Somogyi Néplap, 1971. február (27. évfolyam, 27-50. szám)

1971-02-06 / 31. szám

Utazás Baltikumba Az életerő titka Elárulom én; a dal, a nótá- sás. Hogy valaki a munkát említi elsőként? Igaz, de a munka önmagában — azt mondom — kevés. Mert nem mindegy, ki milyen kedvvel munkálkodik. Az életerő titka: a vígság. De a vígság édestest­vére a dal. Fiatal voltam, a húszas évek elején, amikor hívtak a dalárdába. Már az első dal azt tanította velünk: *Huncut, aki szomorkodik, akinek a könnye folyik a lá­nyért..« A dalárdába járni ko­moly dolog volt, kemény mun­ka, szorgalom és fegyelem kellett hozzá. A napi fárasztó gürcölés után mégis szaporán szedtük lábainkat a próbákra. A lábunkat? Bicikliztünk tíz- tizenkét kilométert is a szom­széd falvakba. Kezdtük egy­szer mondjuk azzal a nótázást, hogy: »Kipödröm á bajszom, hat napig nem alszom.« Volt a csoportban egy idősebb bácsi, Falusi Gyuri bácsi, hát nem kipödörte, olyan kackiás ba­jusza volt Ilyenféléken sokat nevettünk. Hát amikor odáig fejlőd­tünk, hogy dalostalálkozókat szerveztünk, nekiindultunk or­szágjárásra, meg túl a magyar határon, szerepelni. Mondtam is az aszonynak, az anyám kedvtelésébe se szólt bele az apám, neked is vállalnod kell. No, nem is volt hiba abban. Az anyám, tudja ki volt? Tóth Piroska. Neki meg apja volt az a Tóth János, aki a dalárda KÜRTI ANDRÁS Csókot: WLemte alapítója volt Csak úgy nevez­ték Siófokon, énekes Tóth Já­nos. Az anyám is nagy énekes volt: szoprános évtizedeken át a siófoki vegyes karban, ö a nótákat még meg is siratta. Egyszer valami régi alapító könyvecske került a kezébe. Megyek haza, azt nézegette és hullottak a könnyei. Az apám írása fiam — mutatta —, lá­tod-e, a dalszeretet nem hal ki. valahol mindig előbukkan. Hác az unokájánál ütközött ki: Tí­már Imre most a karnagyunk, ö már hangvillával adja meg a kezdőhangot, nem úgy, mint a nagyapja. Énekes Tóthnak csak vasvillája volt. Azelőtt a Sósok meg a Tóthok kimentek a pincébe, és ahányan össze­jöttek úgy hirtelenében, any- nyiféle szólamban zengték a dalt. De hibátlanul ám! Saját maguk szórakoztatáséra. A fiam? Botfülű. Egyszerűen botfülű. A kórusban sincs sok fiatal, Ki mondja meg, mit lehetne tenni? Háromszáz dalt is tudok, az utolsó hangig át­adnám, nem akarok én egyet sem magamba zárni. Három éve nyugdíjban va­gyok, most pláne jutna rá idő. Igaz, több szakmám lett, mint azelőtt. Fűtő vagyok, házi fű­tő, meg előbbre jött a horgász­szenvedélyem is a napi listán. Huszonkét éve horgászegyesü­leti tag vagyok. Ki tudom töl­teni a napokat. De az, hogy te- szek-veszek, egészséget ad, az egészség meg kell. Tavaly aranykoszorús lett a dalárda, az idén kilencvenöt évesek va­gyunk. Minden vágyam, hogy a századik évfordulón énekel­hessek. Majd elfeledtem a lé­nyeget: két régi dalárdaemlé­kért lejártuk már a lábunkat. Egy ezüst és egy bronz vitor­lásunkat teljesen jogtalanul magánál tart a győri és a bu­dapesti dalkör. Ha a százéves kiállításunkon azt is bemutat­hatnánk, akkor igazán meg­nyugodnék. Németh, János nyugalmazott építőmester öt évtizede énekel a siófoki munkások kórusában, a Siófoki Dalkörben. Szalaszpilsz — Jurmala Nagyszerű benyomások­kal vettem búcsút a szovjet Észtország