Somogyi Néplap, 1971. február (27. évfolyam, 27-50. szám)

1971-02-09 / 33. szám

fotoktíHitds te.5 Ifjúsági Háthan ! Utazás a Baltikumba REFLEXIÓ 71 A Reflexió 71 vasárnap dél­előtt nyílt meg a Kilián György Üttörő- és Ifjúsági Ház nagytermében. Pontosan ott, ahol leginkább »partnereket« találl ítnak a fiatal fotósok. Egyikük se most esik először a kritikusi figyelem közép­pontjába, találkozhatott a kö­zönség is már munkáikkal. Valamennyien a Latinca Sán­dor Művelődési Központ somo­gyi fotó- és filmklubjának tagja. Egyfajta nézői ítéletalkotás­sal tudom leginkább érzékel­tetni a fiatalok álláspontját: •►sikerült-« képek, azt ábrázol­ják, ami a lencse előtt állott... Pedig tudniuk kellene, hogy nem a képszerű bonyomás a végső célja a tárgyábrázolás- nak. Mivel éppen a tagadásból formáltak állítómondatot a Reflexió 71 fiataljai, érzem magamat — mint nézőt — sze­génynek olyan érzelmekben, melyeket a kiállításnak adnia kellett volna, ébresztve és el­mélyítve Ha a Reflexió 71 legjobb ké­pe címet kiadhatnám, akkor Baksa Ferenc egyik alkotására szavaznék. (Képcímeket saj­nos nekem kell adnom, mivel a kiállítók ettől tartózkodtak abból a meggondolásból, hogy ha maguk a képek nem mon­danak semmit, akkor a cím is fölösleges ... Ebben igazuk van.) Baksa fotója, noha nem teljes értékű alkotás, de telita­lálat. Gépkocsierdőbe kevere­dett, ingre vetkőzött fiatal apát mutat, aki elindult ha­zulról, hogy »meg-gyermekko- csikáztassa« a család örömeit, a kisbabákat. Szellemes. Ugyanakkor ő nem vette észre két fotójának lehetőségét. A Tiltakozásban kevés van, a parki jelenet pedig nem kidol­gozott. A téma szürrealitásá- nak nem tudott eleget tenni. Gyertyás László Csendélete szép munka, öregasszonya ta­láló mondanivalót hordoz. A pihenőpadon nemcsak az öreg­asszonyt látta meg, hanem a padba vésett szerelmi vallo­másokat is. Ez a kontraszt te­szi igazán képpé alkotását. Portréi többről árulkodnak, mint az arcmások. Vuncs Ist­vánt is ilyesmiért dicsérhetem. Molnár Lajos Opeles képe tet­szett. A lépcsősor tetején álló gépkocsi félelemérzetet kelt. Balogh József beatzenészei is figyelemre méltó fotó, a kép teljesebb megoldását nála is felvethetjük. Majláth Erzsébet elbeszélő-fotós. Ilyen jellegű képei a sikerültebbek. A meseillusztrációt otthonomban is szívesen falra tenném, a Kórodi vezényel-ben is azt ér­zem, hogy elmeséli a zenei él­ményt, de azt szuggesztív erő­vel. A kiállítás nem bizonyítja, hogy ennek meg kellett most történnie. De mégis azt mon­dom, hasznos, ha a hét fiatal leszűri belőle a tanulságokat. A közönség pedig, ha nem csa­lódik is, de — gondolom — több fiatalságot vár a fiatalok­tól-azután, hogy meggyőződött arról, képesek produkálni. Horányi Barna Vilniusz — Arcok Szülőkből „Élni az életet“ Hangulati különbséget érzek a két kifezejés között. Az egyik: »éli az életét«. A másik: »élni az életet«. Az első válto­zatban több a fáradtság, egy­hangúan pergő napokat jelez számomra. A másikban ott a pezsgés, a részt vállalás. Két emberrel beszélgettem a szuloki Petőfi Termelőszövet­kezet irodájában. A zárszám­adás utáni ünnepség zajai át­szűrődtek az átellenben levő kultúrotthonból, eszpresszóból. Két ember, kétfajta élet. Nem párhuzamos életrajzokat aka­rok írni. Nem is lehet. Az egyik ember arcán hét évtized ha­gyott nyomokat, a másik em­ber fiatal férfi. Kiss István a mesék öreg­embere. Kiss István Gorkij Éjjeli menedékhelyének öreg­je: tatáros szemei fölött dúsan nőtt szemöldök, s a keskeny ré­Kiss István. sű szemekben tengernyi böl­csesség. Kiss István »az« öreg ember. Akinek