bankámék Velencéből és Sorrentóból küldték nyári üdvözleteiket. Mi még csak a közbülső dobogóra akartunk felhágni — ezüstérem! —, ezért tervezte apám az ösz- szesen egynapos hajókirándulást. Hiszen egy nap alatt rengeteg képeslapot lehet megcímezni és postára adni! És ekkor hívtam ki én a sorsot és egy sárga, szigonynyal felszerelt, légcsavaros bestia dühét. Ügy a lábamba szúrt, hogy napokig képtelen voltam cipőt húzni, s nem hagyhattak egyedül a fiúméi penzióban, s az abbáziai hajóút paradox módon vízbe esett. Nem volt elég nékem a szenvedés, családom valamennyi tagja engem szidott. Könnyű volt nekik, én voltam a legkisebb. Azt állították, hogy közismert ellenzékiségem felmérgesítette a szegény, ártatlan darazsat. Ügy bánták velem, mintha én szúrtam volna meg őt, és nem ő engem. Először kerültem ilyen helyzetbe, de nem utoljára. Hiába magyaráztam, hogy édes a vérem, ezt érezte meg a repülő orrszarvú is. Mit sem használt. Ez az állítólagos édes vér — mint nem mindig kellemes legenda — életemen át elkísért. Hogy van-e természettudományos alapja, azt bizony nem tudom. Mindenesetre akadt orvostudor is, aki súlyos szavával megtartott e hiedelemben, ifjú éveimben számos nőismerősöm hasonlóképp fogalmazott, ők is szívták a véremet, és a szúnyogok körében mutatkozó népszerűségem szintén ezt • látszott igazolni. De az utóbbi években mintha elvágták volna. A nőkkel kapcsolatban nem nyilatkozom. A szúnyogok lanyhuló érdeklődését megkísérlem azzal magyarázni, hogy a napfoltok vagy talán az irodí lompolitikai meglepetése csökkentették vérem édessé' hányadosát. Keserűbb lett í ereimben lassabban folydog; ló nedű. Már ezért is kötelességem, hogy' nyilvánosan köszönetét mondjak annak az ismeretlen, derék szúnyognak, aki, mit sem törődve a rólam, illetve véremről elterjedt rágalmakkal, "helyesnek találta belémkóstolni. Egyébként sem tartom helyesnek, igazságosnak, és előremutatónak, ha szidalmazzuk a szúnyogokat. Azt kellene mondanom, hogy a szúnyog is ember, pontosabban teremtmény. Ö is a piacról él. Ezenkívül nemcsak 6 táplálkozik a mi vérünkből, belőle is táplálkoznak. Az a rigó, aki ma hajnalban megjelent az ablakpárkányon és csípőre tett szárnyakkal rámfüttyentett: micsoda lajhár! A hasára süt a nap, zeng és ragyog az egész természet, ez meg az ágyban heverészik, nyilván szintén nem veti meg a szűnyogpe- csenyét. Nem nyilatkozott erről, azt viszont láttam, hogy az előkelő, fraikkos fecskék szúnyogból készített diétás menüt szolgáltak fel kicsinyeiknek. Azt hiszem, Arisztotelész mondta, de lehet, hogy Schoppenhauer — idős ember nem emlékezhet mindenre —, hogy ízlések és pofonok különbözők. Ezt a bölcs és még ma is érvényes megállapítást alátámasztja az is, hogy néhány évvel ezelőtt a Dunakanyar egyik, szakaszán — de a Balaton-part egy részén is — irtóhadjáratot indítottak a szegény szúnyogok ellen. Bizonyos eredménnyel. Az üdülők (az emberek) üdvözölték az intézkedést, viszont ahogy általában jól értesült helyről közölték velem, mindkét táj madarai tiltakozó kérvényt adtak be a felsőbb hatóságokhoz, s katasztrofális élelmiszerhiányról panaszkodtak. Mostanság, állítólag — ahogyan ezt az én tegnap esti primőrcsípésem is bizonyítja — a madarak élelmezési helyzete valamelyest javult. Kollektív világszemléletű ember vagyok, így hát ünneplem ezt a változást, noha néhány csepp vérembe nekem is belekerült. De hát — fő, hogy nyár van. SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, ß?L augusztus 1.