fővárosától, a ked­ves Tallintól. Utam második állomása Ri­ga, a Lett Szovjet Szocialista Köztársaság fővárosa. A két város között repülővel egy óra az út, ami nagyon hamar el­telik. Az időt arra használtam fel, hogy kutassak emlékeze­temben, mit is tudo'k erről a városról, a lett emberekről. Nos, Rigát, a történelem már a XIII. század elején említi. A város a XIII. és a XV. század­ban a német lovagrendek ha­talmi vetélkedésének színtere, egyben virágzó Hanza-város, mindenekelőtt kedvező föld­rajzi fekvése folytán. Ahogy az ember tovább kutat emlékeze­te mélyén, eszébe jutnak a lett munkásosztálynak, a Nagy Ok­tóberi Szocialista Forradalom oldalán harcoló lett lövészek­nek hervadhatatlan érdemei. Lettország ma a Baltikum iparilag legfejlettebb országa: náluk is közkedveltek a rigai gyárak elektrotechnikai cikkei. Riga egyben a Baltikum leg­nagyobb városa, megközelí­tően 700 000 lakossal. A város a nyugati Dvina tor­kolatában fekszik, a folyó két részre tagolja. A bal parton az ipari negyed, a jobb parton pedig a tulajdonképpeni város. Az utóbbi úgy hat, mint egy stílustörténeti múzeum. Meg­találjuk itt a román építészet és a gótika elemeit éppúgy, mint a reneszánszot, vagy a barokkot, a klasszicista épüle­teket és századunk modern irányzatait. Személyes benyo­másom alapján azonban mégis a század eleji építkezési stílus a meghatározó. Valószínű, hogy Riga is — akárcsak Bu­dapest belső kerületei — a ka­pitalizmus gyors fejlődésével egy időben, nagyjában, egé­szében hasonló stílusban épült. Riga belvárosának építkezési stílusára, akárcsak a budapes­ti Nagykörútra, a szecesszió a jellemző. A város legszebb épületei­nek, műemlékeinek egyike a Jakab-templom. Az eredeti templomot ugyan többször át­építették, a hajdani forma, a szentély, és a háromajtós bazi­lika azonban ma is jól felis­merhető. Mindjárt az első pillanatban feltűnik, hogy s padsorok nem a szentély felé fordulnak, hanem a főbejárat­tal szembe. Ennek oka, mini megtudtam, hogy a templom­ban rendszeresen orgonakon­certeket és kórushangverse­nyeket rendeznek. Riga egykori Hanza-város mivoltáról árulkodnak a bel­városban, a várkörnyéki kes­keny utcákban emelkedő XIV —XV. századbeli kereskedőhá- zak, raktárépületek. Építési stílusuk hasonló az amszter­dami kereskedőházakéhoz. Homlokzatuk csúcsán minde­nütt megtaláljuk a csigasor he­lyét, amelynek segítségével a több szintes épületek ajtajain vagy ablakain beemelték az árut. Ezeket a régi házakat rendre-sorra tatarozzák, hogy visszavarázsolják eredeti szép­ségüket. A külföldi vendégeknek a rigaiak gyakran azt tanácsol­ják, látogassanak el Szalasz- pilszbe. Ahogy elhagyjuk Ri­gát, a daugavpilszki ország­úton haladva a 17-es kilomé­terkőnél földút ágazik el az erdő irányába. Valamikor itt katonai lőtér volt. A német megszállás idején élő emberek szolgáltak itt célpontul. Az egykori haláltábor kapuja he­lyén 100 méter hosszú, 12 és fél méter magas monumentá­ÜÜIiH í: Ujj Us betonfal szimbolizálja az élet és a ha­lál határát. A betonfalon lit­ván nyelvű fel­irat: «-E kapuk mögött zokog a föld.« Jártam már Auschwitzban. Láttam a ha­lálfalat, a kre­matóriumokat, ahol százezer- szántra égették el az embere­ket. Láttam az auschwitzi mú­zeum hatalmas vitrinéiben tonnányi em­beri hajat, több tízezer szem­üveget és gye­rekcipőt. A szalaszpilsz! tábor helyén nem találkozunk ilyen brutáli­san az emberi borzalmakkal, inkább az itt emelt monumen­tális képzőművészeti alkotá­sok hatása az, ami felkorbá­csolja az ember érzéseit. A száz méter hosszú betonfal te­tejéről jól látható az emlék­mű valamennyi szobra és a foglyok által épített úgyneve­zett Szenvedések útja. Az út mellett csipkebokorral jelölték meg a barakkok helyét, s a teret, ahol minden esztendőben a megemlékezést tartják, két- felől fenyőfákkal övezték. Egy részüket még annak idején a foglyok ültették. Innen vezet az út az erdőbe, erre vitték az embereket á kivégzéshez. A bejárattal szemben a Szo­lidaritás, a Fogadalom, a Vörös Front és a Megalázott nő szobrai. A monumentális szoborcsoport a legkitűnőbb lett szobrászok alkotása. Nem mesze hatalmas márványtömb, örökkön égő modem kandelá­berrel, az év minden szaká­ban sok-sok friss virággal, hirdetve, hogy az élők nem felednek... Az utazó a szovjet repülőte­rek várótermeiben kedvére vá­logathat a színes és ízléses, több nyelvű prospektusok kö­zött. Ezek közül trlán az egyik XV. századbeli rigai kereskedőház. legszebb kiállítású a Sokszínű rigai. A prospektust böngész­ve egész oldalas, nagyszerű színes képen csodálhattam meg a tengerpart szépségét, az aranysárga homokfövenyt, a oartot övező fenyőket. Már a kép láttán elhatároztam, hogy mindenképpen ellátogatok a rigai tengerpartra, a Jurmalá- ra. Lettül a jura — tenger. A Jurmala a Rigai-öböl partján 15 kilométer hosszú, három kilométer széles. Ebben a dü- nékkel és fenyvesekkel borí­tott övezetben szanatóriumok, vízgyógyintézetek. penziók, üdülők, úttörőtáborok és kis nyaralók sorakoznak. Éven­ként ötszázezren keresnek itt üdülést és gyógyulást. Úgy mondják, a Jurma­la éghajlata különösen a ma­gas vérnyomásban szenvedők számára rendkívül kjó hatású. A késő ősz ellenére a parton sok száz ember sétált, beszél­getett, gyönyörködve a tenger szépségében, s felüdülve a ten“: ger felől érkező, sós, jódos le­vegőben. A sétálóknak én csak hangjukat hallottam, lépteiket elnyelte a nedves homokfö­veny. (Folytatjuk.) Boros Béla 17, — Dehogynem — mondja. — Hidd el, csak megszokás dolga. Az igazság az, hogy többnyire akkor sem kapcsoltuk ki a ki- bautot, amikor még leheteti. Most persze berzenkedünk, hogy nem lehet kikapcsolni. Én két héttel ezelőtt seprűvel ver­tem le a falról. — Szóval mégis van megol­dás. — Hogyne! Fél óra múlva aztán megjelentek a műszeré­szek, megállapították, hogy erőszak történt, jelentették a Törpének, újat szereltek a tö­rött helyére, s az árát később levonták a fizetésemből a bün­tetéssel együtt. Még örültem hogy így megúsztam, nagy Eriknek egyszer hasonló bűn­tett miatt egy teljes hónapra leszerelték a házából az összes kibautokat. Kinyitottam a szemem, fel­ültem. — Kész vagyok — jelentet­tem ki elkeseredetten. — Káosz van a fejemben. Te le­vered a falról azokat a micso­B. Zs. dákat, aztán azért aggódsz, ne­hogy tartósabban nélkülöznöd kelljen őket. Mi az ellentmon­dás, ha ez nem az?! Mellém térdel és megsimo­gatja a ■hajamat. — Igen, Tibi, ez a dolog lé­nyege. Ez az