Somogyi Néplap, 1971. május (27. évfolyam, 101-125. szám)
1971-05-06 / 104. szám
> Mivel tölti a munkaidejét? j Negyedszázada történt: Állami ellenőrzés felmérések izgalomba hoztak, csaknem szíven ütöttek. Van-e izgalmasabb kérdés, van-e ami jobban foglalkoztatja ma hazánk lakosságát, mint az a nagy jelentőségű probléma, amelyről lépten-nyomon statiszti - kák, felmérések készülnek: mivel, hogyan töltjük szabad ■időnket? Ha lehet hinni a számoknak, a szociológusoknak, a kutatóknak, a pszichológusoknál;, alkkor egyre rosszabbul. Mert mit csinálunk a szabad időnk ben? Keveset járunk szín hazba. Keveset járunk kirándulni. Keveset járunk futballmeccsre. Keveset foglalkozunk a gyerekekkel, a férjjel, a, feleséggel. Keveset végzünk a családi otthonban házi munkát (természetesen a mosogatást és a nagymosást értve ezalatt). Keveset, olvasunk. Keveset nézzük a televíziónak azokat a műsorait, amelyeket tanácsolnak, ezzel szemben annál többet bámuljuk a képernyőt olyankor, amikor az mások szerint elég káros. Végtére is tehát nem lehet tudni, hogy mivel töltjük a szabad időnket. Pedig egyre növelő; zik. És azt talán lehet tudni, hogy mivel foglalkozunk munkaidőben? Mert úgy igaz, hogy az egyre zsugorodik — legalábbis elméletileg, a szaporodó túlórákat nem számolva —, de azért mégiscsak ez teremti meg a növekvő szabad időhöz is a pénzt. Az ember úgy képzelné el a dolgot, hogy előbb megvizsgáljuk: mivel töltjük munkaidőnket, hogy aztán ennek alapján lehessen egyre több szabad időnk. Ezzel szemben a szociológusokat, a kutatókat, a statisztikusokat és a pszichológusokat főleg a szabad idő izgatja. Hát mivel töltjük a munkaidőnket?' Mindenekelőtt természetesen munkával. Nincs igazuk azoknak, akik cinikusan úgy vélekednek, hogy nálunk soha nem dolgozik senki a munkahelyén. Ez nem lehet így, vég - téré is azért szépen gyarapodunk, s minden érték forrása a munka, amint azt a szintén munkaidőben jegyzetelt politikai gazdaságtan) brosúrák — Marx nyomán — olyan határozottan állítják. De. .. unkaidőben nemcsak dől gozunk, mert rengeteg olyan teendőnk van, amit csak munkaidőben lehet elvégezni. Először is táplálkoznunk kell, s elmúltak azok az idők, amikor a dolgozó kénytelen volt papírba csomagolva magával vinni az elemózsiát, vagy kis lábaskában az ételt. Most már mindenütt van büfé, ahol Id-ki bevásárolhat. Igáz, hogy mivei csínján kell bánni a beruházásokkal, ezek a büfék mindenütt a kelleténél kisebbek. Következésképpen: nemcsak elmegyünk a büfébe, nemcsak eszünk valamit, hanem a kettő között álldogálunk is egy darabig. Annál is inkább, mert az eladó is dolgozik, következésképpen ő sem csupán munkával tölti a munkaidejét. Például éppen cseng a telefon ... Ha a dolgozó végzett a büfében, haza kell telefonálnia,- a szomszédba, hogy amikor jön a postás, adják át neki az 50 forintos tv-előfizetési díjat. A postás ugyanis munkaidőben jön a pénzért, csekken befizetni nem lehet, illetőleg elég körülményes a dolog. A szomszédasszony aztán megkéri a dolgozót, hogy ha már úgyis benn van a városban, szerezzen banánt, mert állítólag néhány üzletbe érkezett. És csakugyan: az iroda ablakából oda lehet látni a nagycsemegére, amely előtt hosszú sor áll. Nem vitás, hogy itt van banán. A dolgozó gyorsan leszalad, mert más dolgozók már megtették, s ha nem iparkodik, hanem tovább dolgozik, hoppon marad azokkal- szemben, akik nem dolgoztak, hanem iparkodtak a csemegébe. A banámügy lebonyolítása után ideje megtárgyalni a belkereskedelem helyzetét különösen, és fejlődésünk gátjait általában. Mégiscsak tűrhetetlen helyzet, hogy