Somogyi Néplap, 1971. június (27. évfolyam, 126-151. szám)
1971-06-12 / 136. szám
KAIRÓTÓL ASSZUÁNIG A mediterrán gyöngye Amikor Alexander, azaz világhódító Nagy Sándor megállt itt valahol a Földközitenger partján, és azt mondta, legyen város — és lett város — aligha gondolta, hogy ez a hely 3000 év múlva is az ő nevét viseli. A véletlen — de n!*m a szerencse — hozta úgy, hogy én magam is, akárcsak a nagy hadvezér, háborús időben láttam meg a Földközitenger e táját. Akkoriban falucska volt, ma a mediterrán gyöngye — Alexandria, a két és fél milliós metropolis. Már odaérkezésünk első estéjén megszólaltak a légvédelmi szirénák. Egy térre és a tengerre egyaránt néző szobám ablakából lehettem tanúja, ahogy kihunytak a város fényei, és a maguk előtt csak méternyi világosságot terítve cammogó autókat felszippantják a sötét utcák. A tömeg azonban nem oszlott el teljesen. Jónéhányan ott maradtak, s meglepetésünkre a légvédelemnek — nem túlságosan eredményes, de sajátosan egyiptomi módját — választották. Leborultak, és homlokukkal a földet érintve teljes lelki nyugalommal átadták magukat az imádkozásnak. Minek elmenni? Allah úgy is tudja, hogy mi lesz. Már szállodáink fölött zúgtak a motorok, és én még mindig az ablakban álltam. A közeli mecsetek egyikében megszólalt a müezzin, de a sötétben láthatatlan maradt. Gondoltam, meghúzódik valahol a toronyban, nem kíván élő célpontul szolgálni. Tévedtem. (Mint később megtudtam: a technikai forradalom jóvoltából már a müezzin sem személyesen hirdeti ötször napiában az idő múlását ... Magnóról szól az imára hívó hang.) Males (Mindegy) — véltem. Így is volt honnan lelki erőt merítenem. Csak lenéztem a térre, amely előttem szabadtéri mecsetté alakult a háború zajától magukat mit sem zavartató muzulmánokkal. Ha számukra Allah tudja, hogy mi lesz, akkor számomra is, hiszen itt vagyok közöttük. Felnéztem a holdsütötte égre, a robogó motorok irányába. Be kell vallanom, hogy izgalmam nem csökkent, amikor fejem felett megláttam a kivilágított helikoptereket, amelyek fénvükkel varázs- szőnyeget ‘terítenek az alexandriai égboltra, hogy azon szálltának vágyaink szerinti céljuk, a béke felé. Csak próbariadó volt. Háborús ezeregyéjszaka. Magyar turista számára így is ritka élmény, programon kíív ‘ t '<t"4 *• ** «... ÄT ' I 1 • H Ül '1 ■ : ' . »»‘"ip* V i A Muntazaii-paiuía Alexandriában. (Ma múzeum.) vtili látnivaló. Hangulata, háborús izgalommal és félelemmel telített remegése bénító. Nem kívánok politikai helyzetképet adni, nem volt módom, hogy politikusokkal találkozzam, és véleményüket tolmácsoljam. A hangulat és a magam tapasztalatai alapján mondhatom, hogy nem túloznak azok a kommentátorok, akik robbanásveszélyről beszélnek a Közel-Keleten. Ne ámítsuk magunkat: ingatag itt a fegy- vernyugvás és lehetséges a háború! Az emberek nagyon is tudatában vannak e lehetőségnek. A közvélemény nem ismer kompromisszumot területi kérdésekben, de megítélésem szerint lényegesen nyu- godtabban várja és fogadja a tárgyalások eredményeiről szóló híreket, mint ahogy azt egyes lapok ideges kommentárjai sejtetik. S csak részben igaz, hogy a nyugalmat az iszlám sugallja. Az embereknek számos tény áll rendelkezésükre és az a meggyőződésük, hogy a következő háború aligha 6 napig fog tartani... Talán most már hihetőbb. ha le merem írni, hogy bárhol Egyiptomban — és így Alexandriában is — az utca embere nyugodt: láthatóan élvezi az életet, a filmeket tömött nézősorok előtt forgatják, az utcai árusok tömege keleti bőséggel nyújt áruválasztékot, a belváros üzletei pedig nyugatról ismert kereskedelmi kultúrával várják a vevőt. Ha valaki azt hiszi, hogy ezekben az üzletekben lehet alkudni, téved. Hamar felvilágosítják: »Ez nem bazár, kérem. Ez magazin. Fix áraink vannak.«. Alexandria világváros. Hat kilométer széles és 30 kilométer hosszú. Ebből is látszik, hogy mindenki a tengerparthoz közel akart jutni, ha ez nem is mindig sikerült. Panorámájára, az alexandriai öbölből nézve, nincs más szó: mesés. Felhőkarcolói. — de maga a szokványos utcakép is — a legrendezettebb európai fővárosokra emlékeztetnek. Ezt csak azok a formabontó fiatalok borítiák fel, akik csúcsforgalomban sz autóbusz ablakain át közlekednek le- és felszállásnál. Csinos idegenvezetőnőnk Egyiptom két volt uralkodójának »objektumához-« vezetett bennünket. Az első: Pompe- jus oszlopa. A római hódító 27 méter magas oszlopa magában áll, egy templomrommal és szfinkszekkel körülvéve. A legendából már alig hámozható ki, hogy valóban kié volt, s minek. A másik: Faruk király nyári rezidenciája. Az idő már dél körül jár. A magasan tűző nap a turistát a szabadba csábítja. Kifelé menet még meglátogatjuk őfelsége toalettjét, aztán irány: őfelsége strandja a palota parkjának tengerpartján. És ami igazán felséges volt ebben a királyi környezetben: a nap, a víz és a mediterrán táj sós párával telített, selyempuha levegője... Kerekes Imre (Következik: A FELLAHOK VILÁGÁBAN) ftepiiiüiépeftérífés, dipíomatarablás Banditák a gépen 1970. október 15-éri rövid jelentést adott ki a TASZSZ: elrabolták az Aeroflot szovjet légitársaság AN 24 típusú utasszállító repülőgépét. A gép — fedélzetén 46 utassal és öt főnyi személyzettel — Batumiból Szuhumiba indult Tíz perccel a gép elindulása után ketten fegyverrel fenyegetőzve be akartak tömi a pilótafülkébe. A légikisasszony, Nagyezsda Kuncsenko útjukat állta, és meg akarta akadályozni, hogy az aj tűhöz jussanak. A két támadó ekkor közvetlen közelből lelőtte a stewardesst, majd berontott a pilótafülkébe. Ott — dulakodás, lövöldözés után — fegyverrel arra kényszerítették a pilótákat, hogy változtassák meg a repülőgép útvonalát. A dulakodás, lövöldözés közben megsebesült a repülőgép parancsnoka, és súlyos sérülést szenvedett a navigációs tiszt. A pilóták, hogy megmentsék a gép utasainak életét, kénytelenek voltak le- szállni a szovjet—török határ közelében íwő Trabzon török város repülőterén. Az első hír után megtudta a világ a részleteket is. Kiderült mindenekelőtt, hogy ki volt a géprabló. Az apa, a 46 éves Pranasz Sztaszio Bra- zinskas-Koreivo és 18 éves fia. Brazinskas egy litvániai faluban született, s az ország felszabadulása előtt esy gyapjúfeldolgozó üzem tulajdonosa volt. A Pravda ezt írta a géprablókról : »Brazinskas, a bandita tolvaj és spekuláns volt, alti el- züllesztette saját fiát, és amikor légikalózzá és gyilkossá lett, őt is bevonta a bűncselekménybe. 1950-ben Vevis litvániai városban egy fogyasztási szövetkezetben dolgozott, de az árucikkek árának jogtalan felemelése révén meg nem engedett haszonhoz jutott, s így öt évre ítélték lopás és egyéb üzelmek miatt, amelyeket egy takarmánynagykereskedésben, illetve egy üzemanyagraktárban követett el. Kiszabadulása után eladta vevisi házát, elhagyta családját, és Vilniusba költözött egyik nő ismerőséhez. 1967-ben Üzbekisztánban telepedett le, másodszor is megnősült, de hamarosan ezt a feleségét is elhagyta, kislányával együtt. A szovjet sajtó beszámoH arról is, hogy Nagyezsda Kurcsenko stewardess meggyilkolása után az idősebb Brazinskas sebesítette meg Csahrakija első pilóta repülőgép-parancsnokot, és ejtett igen súlyos sebet Fagyejev navigációs tiszten. A nyugati sajtó megjegyezte: ez volt az első repülőgéprablás a Szovjetunióban. Az Izvesztyija ekkor, a bonditatámadásról írott cikkében a következőket szögezte le: »Nem ez volt az első ilyen kísérlet. Olvasóink még emlékeznék rá, hogy négy évvel ezelőtt — ugyancsak Batumiból — három fegyveres bandita próbált eltéríteni egy repülőgépet. Slenov és Tomasvi- li komszomolista pilóták, valamint Kutatyeladze, a batu- mi tengerészeti iskola hallgatója azonban bátran harcba bocsátkoztak a banditákkal, akiket sikerült lefegyverezniük. Kutatyeladze meg is sebesült. Nagyezsda Kurcsenko légikisasszony a súlyos pillanatban ugyanúgy járt el, ahogyan előtte más szovjet emberek.« » A szovjet repülőgép, a szovjet kormány fellépése után — utasaival együtt — másnap A „néma mesterek“ ajánlója Szép a kilátás a teraszról a tóra. Vitorlások ringatóznak az öbölben, odafent az égen pedig a vízügyiek repülőgépe köröz. Még sohasem jártam a Siófoki Kőolajvezeték Vállalat klubházában. Ügy kerültem ide, hogy a riportalanyom az itt rendezett szakszervezeti tanfolyamon hallgató. A hangulatos kerti asztalnál ülünk Takács Mártával, aki a Kossuth Könyvkiadó gondozásában megjelenő könyveket terjeszti a, vállalatnál, s akit most több éves eredményes munkájáért elismerő oklevéllel tüntettek ki a Művelődésügyi Minisztérium Kiadói Főigazgatósága és a Kossuth Könyvkiadó. Sokat hallottam róla, már korábban is; a legelső, amit kétszer aláhúzva felírtam: az ő egyéni érdeme, hogy az emberek megkedvelték a politikai irodaimat. Közvetlenségéről, kedves modoráról, intelligenciájáról magam is meggyőződtem. Ez a fiús frizurájú, mosolygó nő tizennégy éve dolgozik a Kőolajnál, négy éve beruházói-pénzügyi előadó. Hét éve tagja a pártnak, s a felvétel utón azonnal őt bízták meg a politikai könyvterjesztéssel. Ez azonban nem az egyetlen megbízatása, hiszen a szépirodalmi könyveket ás ő terjeszti, ezenkívül szakszervezeti kultúros. sőt még a KISZ-klubnak is rendszeresen segít. — Azt mondták nekem, hogy sokat olvas, ismertetőket is tart a könyvekről, s ami a legfontosabb; vonzóan ajánlja őket. — Ez tulajdonképpen nem érdem. Nem vettek föl az ELTÉ-re, nem lehettem magyar szakos tanár; a családi körülményeim is gátoltak a továbbtanulásban, korán árvasorsra jutottam. Társam és segítőm volt — és ma is az — a könyv, s igyekszem a könyv szeretetét az emberekbe oltani. Sohasem azokat agitálom, akikről tudom, hogy amúgy is nagy a könyvtáruk, hanem, akik egy-egy szerencsésen ajánlott brosúra, kiadvány révén fokról fokra kedvelik meg a politikai irodalmat. Ezért tartom úttörő munkának, ha kint a területen érünk el eredményt, mint például dr. Náná- si István irodavezető. Kétszáz segéd- és hetven szakmunkás dolgozik vele a Barátság II. építésén. Ezerötszáz forint értékű politikai könyvet adott a munkások kezébe a könyvtombola megrendezésével. Volt, aki három forintért lett a Zsu- kov-emi ékiratok tulajdonosa. Nem hiszem, hogy máskülönben elolvasta volna .. . Most megszerveztük a könyvterjesztői csoportot. így több emberhez jutnak el a kiadványok, havonta legkevesebb háromszáz. Már régebben fölfigyeltem a »becsületasztalra« a vállalat irodaházának földszintjén. Szépen elrendezve kínáltatják magukat a könyvek, s akinek megtetszik valamelyik, már viheti is, csak fölírja a nevét a listára. — Bevált ez a módszer? — Persze... Semmi baj sincs a becsületességgel, csak az aláírásokkal... Grafológusnak kellene lennem ahhoz, hogy kitaláljam, melyik kié. Egyébként nagyon rendesek a portások, mert átveszik a pénzt, ha például más vállalat dolgozója vagy vidéki gépkocsivezető választ olvasmányt. — Kik az állandó vásárlói? — Elsősorban azok. akik marxista—leninista középiskolába, esti egyetemre, párt- és tömegszervezeti oktatásra járnak. — S miben segíti a könyv a terjesztőt? — Engem elsősorban abban, hogy sokkal tájékozottabb voltam az esti egyetemen, mert ismertem a frissen megjelenő műveket. Ügy is fogalmazhatok, hogy hozzásegített az i eredményes vizsgákhoz, és bátorságot adott, hogy a szakosí- | tón folytassam a tanulmányai mat. Egyébként most lesz as államvizsgám július 2-án Székesfehérvár tjn. — Megköszönik az emberek, ha jó könyvet ajánl? — Persze, sőt még tréfálkoznak is. Nemegyszer megkérdik például az asszonyok, hogy »aztán a villanyszámlát is fizeted, amiért a férjem éjfélig égeti a kislámpát« vagy »nem tudsz véletlenül egy olcsóért fusizó asztalost, aki ösz- szeütne valami polcot, mert már nem tudjuk hova tenni a könyveket«. Egyébként egymás után adják át a vállalati házakat, eddig százhuszonnyolcán költöztek új otthonba. Megvették a szép bútort, köete természetesen a könyvszekrényt is... — Aki egész nap számokkal dolgozik, annak mit jelent a politikai és a szépirodalommal való foglalkozás? — Én biztos, hogy megtébo- lyodnék, ha csak adminisztrációval kellene foglalatoskodnom ... Ezért is terjesztem szívesen és örömmel a könyveket. Amikor elbúcsúzunk, arra gondolok, hogy a közmondás néma mestereknek mondja a könyveket, s bár minél többen ajánlanák e hasznos tanítókat olyan megszokottan, mint Takács Márta, Lajos Géza Kulturális kapcsolatok Nem számoltam össze, hogy ebben az évben hány külföldi együttest fogadtunk és hány meghívásnak tettünk eleget, de az utóbbi napokban s hetekben azt tapasztalhattuk, hogy az eddiginél is nagyobb forgalmat bonyolít le Somogy. Emlékeztetőül csak: nincs egy hónapja, hogy hazaérkezett Törökországból a Somogy Táncegyüttes, aztán romániai vendégszereplésre utazott a siófoki dalkör, nemrég jugoszláv fúvós- zenekar járt nálunk, s a napokban egy szövetkezeti tagokból álló román ének- és táncegyüttes mutatkozott be két városunkban, örvendetes ez a forgalom. Külön-külön mindegyikkel foglalkoztunk. Jó azonban átnézni így, együtt is kulturális kapcsolatainkat. Mit mond ez nekünk? Hivalkodás nélkül örülhetünk annak, hogy vannak olyan felkészültségű együtteseink, művészeti csoportjaink, amelyekkel már házon kívül is dicsekedhetünk. Ez az a nemes valuta, mely alapját képezi anmár visszatért a Szovjetunióba, a banditák azonban csak néhány órát töltöttek a trab- zoni ügyészség fogházában. Az igazságügyi szervek — a szovjet közvélemény és világközvélemény egyöntetű megdöbbenésére — szabadon bocsátották őket. A trabzoni közlés szerint »rendőri felügyelet alatt vannak mindaddig, amíg politikai menedék iránti kérelmükről határoznák«. A külföldi hírügynökségek trabzoni jelentései beszámoltak arról, hogy a »politikai menedékjogot« kérő légi banditák a gép leszállása után kezükben tartották mag lefűrészelt csövű puskájukat, de azért első mozdulatukkal bőröndjük után kaptak. A bőröndben arany és 6500 dollár volt. Nem sokkal azután, hogy a gyilkos légi banditák ügyének híre elterjedt, Ankarába érkezett az Egyesült Államokból egy »litván emigráns szervezet« néhány megbízottja, hogy a gyilkosok segítségére legyen. Ekkor már világossá vált: a török igazságügyi szervek arra hivatkozva igyekeznek megtagadni a gyilkosok kiadását, hogy azokat a kikérő országban »politikai bűncselekménnyel vádolják«, és ezért a kiadatás ellenkezik a török törvényekkel... A szovjet közvélemény álláspontját ebben a kérdésben a leghatározottabb formában egy tekintélyes szovjet jogász, Mihail Sztrogovics akadémikus fejezte ki: »A nemzetközi jog szabályai és a nemzetközi jog kialakult gyakorlata szerint az a személy, aki köztörvényes bűn- cselekményt követ el, annak az országnak a bírósága előtt felel tetteiért, amelynek területén a bűntényt elkövette. Ha a bűnös valami oknál fogva egy másik állam területére kerül, annak az országnak, amelynek területén a bűntényt elkövették, jogában áll, hogy a bűnös kiadatását követelje. A bűnöző kiadatását követelheti az az állam is,: amelynek polgára szenvedő áldozata volt a bűnténynek, illetve az az állam, amely ellen a bűntény irányult. A bűnös kiadatásához elegendő, ha megvan a három feltétel egyike. Az AN 24-es repülőgép eltérítésének esetében fennáll mind a három feltétel. A trabzoni török bíróságon azonban azt a verziót fogadták el, amelyet maguk a bűnözők hangoztattak, hogy a bűntényt állítólag politikai indítékok alapján követték el.« A géprabló, gyilkos banditák mint »politikai menedékjogot« élvező személyek kibújtak a szovjet büntető igazságszolgáltatás előtti felelős- ségrevonás alól. (Következik: Nemzetközi büneseiekmeny.) nak, hogy hozzánk is ellátogatnak a külföldi együttesek. Az évből még jónéhány hónap előttünk van. A kulturális kapcsolatok hozhatnak is még és vihetnek is csoportokat. Ezért nem árt, ha — úgy félidő tájt — szót ejtünk a cserék céljáról is. Mert a cél nem az, hogy az Égei-tengerben megfürödhessünk és az sem, hogy fölkínáljuk érte a mi Balatonunkat, no és, persze, két fürdés között egy műsor is lemenjen. (Természetesen ettől sem lehet elválasztani az utazásokat.) Kulturális kapcsolataink célja az, hogy megismerkedjünk egymás művészetével, ápoljuk a barátságot, s ameny- nyiben mód van rá, bepillantsunk egy kicsit a szomszédokhoz is. A kulturális kapcsolatok egyik részét biztosítja csak az együttesek, csoportok utaztatása, szerepeltetése. Közönség nélkül azonban mindezt haszontalannak tartjuk. Hazai tapasztalataink, a somogyi példák vegyesek. Ez is elegendő arra, hogy elgondolkodjunk, miként biztosíthatnánk még jobban a valódi kapcsolat létrejöttét. Nemes valutáról van szó. Ne hagyjuk tehát elkótyavetyélni! Nem tudom, mi a nehezebb: jó együttest létrehozni, vagy népes, jó közönség-tábort teremteni? Talán nem is érdemes ezt így elválasztani: hisz a kettő feltételezi egymást. A jó együttes — a jó közönséget. Mielőbb így legyen! H. B. Magyar és jugoszláv eszperantisták Mohácson Az Eszperantó-vjlágszövet- ség felhívással fordult a tag- szervezetekhez, hogy a közös országhatárok mentén élő eszperantisták — a népek közötti barátság elmélyítése végett — szervezzenek rendszeresen találkozókat. E felhívás nyomán határozták el a magyar és jugoszláv eszperantisták, hogy az idén először (és ezt követően évente) találkoznak egymással, mégpedig felváltva Magyarországon, illetve Jugoszláviában. Az első »Hungara—Jugo- lava najbareca reikonto«, —« magyar—jugoszláv szomszéd« sági találkozó — tegnap kezdődött meg Mohácson. SOMOGYI NÉPLAP 1*11. Járté» 11, 1