ellentmondás. M; szeretjük a kibautot, már el sem tudnánk képzelni az éle­tünket nélküle. És haragszunk is rá néha. De csak amióta a Törpe önállósult. — Elárulnál végre valami közelebbit is róla? — Természetfesen. Orsted professzor úr konstrukciója, alighanem a legfejlettebb ki­bernetikai készülék ma a vi­lágon. Azért hívjuk Törpének, mert a teljesítménye ugyan jó­val felülmúlja a többiét, tér­fogatára nézve azonban mégis a legkisebb közöttük. — Mondd, ez az Orsted pro­fesszor az, akiről utcát nevez­tek el? — Igen. Nagyszerű fickó volt az öregúr. Az Omnisap alapi- tógárdájához tartozott. Jóked­vű, barátkozó természetű, bo­hém embernek ismertük mind­nyájan, csak a halála után tud­tuk meg, hogy mennyire elé­gedetlen volt a sorsával. — Miért ? — Mert nem foglalkozhatott azzal, amit igazán szeretett. Vérbeli konstruktőr létére két évtizeden át nem jutott ilyen munkához. — Mellőzték? — Ellenkezőleg, öt bízta meg a gyár vezetősége a leg­fontosabb feladattal, ö hangol­ta össze az automaták rend­em & • . Az élet és a halál határa a jának helyén. szerében, ő illesztette egymás­hoz a régi és az új gyártmá­nyokat, ő építette ki a vezérlő és a vezérelt készülékek bo­nyolult hálózatát. A gyár fő részvényesei távlati tervükben az ő tevékenységéhez fűzték a legtöbb reményt. Széles lá­tókörű üzletemberek lévén, tisztában voltak azzal, hogy az elektronikus készülékek terén, ha még oly nagy erőfeszítése­ket tesznek is, a világpiacon aligha vehetik fel a versenyt a hasonló típusú amerikai és ja­pán gyártmányokkal. így hát arra törekedtek, hogy más vo­nalon, nem az egyedi termé­kek és nem is a szériagyárt­mányok révén törjenek az él­re. Komplex automatizáló — ez volt a célkitűzés. Egyes technológiai, kereskedelmi, hi­vatali műveletek különálló, egymástól független automati­zálása helyett összefüggő, min­denoldalú, az adott gyárváros egész beszerzési, termelési, ér tőkésítési, közigazgatási tevé­kenységét együttesen irányító masinák hálózata. Horizontális és vertikális direkciónak hív­ják az ilyet. Ez volt a cél. — Az ábra szerint ezt a célt el is értétek. Renate felsóhajt. — Sok tekintetben igen Aarles városa mint prototípus nem panaszkodhat. Mondd, mit fizettél a szállodáért? — Húsz koronát. — Nos, Koppenhágában há- romszor-négyszer annyiba ke­rül egy szoba, De nálunk min­den sokkal olcsóbb, mint az szalaszpilszi halálíábor kapu­Még mindig szabadegyetem? ország más városaiban. A ki-f baut révén. Rengeteg időt.? energiát takarít meg. Az Om-f nisapban például több mint? háromezren dolgoznak, de az? adminisztratív munkaerők sza-* ma alig haladja meg a har-\ min cat, tekintve, hogy az ilyen? jellegű feladatok túlnyomó ré-? szét automaták végzik. A ki-* baut-rendszer következtében ugyanakkor nyugodtabb és ké nyelmesebb is az életünk, mint a többi város lakosságáé. Sok kai több időnk jut szórakozás-, ra, pihenésre, művelődésre Ügyeink gyorsan, megbízha tóan, igazságosan intéződnek Nincs, és nem is lehet sem, korrupció, sem protekció, sem; csalás, sem kivételezés. A ki-, bemo automatát nem lehet le-, kenyerezni. Nálunk nem él­nek meg sem az ügyvédek sem az ideggyógvászok. Persze, időnként az ember szeretne összekapni egy tisztviselővel, vagy legalábbis megtárgyalni vele a dolgait. — Most már értem, hogy* Pesten miért kívánkoztál hi­vatalokba. Rám mosolyog. — Igen, én borzasztó vesze­kedős vagyok. És itt erre alig' van mód. De visszatérve a tárgyra: végeredményben ná­lunk a gyakorlat bizonyítottéi be a kibaut-rendszer életreva-(| lóságát i — Gratulálok! Jöhetnek ad megrendelők a világ mindem* részéből. Még több pénzetek <• lesz. f (Folytatjuk AHOGYAN a befejező év­hez ér a Somogy megyében meghirdetett Latinca Sándor Szabadegyetem, egyre ku­szábbnak, rendezetlenebbnek, tervszerűtlenebbnek látszik. Tulajdonképpen már négy év­vel ezelőtt le kellett volna mondani erről a címről, álta­lában, mert csak az irodalmi és a pedagógiai ismeretter­jesztés éri el azt a színvona­lat, a közönség is ezek iránt érdeklődik igazán. A többi ta­gozat valójában kísérlet volt az érdeklődés fölkeltésére, a tudományok szélesebb körű megismertetésére. És most már azt is látnunk kell, hogy a kísérlet nem sikerült. De hát akkor miért beszélünk még mindig a Latinca Sándor Szabadegyetem tagozatairól? Néhány napja új tagozat indításába kezdtek. Szocioló­giai szabadegyetemi tagozatot szerveztek nagy szorgalommal s a rábeszélés eredménye: ti­zenheten beiratkoztak. A prog­ram helytálló, azt ígéri, amit általában az ismeretterjesztő előadásoktól elvárunk. Megis­merkedhetnek a hallgatók az új tudomány lényegével, alap­vető vonásaival, fejlődésével — nem kisebb céllal, mint hogy hozzájáruljon az általá­nos műveltség gyaranításához. a világnézet fejlődéséhez. A szociológia az aktuális társadalommal foglalkozó tu­domány. ismeretterjesztő elő­adásokon hallott és elsajátí­tott ismeretanyaga is hozzájá­rulhat. hogy a mához jobban tudjunk közelíteni. örülnék, ha a beiratkozottak őszinte érdeklődésében hinni tudnék. Örülnék, ha a tanár, bíró, politikai munkatárs mel­lett valóban nyitott szemmel, füllel ülne a műtősnő, az asz­talos, a köszörűs... Brecht Galileije jut eszem­be, amikor a mester lelken­dezve szól tudományának nép­szerűségéről, arról, hogy föl­fedezése mint változtatja majd meg még a halaskofák nézetét is; csillagászatról be­szélnek a piacon az emberek. Egyszerre kitárul előttünk a tudományos világ ... Ma, ha új tudomány jelenik is meg — szociológia — (bár nem is olyan új. csak nekünk), része annak az átfogó tudo­mányrendszernek, melyet hir­detünk, vallunk. Brecht mai halaskofái már tudják, hogy újabb holdraszállást hajtot­tak végre az asztronauták, hogy szívet ültettek át em­berből emberbe... De tartó­san — ez a szabadegyetem lényege — érdekelni fogja-e őket, hogy a holdraszállást milyen tudományos munkának kell megelőznie? Aligha. Az­az, egy kisebb csoportot, igen. Így lehet ez a szociológiával is. Hiú ábránd a szociológiai szabadegyetemi tagozat. A szociológia iránt érdeklődők baráti társasága már ezzel szemben valóság lehet. Ha be­bizonyosodott már évekkel ez­előtt, hogy nincs szabadegye­tem — az említett két kivétel­lel —, akkor miért beszélünk még minden tagozatnál sza­badegyetemi formáról? NYUGODTAN lélegzetet kellene venni, s nem elhamar­kodva tervezni az emberek művelődését. Korányi Barna SOMOGYI NÉPLAP Szombat, 1971. febntir 6.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom