Somogyi Néplap, 1971. május (27. évfolyam, 101-125. szám)
1971-05-23 / 119. szám
ZSIFÁRD BAN ÉS TROMBITÁVAL Bjelorári születésnap Kaposváron Nagy illetlenség a közönséggel kezdeni, de rég hallottam ennyi tapsot az ifjúsági házban. Nehéz lenne pontosan ösz- szeszámlálni hány zenedarabnál kísérték végig a tenyerek a ritmust; a fiatalok nem egyszer dúdoltak is hozzá. Azt hiszem, ezt külföldi vendégeink is forró fogadtatásnak érezték. A jugoszláviai Bj elő várról pénteken reggel érkezett Somogyba a harminctagú ifjúsági fúvószenekar. Kaposváron első esti bemutatkozásuk — amely véletlenül megalakulásuk első évfordulójának napjára esett — remek hangulatot teremtett. Nemcsak sokszínű zenéjük fakasztott jó kedvet, hanem stílusos öltözetük is. A fúvósindulókat komorabb, Má- ria-Terézia korának katonazenészeire emlékeztető mentében játszották. Fehér ingujj volt a jelmez a horvát és dalmát népdalokhoz. És csíkos mellény, piros szegfű, zsirárdi a -dixi- klubban«. Ha szavazni lehetne, én a dixi-csokorra adnám le a lapomat, de egy ilyen fiatal zenekarnál helytelen lenne bármit is kiemelni. Az együttesről, vezetőjükkel, előadás a hallgatósággal. Hobby a dobogón Napjainkban egy rendkívül meglepő újítás tanúi lehetünk. Lényege: hobby a hangversenydobogón. Rohamosan változó életünk sok ilyen csodabogarat szül. De esküszöm, ezek csak az első pillanatban tűnnek csodabogaraknak. Ha jól belegondol az ember és tiszta vizet önt a fejekbe, rögtön nyilvánvalóvá válik, hogy voltaképpen egy természetes folyamatról van szó. Megpróbálom szerény eszközeimmel továbbfejleszteni a kipattant gondolatot. Azt tapasztaltam legutóbb, hogy egy rokonszenves ifjú muzsikus hangverseny közben is teljes odaadással tudott élni hobbyjának. Kérem, ne kételkedjenek, két hangszeren játszott egyszerre: csellón és magnetofonon. Izgatottan leste a karmester minden mozdulatát, s mielőtt vonóját hangszerére Illesztette volna, az avizóra lehajolt, és boszorkányos ügyességgel indította meg a lába ügyében helyezett masinát. Forgott az orsó, szólt a zene. Állíthatom, mindig a magnó lépett be először. Hát nem bámulatos? A kezdeményezés mindenesetre világraszóló. Miért is ne? Képzeljék el, hova vezethet ez az újítás? Már látom, hogy egy-két pulton Berkesi-könyv lapul majd a kotta helyén. A bőgősök (magyarul: gordonisták) húrt sodornak marhabéiból, mások bélyeg- vagy jelvénygyűjteményüket rendezgetik; ultiznak, hogy a kézimunkáról ne is szóljak. Az üstdobok körül főzőtanfolyamot lehetne szervezni, hogy tűzbe jöjjön a zenekar, s mert közel vannak a vadászkürtök, az őzpörkölt volna a legstílusosabb menü. A cembalónak álcázott zongora fedele kitűnő munkaasztal lehetne repülőmo- deilek készítéséhez. Legfeljebb néhány satut kell ráerősíteni, természetesen normál á-ra hangolva. Elképzelhetőnek tartom továbbá, hogy a brácsaszólam tagjai rongybabákat készítenek, a klarinétosok gurgu- láznak (toroköblítés fenyőpálinkával), a másodhegedűsök szobrocskákat faragnak a száraz fából, mások lószőrt fésülgetnek a vonóhoz. A fagottos bizonyára libákat tömne, mert otthon az a legkedvesebb szórakozása, s az utolsó pultnál ülő elsőhegedűs két Beethoven közöt nyugodtan gyakorolhatná Dinicu Pacsirtáját. De nem feledkeznénk el a. karmesterről sem. Kalodájába miniatűr versenyautó-pályát építenék, ahol intés nélkül, eltökélt szándéka szerint gombnyomásra lépnének be — a kocsik. Nem folytatom tovább. Záróötletem azonban figyelemre méltó lehet. Ha a szemfüles ifjú csellista mondjuk nem a hangversenyen, hanem a főpróbán venné magnószalagra a műveket, akkor többre mennénk. A zenekar ugyanúgy felülne a dobogóra, mint most; közönség ugyanúgy alig lenne, mint most; a magnetofon lábhoz készítve, mint most, s a gombot ugyanúgy meg kellene nyomni, mint legutóbb. A nézőtériek ugyanazt a zenét hallgatnák csak magnóról; a muzsikusok pedig teljes odaadással élhetnének hobbyjuknak.' Sőt szükség esetén még meg is tapsolhatnák önmagukat... — rl Borisz Beketiccsel beszélgettünk, aki egyébként klarinétszakos zeneiskolai tanár, de játszik gitáron és zenét is szerez. — Egy éve alakult a zenekarunk, mert már nem lehetett tovább halogatni, a város igényelte. Több mint harmincán jártunk kezdetben, de né- hányan elmaradtak a próbákról. A mostani gárda lelkes és kitartó. A tagság nagyobb része a bjelovári zeneiskola tanára, növendéke, a többiek katonazenészek és tehetséges amatőrök. — Elég sokan játszanak két- három hangszeren. A dixi- zenekar például fellép önállóan is? — Van több, nagyon tehetséges, sokoldalú fiatal a zenekarban. Néhány tízéves a legújabb irányzatnak is híve; ők zenélnek külön is, de a dixi-összeállításunk csak pódiumra készül mindig. A népdalok tolmácsolását pedig a legjobb hangú, éneket szerető zenekari tagok vállalják. — Van-e valamilyen sajátos küldetése a zenekarnak? — Egyelőre csak az, hogy képességeinket fölmérjük, repertoárunkat gazdagítsuk és összeszokjunk. Mivel új szín a zenekar, a 21 ezer lakosú Bjelovár szellemi életében sokféle helyi kívánságot kell kielégítenünk. .Ezért is bontottuk több részre műsorunkat. Egy év éppen az indulásra elég. — Es persze egy találkozásra külfölddel... — Igen, ez rendkívül nagy élmény, hiszen az első útunk, lendítőerő a továbbiakhoz. Nagyon köszönjük a meghívást; már akkor örültünk neki, amikor a kaposváriak zenekara turnézott nálunk. Megtiszteltetésnek érezzük, hogy a kirándulásra a zágrábi TV riportere és Bjelovár néhány kulturális vezetője is elkísért bennünket. — Jugoszláviában merre koncerteztek már? — Csak a környező városokban. Bjelováron nagyon sok támogatást kapunk, s ez a magyarországi 1 vendégszereplés talán eddigi legnagyobb bizonyítékunk, úgy gondoljuk, otthon is mind több fellépésünk lesz majd. Jugoszláv vendégeink tegnap a Balaton déli partját és Keszthely nevezetességeit tekintették meg. Ma, délelőtt a Szabadság-parki étteremben adnak sörzenét. Délután búcsúztatják őket, este indulnak vissza Bjelovárra. B. Zs. Tartópillér a családi hagyomány Cirkusz a végtelenben S aka az a típus, aki a kromoszómát összetéveszti a piros kómával". Kapásból megmondja, ki kapta 1955-ben az irodalmi Nobel-díjat, de egy kevés gyakorlati érzéke sincs. Ezért csodálkoztam, amikor az öregasszonytól megkérdezte: — Mondja, nénike, nem adna el néhány négyszögölet a kertjéből? Az öregasszony meg bólintott. Furcsa öregasszony volt. Mogorva, szótlan. Az alsó szája szeglete egészségtelen, lila színben játszott. Megesküdtem volna, hogy a tóparti falu lakói nemigen beszélnek vele. A boltba igyekvő fé- lénkebb srácok meg kitérnek előle. Az egyességet is Saka kötötte. Nem volt alku. Saka olyan ünnepélyes ábrázattál tárgyalt, mint egy hivatalos kiküldetésben levő diplomata. -A tárgyaló felek kicserélik nézeteiket.-« Ha megfestettem volna a jelenetet, ezt a címet adtam volna a képnek. Adtam volna, ha az öregasszony nem lett volna olyan banyás. Így egy csöppet sem hasonlított — mondjuk — a szomszéd állam fejéhez. A telekrészt viszont potom pénzért adta. Láttam, hogy Saka álla majd leesett, mikor az öregasszony közölte, mennyit kér a gyümölcsös sarkáért. Az ádámcsutkája ugrott egyet, < amikor visszakérdezett: — Százért négyszögölét? De gyorsan észhez tért. A német Probst Cirkusz kaposvári vendégszereplése adott alkalmat arra, hogy műsora után a cirkusz világába is bepillanthassunk egy kicsit. Magyar igazgatójukkal, Ács Sándorral és a művészeti titkárral, Sárközi Ró- berttel beszélgettem. Kerestem a választ a közönségsikerre, hisz ismét csak arról győződhettünk meg, hogy a sátor alatt nincs egy szabad szék sem... A felelet talán legkönnyebben így foglalható össze: varázslat. — Ne higgyük, hogy csak mi, magyarok vagyunk oda a cirkuszért. — Amerkában például öt éve dolgozik egy magyar csoport, Nyugat-Németor- szágban is két éve aratnak sikert estéről estére artistáink, akrobatáink világszámaikkal. Lengyelországban, Jugoszláviában és a Szovjetunióban is sgyidőben van kinn egy-egy magyar együttes. (Itthon külföldi együttesek fogadásával viszonozzuk a meghívásokat.) — Nem is olcsó mulatság a cirkusz. Amerikában szereplő gárdánk például előadásonként ezerkétszáz dollárt kap. A magyar cirkusz jó valuta. — Talán a legolcsóbban -előállítható« is — fűzi hozzá a közgazdasági magyarázatot az igazgató. — Mit kell érte csinálni? Bukfencezni, nevettetni, -porondon lenni«.. „ Az olvasó is, ha most fel- !dézi egyik legutóbbi cirkuszélményét, magjában találja meg az egyik tartópillért: szeretőn nevetni, szeretünk izgulni meghökkenni, csodálkozni. A másik tartópillérről a művészeti titkár beszélt nekem Példának a Probstékat hoztc fel. — Apáról fiúra száll egy- egy produkció. A cirkusz nem veszhet ki már talán csak emiatt sem. — Nálunk magyaroknál is 'gy van? — Kevésbé. Mi artistaképző iskolában neveljük föl az utódokat Oda bárki jelentkezhet aki még nem töltötte be a tizenhat évét. Ismét vendégeink példájával bizonyít Sárközi Róbert. — Rudolf Probst idomár. A felesége, Monika Probst a pó- nikat vezeti elő, kislányuk. Mercedes a cowboy-revűben lép föl. ötéves. Ezzel koránt sem soroltuk föl a Probst-család valameny- nyi szereplőjét. De helyette pillantsunk be a cirkuszvilág egyik különös, guruló kocsijába. Itt Reínhold Stumpp tanító fogad. De mielőtt belépünk a tanterembe, megjegyzem magamnak: éppen úgy sorakoznak egy ládában a kinti cipők az ajtó előtt, mint nálunk egy -kőiskolánál«. A számtanóra néhány percre félbeszakad, most mi kérdezünk. — A házi iskola kié? Probstéké vagy az államé? — A német állam nem engedi el másképp a gyerekeket hosszú időre külföldre a cirkusszal, csak ha tanító is utazik velük. A lakókocsi-iskolában rendesen, a tantervnek megfelelően haladnak a gyerekek. A tanév is add;® tart, ameddig otthon. De nekik a nyáron majd még vizsgázniuk kell Németországban is. — De hiszen ezek a gyerekek sokat dolgoznak egy-egy :.zám betanulásakor. Hogyan bírják a megterhelést? — A cirkuszi munka inspirálja őket a tanulásra is. Például ketten, akik a legtöbbet vállalják a műsorban, egyúttal a legjobb tanulók is. — Rendkívüli gyerekek? — Nem, nem — tiltakozik a jelző hallittán Reinhold Stumpp, a tanító. — Olyanok, mint a többiek. Kétkedve a feleleten, elbúcsúztunk az iskolától. A látottak azonban meggyőztek arról, amit a művészeti titkár mondott. — Apáról fiúra száll egy- egy produkció. A cirkusz nem veszhet ki már talán csak emiatt sem. Nálunk a hagyomány már nem ilyen erős. Pedig a Probst olyan márka hazájában, mint nekünk Czája volt. A mai gyerekek már nem tudják ki az. A cirkusz más úton, de nálunk is a végtelen felé halad. Nem hal ki sohasem. Horányl Barna Iskolakocsi a -cirkuszvárosba n.« Űjra a diplomataképet vette föl, a közönyös-hideget. Sebtében írtak valami papírt, hogy aztán majd a tanácson intézkednek. Engem is belevett, Saka gondolt rám is. Ügy csöppentem az ügybe, mint Pilátus a Crédóba. Csak kint vágott Saka hátba: pompázott a kendő, éppen indult visszafelé. Álltunk, s néztük, ö volt a Tavasz. Pamutpillái álól nem nézett ránk. De még a menése is megváltozott, ahogy ellejtett előttünk. Saka már lépett is oda hozzá, de én legyintettem: — Nem érted, te isten barma? Egy kis bódé, és az egész nyarat a tó partján töltheted! Reggel, ha kinyújtod a lábad, már a vízbe lógathatod! Nem a jó üzlet miatt állt el a szavam. Sokára nem ismertem rá. A könyvfaló gyakorlati érzéket nélkülöző Sokára. Mindannyian tévedtünk volna a megítélésében? — Egyszer nekünk is lehet mázlink! — röhögött Saka. — Miért ne? Egyszer nekünk is állhat a világ! Hát nem volt mázli, hogy tegnap este éppen az öreglány házában kerestünk szállást? Es ugrált, mint a kecske. — Mit ugrálsz? — kérdeztem. Rohantunk végig a parton. A móló üres volt, csak a végén láttunk egy piros kendőt. Lobogtatta a tavaszi szél. A lány, akinek a nyakában — Hagyd! Saka bólintott — Helyes! Ma kisebb dolgunk is nagyobb. Emlékszel az öreglányra? Ahogy azt bizonygatta: eladja a telekrészt, csakhogy a fiára ne kelljen hagynia. Utálhatja a fiát nagyon. Kedve lett voVna nyelvet ölteni a boszorkányra. Hogy valaki eny- nyire gyűlölje a saját gyerekét! — Biztosan oka van rá. Az egyszem magzat nem törődik vele. Mindennapos ügy. Biztosan meg sem látogatja Pestről. Vitorlások pihentek a kikötőben. Piros melegíiös srácok ügyködtek rajtuk. Az egyik vitorláson már ott serénykedett a mi Tavasz tündérünk is. ■— Helén röhögni fog, ha elmesélem neki, hogyan jutottunk háromszáz négyszögölhöz — mondta Saka. Megpörgette az üres sörösüveget az asztalon. S menet közben rávert az egyen-vörös presszós lány fenekére. A faluban csavarogtunk. Aztán vissza a partra! Saka vette észre az öregembert. A ködbe vesző túlpartot nézte. Horgászbotot nem láttunk nála. — Eső lesz — mondta az öregember, amikor melléje értünk. Beszélgettünk vele. Az arca, mint a sündisznó, tüskés volt A bakancsát egyéni módon fűzte. Két lyukba alul, kettőbe felül. Saka a hecc kedvéért bemutatkozott. Az öregember komolyan nézett rá: — Grósz Pál. Hősi halott — nyújtotta a kezét. Röhögtünk. Az arca, mint a földreejtett tükör, darabokra tört. összképében azonban elégedetlenséget mutatott — Gyüjjenek velem! Mentünk vele. En már untom a dolgot, de Saka kitartóan talpalt a félnótás öreg mellett. — Na, itt van — mutatott az öregember a falú első világháborús emlékművére. Ronda, jellegtelen emlékmű volt, minden második faluban állították fel ilyent. -A hazáért haltak, panaszuk hát nincsen. Áldassék az isten.« A felirat alatt a nrvek. Fentről a harmadik: »Grósz Pál«, — Két évvel később kerültem haza egy olasz menyecske miatt — heherészett ax öreg. Estig vele maradtunk. Négy-öt üveg sört öntöttünk le. S hallgattuk az isten tudja hányadik ezred csodálatos kalandjait. Az öreget meg nem lehetett levakarni. Pedig, ha idejében haza akartunk érni, már ki kellett állnunk az út szélére. Stoppal utaztunk mindenfelé. Saka, gondolom, hogy megszakítsa a piavéi ütközetet, közbekérdezett: — Mondja csak, öregúri Milyen asszony a Hornung- né? Az öreg megvonta a vállát: — A lilaszájú Hornungné? Nagyon rendes asszony az, kérem. Mert ugye... — Nincs-e benne rosszindulat? — Abban? De hiszen alig várja, hogy valaki betegye hozzá a lábát. Tavaly is befogadott egy fiatal párt, azok meg elvitték az ágyneműt is. — De a fiát úgy utálja, hogy még a telket is eladja, csakhogy ne ö örökölje! Az öregember csodálkozva nézett ránk. — A fiát? Ugyan! Nincs is neki fia! Volt egy, de a háború elvitte. A második... Ragyogó, szőke nő állította le a kocsiját. Hallgattunk egész úton. A fene tudja: in lelkiismeretfurdalást éreztem. IOMOGTIÜÍPLAP Twiraif, Un. május 89L $