aki reggeltől estig megállás nélkül dolgozik, hátrányban van azokkal szemben, akik csak bejárnák, és mímelik a munkát! A rövid eszmecsere harcos elhatározással fejeződik be: ideje, hogy a gazdasági ösztönzőkön változtassanak az illetékesek az egyetlen lehetséges, igazságos módon; úgy, hogy mások többet dolgozzanak, mi pedig többet keressünk. . Mire ez is megvan, elérkezik az ebédidő. Az üzemi étterembe nagyon pontosan kell menni, mert egy vállalat működésében lehetnek fennakadások, de egy konyháéban nem. Ebéd után aztán meg lehet főzni a feketét, hogy ennyi hajsza után egy kicsit -felélénküljön az ember. Egy pillantás az ablakból a gyárudvarra: muniitruhás emberek sütkéreznek a napsütésben. Tehetik, még maradt néhány percük az ebédidőből. Egyébként sem sietős, mert a technológián, ahol a rajzokat; a leírásokat keresték az új munkához, közölték velük, hogy Mied néni, az irattáros, légótanfoiyamon van,’s jöjjenék vissza majd. úgy másfél óra múlva... Szegény gyerek közben hazaérkezett az iskolából. Üjabb telefon a szomszédasszonynak: lenne szíves áthívni a köly- köt, mert a legutóbbi szülői értekezleten az osztályfőnök azt kérte, a szülők foglalkozzanak többet a gyerekekkel. Hát hogyne foglalkoznának, de hát munkaidő után már Automatizált sertésbizlaiás Benépesítették az újonnan épített sertéstelepet az öreglaki Állami Gazdaságban. A fölépülő négy kétszintes hizlaldában két műszakban két gondozó 1340 sertést hizlal. Hat hónap alatt a sertések elérik a. 90—100 kilogrammos átlagot. Hamar megszokták a sertések az automatizált berendezéseket. A telep látképe. alá helyezték a nemzeti bankot késő van, s ha az ember hazamegy, már azt sem tudja, hol áll a feje! A gyerek elég pimaszul válaszol a kérdésekre, erre gondolva beáll a főfájás : gyerünk le az orvosi rendelőbe! Ott mások is vannak. s várni kell egy kicsit. Az orvos csóválja a fejét: szörnyű, hogy mennyi az ideges ember. Szerencsére még másfél óra, és vége van a munkanapnak. Néhány gyors intézkedés, a többi ráér: nem ég a ház. a szocializmus felépítése egész történelmi időszak, nem szabad egy műszakban elintézni. És aztán ki lehet már tódulni a kapun. Hullára fáradva az egész napi munkától. És most előtte áll az egész délután. Szegény — legalábbis így tartják a szociológusok, a kutatók és a pszichológusok — tulajdonképpen nem is tudja, hogv Wt kezdjen vele. Mindenesetre rohan bevásárolni, aztán valahogy feltülekszik a buszra. És bár mosni kellene, otthon hullafáradtam végignyúlik a heverőn. Pihen, a kultúrálatlan, és fogalma sincs róla, hogyan kell kulturáltan élt ölteni a szabad időt. T alán, ha egyszer mindenütt alaposan megvizsgálják majd a munkaidő hasznos eltöltésénéit lehetőségeit, és biztosítják is annak feltételeit, nem beszélünk majd annyit a szabad időről sem. Mert az igazság az, hogy aki heti negyvennégy vagy negyvennyolc órát tolt a munkahelyén, az mindenképpen alaposan elfárad. Akármivel telik is el az ideje. Mert vannak bizony nagyon fárasztó tevékenységeik, amelyeket pedig semmiképpen nem lehet munkának nevezni — a szó közgazdaságtani értelmében. Értéket nem hoznak létre, csak fáradtságot. Ez az a fáradtság, amelyet olyan nehéz kipihenni szabad időben. A másik viszont az, amire azt mondja a magyar 'közmondás: jól végzett munka után édes a pihenés. Ilyent kívánok szívből valameny- nyi ültnek! P- I. A fiatalabb olvasónak, ez valami egészen érthetetlen furcsaság: kétmillió pengőbe került az újság egyetlen példánya, máról holnapra kétszáz százalékkal emelték a béreket, de ebben senkinek sem telt öröme. Ha valaki