Somogyi Néplap, 1971. augusztus (27. évfolyam, 179-203. szám)

1971-08-20 / 195. szám

Másfélszáz éves útirajz a régi Somogyrói DllIlálltŰlOn körutazása angol nyelven jelent meg könyv alakban 1818-ban. Aki ezt az utazást tette, a kül­földi — tudós, statisztikus, a népet, a tájat és a folklórt is vizsgáló ember — angol volt a javából. És mégis úgy vizs­gálódott, úgy tekintett körül, hogy nemcsak nézett, hanem látott is. Ahogyan ö mondta: »... angol olvasóit égy ma­gyar birtokos fáradhatatlan igyekezetével megismertetni kívánta, és őket azon becses utasításoktól, melyeket itten kaphatnak, megfosztani nem akarta...« Nevét mégis nem ez az utazása, hanem a róla elne­vezett betegségről ismeri a világ A Bright-kór a vese­gyulladás különféle alakjai­nak gyűl tőneve. Richard Bright (1789—1858) ismerte fel 1827-ben a fehérj evizelés, a vízkórság, a szívmegna- gyofobodás és a magas vér­nyomás összefüggését a vese kóros elváltozásával. Megál­lapította, hogy e jelenségek a vesegyulladás jellegzetes tü­netei. Bright, mielőtt 1824-ben a londoni Guy kórház később Európa-hírű főorvosa lett, 1915 tavaszán és nyarán, majd őszén a mai Hollan­dia, Belgium, Németország, Ausztria és Magyarország te­rületén utazgatott mint geo­lógus és orvos. II gsolögns-orvos utazónak igen gazdag volt az érdeklő­dési köre: nemcsak a feudá­lis gátakat, az elmaradott­ságot vette észre, de a ma­gyar táj szépségein túl pél­dául a bélavári erdő belső életét vagy a Csurgó környé­ki rablók mesterkedéseit is. Szinte belelátott az emberek leikébe, gondolatába is. Röviddel Bright leírása előtt, alig 80 évvel — annak, akinek kötelessége lett volna — Szaller György földmérő és vízépítő mesternek, a po­zsonyi gimnázium magyar nyelv- és irodalomtanárának erdőben. A sertések éppen az év ezen korai szakában bőséges ele- séget találnak* a télen avarral és hóval borított makkban. Ezekre is vigyáznak a kanászok, akik hónapokra velük maradnak, az időjárással szemben szinte minden fedél és oltalom nélkül.« Igen érdekes az is, aho­gyan az, angol utazó a pász­torokat leírja: »A pásztor ruhája durva ing­ből és széles vászongatyából áll, amely zsírral átitatva kemény és piszkos fehér színű. A ruha be- zsírozásának az a célja, ' hogy tartósabbá tegye, és megakadá­lyozza, hogy férgek tanyázzanak benne, egjTúttal megvéd a rovar­csípések ellen. Akármiért csinál­ják ezt, addig nem váltják, amíg darabokban le nem szakad ró­luk. I.ába gyapjúkapcában bőr­talphoz van szíjazva, egészen úgy, ahogyan Vandcrkemp hit- hirdető rajzolta a kafférők láb­belijét. Kerek kalapját gyakran szalag díszíti. Vállán durva szö­vésű, bő gyapjiiköpönyege, inert errefelé ritkán hordanak bárány- ködmönt. Széles szíjon bőrtaris- nya Is lóg a válláról, és védeke­zésre, támadásra hosszú nvelű kisbaltát fog a kezében. A tarisznya vállszíján ren­desen két vagy három sor fényes rézgomb csillog. Eze­kért a gombokért a pásztorok annyira odavannak, hogy mint hallani, utasokat Is megtámad­nak, kizárólag ilyenekért. A bal­tát botnak használják, de szük­ség esetén félelmetes fegyverül ember és állat ellen. Kezelését olyan jól értik, hogy 20 va*ry 30 lépésnyi távolságban a fa törzsé­re kitett célt ritkán hibázzák el. Sokszor megcsodáltam ebbéli ügyességüket, de' mindig ezt csi­nálják, amíg barmaik legelnek. Ezek az emberek hajukat még nagyobb gonddal zsírozzák, mint ruhájukat. Hajukat csomóba kö­tik és Kétfelől fülük mellett le­eresztik. Tudatlanságuk rendkí­vüli. A velük való foglalkozás legjobb módia talán az volna, ha az illetékesek, kitalálnák a lehetőséget a tanításukra.« Igen megdöbbentő szavalt Rendkívül hasonlítanak Cso­konainak alig korábbi kriti­kájára! Oldalakat idézhet­nénk Bright leírásából. Rész­letesen beszámol az úriszék­ről, bemutatja megyénk múlt századi szörnyű, az emberte­lennél is embertelenebb bör- törviszonyait. Leírja többek között az akkori hangulatos berzencei és babócsai ven­déglőt, Csokonyavisontát és az ott lakó-mulatozó neme­sek vendégszeretetét. Igen ta­nulságos még ma is az olva­sónak, amit a Dráva melléki viseletről megjegyéz: »Belépve az egyik házba, leg­nagyobb meglepetésemre fiatal nőket díszes öltözetben, rokká­juknál és a szövőszék előtt ta­láltam. Egyetlenegy házban nem kevesebb, mint négy szövőszé­ket láttam. A válogatott leányok és a falu legszebb leányai vol­tak: ruhájuk feltűnően világos és tetszetős, leginkább fehér szí­nű szalagokkal díszítve, hajuk csinosan kontyba kötve. A ruha anyaga nagyobbrészt háziipari termék, de az újak muszlinból készültek.-« Igen tanulságos azonban nemcsak a somogyi rész, de Győrnek, Vasvárnak vagy a Georgikonnak és Keszthely­nek vagy Nagykanizsának és Pécsnek a leírása, illetve a leírásnak elolvasása. Richard Bright dunántúli utazásait tavaly jelentette meg nagy gonddal, elegáns külsővel a kitűnő kutató, Szerecz Im­re bevezetésével és fordítá­sában a Veszprém megyei Múzeumok Igazgatósága. És országosan osztatlanul nagy sikert aratott ez a kis könyv. Somogybán jártunkban- keltünkben sok helyütt ér­deklődtünk: kinek mi a vé­leménye, hogyan tetszett, mit mond róla? Mert joggal azt hihettük volna, hogy en­nek a Harminc nemzedék vallomásába kívánkozó kitű­nő útleírásnak számottevő lesz a sikere nálunk is. Saj­nos, ez nem így történt. Ezért ezzel a kis bemutatóval ajánljuk nemcsak a helytör­téneti somogyi kutatóinak, a pedagógusoknak, a népmű­velőknek, de minden Somo- gyot szerető, embernek, fia­talnak és idősnek egyaránt Dr. Draveczky Balázs Túl a hetvenen keveset bír az ember válla. 0 mégis vállára veszi a városrésznyi gondokat. Pálfi János »eg­zisztenciáját« tekintve nyugdíjas, dolgait figyelve viszont meggyőződhetik róla bárki: energikus, vitára kész, igaz­ságszerető tanácstag. 1945. március óta párttag. Akkori­ban még molnármester volt. Szegfű és pofon Miért politizál a molnármester? ftr. a következő leírása* szűk-... ^avű ismertetője jelent meg Somogyrói: »Somogy Vártól vette nevét, melyet még Kupa bírt Sz. Ist­ván idejében, ma tsak hűlt a helye. A gyakori erdők, berkek, s változva a sík Mezőség kelle- metessé teszik Vidékit, noha né­mely helyen a sok posványos Tők megvesztegetik levegőjét. 14 Méi.vföld Hossza és felső részén Szélessége is annyi. Északra a Balaton, Délre a Dráva, Nap- •^vugotra Szala Vármegye, és Napkeletre Veszprém, Tolna és B*ranva Vármegyék kerí'?k kö­zűi. Eakosai Magyarok, Németek,s '"ótok, Hátsók. Horvátok, kik e soMog Tartománynak kövér s^á- a Szőllő-tőkélt mívelik. ^ ISzdatsoni és Somlai Borokat-anvszfn festi. A Vad. a Ma- ’ sű’-ű erdőségeiben számtalan r’#>k fa^tódzik ebből is, a Marha "’'"'tásból s^éo hasznot hajt ma­;"ak e vármegye...-« ’’’zzél szemben hasonlítsuk "7ze, mit ir az angol utazó "‘lasztikusan, milyen részle- ‘■'■sséggel Csurgó környéké­ből: »Ennek a vidéknek széles ró­néi, ugyanazzal a gabonafélével ’'evetve, felséges látványul szol­gálnak, és amikor beiártuk a birtokot, a szem alig látta meg a rorstáb!a túlsó végét - az egyik oldalon és a búzáét á másikon... Csak azokon a földeken voltak ió Vetések, amelyekén a birkák tanyáztak. A birkákat rendesen két éiielen át tartják ugyanazon a heiven összeterelve, s azután tovább haitiák. Semmi sem tű­nik f,el jobban, mint ennek a módszernek haszna. A búza sok­kal jobb volt, mint a rozs, bár az is sárgult a múlt havi teljes esőhiány miatt...« Vagy olvassuk el, mit ír Bright a somogvi marha- és sertéstenyésztésről: »A teheneket tisztán tenyész­tésre tarHák, és a borjakat éven­ként elválasztják. A fiatal álla­tok bizonyos korig távólt vannak a többitől. A gulyákból sokat lát­ni az ország ezen részében. tTt- körben két tehénnel találkoz­tunk . . . Ezek éonen az imént vesztették el borjaikat. Az anva, mihelyt észrevesz! veszteségét, kétségbeesik: az c?ső nnnon re­ménykedve keresné borját, a má­sodik nanon megvadul és dü­höng, a harmadikon egyre foly­tatja a magányos keresést, az­tán visszatér a csordához, s las- san-lassan megnyugszik, előbbi társaihoz szegődik, és viselkedé­se rendessé válik. Scrtéskondákat is láttunk az Bizony nekem korán meg kellett fogni a munkavégit. Lelencgyerek voltam. Ami az inaskenyér mellé jutott mor­zsányi a szeretetből, azt a nagynénémtől kaptam. Pedig nagyon hiányoztak * nekem ezek a morzsák, hiszen lát­tam: a velem egykorúaknak kenyér jut belőle a család melegében, örültem a simo- gatásnak, a kedves szónak egész gyerekségem idején, jobban is talán, mint az ételnek. A hajnal már fenn talált a műhelyben a három Róják műbútorasztalosnál. Hogy lettem mégis molnár asztalosinas létemre? Hát el­mondom. Mondja egy reggel a se­géd úr: — Na, kölök, gyorsan tüzet az enyv alá! Ugrottam is a forgácsért. De már hallatszott a mes- terné hangja: — Eriggy csak el a Róják úr mandzsettájáért és gal­lérjáért ! Ráhajítottam a forgácsot, aztán indíts! Futva hoztam a szép fehér gallért meg a kéz­előket, de akkorra már vágni lehetett a füstöt a mű­helyben. A segéd káromko­dott, mikor megláttak ne- kemestek. Kinek mi jutott a kezébe: lécdarab, szer­számnyél. Kékre-zöldre ver­tek. Sírtam én tiszta szivem­ből. A nagynéném aztán ki is vett. Így mondtam búcsút az asztalospályának az inas­évek elején, amikor még cse­csemő korú volt ez a mos­tani század. Egy valamit azért magammal vittem: egy szólást. Gazdahiba nem hiba, segédhiba kis hiba, inashiba: jaj, de jaj, de nagy hiba! A malom Klostárban. Az lett nekem a minden! Egy rokonom vitt magával Hor­vátországba, ott lettem újra inas, de az élet úgy hozta, hogy visszakerültem So­mogyba. Elvitt engem egy inas is­merősöm a karádi malomba. Ott szabadultam fel, ott kap­tam a mesterlevelet. Ügy sze­rettek a mesterék, mint a saját fiukat. Reggelenként, amikor még a fehér hó is sötétnek látszott, már az is­tállóban voltam, jött fejni a keresztanyám — merthogy szavamat ne vétsem: bérma- keresztszüleim lettek a mes­terék —, s csak adta a ke­zembe a nagy pohár meleg tejet. Nem is tudtam, mi volt jobb: a keresztanyám jósá­ga-e vagy az édes tej. Hogy háború volt, akkori­ban már tudtuk; mi is kap­tunk két szerb hadifoglyot. Rendes, becsületes, dolgos emberek voltak. Csak az egyik állandóan nézte a gye­rekei kópét, és sírt esténként, ha azt hitte, hogy nem hall­ja senki. Hát ilyenek voltak az én első benyomásaim a világról. Megtanultam a moinármun- ka minden csínját. A segesdi malomban ért a háború vége. Akkor már se­géd voltam. Jött egy ember a MIMOSZ-tól (az volt a Idősb Kapoli Antal alkotása, 1922-ből. (A balatonlellei Kapoli-emlékkiállításról.) Faragott széktámla Csuka Zoltán: A CSENDRE VAQYÓ A csendre vágyó égbe ver hidat. A hídpillérek múló századok. Emlékét őrzik hallgatag halak, s aki megálmodta őket, rég halott. Ha teste volt, maréknyi por, vagy az se, hajléka áll csak, vénen, roskatag, s magába rejti kőtornáca kincsét, a kristálytiszta, mély halastavat. Lépése immár nem kong körbe-körbe, de őt idézi száz és száz virág, a néma halak csillogó beszéde és kertje mélyén a magnóliák. Álmodott házat,' verset, tornyot, kertet, f. és kicsinysége láttán lett nagyobb, s már távozóban még szavakba rótta a népe nyelvén írt Halászatot. G most a minden itt s a semmi. A tenger 6, és ő a cseppnyi csepp, Az ember 6, és benne minden ember, s a kicsiny felhő, mely fenn leng, libeg. Nádasdi Éva: Útközben lm, erdőnyi a fák magányossága. Fáradtan a férfiak ledőlnek, Várják, aki nem jöhet. A fák kérgét kaparásszák, aztán köpnek egyet, gondolatban otthon járnak A fák kérge őrzi a szerelmeseket. A hétszázadik napon A z író, Marosi Gyula a fiatal nemzedék erőteljes egyénisége. Novelláinak stílusa nem mellbevágó, őszintén szólva ilyen ma a fiatalok stílusa, s ha nem írják, beszélik. Marosi keresi az izgalmat a történetben, de nem haj­szolja. Történetei fordulato­sak, de nem ez teszi feszült­té írásait, hanem türelmet­lensége és az, hogy ez a tü­relmetlenség állandóan tenni akar. Tettvágya korhangulat, cselekmény szálait valahogy úgy kívánja összefogni, hogy utat keres, fiataljai valahol ott tartanak, hogy meghatá­rozzák életük célját és értel­mét. Még szerelmes fiataljai is kénytelenek felismerni-, hogy az induló élet számára — emberi önmagukat tekintve — semmi nincs megoldva, minden nemzedéknek elölről kell kezdenie mindent. De mindez még mindig csak szemlélet, alapállás, és nem Marosi írói kvalitásának lé­nyege. Marosi született elem­ző, szinte ösztönösen látja az összefüggéseket, az emberi kapcsolatokban a bonyolult­ság feltárásának lehetőségeit. Ezekből a motívumokból építi fel elbeszéléseit. S itt válik igazán figyelemre mél­tóvá, s mivel úgyszólván ki­zárólag a máról ír, korsze­rűsége több annál, mint amit jelenben élő cselekményei egyszerűen adnak — korhan­gulatot tükröz. —; ' malomipari dolgozók szerve­zete), és utasított bennünket, hogy mit kell beszállítani a direktor úrnak. »Nincs kec- mec: a belső ellenséggel épp úgy bánunk el, mint a külsővel...« Megmondom őszintén, én azt se tudtam, eszik-e vagy iszák a marx­izmust. A malomipari dolgo­zók újságját, olvastam addig, amilyen könyvhöz meg hoz­zájutottunk, az olyan Rinal- do Rinaldini volt. Mondjuk meg őszintén: a jó molnár virradattól késő estig dolgo­zik, mikor olvasson?! De a május elsejét, azt nem felejtem el. Kimentünk a határba. A helybeli kommunisták beszé­det tartottak. Megmondom, nem nagyon érdekelt még a politika. Csak arra emlék­szem: örült mindenki, iparos és parasztember, és jártuk a táncot, ittuk a sört. Mire azon vélekedtem volna, ami­ről ott szó esett, saját sze­memmel győződtem meg, hogy a darutollasok hogyan csinálnak rendet A munka meg csak sok volt, így hát az ember odahajtotta a nya­kát a zsák alá, és húzott, mint az igás. Egy vasárnap délutánt so­hase felejtek el. Ott álltunk a kapuban, az ünneplő ruha volt rajtam, gondoltam, leballagok a fa­luba. Szép bordóvörös nyak­kendőt kötöttem. A szolgáló meg csak úgy barátságból odatűzött a gomblyukamba egy szegfűt. Ahogy beszélgetünk, jön nagy kevélyen két fehér da­rutollas tiszt. Elmennek előt­tünk szó nélkül, aztán né­hány lépésnyire tőlünk hirte­len sarkon fordul mindkettő. Hozzámléptek, és az egyik jobbról, a másik balról ütött, összecsuklottam, de nem vesztettem el az eszmélete­met. Éreztem, hogy a szám megtelik vérrel. Aztán rug­dostak a csizmájukkal, amíg amíg ki nem jött a gazda. — Majd adunk neki más­kor is a piros szegfűért! Egy foggal kevesebb lett a számban, de eggyel, több tanulság bennem. Megvertek’ inaskoromban, és most se­géd létemre is. Ügy mondom, ahogy van: megtanultam fél­ni és gyűlölni. Az élet ment tovább. Se­gédből mester lettem. De hol volt már akkor a jó vi­lág! Mintha csak a nyomo­rúság lett volna körülöttünk. Hogy másik világ van tőlünk keletre, arról csak annyit tudtunk, hogy azt Szovjet­uniónak hívják, és nagy kar­mokkal, Európát fenyegető, véres karmokkal ábrázolták Horthyék a plakátokon. Mint mesternek nekem kellett gondolkodnom a segéd fizetéséről, az inastartásról. De miből?! Huszonkilencet— harmincat írhattunk már Megjött a válság. Ez a pa­raszt számára legfőképpen a bolettában realizálódott, az újságok és a történelem úgy emlegetik, hogy a világ- gazdasági válság. Hogy mi a boletta? Amit a terményért, lisztért —i akármiért — kaptunk falun, annak a felét fizették ki pénzben, a másik feléért bo- lettát adtak. Ezt a bolettát aztán a paraszt beválthatta adóba. De énnekem pénz kellett volna, hiszen a mól- nármestemek nincs adója. Legföljebb kötelessége: fi­zetni az alkalmazottakat, ét­kezést, rendet biztosítani a malomban. De miből?! Bo­le ttából? Olyan adósságba kevered­tem, hogy évekig nyögtem utána. Ráadásul munka nélkül maradtam ... Valahogy ak­kor lehetett, hogy rájöttem: amiről azt hittük, hogy egy­szer s mindenkorra lenyom­ja a fejünket, a darutollasok úrsága, az mégsem olyan szi­lárd ... Üjságolvasó ember ­ként láttam: lám az ország milyen bajokkal küszködik. De hát kit foglalkoztatnak az ország gazdasági bajai, ha a saját nyomorúságát viszi a hátán? A cukorgyárba jár­tam dolgozni, s csak jóval később kaptam munkát egy kaposvári malomban. Kitört a háború, de akkor­ra már úgy megromlott az egészségem, hogy ágyútölte­léknek sem vittek el. Dol­goztam a malomban, s örül­tem, hogy együtt élhetek a családommal. 1945-öt írtunk. Láttam, egy csomó leventét hajtanak, ütegeket állítanak fel a pécsi út mellett. Elő­ször csak távoli morgás hal­latszott, aztán egyre köze­lebb. Kinn álltam a pince­ajtó előtt, amikor kilőtté" az oroszok az egyik üteget Aztán csend, nagy csm lett. Egyszercsak hajnalfelé ló- patacsattogás. Kozákok jöt­tek először. Délelőtt volt, fát fűrészel - tünk az udvaron. Jött eg'- kis kapitány, ukrajnai gve rek. Kivette az asszony ke­zéből a fűrész végét", össze barátkoztunk. Visszamentem a malomba, ott kerestek fel a pártsejt képviselői. Hogv magyarázzam meg magának7 Alkalomnak éreztem? Lehe­tőségnek? Nem tudom. De amikor eszembe jutott a ko­rábbi évek verése, szégyene, tudtam, hogy közéjük kell állni. Mert arra való az em bér, hogy döntsön. Hát így lettem én kommu­nista 1945 márciusában, és vágyók azóta is. Egyfolytá­ban. Pálfi János »egzisztenciáját« tekintve nyugdíjat; dol­gait tekintve közéleti ember. A városi magisztrátus régi tagja; inasból, segédből, mesterből pártmunkás lett. Ahogy a korát számolgatom, nagyjából egyidős e század­dal. Trosst Tibor SOMOGYI NÉPLAP Péntek, 1971. 2«

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom