Somogyi Néplap, 1971. április (27. évfolyam, 77-100. szám)
1971-04-18 / 91. szám
Gyermekrajzok Kopárl Eszter rajza. (II. számú Általános Iskola, Siófok.) Gyökér Gabriella rajza. (Krénusz János Általános Iskola ) Érsek Györgyi rajza. (Hámán Kató Általános Iskola.) GySrkl Zoltán: ÁPRILIS A tél is napsugaras volt Április fénye vakító, Bontja haját és friss ölelésre készül az égen a nap. Bátorságot a rügyeknek, meleget meleget! A nagy készülődés ütemét arany nap, Te dobold! Kék overállal cseréld a pufajkát, nedves rögökkel ismerkedj, ekevas! Reggel hatkor a fényre dudál! és resteUi hangját a kürt, felébredt már a Zselic lankáin települt városunk, és ablakok nyünak. Jó ez a fény, ez a bäte — mondja, s elindul, a rokkant, félkarú boltvezető, csókot ad, szöszke kis unokának, majd pult mögül hinti a szókat, jópénzű, cserfas asszony vevőknek. Asszonyok. Fényről mit sem beszélnek, a béke, mint dús levegő élteti őket, lélegzetükkel szívják magukba. Unokák reggelijéről, sonkák barna húsáról, karcsú palackról pattog a szó, s teli szatyorral lépik az utcát A tél is napsugaras volt április fénye vakító, a reggel, nem ásít mint álmos éjjel csavargó komondor — friss ez a nap. Vallató Géza: Mint Santiago Néha megles, rámtör az éj kínzó kétségedveL Félelmetesen egyedül vagyok ilyenkor, mint Santiago a tengeren, mint a mariin a tenger fenekén miután elkísérte párját a szigonyig. Ilyenkor hallom a holnap bárdjainak baljós suhogását látom a tőrt vető kezet érzem a múlt bénító bilincseit. De hiába gyötört meg a tegnap, nem teperhet le a ma. Horgomra tűzöm a reményt, s egy darabka napot: ujjam melegét. V asárnaponként náía ebédeltem. Sohasem határozta meg, hány órára menjek, mert mindig szívesen látott. Volt, amikor már jóval ebédidő előtt megérkeztem. Ilyenkor megpróbáltam segíteni a konyhában, 6 azonban, bár nagyon kedvesen és tapintatosan, de mindig betessékelt a szobába. Csak akkor volt szabad ismét kimennem, amikor már feltálalt. Az ételt — amellyel várni szokott — legtöbbször a kedvenceim közül válogatta ösz- sze. Mikor aztán látta, hogy milyen jóízűen falatozom a gyorssal következő fogásokat, felragyogott az arca, és módfelett nagy büszkeség töltötte el. Én pedig, miközben egyre csak dicsértem szakácsnőképességeit, titokban már az utolsó falat mielőbbi cél- baéréséért drukkoltam. Mert — megmondom őszintén — mindig nagy boldogsággal töltött el az a pillanat, amikor felkelhettem az asztaltól. Pedig jól tudtam, hogy minden elém tett falatban az ő határtalan szeretete lappang. És mert nem akartam ezt a sze- retetet megkorbácsolni azzal, hogy bármit is visszautasítok, így hát ettem és egyre csak ettem. Ebéd után általában lefeküdtünk, s egy ideig beszélgettünk. Aztán mikor őt elnyomta az álom, s én egyedül maradtam a gondolataimmal, újra és újra átéltem megismerkedésünk történetét Különös találkozás volt Emlékszem, akkor este színházba igyekeztem. Felszálltam az autóbuszra, s megpróbáltam előrefurakodni. Hiábavaló volt minden igyekezetem, mert az emberek legyökereztek a peronon. A buszvezető, mintha meghallotta volna mérgelődésemet, hirtelen a fékre lépett A tömeg előrezuhant Közöttük én is. Esés közben éles fájdalom nyilallt a lábamba. Felszisz- szentem. Biztosan a mögöttem álló nő ugrott rá apró tűsarkaival, ő VOlt a2L Miután alapos grimaszokat vágtam, rám emelte sajnálkozó szemét és nagyon kedvesen, többször bocsánatot kért. Ránéztem. Határozottan szép volt. Fájdalmam ellenére megpróbáltam nyájasan mosolyogni, és megnyugtattam, hogy nem történt semmi. Részemről a dolog ezzel el volt intézve. H igy volt a meglepetésem, amikor a bejárat felé özönlő embertömegben őt is megpillantottam. Még láttam, hogy belekarol egy idősebb, várakozó hölgybe, aztán mindketten eltűntek a csapóajtók mögött. Megörültem. Mintha éreztem volna az elkövetkezőket. Tudom, nevetséges, de akkor valahogy a sors kifürkészhetetlen akaratának tulajdonítottam a történtek ilyenforma alakulását. Pedig csak egyszerű véletlen volt. Aztán már gyorsan peregtek az események. A szünetben összetalálkoztunk a büfé előtt, 6 rámnevetett, én hozzáléptem, és bemutatkoztam. Az est vége egy másnapra megbeszélt randevú lett. Boór András: Pedig tudtam volna Az Emkében vártam, ötkor. Vidáman jött, és felszabadultan. Mindketten elégedettek voltunk, sokat és mindenről beszélgettünk. Elmesélte, hogy tizennyolcéves korában férjhez ment, de két év múlva faképnél hagyta a férje egy szajha miatt. Esküdözött, sohasem bocsátja meg. Elmondta, hogy azóta egyedül él özvegy édesanyjával, s hogv nappal dolgozik, este pedig gimánziumba jár. Miután befejezte, én következtem. Tíz óra volt, amikor elhagytuk a presszót. Még sétáltunk egyet a körúton, majd — a mielőbbi viszontlátás reményében — elbúcsúztunk egymás tói Attól kezdve rendszeresen találkoztunk. E gy vasárnap aztán meghívott a lakására, és bemutatott az édesanyjának. Rögtön ráismertem, ő várta ott a színház előtt. Nagyon kedvesen fogadott, és állítólag hamar a szívébe zárt. A bemutatkozó látogatás után már egyre gyakrabban mentem fel, és egyre később jártam haza. Ilyenkor apám alaposan leszidott, majd faggatni kezdett. De hát én nem mondhattam, és nem is mondtam el semmit, mert jól ismertem apámat. Tudtam, hogy ő mindjárt beijedne, azt hinné, hogy nősülni akarok. Pedig eszemben sem volt házasságra gondolni. Annál is inkább, mert még csak a huszadik évemet tapostam. Szandál — Ragasztott? — kérdeztem gyanakodva az elárusítónőt. — Egy pillanatig se féljen, úgy kihúzza ez magának a szezont, mint a pinty! — mondta fölénye* mosollyal. — Garantálom! Akkor jó, gondoltam, ha garantálja, akkor ide vele. Mert különben nagyon szép kis szandál volt. Száztizenkettőért. Mindez kedden történt. S ahogy kiderült: a szezon a rá következő kedd utáni péntekig tartott. Mert akkor egy óvatlan pillanatban szépen szétment a szandál. — És most mit csináljak? — kérdeztem bávatagon. Szerencsére a húgom mindent tud. Megnézte a rokkant szandált és fölkiáltott: — Visszaviszed, és a pofájukba vágod! — Igenis a pofájukba — mondtam harciasán. Mindenesetre másnap fölhúztam a téli cipőmet. Meztélláb, ugye, mégse! De pofábavágásra nem volt időm, mert egyébiránt nemcsak cipővásárlással töltöm az időmet, hanem dolgozom is. Sajnos! Harmadnap sem, negyed- nap sem. Ötödnapra átszerveztem a programomat, s délelőtt mentem pofábavágni. A villamoson jutott eszembe, hogy otthon felejtettem a szandált. Lázár Ervin: Egy hét múlva mégis sort kerítettem rá. A hölgy, aki garantált, nem volt ott, helyette egy grófkülsejű fogtp meg a szandált. Lógatta a két ujja közt, mint egy döglött patkányt. »No csak, mondta, ez nem ránk tartozik, elmegy szépen a reklamációs osztályunkra, ennyi- megennyi, és ott-». A döglött patkányt — akarom mondani: a szandált — a markomba nyomta. Aznap már nem volt időm reklamálni. Másnap sem. Harmadnap sem. Csak negyednap. Akkor volt félóra időm. Egy kicsit izgatott lettem, amikor megláttam a sort. Harmincketten álltak előttem. Harminckét pár rokkant cipővel. — Nona — mondtam —, ez legkevesebb negyven perc. Órabért is kérek majd a cipőgyártól. Ha kiemelt órabért adnak a szakadás miatti fölösleges időtöltésért, vehetek még egy pár szandált. Tartaléknak. Tervezgettem, hogy tarisznyát is veszek. Abban fogom magammal hordani a tartalék szandált. Ott elöl meg vitatkoztak. — Maga ebben esőben mászkált — mondta a reklamációs iroda vezetője egy kövér pasasnak. — De asszonyom, hogy képzeli?! — tiltakozott amaz. — Külön egy nejlonzacskót hordok magammal, arra az esetre, ha esik az eső. Olyankor levetem a cipőmet, és abban viszem magammái. Ki hallott már olyat; esőben cipőt viselni?! Többen röhögtek. A pasas cipőjét gyorsan bevették. Azazhogy — gyorsan? — kiállítottak több blankettát, aláírták, a pasassal is aláíratták. Maradtak előttem harmincegyen. Na, nem! Az órámra néztem: ennyi időm nekem nincs. És elhúztam a csikót. Igen ám, de most mit csináljak? Pofonegyszerű —gondoltam —, megcsinálom magam. Világos: Nagy Péter cár létére maga csinálta a csizmáit, éppen én ne tudnék akkor megjavítani egy koszos szandált1 Vettem egy tubust. Az volt ráírva: mindent ragaszt. Ez *4 azért túlzás — gondoltam —, hogy mindent ragaszt, de azért megpróbáljuk. Nagy gonddal némi ragasztót nyomtam a lyukba és a pántot visszatoltam a helyére. Le kell nyomtatni — villant az agyamba. Mivel? A szekrénylábbal. Világos: a szekrénylábbal. ökonómikus, precíz munkával megemeltem a szekrényt, és lábbal alácsúsztattam a szandált. Ez elég nehéz volt. A jól végzett munka örömével aludtam el, és kellemes izomlázzal ébredtem. Most már mi sem egyszerűbb, mint a következő művelet: megemelni a szekrényt, és ügyes lábmozdulattal kirúgni alóla a szandált. Az első kísérlet után rá kellett jönnöm, hogy a ragasztó méltatlan volt tegnapi tamáskodásomhoz. Ha mindent nem is, mindenesetre szekrénylábat szandálhoz ragaszt — szűrtem le a tapasztalatot. Athivtam azt a szomszédomat, akivel jóban vagyok, mert egyedül nem boldogultam. Vele se. Így aztán ki kellett békülnöm a másik szomszédommal, akivel viszont haragban vagyok, mert legalább hárman kellettünk. Lám, mire jó egy rossz szandál! A két szomszéd és egy balta segítségével végre sikerült eredményre jutnunk. Igaz, a szandálom végleg ottragadt egy kis szekrényláb, a szekrénylábon meg egy kis szandál, no de az volt a fő, hogy egyben volt a szandál. Vidáman fölhúztam. Délután kettőkor azonban megéreztem, hogy valami baj van. A szandál... Reméltem, hogy gyári ragasztásánál ment szét, s az én mestermunkám állja a sarat. Úgy néztem meg. hogy a hu- szonegyezők szokták gnsztálni a lapot. Sajnos, azonban az én ragasztásomnál ment szét. Taxival mentem haza. Nem volt mit tenni: a szandált szép ívben kihajítottam az ablakon. (Másnap a házmester följelentett közterület beszennyezése miatt.) S ha most valaki azt hinné, hogy dühös vagyok, téved. Mert hiszen irtó jól szórakoztam. Hol kapok én a százti- zenkét forintomért ennyi izgalmat, humort, eredeti ötletet, váratlan fordulatot? Sehol. De azért legközelebb nem veszek szandált. Inkább fogom azt a rongyos száztizen- két forintot és eleve azt vágom ki az ablakon. @ SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1STL. áprflfc «. Meg aztán nem voltam egészen tisztában az érzelmeimmel sem. Kétségek gyötörtek? Vajon szeretem-e őt vagy csak jólesik, hogy kényeztet és kiszolgál? Mindezek mellett állandóan fülembe csengtek apám szavai, melyekkel folyton arra oktatott, ha már házasságra adom a fejem, legalább komoly partit szerezzek. Egy orvosnőt, vagy valami hasonlót. Ügy szokta mondani: »-Aki hoz valamit a házhoz. A többi csak maradjon viszony«. Érvei alátámasztásául sokszor hivatkozott kedvenc jelmondatára: »-Ha van pénz, van szerelem; ha nincs pénz, nincs szerelem«. Évek során ezt a felfogást annyira belém nevelte, hogy szinte már meggyőztem magam az érdekházasság helyességéről. Így aztán, minden »•mércén aluli« nőben — mint legújabb ismerősöm esetében is — csak a nőt láttam. • * * Már tizenhat hónapja ismertük egymást, amikor egyre gyakrabban kezdtem érezni, hogy gyötrőek és elviselhetetlenek a vasárnapi ebédek. Napról napra nyugtalanabb lettem, s egy furcsa, megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába. Folyton kérdezgettem magamtól: vajon mire megy ez a játék, és mi lehet ennek a túlzott vendégszeretetnek a háttere? S bár nemegyszer meggyőződtem arról, hogy ő minden mellékgondolat nélkül, önzetlenül szeret, mégis képtelen voltam megszabadulni a rémképektől. Rossz előérzeteim voltak. Az egyik vasárnapi ebéd Után hirtelen felém fordult az anyja, és megkérdezte: »-Mi a szándékod a lányommal?« Megrémültem. Végre nagy nehezen kinyögtem egy-két sebtében összetákolt mondatot. Olyasmit, hogy szeretem a lányát, de még túl fiatal vagyok a házassághoz, s hogy nincs megfelelő anyagi alap. És azt, hogy nekem most sürgősen haza kell mennem. Szóval megfutamodtam. Miközben hazafelé bandukoltam, folyton a fülembe csengtek apám szavai: »Vigyázz, nehogy házasságba rántsanak!« Kezdtem belátni, hogy igaza volt, s már magam is hittem, hogy nincs önzetlen szerelem. Még hónapokig jöttek a levelek, melyekben bocsánatot kért anyja tapintatlansága miatt. Garantálta, hogy sohasem voltak férjfogási gondolatai, bizonygatta őszinte szerelmét, s kérte, hogy menjek vissza hozzá. De én nem válaszoltam. Egyetlen levelére sem válaszoltam. Egyszerűen nem hittem, mert nem akartam hinni. Pedig tudtam volna... H tunk. Épp feketéztem a nyitott teraszon, amikor váratlanul megjelent. A férjével volt és a kislányával. Azonnal megismert. Leült a szemközti asztalhoz, majd lassan, óvatosan rám emelte tekintetét. Valami határtalan nagy, emlékekkel átitatott szomorúság sugárzott szemeiből. Megborzadtam. Agyamban lázas indulatok kergetőztek. Megpróbáltam egyre beljebb s mélyebbre hatolni gondolataiban. Éreztem, ő ugyanezt akarja. Sokáig nézett, mozdulatlanul. Aztán úgy, hogy én is meglássam, lopva a férjére siklatta tekintetét, és kényszeredetten elmosolyodott. Különös, meghatározhatatlan mosoly volt ez. Tele bánattal, váddal, szemrehányással. Mintha csak azt mondaná: »Látod, bolond, ha nem hallgatsz apádra, most az ő helyében te lehetnél.« Furcsa, kivédhetetlen fájdalom mart belém. Abban a pillanatban jöttem rá, hogy tulajdonképpen szerettem őt. Az ebédjeivel, & kedveskedéseivel együtt. És rádöbbentem, hogy még mindig nagyon szeretem. De már késő volt Visszavonhatatlanul késő. Még néztem, hogy imbolygó alakja eltűnik a bejárat valószinűtlen homályában...