belelapoz a 25 év előtti napilapokba, pillanatok alatt meggyőződhet erről. Az ország gazdasági helyzete olyah kocsihoz hasonlított, amelyben tönkrement a i'ék, elakadt a kormány kerék, s ezért hajmeresztő gyorsasággal száguld a feneketlen szakadék felé. Aratás utánra jó pénzt kell teremteni — ez volt a kommunisták elhatározása. Enél- kül nem lehetett elképzelni az ország gazdasági talpraállítá- sát. Hiába dolgozott a munkás bármilyen odaadással a gyárban, a bányában, a szegényparaszt a földreform során neki juttatott földön, az infláció, a rohamos pénzromlás megakadályozta, hogy erőfeszítéseinek nyomán javuljanak életkörülményei. A munkabér, a búzáért és egyéb terményért kapott ár, milliárdos címletű, értéktelen papírokat jelentett csupán. Jóformán semmit sem lehetett értük vásárolni. A lakosság egy szüle rétege viszont spekulációval, feketézéssel mindenhez hozzájutott, de a dolgozók százezrei nélkülöztek — sem élelemből, sem egyéb cikkből nem jutott számukra elegendő. Az ipari munkásság, e siralmas helyzet ellenére is fokozta erőfeszítéseit. A munkásosztály az áldozatvállalás fejében joggal követelte, hogy a kormány hozzon erélyes intézkedéseket a kirívó visszásságok és aránytalanságok megszüntetésére. A politikai és társadalmi életben — s különösen az iparban és a kereskedelemben — döntő szavuk volt akkor még a régi kiváltságosoknak, akik kezükben tartották a bankok irányítását is. A jó és értékálló pénz megteremtéséért 1948 tavaszán ki- bonatkozó politikai harc egyik jelentékeny csatája ezen a téren zajlott le: május 6-án kormányrendelet jelent meg a nemzeti bank állami ellenőrzéséről. E rendelet előírta, hogy a pénzügyi kormánybiztosság intézkedjék: a bank üzletvitele legyen az ország általános gazdasági érdekeinek megfelelő, működése pedig ne a reakciós erőket segítse, hanem azokat, akik a gazdasági stabilizációért küzdenek. A pénz rögzítésének három fő gazdasági feltétele volt: a termelés növelése; takarékosság és rend az államháztartásban: a kötött gazdálkodás bevezetése a termelés, az elosztás és a fogyasztás legfontosabb szektoraiban. A kötött gazdálkodásra azért volt szükség, hogy az állam megfelelő árukészletekkel rendelkezzék. Ezt kívánták megvalósítani a legfontosabb nagyüzemek államosításával és a bankok állami ellenőrzésével. Jóllehet a stabilizáció elsősorban gazdasági kérdésnek látszott, a munkásosztály felismerte, hogy nem érhető el tartós siker a termelésben, ha a politikai életben a tőkéseket támogató erőknek lesz döntő szavuk. Ezért egyidejűleg kellett gondoskodni a gazdasági rendszabályok érvényesítéséről, és a demokratikus rend megszilárdításáról is. Abban, hogy 1946 augusztus elsején ki bocsáthatták az új pénzt, az értéktelen sok- millió-pengős papírok helyett az értékálló forintot, kétségtelenül szerepe volt a ma ’ 25 éve napvilágot látó intézkedésnek, a nemzeti bank állami ellenőrzés alá helyezésének. Egy névtelen levél nyomában „Tejföl és savó46? A levél Visnyéről érke- | zett. Nevet nem írtak alá, csali ezt: «a visnyei tsz szegény emberei.« Nem szeretem a névtelen leveleket. . Hogy mégis elmentem Visnyére, annak oka talán ez az »aláírás« volt. Vagy inkább a panasz, amit a levél tartalmazott. A levél írója — vagy írói — a szövetkezet vezetőit vádolták, hogy »maguknak nagy ajándékokat adtak.« A melléküzem dolgozói viszont csak »a savót kapták a tejföl helyett.« — < Divat a névtelen levélírás. ' Sajnos — mondja Safran Ernő, a melléküzem vezetője. — De az igaz, hogy prémiumot kapott a szűkebb vezetőség. Én is. Nem kis összeget, 18 000 forintot Ahogy mondták: az újításomért, az önállóan tervezett gépeimért. Tizenhárom működik már belőlük faipari segédüzemünkben. S az is szerepet játszott a nagy ösz- szegü prémiumban, hogy tavaly körülbelül nyolcszázezer forint tiszta nyereséget hozott a termelőszövetkezetnek ez a »kis gyár«. Az idei tervünk tizenhétmillió forint értékű termék. Volt, aki jött hozzám: társujak be valamilyen koholmány megírásába. Rum, sör, bor diktálta. Természetesen távol tartottam magam az ilyentől. A melléküzem dolgozói egyébként szépen keresnek. Órabérben dolgoznak. S ha a havi összteljesítmény száz százalék fölé emelkedik, annak megfelelően több lesz az órabére a dolgozóinknak is. Mindenkinek, kivétel nélkül. • Márpedig mi százharminc-száznegyven százalékot is telje- sitiink. Nem év végén kapják meg, hanem minden hónap végén. Ha a véleményemre kíváncsi, azt is megmondom: jó lett volna, ha a munkatársak is kaptak volna. Ugyanezen a véleményen van ifjabb Szedecska József is, aki a faüziem egyik legjobb dolgozója: — Nem nagy összegre gondoltunk. Száz-kétszáz forintra mindössze. Hogy a mérleg nyelve egyensúlyban legyen. Elvégre a dolgozók »termelik« a forintot. Papp József elnök így válaszol kérdéseimre: — 1966 márciusában lettem a Néphadsereg Termelő- szövetkezet elnöke. Gyenge gazdaság volt. Amikor vállalkoztam a vezetésre, hárommillió forint mérleghiányunk volt. Hegyes-dombos terület ez, a szívünket is kitehetjük, akkor is nehéz eredményt elérnünk. A faüzemben láttuk a jövőt, s 1969-ben 1 900 000 forint lett a nyereségünk. A tavalyi évet sok szövetkezet veszteséggel zárta. Mi két és fél millió többlettel. A tízórás munkanap 85 forint 75 fillért ért. Ilyen itt a »szegénység«. A tagság jövedelme magas. A tsz-tervtárgyaló közgyűlésen az emberek éppen a hirtelen fölfelé ívelő eredményeinkért - szavazták meg a prémiumot a vezetőségnek Az évi fizetésünk ötven százalékát. Rendelet teszi azt lehetővé. Az alkalmazott vezetők kiegészítési részesedése ugyanis a prémium. A zárszámadáskor a tagság kapta meg a kiegészítési részesedést, most a vezetőség. Az átlagtermés megötszöröződött. A közös vagyon 1965 óta 7 441 000 forintról 14 374*000 forintra nőtt. Sorolhatnám tovább is. de csak egy összehasonlítást: Öt évvel ezelőtt egy tsz-tag jövedelme '5940 forint volt, tavaly elérte a 15 441 forintot. Talán ezért szavazták meg nekünk a prémiumot. Eddig a történet. Próbáltam megtudni, hogy ki írta a levelet. Hallottam egy nevet, egy brigádvezetőét. Kiváló dolgozó címet kapott az idén. Ő többször kifejezte nemtetszését a vezetők premizálása miatt. Ellentábort is próbált toborozni. Legtöbbször az italboltban. Kerestem őt. Munkahelyén, a melléküzemben nem volt • található. Nem jelent meg aznap, mert éppen »másnapos« volt. Otthon sem találtam, s nem is tudták hol van. »Iszik valahol« — mondta a felesége. — »A levelet nem ő írta. Nem tenne ilyet, csak akkor beszél többet, mint kell, ha iszik...« Nem marad hátra más, mint a tanulságok levonása. Ügv vélem: a szövetkezet vezetőinek nem ártott volna figyelembe venniük az emberi természetből fakadó tényezőket. Ha a rendelet lehetővé teszi, olyan időben kellett volna a prémiumót fölvenniük, amikor mindenkinek jut. Az érem másik oldala: a munka- fegyelmet megsértők ellen ha- , tározoittabban kell. fellépni ük. Több jegyzőkönyv is vall a1 gyakran »ki lengő« brigádvezetőről is. A tsz vezetősége, hogy jobb munkára bírja, kiválódolgozó-jelvénnyel tüntette ki. Nemcsak mint módszert kell ezt helvtelennek ítélnünk. A szemléleten is változtatni kell. Leskő László • OMOGYI SÍÉPLAP \ Csütörtök, m, rajos J 3