közelében a fia­talabb csak fiúnak vagy uno­kának érezheti magát. »Van egy lányom meg egy fiam. A fiamnak van egy lá­nya, így hát nagyapa vagyok Ünnepünk van ma. Nekem is az, pedig már nyugdíjas va­gyok. Néztem az embereket: jó volt nézni őket. A jókedvüket. Egyszerre csak, mintha azon a régi bálon lettem volna, a hús­hagyóin. Pengett a citera, dob­bantak a lábak. Hegyről ho­zott bort ittunk bucskából. At­tól nagyobb lett a kurázsi, hogy odaálljunk a lányok elé: — Szabad egy táncra? Aztán már röptettük is őket. Kakasszókor, ha valamelvkünkből előtört a cselédbánat, hát rázendített: Szánt a béres, recece, Zireg- zőrög az eke... Talán a más­napi munkára gondoltunk már. Haxiem szép lányok vótak ak­kor! Elő is adódott kocódás miattuk nem egyszer a legé­nyek között. Nekem a se so­vány se kövér lányok tetszet­tek. Ilyen vót a Csábráki Ro­zika is. ösmertem kislányko­rától. Elküldtem hozzá a roko­nokat: tudakolják meg tőle, milyen szívvel viseltetik irán­tam. Aztán rövidesen gyűrűt vettem neki, ő meg díszes jegy­kendőt varrt nekem. Az Ele­kes uraságnál szógáltam abban az időben. Kurta uraság vót. Mink tízen éltünk egy lakás­ban a szüléinkkel. Oda nem vihettem Csábráki Rozikát Va­lahogy sikerült egy szoba- konyhás cselédlakást kapnunk Csokonyán. Csak 1940-ben let­tem árendás itt Szulokon. Hát hús nemigen vót ebédre akkor, annyi biztos! Néha ebédre is tej vót. Adott a tehén. Teltek az évek. A szövetkezet hozta igazán össze itt az embereket Az elején igaz: az sem. Négy tsz is vót. Én a Kossuthnak vótam tavia: úgy hívtak ben­nünket — meztelenek. Mert­hogy nemigen vót mit bevinni. De dolgoztunk. Nappal kuko­ricát szedtünk, este dohányt si­mítottunk — vót ilyen nap, nem is egy. Megérte: ezeken az embereken látom. így aztán nekem is ünnep ez a mai...« Kornál Ferenc harminchat éves. Inas, erős kezű ember. Jó társ lehet a munkában. Egy azok közül, akik nem mérics­kélnek, nem számítgatnak, ha dolgozni kell. A munka nehe­zebbik végét fogják meg. »1945-ben kerültem a faluba a jugoszláviai Cabonából. Szul- ki lettem — ahogy errefelé mondják. Lakást kaptunk itt. kitelepítettek házát. Nagypógá- rokhoz mentünk szógának. He­ten vótunk testvérek, sok éhes száj sok betevő falatot kívánt. Az a jellemző erre a falura, hogy lakosai nehezen fogadják be az ide települőket. így van ez — minek letagadni? De az is igaz, hogy akit befogadtak, azt szeretik, azt maguk közül valónak vallják. No, akkor a régi időben, amikor megalakult Komái Ferenc. a nincstelenek szövetkezete, sokan állították meg az elnö­künket, Szeitz Istvánt. Miért nem jössz hozzánk? Hagyd azokat, úgysem lesz belőlük semmi. Ö egyszer a fülem hallatára azt mondta: Nekem nem az számít, ki mennyi föl­det örökölt, hanem az, hogy milyen a munkája. Az évek bizonyították az igazát. Én a szövetkezetben szereztem szak­mát, engem a szövetkezet isko­lázott, így lettem hegesztő. Tartozom a szövetkezetnek, vagyis minden embernek lelki- ismeretes munkával, ötven­négy forintot ért nálunk a múlt évben a munkaegység. 2200 fo­rintom jön össze havi átlag­ban. Háztáji földem van ne­kem is, a feleségemnek is. Nem kell félnünk a holnaptól. Ha­ragosok nélkül élünk ...