Somogyi Néplap, 1971. május (27. évfolyam, 101-125. szám)

1971-05-01 / 101. szám

A SZÉP Recés vaslemez: <*, padló. Súlyos vaskorlátok: ezek mutatják a bejárható világot Morajió, hatalmas gépek: ezek diktálják az itt lévők munkájának ritmusát. Nehéz vegyszer- és olajszag a levegőben. Ezt lélegzik be műszak alatt. Gumicsizma. Ormótlan munkaruha. Hőség. A verítéket törlő kéz masza- tos nyoma az arcon. Megszo­kott kép. Fölvillanhat a tele­vízió képernyőjén, szerepelhet újságcikkekben, megörökíthe­tő fényképen. A részletek változnak, a lé­nyeg azonos: élő és éltető üzem. Munka. Értéket terem­tő emberi tevékenység. Ott, a vegyszer- és olajszagú leve­gőben, a harmadik ötéves terv legnagyobb szülöttének, a Dunai Kőolajipari Válllalaf oldószeres paraffinmentesítő üzemének morajló gépei mel­lett mondja ki egy kölyök­képű technikus: »Szép mun­ka ez!« Frázis? Komolyan gondolta, mert hisz annak értelmében, amit tesz, amit csinálnia kell. Pedig főnökei vannak, akik nem mindig kedvesek, akik utasítanak. A levegő nehéz, a munka piszkos. Mégis: szép munka. Mitől s miért szép a mun­ka? Akkor is, ha piszkos? Ha nehéz? Marx mondta ki a történe­ten új irányát is kirajzoló megállapítást: a munka em­beri szükségletté lesz a jövő társadalmában, a szocializ­musban. Illúzió lenne ma ar­ról beszélni, hogy ez így van? Már ma is vannak — s nem is fehér hollóként! — olya­nok, akiknek számára az élet egyet jelent a munkával. Mert elégedettek vele, örö­müket lelik benne, mert ér­telmét látják. Nyomon követ­hetik, miként épül be mun­kájuk a nagy egészbe, miként válik annak szerves, soha többé el nem különíthető, al­kotó részecskéjévé. Van kö­zöttük kétkezi munkás épp­úgy, mint a szellem szerszá­mát alkotásra fölhasználó. Mindenféle foglalkozási ág­ban lelni embert, aki hittel mondja: szép munka Szép munkát csak olyan ember végezhet, aki a helyén van; aki úgy érzi, hogy amit ő csinál s ahogyan csinálja, azt más és úgy nem tudja megtenni. A gazdasági és társadal­mi alapok adottak, szocialis­ták. Mégis: vanak, akik nem hisznek munkájukban, lenézik azt, mert rossznak, értelmet­lennek, semmiféle örömöt MUNKA nem tartogatónak ítélik. Miért? Mert látják: elég, ha összeütik a bútor eresztékeit, eldolgozni, enyvezni, száradni hagyni nem kell. Elég, ha fölskiccelik a vázlatot a pa­pírra, hisz’ úgysem lesz meg a kellő anyag, a mikron pon­tosságú megmunkáláshoz a szükséges gépkapacitás. Ügy vélik: elég az, ha meg­magyarázzák, miért silány az, ami silány. Elég? Kinek kell az ilyen munka? Kinek lehet elég? Embertelenebb, enkölostele- nébb, megalázóbb, mint az értelmetlen, a céltalan, a si­lány munka, nincsen. Szép munka — csúnya munka. Jó munka — rossz munka. Egyszerű, iskolás párhuza­mok. Pöttöm gyerekek Írogat­nak ilyeneket a füzetükbe szorgalmi feladatként. Csöpp praclijuk szorítja a tollat, nyelvüket, is kidugják szá­jukon a nagy igyekezetben, hogy szépre sikerüljenek a betűk, egyenesek legyenek a sorok. Szépre? Igen! Már a gyermekben, az alig nyíló tudatú emberpalántá­ban megvan a szép munka, az értelmes erőfeszítés iránti vágy, akarat, elszánás; mind­az, ami kényszerűből, muszáj­ból, nyögve végzetből más­sá, örömet, elégedettséget adóvá változtatja a munkát. Az ifjúvá, majd felnőtté serdült, érett emberből sem hiányoznak e tulajdonságok, ám az ösztönnel kapcsolódó tudatot még sokszor csúffá teszi a közöny, a semmit nem tiszte&és, az arrahegyéig sem látó ostobaság. Mert ezek még a tiszta, könnyű munkát is nehézzé, rosszá torzíthatják, nemhogy az amúgy is nehezet. Eltorzíthatják, mert a leg­fontosabbat: az értelmét ve­szik el! A kOpOlß, falat fölhúzó, esztergáló, tervező ciszta Inál dolgozó ember rövid pihenői alatt mindig fölméri, mit tett, meddig jutott. Tekintete jól- esően simít végig a gyomtól tisztult növénysorokon, a ha­barcs ölelte téglákon, az újat körvonalazó tusnyomokon, ha tudja ... Ha tudja, hogy nem marad ebek harmincadjára a termés, nem döntik le a fa­lat, mert közben mást gon­doltak vagy éppen valamit el­felejtettek, nem fuserálják el a tervet a kivitelezéskor ... ha tudja, hogy munkája való­di értéke és haszna szabja meg rangját, hitelét mások előtt, ha tisztában van azzal, hogy pontosan azt tette, amit tennie kellett, mert ezt vár­ták tőle. M. O­Marx és Engels emlékműve „Szükségszerűen háttérbe szorítja a külsődleges jegyeket" köztéri szobrászat körül. Szükségszerű ez, hiszen el­lentétben a múzeumok és kiállítóhely iségek falain lát­ható táblaképekkel vagy egy- egy intézmény falára került faliképeikkel, a köztéri szo­bor mindig mindenkinek a szeme előtt van, akarva-, nem akarva, találkozunk ve­le, s alakítja mindennapi környezetünket A köztéri szobor ezért már csak egy­szerű megléte, »ott van«-ja miatt is provokatív: állás­foglalásra késztet. Vagy ha ezt nem teszi, akkor szükség­képpen hiányzik belőle vala­mi, hiszen azért nem vesz- sziik észre, mert nincs rajta semmi észrevenni való, nem tudja felkelteni az érdeklő­désünket Márpedig a köz­téri szobor funkciója több ennél: különösen, ha nem pusztán kömyezetesztétikai, díszítő jellegű szoborról van szó, hajnem emlékműről, te­hát valamilyen társadalmilag \ fontos esemény vagy személy szobor-jellé formálásáról. Ha az ilyen célra szánt szobor nem tudja magára vonni a figyelmet, nem tud valami lényegeset közölni, akkor kár volt felállítani. Persze, ha a köztéri szo­bor formarendje újszerű vagy az ábrázolt személy ér­telmezése eltér a szokvány­tól, gyakran találkozik a köz­vélemény egy részének a meg nem értésével, sőt né­ha szenvedélyes vitákat is ébreszt. Elég Somogyi József kiváló Szántó Kovács-emlék­művére utalni: a körülötte dúló vita túlnőtt Hódmező­vásárhely határán, úgyszól­ván országos üggyé lett Le­het, hogy esz. a sors vár Se- gesdi György most felállított Marx és Engels emlékművé­re is, amely Budapesten, az MSZMP KB székháza mellé, a Jászai Mari térre került. Egy tömbben tartott, priz- matíkus szerkezet e kétala- kos szobor monumentális nyugalmú figurákkal. Élet, s tiszta, tőmondatszerű formák, minden mellékes részlet el­hagyása és mértani rend: ös' vonásai a monumentális plasztikának. Ez figyelhető meg az egyiptomi gránit- szobroikon vagy Mezopotámia szobrászati emlékein. Vala­hol itt kereshetjük Segesdi G”örgy kompozíciójának for­mai előképeit is. Ugyan­akkor a mértani rend. a kris­Segesdí György szobra tályos szerkezet hangsúlya korunkra emlékeztet, a tudo­mány és technika nagy lehe­tőségének a korára. Maga a szobrász, Segesdi György egy interjúban így beszél szobrára!: »Három évvel ezelőtt, egy pályázatra készítettem ezt a munkát. A feladat szépsé­ge, komolysága, az elgondo­lás és megvalósítás közben mindvégig különleges izga­lomban tartott. Tudtam: nem formálhatom meg hagyomá­nyosan ennek a két rendkí­vüli embernek az emlékmű­vét. Eszmei oldalról közeled­tem a témához, úgy, hogy a megfogalmazandó gondolat külső megielenése ne legyen általános. Meg kellet tehát ta­lálnom azt a zárt formát és világos szerkezetet, amely szükségszerűen háttérbe szo­rítja a külsődleges jegyeket, de mégis felismerhetően mu tatja Marx és Engels karak­terisztikus vonásait...« Ezt kísérelte meg kifejez­ni Segesdi György összefo­gott kompozíciója zárt plasz- tikájú szobrában. A szobor most kezdi életét. Tud-e szugg'xriív erftvZ. lm» ni? — azt csak a jövő dönt­heti el. Mindenfajta értékelés azonban csak a helyes szán­dék rigyei-emDeveteiev'el tv. ténhet. Sablonos, naturalista konvenciók szerint senki se ítélje meg ezt az emlékmű­vet, hiszen erénye épp az, hogy megpróbált elszakadni a túlélt konvencióktól. Németh Lajos Szakonyi Károly: A sütök bálja egint a szekrényt ren­dezgette. Hús volt a szoba, csak a félig nyitott ablakon áradt be egy kis langymeleg a kertből. És apró neszek: a májusi napra, a virágzó fák illatára kiröp­pent méhek ott tévelyegtek a ház sárga falónál. De a szoba még a telet őrizte. Az öreg­asszony fázott, hideget érzett a homloka, a keze. Kutatott a selyempapírba csomagolt párnahuzatok, há­lóingek, csipkés blúzok kö­zött. Enyehe porszag volt, alig érezhető, talán nem is por, csak a háborítatlan múltszag; púderok, régi kölnik hajdani cigaretták meghalt ■ illata. Délután volt. A magasan be­vetett ágyon gobelindíszpárna. Rend. Rend, mint mindig: konyhában, szobában, szek­rényben. A polcok szabályos rendje. Csíkos férfiingek, szí- nehagyott nyakkendők, fehér selyemharisnya, vékony bőr­kesztyű, egy szalag (milyen sárga, töredezett!) s köztük a rózsaszín papír, ami már nem is zizeg: puha, mint a batiszt. Batisztzsebkendő monog­rammal: S. V. Kivette, hogy összehajtogassa szépen. Rop­panva hullt a padlóra egy két- rét hajtott kartonlap: zöld keretben lila betűk. Az öregasszony bal kézzel megkapaszkodott a szekrény ajtajában, hajoltában meg­roppant a dereka. így maradt kicsit, a föld felé görbülve, nyöszörögve, aztán kaszáló mozdulattal elérte a lapot, s felemelte. Szédült. Várnia kellett, hogy eltűnjenek sze­me elől a karikák. Imbolygó járásával bebóklászta a szo­bát; a varrógépen tailálta meg a szemüvegét. A BUDAPESTI SÜTÖMUN- KÁSOK VIGALMI BIZOTT­SÁGA — olvasta a karton lila betűit. — Vigalmi bizottság — is­mételte csodálkozva. z ablakhoz ment, hogy jobban lássa a fakó meghívót. SÜTÖK BÁLJA. Ö, a sütők bálja! Egy pillanatig mintha emlékezett volna rá, de aztán megint a csodálkozás: — Sütők bálja? Tovább betűzte: SZEMÉLY-JEGY VIGAL­MI ADÓVAL EGYÜTT 2 PENGŐ 40 FILLÉR. CSA­LÁD-JEGY. Családjegy ?... CSALÁD-JEGY (2 HÖLGY 1 ÜR 6 PENGŐ. JEGYEK A SÜTÖDÉK BIZALMI FÉR- FIÁNÁL •.. AZ É. M. O. Sz. DALKÖR KÖZREMÜ... — Hat pengő. Mennyi lehe­tett az a hat pengő? KÖZREMŰKÖDÉSÉ­VEL A BUDAPESTI SÜTÖK SZAKOSZTÁLYA... — Ö, a sütők szakosztálya! Vendi! Vendi, ahogy mondja ... Ho­gyan is mondta mindig? Ó, igen, a szakosztály! — ., i SZAKOSZTÁLYA OTT­HON ÉS ROKKANT ALAP­JA JAVÁRA ... 1928... N Az öregasszony megkapasz­kodott az ablakpárkányban, nézte a kert friss-zöld fáit, és számolgatta, hogy mikor is volt 1928? Húsz éve? Dehogy! Negyven éve? Nem, több is! Több is, persze. Régen. Nahát! Felemelte a kartont, szétnyitotta. TÁNCREND ÉJ­FÉL ELŐTT: SÜTŐ CSÁR­DÁS, KERINGŐ, TANGÓ, i SHIMMY ... ÉJFÉL UTÁN: KERINGŐ HÖLGYVÁLASZ... Ezt nehezen olvasta. BLACK BOTON. Töprengett, hogy mi is volt az a black boton? Csak a végén derült fel az' arca: CSÁRDÁS REGGELIG. Vendi gyönyörűen tudott csárdásozni. Egyenes derék, feltartott fej, a test finom, ru­ganyos, rezgő mozgása. Fino­man. Üriasan ... A karton hátlapján ezt ol­vasta: FELÜLFIZETÉSEK! TEKINTETTEL A NEMES CÉLRA KÖSZÖNETTEL ELFOGADTATNAK ÉS AZ »ÉLELMEZÉSI MUNKÁS«- BAN NYUGTÁZTATNAK. Meg kellene keresni ezt az Élelmezési Munkást, biztosan benne van a nevük. Állt ott az ablaknál, és lát­ta, hogy megint nyár lesz. Vendi ilyenkor szilvakék öl­tönyt viselt és szalmakalapot. Szerette a szép nyakkendőket Megkefélgette a bajuszát a mosdótál fölött a konyhában, és azt mondta: — Nanica! — Igen azt mondta: — Nanica, megyek a szakosztályba... Vendi bizalmi volt Hajnal­ban — még csaknem éjszaka — kezdte a munkát a pékség­ben, délre hazaért, akkor le­feküdt, négy óra felé felöltö­zött, simára fésülte a haját, és azt mondta: — Nanica, megyek a szakosztályba. Tehát huszonnyolcban volt ez a bál! Dé mikor is volt 1928. Mi­lyen régen? Elfáradt. Egy kicsit leült a divány bordó plüsstakarójára. Nagyon régen... Hogyan is gondolhatta volna, hogy csak húsz éve? Hiszen húsz évvel ezelőtt Vendi már nem élt. őst meglátta a termet. Hirtelen meglátta a kristályüveg-csilláro- kat, a fényes parkettet, a su­hanó szoknyákat, a fehér ingmelleket... Csak ennyit. Aztán megint Vendit, ahogy kefélgeti a bajuszát a mosdó fölött. Meg azt az inasgyere­ket is, aki benyit a konyhába: — Vendel szaktárs itthon van? Mire 6: — Talán úr... vagy bácsi! Nem?! — Nem — mondja nevetve az inasgyerek —, mi szaktár­sak vagyunk, nem urak. Meg­várom! — És leül a konyha küszöbére, felcsap egv köny­vet, olvas, ő meg tejeskávé­val és süteménnyel kínálja. — Aztán mi jót olvasunk? Az inasgyerek feltekint, mintha latolgatná, érdemes-e megmondani: — Marxot! — Nohát jól van, csak tes­sék, fogyassza ezt a kis süte­ményt és ezt a kis kávét! Ol­vasson csak, ráér, majd meg­jön az uram... — És tesz- vesz tovább a konyhában, ru­hákat locsol be vasaláshoz. S egyszercsak megszólal az inasgyerek izgatottan, úgy, hogy meg is ijed, azt hiszi, valami baj történt az udva­ron. — Nanica néni! — Tudja-e, hogy Vendi szaktárs meg mi valamennyien mire készü­lünk? — Ugyan mire? — kérdi mosolyogva. — Forradalomra! Nevet a gyereken, mert olyan elszánt a tekintete, mint egy férfié, s nem érti, mit mond, csak nevet rajta. De amaz öklével rácsap a kü­szöbre: — Elsöpörjük ezt a sok há­jas munkásnyúzót! — Hát a kávé finom volt-e? — Nanica néni! — mondja sértődötten a gyerek. — Ez komoly dolog! Ő csak nevet tovább. Ne­vetve mesélte este Vendinek is. A háború után abból az inasgyerekből nagy politikus lett. Vendi halála után ő egy­szer fel is kereste. Az elvtár­sak — így kellett szólítani Szüts László: MAJ US Május van El kell hinnem hogy szeretnek A tavasz már csak szemhu nyásnyi De még mindig felhevit s biztat: Merd az erdőt lilának látni Merd az erdőt lilának látni Ne félj hinni a hitetőnek A füvek megperzselten %s nőnek És az erdők igenis lilák Ne légy cinikus mert mások azok Igenis szeretni való a világ Május van Az ember állhat ide is oda is De igazán csak azért áll ki Amiben hisz Merd az erdőt lilának látni Merd az erdőt lilának látni Vizsgáld meg hogy ahol most állasz A véletlen sodort csak oda Vagy te akartál odaállni És érte már akármit vallatsz És ne csüggedj és ne add fel magad A május ma is lángvörös tarajú Ahol hajnalt ígér ott hajnal hasad Merd az erdőt lilának látni Mert az erdők igenis lilák Igenis szeretni való a világ El kell hinnünk hogy szeretnek bennünket Mert május van Kiss Dénes: Májusi tűzijáték Felgyújtotta a május a dombok oldalát Sziromtűzvészben égnek lobognak a fák Tűzijáték a fákon! A csillagok hada leköltözött a földre május éiszaka őket — mondták, hogy vár­nia kell, mert tárgyal. Nagy bőrfotelba ültették, a falakon vörös plakátok voltak, vörös betűk ... Végre kinyílt az ajtó. s a volt inasgyerek — hatal­mas férfi — tárt karral fo­gadta: — Nanica néni! — Vendi — mondta ő sírva —, Vendi meghalt. A tárt kar kézfogásra ha­nyatlott. — Miben segíthetek, drága Nanica néni? — Csak egy kis süteményt hoztam — mondta gyenge mosollyal a könnyein át. — Csak egy kis régimódi linzert, amilyet akkor is adtam min­dig a kávéhoz, ha az uramat várta a küszöbön ... Mert­hogy szerette Vendit... csak tessék, tessék ... Hát aztán a szakosztály ... látom ... lá­tom ... — és körbemutatott. Ék kartonmeghívó lecsú­jf\ szott a földre. Érte nyúlt. Felállt Betakarta óvatosan a ba- tisztzsebkendőbe, és odatette Vendi fényképe alá. A diófa- keretből neve*ő szemű, csi­nos, barna férfi nézett a vég­telenbe. J51 vasalt ing. gon­dosan kötött nyakkendő. — Mindág ilyen voltál mondta a fényképnek az öregasszony. — Mindig nett, elegáns. Fésülködtól a tükör előtt, aztán azt mondtad: Nanioa, megyek a szakosz­tályba. És ez a bál is volt egy­szer ... 1928-ban. Itt a meg­hívó­Minden Itt van még, csak ő nincs már sehol. SOMOGYI NCPLAF Szem hat, WTt májas L

Next

/
Oldalképek
Tartalom