Somogyi Néplap, 1971. augusztus (27. évfolyam, 179-203. szám)
1971-08-03 / 180. szám
ás Marika, megérte?... Kalandos utazás KALANDOS utazás a XX. században? Az ember felül a vonatra, a repülőgépre, hajóra vagy kocsiba száll, vár egy-két-három órát, aztán veszi a csomagját, megérkezett. Lörincz Mária a Pamutfo- nó-ipari Vállalat Kaposvári Gyáréban, a Fonó 2-ben dolgozik tizenegy éve. Szövőnő. Az ő utazására mégis csak ráillik a »kalandos« jelző. Jó munkája jutalmaként csehszlovákiai társasutazáson vehetett részt. Hatodikén reggel hatkor kellett csatlakoznia 'á csoporthoz a Keletiben, a vonat 7.40-kor indult. — Eredetileg személlyel akartam Pestre utazni, de az IBUSZ-nál az éjszakai gyorsot ajánlották. Taxival ment az állomásra. A vezető megjegyezte: előző nap sokat késett a vonat. Mintha az ördögöt festette vol-. na a falra: kétórás késéssel indult a gyors, és hét óra negyvenöt perckor futott be a Keleti pályaudvarra! — Először kijöttek a köny- nyek a szememből, most mit csináljak?! A szakszervezeti beutalóján szerepelt a SZOT Üdülési Főigazgatóságának a cime. A pestiek kedvesen útbaigazították, segítették a bőröndjét vinni. — A 69-essel mentem egy megállót aztán a Dózsa György úton gyalog. Nyáraljai Ferencet kerestem. Szerettem, volna későbbre áthelyeztetni az utazást vagy a pénzt visz- szakapni, de nem .lehetett, csak az ötszázötven forint költőpénzt kaphattam volna visz- sza. Nem olyan könnyen keresem a pénzt, hogy ezer forintot elveszítsek! Nyáraljai Ferenc-áttelefonált a Belügyminisztériumba, azt a választ kapta, hogy kiengednek, ha száz forintot befizetek útlevélre és magam fedezem az útiköltséget. Trolival jutott el a Rudas László utcába. Az útlevélosztályon is készségesek voltak az emberek: tíz órakor már a kezében volt az útlevél — és nem kellett érte fizetni. — A beutaló Tátralomnic- ra szólt. Délután hat órakor indult a vonat, de az csak Poprád-Tátráig vitt, kisvasúira kellett átszállnom, de csak magyar pénzem volt. Az utasoktól kaptam hat koronát. 22.35-kor érkezett Poprád- Tátrára, fél háromkor volt csatlakozás, még három előtt Tátralomnicra ért, a jegy 4,80-ba került. — Hiába csengettem, nem engedtek be az üdülőbe, a személyzet nem ott lakott. Hűvös volt az éjszaka, szeren| cséré volt nálam kabát. Fél hatkor jöttek a takarítónők, a konyhai dolgozók, a csoport- vezetővel a reggelinél találkoztam, csodálkozott: »Ilyen még nem volt a prakszisom- ban« — mondta. A nyolcvan- három tagú csoportból négyen maradtunk le. — Hogy érezte magát Csehszlovákiában ? — Jaj, nagyon jó volt. Kirándulásokról, ; órákról beszél, az egyszemélyes felvonóról, a kétszemélyes libegő- ről, a harmincszemélyes lanovkáról. — 2600 méter magasságban úgy érzi magát az ember, mintha felhőben lenne, köd, lent esik az eső. s foltokban süt a nap. Aztán a sportnapokról: — Kötélhúzásban elsők lettünk, a német nők ki se mertek állni visszavágóra. AZ UTOLSÓ három napot Prágában töltötték, Lőrincz Máriának különösen az óváros és a vár tetszett. 24-én reggel érkeztek Kelenföldre. A 'két hét alatt gyakran kérdezték a társak: — Es Marika, megérte utánunk jönni? De ezt csak tréfából kérdezték. Minden jó, ha a vége jó, s hogy jó lett, sokak emberségének köszönhető. Sípos Ferenc „Atyjafiáért számot ad a testvér“ Visszaút az Elefántesonttoronyból Az Elefántcsonttorony a különös rémségek palotája. Költők zárkóztak oda. Kívülről magasztos, titokzatos és fenn- költ. Csupán babérkoszorú övezi; a Magányos Poéta hajléka. Nimfák dalával rezdül együtt az éteri lélek. A Világtól elfordult Ember nagyszerű temploma... Ha a halandó mégis odphallgatott a halhatatlanság ablaka alá: milyen ének szűrődik ki, a fekete falak ablakainak zsalu gáterei jajszavakat, béna szomorúságot szűrtek át. A magány minden fájdalmát is meghallhatta a poézis tiszta harmóniáiban. Az Elefántcsonttorony a különös rémségek palotája. Sokan önmagukat zárták oda. Sokan önmagukat menekítették oda — szenvedni és örülni a két világháború között vegetáló, lóduló és bukó, fényűző meg visszataszitó, bokrátás pompáját fitogtató, s halálfogakkal vigyorgó Magyarországból. Metrumokban bújt el a vád, metaforák menedéklakába a kétségbeesés. Ez volt az Elefántcsonttorony magányossága. Vivát és pokol özönében. A tisztítótűz csak az első kulcsforduláskor kezdett lobogni. Akkor, amikor a költő lerángatta a nemzetiszín virágcirádákat, le a jelszavakat, amikor társai féltése fakasztotta fel ajkán Jónás kétségbeesett jajszavát. De tiszta jajszót. A szembenézés csecsemőriadtságú jaját. Igen. Amikor az országot már a kétségbeesés tengerének partjára hurcolták; amikor az ország szekere fasiszta hordák pocsétás útjain vergődő ká tyútól kátyúig. Akkor nyílt meg az út, szakadt fel a torok némasága, a semlegesség viaszfalai, a csend befagyott jégerei akkor olvadtak fel. Akkor nyert különös értelmet, a babitsi költészet. A vállalás, a felelősség oxigénje, a felelősség fájdalma. »Atyjafiáért számot ad a testvér.« A számadás keserű örömét már nem érhette meg. A kiáltás a háború láng- özönében még az övé volt. 1941-ben — 30 esztendeje temették el. De az Elefántcsonttorony, a különös rémségek palotája, tanulság az utódoknak. Költők zárkóztak oda. T. T. O lgát és Verát a vállalata elküldte két hétre Siófokra üdülni. A főszezon elejére kaptak beutalót, amikor Medárd hűvös és nedves szelei még ott kergetik a felhőket a fehértajtékos víz felett. A két lány is inkább sétált és olvasott, mint fürdöttt. Olga szép volt, karcsú, mint a fűzfa. Hosszú, szőkésbarna haja úgy beborította a nyakát és a vállát, mint a fűzfát a lombja. Vera viszont tömzsi volt a, haja vörös, és az arcán a szeplők barna nyája legelészett. Hogy lehet egy szép és egy csúnya lány jó barátnő? Talán a lelki alkatuk egyezett, amelyet az üzemi táncos ösz- szejövetelek zajos unalma és a vállalati könyvtár azonos kötetei hangoltak össze. De az is lehet, hogy a csúnya Vera csak úgy járt Olga nyomában, ahogy a puli követi gazdáját, mert mindig csurran-csöppen az asztaláról valami. Olga szép és kacér volt, tolongtak körülötte a fiúk, s egy-egy kikosarazott fiú búbánatában néha csak belenézett Vera szemébe, ahonnan mindig vágy és húség ragyogott vissza rá. Most azonban — két nap elmúltával — még nem ismerkedtek meg' senkivel. A lányok éppen a délutáni fagylaltjukat kanalazták a cukrászdában, amikor a szomszéd asztalhoz egy vastag pulóveres fiú ült le. Ludas Matyit olvasott, és ha nevetett, barna arcában felszikrázott vakító fehér fogsora. Mikor a fiú odament a pulthoz rendelni valamit, Olga meglökte Verát a könyökével. — Ide figyelj! Este elmegyünk sétahajózni. Ha visz- szajön, majd■ kérdezz rá! Vera bólintott. Nem először volt ilyen helyzetben, s rögtön tudta, mint jól idomított puli, h- —■ mit kell csinálnia. Amikor a fiú visz- szajött, hangosan megkérdezte: — Elmegyünk este séta- hajózni? — Persze, hogy el. Majd csak találunk valami ismerőst. De nem a fedélzetre ülünk, hanem a terembe, mert hideg van. , A fiú rájuk nézett, végigmustrálta a két lányt, azaz csak Olgát, mert Verán hidegen átfutott a tekintete. Aztán visszabújt a Ludasba. A Beloiannisz este kilenckor indult. A nagy hajó kürtje néha szomorúan felbúgott, mintha fájna neki valami, s a kirándulók, mint a hangyák, sűrű sorokban másztak fel rá. Olga és Vera úgy ültek le a zárt térben. hogy odalássanak a keskeny pallóra, amin át a kirándulók a hajóra jutnak, Már vagy százötven férfit, lányt, gyermeket közönyösen végigmustráltak, amikor Vera meglökte Olga vállát. — Ott jön! A fiú most is vastag, barna pulóverben volt, de a fejére fehér vászonsapkát húzott, mert rövidre vágott haja volt, nem úgy, mint a többinek. Végigjárta a hajót, aztán felfedezte a lányokat. Odaült a közelükbe. A két lány szeme diadalmasan villant össze. Mi kell egy ilyen nyári ismeretséghez? Tulajdonképpen csak a legszükségesebb kellékek: egy lány, egy fiú meg egy hajó. A fedélzet közepén dörömbölő beat-ze- nekar nem is fontos, mert a nagy tömegben táncolni úgysem lehet, csak topogni. A fiú tíz perc múlva már a lányok mellett ült, céltudatosan Olga felé fordulva. Pompás este volt. A szél elállt, az égen szikráztak a csillagok, s lent a haji fehér oldalához halk, vágyakozó loccsanással simultak a hullámok, akárcsak a barna pulóveres fiú tánc közben Olga derekához. Alig beszéltek egymással. Néha-néha felhangzott egy- egy kérdés, inkább csak azért, hogy tudják, kivel táncolnak, de ebben a harsogó zenében bajos is lett volna beszélgetni. Miért nem új iskolából? Ballagás fityulában Szombaton a Kaposvári Egészségügyi Szakiskolában nyolcvanegy ápolónő tett esküt — ennyien végezték el a kétéves általános és gyermekápolónői tagozatot. A családias légkörű oklevélosztó ünnepségen Kaposi Vendelné igazgatónő búcsúztatta a hallgatókat, s jelentette, hogy az egészségügyi szakiskolában harminkilenc gyermekápolónő és negyvenegy általános ápolónő vizsgázott sikerrel. Dr. Csáki László megyei főorvos, a vizsgabizottság elnöke szép tárgyi tudásukért megdicsérte a szakiskola hallgatóit. Az ünnepélyes percek előtt megtudtuk, hogy Vígh Zsuzsanna tanulmányi eredményéért vörös diplomát kap, s nyomban felvételt készítettünk róla. A várakozás izgalmában nehezen sikerült a kép. Zsuzsanna nővér elnézést kérve mondta: — Most nem megy, nagyon izgulok. — Kezében virágot és ballagási batyut szorongatott. Megígértük, hogy az ünnepség után még fölkeressük. 1948 óta folyik általános ápolónőképzés Kaposváron, és 1960-tól indult gyermekápolónői tagozat — ezt már a kígyózó ballagási menetben tudtuk meg Kaposi Vendelnétől. Elmondta, hogy a nyolcvanegy végzett ápolónő közül tizennégyen mennek más megyébe. A Somogybán maradtak Kaposváron, Siófokon és Marcaliban helyezkednek el. — Sokszor hallani, hogy kevés az ápolónő, megyénkre mennyire vonatkozik ez a megállapítás? — A Kaposvári Egészség- ügyi Szakiskola nem tudja kielégíteni a szükségletet. A pálya, úgy látjuk, vonzó, jelentkezőben nincs hiány. — Mi jelent gondot? * Mosoly és Izgalom — A kollégiumi hely hiánya.. Ezért nem is indíthatunk minden évben első osztályt, meg kell vámunk, míg végeznek a hallgatóink. Ha száz kisnővérnek otthont adó kollégiumunk lenne minden esztendőben beírathatnánk negyven hallgatót. A témára fölfigyelt dr. Nemes Tihamér főorvos, a me— Hova való? — kérdezte a fiú. — Kaposvári. Hát maga? — Én fehérvári. — Hol dolgozik? — Egy vállalatnál vagyok mérnök. — Én meg titkárnő. Egyikük sem töprengett, hogy igaz-e, amit a másik mond, de ez nem is fontos. Nyáron nem az igazság, hanem a szórakozás a cél. Csak Vera ült szomorúan a helyén. Feri ugya,\ őt is elvitte egyszer könyörületből táncolni, de ez az átkozott zenekar akkor csak fél percig játszott. Hamar visszarakták hát a hajópadra. Olga viszont három táncot is végigszorongott a fiú karjaiban. Mások meg alig jelentkeztek. Igaz, egyszer két gyapjas hajú legény elragadta őket, s Feri egyedül maradt a helyén, de aztán újra és újra csak Olga következett. Szomorú egy csúnya lány sorsa. Vera is búsan ült a helyén, és a szívébe különös fájdalom szúrt bele, amikor észrevette, hoßy a kormányfülkéhez támaszkodva Olga és Feri csókolóznak. Mi jut neki az életből? Semmi. Néha-néha' magához húzza egy- egy fiú makacs fejét, lehetőleg homályban, hogy a szépiái ne lássanak, de aztan hónapok is elmúlnak, amíg valaki megfogja a kezét. Pedig az övét érdemesebb, mint az ilyen kacér széplányét, mert az ő szerelme tüzes kohó Olga langyos és gőgös testéhez képest. Most irigyelte és gyűlölte Olgát, a szépségét, a sikerét, és elkeseredve nézett le a hűvös hullámokra. Egy jó fejessel véget vethetne minden gondjának! gy óra múlva már hazafelé bandukoltak a csillagos éjszakában. Olga boldogan és önfeledten, Vera keserűséggel a szívében. Feri már a park elején elbúcsúzott tőlük azzal, hogy holnap délelőtt fölkeresi őket. A legközelebbi villanylámpa alatt Olga benyúlt a retiküljébe a zsebkendőjéért. Aztán megmerevedett a válla. — Te, Verái Nincs nálam a pénztárcám ... — Nézd meg jobban! — Nincs, nincs. És kétezer forint volt benne! — Lehetetlen! — De így van. Biztos, ez a csibész lopta el! Vera ott állt a villanyfényben, kétségbeesett barátnője mellett. Sajgóit a szive érte, de azért egy kicsit elégedetten és hálatetten pislogott fel a csillagokra. Tari János gyei kórház helyettes igazgatója, és bekapcsolódott a beszélgetésbe. — Tíz évvel ezelőtt úgy volt, hogy Kaposváron épül egy új, korszerű egészégügyi szakiskola. Én jártam el az ügyben, de nem kellett a megyének ... Ingyen kaptuk volna a minisztériumtól. Szek- szárdon építették föl a nekünk fölajánlott iskolát. A ballagási menet ismét az iskola elé kanyarodott, és végre alkalom kínálkozott arra, hogy találkozzunk Vígh Zsuzsannával. — Gratulálunk a vörös diplomájához! A vizsgán is ilyen izgulós volt? — Csak addig, amíg nem húztam ki a tételt. — Nyilván nemcsak jó »húzás« volt, hogy ilyen szép eredményt ért el, sok munka is van benne. — Komolyan vettem a tanulást. Arra is gondoltam, hogy jelentkezem az orvosi egyetemre. Felvételiztem, de nem sikerült. Talán jövőre .. . Ha végképp nem megy. akkor sem leszek szomorú, boldogan maradok az egészségügyi pályán. Szép hivatás ez, mert az orvos, az ápoló, a legközvetlenebb módon foglalkozik az emberrel. A sok fáradtságot pedig megtéríti az, ha egy kisgyerek jobban érzi magát, fölnevet. — Gyermekápolónő tagozaton végzett. Milyen érzés volt először a bábu után gyermekkel foglalkozni? — Féltem. Mitől? Tudtam, hogy tőlem függ, mi lesz a kisgyerekkel ... A másodszori találkozáskor már magabiztosabb voltam. — Mikor áll munkába? — Szeptember elsején, a megyei kórházban, a csecsemő- és gyermekosztályon. Horányi Barna „Patapum“ Páraltanul érdekes könyvtárat alakított ki tizenöt év alatt Pastyik István, a duna- pataji múzeum vezetője. A tájjellegű múzeumhoz tartozó «patajikum»-nak nevezett —■ könyvgyűjteményben csak olyan művek kaptak helyet, amelyekben a nagymúltú Du- napatajról is szó esik. Évekig tartó nyomozás eredményeként most került a könyvtárba a Mires XVII. századbeli történetíró, Bél Mátyás tíz magyar megyéről szóló könyvsorozatának harmadik kötete. A hajdani Pest vármegye történeti földrajzát leíró 644 oldalas könyvritkaság ismerteti Pataj mezővárost is. Ez a félezredik, s egyben az eddigi legértékesebb könyv «patajikum»~bart SOMOGYINÉPtáP Kedd, 1971. aegnsstns 3.