« Benne élnek a falu vérkerin­gésében. A szívet, mint motort az olaj: vér működteti. Leskó László Újra repülök. Fentről jól kivehető, hogy a Litván Szo­cialista Szovjet Köztársaság­ban kevés a falu: az embe­rek túlnyomó többsége tanyá­kon él. A másik dolog, ami feltűnik: rendkívül sok a tó. Vilniusz, a festői sépségű város a Nerisz és a Vilnelé folyók találkozásánál épült a Neris völgyének a teraszaira. A folyó két részre osztja a várost. Vilniusz geometriai középpontjában emelkedik a Várhegy, a G-ediminas tornyá­val, tetején piros, fehér, zöld, a mienktől eltérő sávbeosz­tású litván lobogóval. A Vár­hegyre, illetve a bástyára nem vezet föl sem sikló, sem fel­vonó, mindenki kénytelen megmászni a csaknem Gel- térthegynyi magasságot, hogy azután a XVI. századi erődít­mény bástyájáról csodálatos körképet kapjon ajándékba. A Várhegyről az út a város hatalmas főterébe, a Gedimi- no térbe torkollik. Azon a helyen, ahol a litvánok a ke­reszténység felvétele előtt po­gány istenüknek, Perkunas- nak áldoztak, ma klasszicista stílusú, monumentális épület emelkedik. Rendeltetését te­kintve képtár, eredetileg gó­tikus templom. Különálló, ha­talmas tornyának az alsó szintjein található lőrétekből arra következtethetünk, hogy valamikor erődítménybástya volt. Bizonyára ennek tetejé­re emelték a harangtomyot. Az Óváros utcáin sétálva e«y emléktáblán Adam Micz- kiewicz nevét fedezem föl. Az emléktábla szerint valaha itt lakott a nagy lengyel köl­tő. Kissé tovább, egy egyszerű épületen, majd visszafelé is belebotlottam egy-egy hasonló táblával megjelölt házba. Ké­sőbb megtudtam, hogy Micz- kiewicz a vilniuszi egyete­men tanult. Arra gondoltam, hogy a költő szegény ember lehetett. Egy városnegyeden belül csak a szegények vál­toztatják ennyit a lakóhelyü­ket. Szombat lévén belülről saj­nos nem láthattam az egye­temet, csupán rendkívül han­gulatos reneszánsz épületeit, kedves udvarait tekinthettem meg. Az ősi egyetem hét fa­kultásán tízezer hallgató ta­nul. Az oktatás litván nyelvű. A XVI. században alapított vilniuszi egyetemnek magyar Pl Vilniusz főtere a képtár klasszicista épületével ős a külön­álló harangtoronnyal. vonatkozása is van; alapítója erdélyi fejedelmünk, Báthori István lengyel király volt. A régi város talán legszebb ékköve a XVI. században épült Anna-templom. Az épü­let légiesen finom, kecsesein magasba szökő tornyai, a templom díszítésed lenyűgö- zőek. A templomhoz egyéb­ként sok történet fűződik, azit is mondták, hogy amikor Na- oóleon Vilniuszban járt, any- nyira megtetszett neki, hogy szívesen magával vitte volna Párizsba. Közvetlenül az An­na-templom mögött egy má­sik templom is' épült. Építő­mestere váltig hangoztatta, hogy az ő temploma mellett -ltörpül majd az Anna-temp- lom szépsége. Amikor a temp- 'om elkészült — szól a tör­ténet —, összehasonlította a két épületet, aztán fölment a templom tornyába és levetet­te magát. A Péter Pál-templomhoz hasonlóan érdekes nem sok lehet a világon. Szobrai és freskói a vallási témák mel­let történelmi és néprajzi vo­natkozású eseményeket, tár­gyakat ábrázolnak: csupán emberalakokat ábrázoló szob­rainak és domborműveinek száma megközelíti a kétezret. S közülük nincs kettő, amely azonos volna. Már a Gediminas tornyá­ból jól látható, hogy Vilniuszt félkörívben modern lakóne­gyedek övezik. A repülőgép­ből vagy a Várhegyről min­denekelőtt rendkívül ízléses A Trakai várkastély. Rean Bikcsentajev: «4 pedagógia buktáiéi és praktikus elhelyezésüket figyelhetjük meg. Közelről vi­szont megcsodálhatjuk, hogy ezek az épületek, épületcso­ponok milyen gondosan és nagyszerűen illeszkednek a természetes környezetbe. Vilniusztól autóval félórára van Trakai, Litvánia hajdani fővárosa. A festőd tó közepén sziget, rajta fejedelmi kastély. A tó engem valahogy Mar- tonvásárra, közelebbről a Brunswick-kastély parkjának kis szigetecskéjére emlékezte­tett. Ott ugyan nincs középko­ri várkastély, mint Trakaiban, nem is a fahidák hasonlósága vezetett erre, inkább a han­gulat, melyet a tó és a sziget árászt, emlékeztet Martonvá- sárra. A vár maga viszonylag ló állapotban maradt és ki­tűnően restaurálták. A bás­tyákról viszont Shakespeare Hamletiének történelmi szín­helye, Helsingör jutott eszem­be. A látogatás a késő dél­utánba hajlott, s a hirtelen alkonyban, a párás, kjdös le­vegőben szinte vártam: az egyik bástya mögül megszólal Hamlet szelleme. Csak később értesültem, hogy gondolattársításom más­ban is megfogant: a nemrég forgatott szovjet Hamlet-film a Trakai várban készült. A Szovjetunió északi csücs­kében, a Balti-tenger mentén lévő észt, lett és litván köz­társaságnak együttes területe alig kétszerese Magyarország­nak. összlakosságuk fele a mienknek. Mindenekelőtt sa­játos kultúrájuk, egyéni va­rázsuk az, amely megragadja az embert. Az észtek roko­naink, s nyilván ezért állnak közel hozzánk, magyarokhoz. Lettország magas technikai kultúrájával, ügyes kezű mun­kásaival, nagyszerű termékei­vel a Baltikum műhelye. Lit­vánia nemcsak természeti széoségével. s fővárosában kö­zépkori építészeti remekeivel hívja fel magára a figyelmet, hanem azzal is, hogv a tejter­melésben Dánia után. a má­sodik Európában, s az egy fő­re jutó mezőgazdasági terme­lésben első a Szovjetunióban. A Baltikum népei sok törté­nelmi hányatottságuk után, megőrizvén s továbbfejleszt­vén nemzeti hagyományaikat, az elmúlt negyedszázadban meggyorsították fölemelkedé­süket, és biztosítottált kom­munista jövőjüket a Szovjet- , unió soknemzetiségű népeinek 1 nagy családjában. Boros Béla Akkor kezdődött az egész, mikor a fiam iskolába kez­dett járni. Ahogy hazajött, ki­jelentette: — Apu! Azt mondta a ta­nító néni, hogy a holmijainkat rendesen össze kell rakni, nem csak úgy szétdobálni. Feltűnés nélkül kivittem a cipőmet az előszobába, a he­lyére tettem a kalapomat, és beakasztóttam a szekrénybe az öltönyömet. Másnap a gyerek megint nyilatkozott: — Tudod-e, apu, hogy a do­hányzás ártalmas. A dohányo­sok hamarabb halnak meg, mint akik nem cigareitáznah. — Az iskolában hallottad? — Igen — felelte a fiam. Azóta nem dohányzom ott­hon. Szombaton vendégeink vol­tak, ám a fiam nem zavartat­ta magát: — Apu, hát nem tudod, hogy inni is veszélyes? A bűn­tettek ötven százalékát ittas állapotban követik el. A vendégek sietősen eltá­voztak, én meg azon kaptam magam, hogy félni kezdek el­ső osztályos csemetémtől. Hétfőn reggel véletlenül meghallottam, ahogy a nejem kioktatta a gyereket: — Ma ne felejtsd el meg­említeni a házi munkát. A férfinak mindenben segítenie kell otthon! — Remélem, rám ez nem vonatkozik — mondta a fiam. — De bizony rád is — vá­laszolta határozottan az any­ja. .. .Több megjegyzést ezután már nem hallottam a fiamtól. Fordította: Zabemszky László Ülésezett a Pedagógusok Szakszervezetének központi vezetősége Hétfőn — dr. Csűrös Zoltán elnökletével — a Pedagógusok Szakszervezetének központi ve­zetősége az MSZMP Központi Bizottságának az ifjúságról és a nőkről hozott határozatával foglalkozott. Péter Ernő főtit­kár bevezetőjében egyebek közt rámutatott: a szakszerve­zet tagságán belül a nők ará­nya 73 százalék s a fiatal peda­gógusok döntő többsége nő. Ebből következik, hogy a fia­talok és a nők problémája szo­rosan összefügg. Szóvá tette: a nők nincsenek számarányuk­nak megfelelően képviselve az iskolák vezetésében, s ezen mi­előbb változtatni kell. Akik al­kalmasak vezetői beosztásra — és vállalják —, nagyobb szám­ban kell bevonni az irányító munkába. SOMOGYI NÉPLAP Kedd, 1971. február 9. 0

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom