Somogyi Néplap, 1971. július (27. évfolyam, 152-178. szám)
1971-07-18 / 167. szám
Kerék Imre: Reggel a határban Ködből a szőlős hegyhát pucérra vetkezik. Három jegenye szűri a táj halk neszeit Lábujjhegyen a szélben két bokor sündörög. Kukorica tövében forgolódik a tök. Odébb dinnyeföld lüktet. A fényben égre száll egy tábla napraforgó, vele néhány madár. Répalevél csillámló tükrében a nyulak fülüket illegetve fenik szál bajuszukat Kis kupac trágya gőzöl — sóhaj tásnyi meleg füzénél nagykabátban egy varjú szendereg Dióhéjban Nehezen kaptak kéglit. Sokkal töb haveri szóra volt szükség, mint akarták. A kulcsot a mozi előterében háromszor is megnézték: Valóban ez a kis acéldarab a néhány órai együttlét? • • * Tervezni nem mindig célszerű — vallotta a fiú elkeseredve, aztán bágyadtan asztalhoz ült. A lány ásított néhányszor. — öt percet alszom — mondta, s horkolását folytatva aludt tovább. • • • Csendesen szólt a csengő. Jött a haver, és néhány jó társa. Kösz, szevasztokl — felelte az if jú pár, s a folyosón árgus szemmel figyelte botladozó lépéseiket a leendő anyós. • •• Amikor ugyanezt s ugyanígy többször megtették, összeházasodtak. A fiú ásított néhányszor. — öt percet engedj aludni — mondta, s a horkolást folytatva aludt tovább. • • • Nehezen váltak el. Sokkal több baráti szóra volt szükség, mint gondolták. A tárgyalás után háromszor is megnézték a dokumentumot: valóban egy csomag cigarettát, a gyerek kezébe nyomták, s ki-ki indult az útjára. A lány a presszóba sietett, várták a barátnői. A fiú a nyugdíjintézet felé vette útját. A gyerek pedig — honpolgári kötelességének eleget téve — bevonult katonának. Részé Imre E lőször: Ideiben találkoztak a turistaházban. Bertalan szobát keresett, s kétségbeesetten magyarázott, de a tisztviselőnő a prospektusokkal megrakott íróasztal mögött sajnálkozva vanogat- ta a vállát hogy nem érti. — Egy kis szobát a tengernél. Ne legyen drága! Niksz drága! Nem érti? Zimmmer!... — Ja, ja, Zimmer — bólintott újra türelmes mosollyal a tisztviselőnő. — Bitte... — és mutatta a címet, de Bertalan a mellékelt vázlatos térképen látta, hogy az egészen más helyen fekszik, mint ahol ő szeretné. Törölgette izzadó homlokát; fullasztó hőség volt és szeretett volna végre felüdüln A tengerre vágyott a fárasztó éjszakai vonatozás után. — Niksz jó — mondta kínlódva. — Maré! Tenger! Egy szobát a tegemél... — Aztán széttárt karral: — A fenébe! Hogy nem tudok se németül, se olaszul, se ... — Tekintetét megakasztotta egy ősz hajú hölgy barátságos mosolya. Egy pillanatig várt, aztán meglobogtatta magán a testére tapadó ingét: Elszúrom itt ezt a drága napot! — Majd én segítek, fiatalember, ha megengedi — szólt az ősz hajú hölgy. — Én is most érkeztem, s éppen szobát keresek... Olcsó legyen és a tengernél? Majd én megmondom nekik, értek horvátul... így ismerkedtek meg. a ztán néhány nap múlva találkoztak a patton, s köszöntötték egymást; a hölgy érdeklődött, hogy jó szobát kapott-e Bertalan, igen. mondta ő, köszöni a segítséget, igazán elsőrendű hely, az ablakból Rijekáig látni, a kertben fügefák... Többet nem is látta a hölgyet, csak 'most itt, Rovinjban. — Nicsak! — szólította meg Bertalant, amikor az öböl partján épült vendéglő teraszán találkoztak. — Talán átköltözött Rovinjba? — A, csak átugrottam a reggeli busszal. Borús volt az idő, gondoltam, esni fog, inkább kirándulok... Szabad leülnöm, vagy vár valakit? — Ö, kit várnék? Foglaljon helyet, legaláb nem üldögélek _ olyan árván. Már két napja itt vagyok az egyik kis hotelben. Talán este továbbutazóm, nem is tudom. Szép ez a város, a kikötő mögött, látta? Akárcsak Velence. Persze, mint egy ké- peslapnyi Velence. Volt már Velencében? — Még soha — ült le Bertalan. — Ez az első külföldi utam. — Körülnézett. — Lehet itt valamit enni? — Hát persze! Csupa jó falat, csupa csemege. Osztriga, kagyló, rák, hal... Én osztrigát ettem, kitűnő volt. — Az osztrigát nem merem — nevetett Bertalan, — A rákot sem. Soha nem ettem ilyet. — Hát akkor talán halat. A makréla nagyon ízletes. A pincémé már ott volt mellettük. — Igen, talán azt — mondta sietve Bertalan. — Kérném szépen — nézett a pincémére. — Bitte? — Hagyja csak — mondta a hölgy. — Majd én megrendelem. Olaszul beszélt, lágyan, dallamosan. Amikor bejáratnál. Am altkorra már Bertalan is hallotta a hangos német szavakat. Hátrafordult. Hárman érkeztek: egy ötven év körüli magas, vállas férfi tengerész sportóltöny- ben, kopaszodó fején fehér matrózsapkával. Elhízott, ékszerekkel teleaggatott nő köVette, s mögöttük egy miniszoknyás, csontsovány lány lépkedett unottan, alakjához nem illő hatalmas Philips táskarádiót cipelve. Végigvohunyta a szemét, arcáról eltűnt a mosoly, el is sápadt, de máris feltekintett újra: — Tudja, az a dóm, jaj, mit is akartam mondani? — Szörnyű ricsajt csapnak ezek — bökött a villájával a németek felé Bertalan, aztán zavartan elhallgatott, mert látta, hogy a hölgy rosszalja az illetlen mozdulatot. — Szóval hárfaművész volt? — kérdezte gyorsan. — Ne törődjön velük! — mondta a hölgy. — Ne zavartassuk magunkat — tette Szakonyi Károly: A TENGERNÉL magukra maradtak, azt mondta: — Azonnal németül szólnak az emberhez. — Nekem aztán mindegy — nevetett Bertalan. — Én csak dadogok össze-vissza meg mutogatok. De maga nagyon szépen beszél olaszul. — Szépen? — mosolygott a hölgy. — Nem hiszem, hogy szépen. Németül sokkal jobban beszélek, de ha csak tehetem, inkább más nyelven értetem meg magam. A tenger felől meleg szél áradt, édeskés szagot csapott a partra: a kerek, to- jásdad kavicsok közé vetődött moszatok, máló testűek émelygős szagát. A hölgy elnézett a víz fölött: — Nézze csak, innen szép igazán, látni az egész hegyre épült várost. Mint valami darázsfészek... egymás* hegyén hátán a házak, és körül a tenger. Valamikor. sokat jártam Olaszországban. — Sokat utazott? — Hangversenyeztem, — Ahá — mondta Bertalan. — Hárfáztam. Hárfaművész voltam... talán. Na, itt a makrélája. Jó étvágyat! B ertalan előtt a pincérnő elrendezte a terítéket. Egy kis üvegben vörös bort tett eléjük. — Megkínálhatom a borból? — kérdezte Bertalan. — Egy kortyot. Köszönöm Csak egyen nyugodtan, én már ebédeltem. Bertalan nekilátott. — Á, hisz ezen fokhagyma is van! Nagyon jó! A hölgy hátra dőlt a nád- széken. Könnyű nyári ruha volt rajta, a vállán stóla. Rövid, ősz haját a ruha színéhez illő szalag szorította le. Megkóstolta a bort. — Egészségére! A fiatalember udvariasan bólintott, de látta, hogy a hölgy tekintete megrebben, kezében félúton megáll a pohár. Valakit észrevehetett a nultak a teraszon, másokkal mát sem törődve a vendégek feje fölött kiáltozgattak át egymásnak. — Papi, papi, komm, komm!... — a lány a partszegélyhez közeli asztalnál telepedett meg, de amazok még válogattak. — Das ist gut? — Aber, Gerhard... — Ö, ja, ja, Hilda, dort... — Papi, mami komm! Komm hier! A család végre a lány kívánságára a partszegély mentén telepedett le. Átrendezték a székeket: az egyiket a nap iránt, a másikat az árnyékba állították. A férfi szitkozódva egy képesújsággal csapdosta az abroszt, a földre szórta a hamutartóból az ott maradt csikkeket; a lány bekapcsolta a rádiót, végigrecsegtette a keresőt az állomásokon; vad zenét fogott, hátravetette magát a széken, és sovány combjai közé ejtett kézzel tapsolt a muzsika ütemére. A pinoémő azonnal ott termett mellettük. A férfi félvállról, türelmetlen hangon rendelt, aztán széthajtogatta a képesújságot, és beletemetkezett. Ékszerekkel teleaggatott neje fintorogva beleszimatolt a levegőbe, áttelepedett a szomszédos székre, de ott sem ült nyugton, kibontotta tokjából az Agfa fényképezőgépet és célpon-. tot keresett, de elégedetlenül felfújta az arcát. Aztán megkocogtatta a képesújság hátlapját, hogy a férje sürgesse a pincémőt, hozza már a jeges italt A hölgy végre letette a poharat az asztalra. Bertalan figyelte: a pohár megdöccent, a hölgy keze egy kissé remegett. De mire a fiatalember arcára tekintett, már mosolygott: — Na, ugye, jó a makréla? — Aztán mielőtt Bertalan válaszolhatott volna: — Egyszóval ez a dóm, ott, fenn a hegyen ... — Egy pillanatra lehozzá csendesen. Megfogta a poharát, de nem ivott. — És maga? Maga mivel foglalkozik, ha szabad kérdeznem? — Hát én egészen mással — nevetett Bertalan. — Bőrdíszműves vagyok, egy szövetkezetben dolgozom. Kijártam a nyolc általánost, aztán elkezdtem ezt a szakmát, és nem hántam meg. Elég jól keresek. Néhány év múlva megnősülök, de most még utazni akarok egy kicsit, mert aztán, ugye, lakásra kell a pénz, meg mindenre... Elhallgatott, mert a hölgy a német családot figyelte. A pincémő eléjük rakta az italt; a rádiózó lány máris ajkához emelte a szalmaszálat, de a mamája észrevett valamit a pohár szélén, s méltatlankodva kapta el a lánya elől; aztán megnézte a saját poharát is meg a fér- jéét is, és hevesen magyarázott. n pincérnő ott állt sértődötten, de amikor a pillanatnyi szünetben a férfi rámutatott a poharakra, szó nélkül visszarakta őket a tálcára, és megkerülve az asszony kinyújtott lábát, engedelmesen új italokért indult. — Ismerem őket — mondta Bertalan. A hölgy döbbenten kapta fel a fejét: — Ismeri... őket? — El is kereszteltem őket Dieseleknek... — nevetett Bertalan. — Akkora jachtjuk van, amekkora a hangjuk. Éppen így balhéztak a fagylaltossal is, délelőtt. Ott kinn a parton. A csemetéjüket fotózták azon a sziklán, amelyiken az a partizánemlékmű van. A fagylaltos ott állt a kocsijával, de elzavarták. Belelógott a képbe. A lány ült a márványtáblán, és az apucija fotózta. — Talán jobb lenne, ha elmennénk innen — mondta a hölgy. Tűbe fűzött napsugarak FÖLDBE ÉS MÜLTBA süppedt, vakítóan fehér falú, nádtetős ház tövében ülnek a kényelmes kerti székeken. Előttük a letakart hokedli, rajta a színes pamutfonal, egy kis műanyag vázában egy fürt lila orgona; ölükben a terítő, doboztető és szív alakú tűpárna. A három asszony teste mozdulatlan, mint a szobor, csak a jobb kezük mozdul le-föl, le-föl. Hímeznek. Ujjaik között meg-meg- csillan a láthatatlan tű. És selymesen csillog a pamutfonal Is, mintha napsugarakat fűztek volna a tűbe. Fölöttük ott áll az öregember, egyiküknek hites ura, és nézi, hogyan születnek az asszonyok keze alatt a sokszínű napsugár pamutból az erdei, mezei virágok, rózsák, tulipánok, csillagok. Mezőkövesd a szomszédos Szentistván és Tárd községgel a matyóország. Színes néoviseletükkel, híres népművészetükkel, hagyományokba zárt életükkel különleges néprajzi egységet — szigetet — alkotnak a környező falvak között. A »matyó« név a Mátyásból származik, a távolabbi protestáns faluk népe nevezte matyóknak — megkülönböztetésül a katolikus vallású lakosokat. Mezőkövesdet Mátyás király emelte mezővárosi rangra. Körülöttük él a világ. Érezni az új életű fű szagát, szinte látni a facsemete levélre- lombra íakadását. A feketére, barnára pácolódott régi deszkakerítésre veréb száll. Nem fél, ott pihen a fejük fölött. A lakosság közvetlen földesúri kényszert nem ismert. A zárt közösségben alakultak ki szokásaik, íratlan törvényeik, melyek megszabták életük rendjét a bölcsőtől a sírig. A múlt század végén már kevés volt a termőföld, s ezért a matyófalvak népének nagy része — ezrek és ezrek — tavasztól késő őszig a nagybirtokosok uradalmaiba szerződött el gazdasági munkára. MI MINDENRE gondolhatnak a homlokukra húzott kendő mögött? Gyerekkorukra, amikor először fűzték napsugárpamutot a csillogó tűbe. Szüleikre, édesanyjukra, a házi vászonra »író« aszszonyra. Hajnaltól késő estéig való hajladozásukra az életet termő földeken. Táncmulatságokra és világháborúkra. Eljegyzést jelentő fekete, egyvirágos selyemszoknyájukra. Lakodalmakra és forradalmakra. Keresztelőkre és temetésekre. Ínséges tavaszokra és gazdag őszökre. Búcsún kapott tükrös mézeskalácsra és disznótorra. Beteg kisgyerekük könnyére és édesapjuk barnára fakult katonafényképére. Harmatos reggelekre és az összetört rózsás, csüngős petróleumlámpára. Pihetollú kiskacsákra és a villanyra, amikor először gyúlt ki fejük fölött a gerendán. És a dalokra, amelyek a születésüktől ott muzsikálnak a lelkűkben. A mondatra, amit a földpadlójú iskolában írtak le: »A legelső magyar ember a király« ... és a földre, amit a kommunisták osztottak ki. És a májusfára, amit először kaptak a legényektőL A felszabadulás után Mezőkövesd is megindult a fejlődés útján. A vándormunkásokból üzemi munkások lettek, a parasztok, iparosok szövetkezetekbe tömörültek. Modern lakóházak épültek, korszerű iskolák — köztük zeneiskola — létesültek. Ma a matyó fiatalok többsége gimnáziumot végez. Csendes a kis utca, hallgatnak az öreg házak, szótlanok az asszonyok és az öregember. Elnémult a harang is. Az úton egymás kezét fogva, egymáshoz igazított léptekkel és vállakkal jön egy leány és egy fiú. Az asszonyok még nem láthatják, de mégis megállnak a munkában. Aztán lassan a közeledőkre fordítják fejüket, s tekintetükkel addig követik, míg el nem nyeli őket az egyik ház kapuja. Az öregember szippant egyet a szipkából, s a cigaretta hosszú hamuja a zsenge fűbe hull. Tovább dolgoznak. Ujjaik között meü-megcsillan a láthatatlan tű. És selymesen csillog a pamutfonal is, mintha napsugarat fűztek volna a láthatatlan tűbe. Fölöttük ott áll az öregember, egyikük hites ura. MEZŐKÖVESD országos hírét színes népviselete és szabad rajzú hímzései által szerezte. Ma már csupán az öregasszonyok járnak matyóruhában. De a Matyóház — a Matyó Népművészeti és Háziipari Szövetkezet központja — rózsái már Angliától Japánig virítanak. A földbe és múltba süppedt, vakítóan fehér falú, nádtetős ház tövében az öregasszonyok keze alatt ott születnek a sokszínű napsugárpamutból az erdei és mezei virágok, rózsák, tulipánok, csillagok a térítőn, a doboztetőn és a szív alakú tűpárnán. S míg hazafelé indulok, eszembe jut régmúlt nagyanyám tűpárnája, ami — amíg élt, — ott lógott a kre- dencajtó fogantyúján. A padláson találtam rá, ahol elszáradt, elfonnyadt, mint őszszel a falevelek, és mintha a tűszúrás nyomán elszállt volna belőle a lélek ... Oravecz János — Csak megtesatíJt «Jég ead a kis bort — mondta Bertalan. — Persze, maga csak maradjon nyugodtan. — Nem, nem — mondta Bertalan. — Szívesebben sétálnék egy kicsit. Fél hétkor indul vissza a busz Icicibe. — Mégsem! — mondta a hölgy. — Mégsem megyünk el innen. — De ha akarja ... — Csak nem ijedünk meg tőlük? — Na nem, nem... — mondta Bertalan. Nem egészen értette, hogyan gondolja a hölgy. — Miért ijednénk meg tőlük? Tölthetek? — Töltsön! — Jó kis bor. — Nem érték hozzá. De most jólesik. — Egyszer szeretném hallani, amikor hárfázik. Majd megmondja, hogy hol lehet meghallgatni. — Sehol. Már nem hárfá- zom. De ne beszéljünk róla! Inkább nézzük a tengert. De ha untatom, ne zavartassa magát. Ha kedve van sétálni... — Bocsásson meg! — mondta Bertalan. — Én nem foglalkoztam soha zenével. Csak szívesen meghallgattam volna. — Már több mint két évtizede nem játszom. — Soha? — Egyszer még megpróbáltam. De nem szeretek erről beszélni. A háború alatt... Maga mikor született? — Negyvenhétben. — Tehát amióta maga él, én már azóta nem hárfázom többé. És hangversenyre sem járok. A rádiót is kikapcsolom. — Ilyet még nem is hallottam — mondta Bertalan. — Na, igen — mondta a hölgy. — Ez nem is helyes, tudom. És maga biztosan meg sem értheti. Auschwitzban voltam. Auschwitzról hallott, nem? — Igen, tudom. — Volt ott egy tiszt. Német tiszt. Munka után kiállított minket a barakkok elé. Télen. Prémekben volt, nagy bundás csizmában. Mi meg csaknem meztelenül. A hóban. Egy óra hosszáig kellett kinn állnunk mozdulatlanul, ö meg fel-le járkált előttünk, és suhogtatta a korbácsot. Aztán ez a tiszt megtudta, hogy hárfaiművész vagyok. Szerette a zenét, magáhTz rendelt, hozatott egy hárfát és kottákat... és mindennap játszanom kellett neki a tiszti étkezdében. Csak ő volt benn. Ült egy fotelban, háttal, csak a tarkóját láttam. Ha abbahagytam, hátrafordult, s intett, hogy folytassam. Most már érti? Ugye, nem. — És akkor megfogadta?... — Semmit sem fogadtam meg. Csak egyszerűen nem ment aztán. Amikor* hazatértem, megalakult a zenekar... tanítani is akartam, de nem ! ment. Hányingerem támadt. Nem értettem... sehogy sem értettem, hogy kínozni is tudott bennünket meg a zenét is szerette. Képtelen voltam megérteni. Abbahagytam. Törtem rajta a fejem, de nem tudtam magyarázatot találni, inkáb elfordultam az egésztől. Nem egészen érthető, ugye? — Biztosan van valami magyarázat... Valahogy meg lehet, fejteni. Csak azért mondom, mert mindent meg lehet fejteni. Ügy gondolom. — Nem tudom. Megromlott bennem az egész. Kész. Végeztem vele. D ieselék már a tengerben voltak Egyszerűen levetkőztek a vendéglői asztalnál, és bemásztak a tengerbe. Lubickoltak, kinyúltak a sziklára az Agfáért, fényképeztek, s közben bömbölt a rádió. A pincémő a part szélén guggolva szolgálta ki őket jeges italokkal. — Na, igyunk még egy kortyot! — mondta a hölgy. — Aztán felejtsük el az egészet Régi história. Ii*ább nézzük a tengert, meg ezt a szép kis várost a hegyen! Ja, igen, a dómról akartam mondani magának valamit De mit is? 8 SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, IITt JAltas 18.
