Somogyi Néplap, 1971. január (27. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-13 / 10. szám
Art Buchwald: Egyszemélyes díszvacsora Washingtonban mostanában már nem látsz annyi apát és fiút együtt vacsorázni étteremben, mint azelőtt. A titok nyitja, nem sok étterem hajlandó «-bevenni« a tisztes apák fiainak öltözékét. Barátom, MeGrory, az egyik este azt javasolta Marshall fiának, hogy érettségijének örömére vacsorázzanak együtt egy előkelő étteremben. »Remek« — mondta Marshall —, »mehetünk«. »Nem lenne jó, ha felvennél egy inget?« — kérdezi MeGrory. »Egy már van rajtam, egy garbó. Valami gáz van?« »Én úgy gondoltam, hogy felvehetnél inget, nyakkendőt« — mondja MeGrory. »Miért, esküvőre megyünk?« — kérdezi Marshall. »A legtöbb előkelő étteremben a nyakkendő kötelező« — így MeGrory. »Miért?« így Marshall. »Hogy legyen mit leönteni levessel! — ordítja MeGrory. — Na gyerünk, vegyél fel inget, nyakkendőt és ne szem- telcnkcdj!« MeGrory felesége sietve beront. »Mi ez a nagy kiabálás?« .MeGrory: »Elviszem őt vacsorázni a Paul Young étterembe, hogy megünnepeljük az érettségijét és még nyakkendőt sem akar kötni!« »Ha nyakkendőt kell kötni, nem megyek« — így Marshall. »Köss nyakkendőt és vegyél zakót is. Apád büszke akar lenni rád!« — mondja Mrs. McGrogy. »Mi köze az ingnek és nyakkendőnek ahhoz, hogy apám büszke-e rám, vagy sem?« »Dehogyis akarok büszke lenni rád, csak nem akarok szégyent vallani veled!« — ordít MeGrory. Néhány perccel később Marshall gyűrött ingben és szakadt nyakkendővel megjelenik. Arca vörös a méregtől. MeGrory már éppen indulni akar, de hirtelen megtorpan a látványtól: »Nincs rajtad cipő.« »Cipőről nem volt szó. Miért kellene cipőt húznom?« »Egészségügyi rendszabály!« — üvölti MeGrory. »Senki sem fogja a lábam nézni. Az asztal alatt lesz« — tiltakozik Marshall. »Valaki meglátja a lábad, amikor az asztalhoz kísérnek. Az emberek kiborulnak, ha azt látják, hogy a vendég mezítláb sétál egy előkelő étteremben.« »De hiszen nyár van. Senki nem hord nyáron cipőt.« Mrs. MeGrory közbeszól: »Marshall, menj fel és húzz valamilyen cipőt. Apád olyan keveset kér tőled.« Marshall felbaktat. »Nem akartam előkelő étterembe menni.« Pár pillanat múlva lejön, szó nélkül kocsiba ülnek. »Marshall — mondja MeGrory — kivennéd a hajadból a vörös szalagot, mielőtt bemegyünk a vendéglőbe?« »Micsoda helyre megyünk, ahol még szalag sem lehet az ember hajában!« »Nagyon jó hely, Marshall. Nagyon jól főznek. Te mosi már fel lőttél, és más iránt is kell érdeklődnöd, nemcsak a turmixok és a ró- sejbni iránt«. »Azt akarod mondani, hogy ahova megyünk, ott nem kaphatunk turmixot és ró- sejbnit? Azt mondtad, hogy jó étterembe megyünk!« »Marshall — mondja Mc-. Grory nyugodtan —, látod ott McDonald lacikonyháját? Tessék, itt van két dollár Menj oda és eg>'él, amit akarsz, érettségid ö-ömére.« »Jössz?« — kér li Marshall MeGrory bánatosan rázza a fejét: »Nem, csak szégyent vállánál velem.« Nagyatádi várako2ás Nem ölbe tett kézzel A nagyatádiak várakoznak — a régi művelődési központtal szemben emelkedik az új, és azt várják már nagyon régóta. Durkó Tibor, a művelődési központ fotószakkörének vezetője elmondta, hogy a négy törzstag szorgalmasan dolgozik, de nincs utánpótlás és ez a legfőbb gond. A Dunántúli tájak, dunántúli emberek fotókiállítás lehet, hogy szép hagyománnyá nemesedik, de hát kik folytatják majd? Amilyen körülmények között most dolgoznak, az inkább elriasztja a fiatalokat, semmint vónzaná. Jó véleményt hallottam viszont a képzőművészeti szakkörről. Látni nemigen lehet képeiket, nekik is korszerű körülmények kellenének. Mondom, várakoznak Nagyatádon. És várakozás közben azért jócskán hallatszik panaszszó is innen-onnan. Igaz, hogy vá- rosiasodik Nagyatád, de a Pécsi Balettet a katonákon kívül talán húszán nézték meg. Tudom jól, nem mindig a közönség a hibás, mert ki szeret rosszul fűtött helyiségben, régies környezetben szórakozni. De azért kettőn áll a vásár. Várakoznak tehát. Majd az új művelődési központban... A községi tanácson kopogtattam, említettem, hogy jó, jó, tudom, lesz majd új művelődési ház. De addig? Halmosi Istvánná művelődésügyi előadó fogalmazta meg, hogy azért nem ölhetett kézzel ülnek. Készülnek a közművelődési tervek, valamennyi vállalat, intézmény tervét elkérik, kívánságaikat megkérdezik, összehangolják, beépítik a művelődési központ tervébe is. Hogy melyikébe? Még a régibe, de remélik, hogy az újban tölthetik már a következe szilvesztert. Szívből kívánom, és azt Is, hogy ettől függjön a kivitelező vállalat következő boldog új esztendeje... Megalakították népművelőkből és vállalatvezetőkből, gazdasági intézmények vezetőiből a községi közművelődési állandó bizottságát. Legszívesebben felkiáltójelet tennék az utóbbiak neve után. Végre! Mert érdeklődtem az után is. hogy mit segítenek, mit segítettek ezek az üzemek Nagyatád község közművelődésében. Ilyenkor aztán óvatoskodó módon javasolják az újságírónak, ne, ne bántson senkit, ezután jobb lesz. Mégis leírom, a járási tanács művelődésügyi osztályán tájékoztattak, nem volt sok segítség eddig, ígéret igen. Nos, optimista vagyok, leírom tehát valóban érzek ígéretet, ennek a bizottságnak a létében. Az igazit, azt, hogy a Pamutfonó- ípari Vállalat Újpesti Cérnagyárának Nagyatádi Telepe a névből is látszik, hogy nem leány-, hanem unokavállalat, aztán a konzervgyár is tesz majd egyet-mást ezután a közművelődésért. Szóval a nagyatádiak, közösen és valamennyien. Ilyen a közös kulturális alap terve is. Bízom benne, hogy megvalósul majd, és sok mindenre jut belőle. Hiszen a tapasztalat nagyon elszomorító, spk helyütt a szociális, kulturális alap talán egyharmadát fordítják rendeltetésének megfelelő célra. Várakoznak Nagyatádon. Készülődve, nem ölbe tett kézzel. Persze azért az újra várva sok mindent a régi módon hagynak. Ott van például a Gábor Andor Művelődési Központ büféje, amely egészen egyszerűen — kocsma. Méltatlan a helyhez, a hely küldetéséhez. Pedig új kezdeményezések is teret kapnak itt a régi központban. Továbbképzéseket szerveznek például üzemi kultúrfelelősök, népművelők számára. A példa és az ellenpélda együtt adott. És ez korántsem törvényszerű, kár. hogy így van. ígéret és várakozás. E két szóval jellemezhetjük a község közművelődését. De őszinte bizakodással várjuk, hogy valósággá érik minden terv. És ehhez nemcsak új művelődési központ kell... T. T. A Fővárosi Művelődési Ház gyermek balett es művészi torna stúdiója 10 éves. A jubiláló stúdióban csaknem száz 4—6 éves kisgyermek játékos formában ismerkedik a balett és művészi torna alapelemeivel. A 6—18 éves stúdiósok foglalkozásaikon összetett, versenyszerű gyakorlatokkal ismerkednek, bemutatókra készülnek. Balett és művészi torna NEHÉZ HINNI... Emberhez nem méltó lakásában csaknem tíz évig abban bízott Csiszár Elek Rippl-Ró- nai-díjas festőnk, hogy hamarosan megoldják az ő panaszát is. ígéretek tartották benne &*- srőt, mely kiszámíthatatlanul elfogy egyszer, ha nem teljesednek be és a valósághoz kötött életben kezdenek megváltozni az arányok, kisiklanak e tárgyak. Csiszár Elek Rippl-Rónai- díjas festő lába alatt Siófokon megbillent a talaj, hogy ez ideig sem kapott az ígéretek ellenére lakást, ahol megfelelően élhet családjával és dolgozhat is. Egy évvel ezelőtt őrajta állt a választás: akar-e Siófokon maradni továbbra is, avagy Kaposvárra költözik. Siófok akkor a lakáskiutalás Ígéretével marasztalta festőjét, a válasz is ennek megfelelően hangzott. Kovács Istvánná, a Siófoki Városi Tanács elnökhelyettes asszonya önmarcangolóan beszéli el Csiszár Elek sorsát válságérzetét. A felelősséget nem is hárítja át másra a városról. — Nem engedjük el innen, felelősséget érzünk érte — mondja. — Tartani akarjuk Csiszár Eleket. Végigvezet a városi tanács termein. Sok Csiszár-kép függ a falakon. Vásárlással próbáltak enyhíteni a helyzetén. — A Víz- és Csatomamii Vállalat igazgatója megígérte, hogy vásárolnak tőle képet, ha jelentkezik. De olyan nehezen mozog az effajta világban Csiszár Elek. Baráti támogatásra szorul. Extra eset. Az ő lakásgondját nem lehet az általánosba sorolni. — Most már csak bíznia t-cOl Csiszár Eleknek. A Délibáb udvarában lakik egy alacsony, három helyiséges házban r’öumagávai. Zakóját vAi, mert kintről jött be érkezésünkre. — Hány pulóvert visel itt benn? — Három van rajtam — feleli. A szobában fűtenek, de az előtte levő helyiségben, ha dolgozni akar, kell a meleg öltözet, csak egy villanyrezsó fűt ott Jegyzetfüzetet veszek elő, s mielőtt egy sort is lejegyeznék, lehetetlenné teszi, hogy dolgozzam. — Nem érdemes írni — mondja. — Ne legyen ilyen keserű. — Még keserű is, vicc. Nem akar már hinni. így vértezi föl magát az újabb csalódások ellen. — Ha egy kollégámmal találkozom, mi az első kérdése? Ott laksz még? Nem az, hogy min dolgozol — oldódik fel. A nyáron két hónapot a Siófoki Városi Tanács igali üdülőjében töltött, nagyon szépen dolgozott. Az udvarról nyíló hideg »műteremben« szinte magát toronymagasan körülrakva, képeit mutatja. Kettőre különösen odafigyeltem. Mind egyik ő maga. Mostani ő mago Igáiban festette a Rokkant katonát. . Barna íoltalakja szinte egybeolvad a háttérbeli házzal. Itt keletkezett a Pincében is. Megborzadok tőle, úgy »ide vág«. A korsós ember nem a pincébe, egy páncélszekrénybe ment be, ahonnan nincs visz- szatérés ... Súlyos ajtók zárják a vastag falakat. A városi tanács új elnöke, dr. Gáti István óvatos az ügyben. Nem ígéri, hogy kan lakást Csiszár Elek. De — 99 százalék, hogy megoldjuk — mondja. Horányi Barna VISSZATÉRÉS A börtönkpu döngve zárult be mögötte. Éppen úgy, mint akkor, másfél évvel ezelőtt. Az utcára lépett ki a hajnali órában, zavart lélekkel, a szabaduló fiatalember. Az őszi nyirkosságtól megborzongott, fölhajtotta kabátgallér- ját. Akkor csakazértis felemelt fővel, fütyörészve követte a börtönőrt. Belül hősnek érezte magát... meg merte tenni. Különb annál a sok nyavalyásnál, akiket le se köp. Még a cellában is gyűlölettel gondolt eleinte az emberekre, a rendőrökrek, akik megfékezték, a tanúkra, akik ellene vallottak és a bíróra, aki elítélte. Igen, még áldozataira is fújt, és néha a sétálón ökölbe szorult a keze. Teljes erejéből sújtott volna ilyenkor, mint ahogy gondolatban meg is tette. Mikor először hívták beszélőre és megpillantotta édesapját, süket volt remegő hangjával, és vak könnyeivel szemben. A harmadik találkozáson megmozdult benne valami zavart szánalom, még alaktalan önvád. Igaz, a börr tönbeli elöljárói nem úgy bántak vele, ahogyan ő azt előre elgondolta az első napok nehezen pirkadó éjszakáin. Az eldurvult lélek durvaságot várt, a kegyetlen ököl ütlegeket, a bún magához hasonló vagy rosszabb büntetést. Ehelyett a nevelőtiszt szórakozásáról, hobbyjáról kérdezte, családjáról, a szakmáról beszélgetett vele. Nem szerette az embereket. Rabtársaira sem tudott jó szívvel nézni az udvari sétán. Furcsa érzés volt ez: menekült is volna előlük, ugyanakkor valami, maga által sem tisztázott erő közéjük taszította. Érzései és gondolatai félhomályos gomolygásában élte le a börtönélet utolsó hónapjait. Sokszor eltervezte, elképzelte magában a szabadulás perceit. Jó lesz újra a lányokkal járkálni, csókolózni! — gondolta, és ilyenkor átforrósodott testtel forgolódott a meg-meg- reccsenő priccsen. Jó lesz a mérkőzéseken izgulni és kiabálni! — és neki magának is rugdalódzott álmában a lába, hatalmas dugót ragasztott a hálóba a szurkolók újjongása közben. Néha arra riadt fel hogy édesanyja suttogását hallja: — Pista fiam!... Most pedig lassan egyengeti lábát a Kossuth utcán lefelé. Négy óra lehet. Egykét ember lépte kopog hol el- halóan, hol erősödve ott mesz- szebb a ködben, félhomályban. A vasúihoz sietnek. Pista megrázkódik. Ügy érzi, hogy a belsejébe hatol, a gondolatait üli meg ez a köd. Szándékosan a hajnali órákra kérte szabadulását, sokan ismerik a városban, egyelőre ti*m akar emberekkel találkozni. Legjobban pedig az kínozza, hogyan fogadják majd a szülei. Mert azt se bírja, ha az édesanyja miatta sir, ha az édesapja szemrehányón néz rá. Az öreg tíz év- vel lett idősebb a másfél év alatt, amit ő a börtönben töltött. Hogyan fogja majd lenyomni a kilincset, a kis házba hogyan fog betoppanni? De nehéz lesz! Elmegy a kedve a hazatéréstől. Majd később. És elfordul a haza vezető útról. Egyre apja jár az eszében. Fehéres szálak sziir- kitik a haját, válla megereszkedett, arcán az elmélyült ba rázdákat ki okozta? A fiú fülébe egyre dobolja a vér vagy talán saját léptei visszhangja: — Te voltál! Te okoztad! Miattad lett öregember! Többet értek neked a »barátaid«. Még nevettél is, velük tartottál, amikor apádról mint »öreg szivar«-ról beszéltek. Most szégyen és zavar pirosítja a fiú arcát. Lába tétován viszi be a kis Csokonai közbe. Ebben a pillanatban fojtott kiáltások, jajgatás zűrzavaros hangjait hallja, három ember ütlegel egy férfit a negyedik ház tövében Pisfa szaporázza lépteit, már ott van a közelükben. Egy idős embert ütnek, rugdalnak Az a földön sir és jajgat. Fehéres a haja, barázdált az arca ... No lám csak, a régi haverok vannak itt: a Bütyök, a Kócos meg a Mormota! Azok is ráismernek. Pálinka- gőzös szájukból undok röhögés böfög föl: — Szia, Kamelós! Húzz be te is egyet az ürgének! Mi: jön itt az utunkba? A mi utcánkba! Pista jobb keze ökölbe rán- dul. Odalép közvetlenül melléjük. Vonásai megkeményednek, szeme kegyetlen lángot vet. A haverok teret engednek neki, hogy nekiessen az öregnek. Pista öklével belevág Bütyök veres, zavaros tekintetű arcába. Az meglepetten lódul a falnak, de a fiú könyörtelenül csépeli, közben a másik két haver is kap néhányat, amikor segíteni akarnak Bütyöknek. Lihegve törnek elő szájából a gondolatfoszlányok: — Te aljas! Nálam is aljasabb vagy, rohadt pálinkáshordó. .. Szemetek! A volt haverok most már rémülten, hangos csuklások között elszaladnak, eltűnnek a sarkon. A szabaduló fiú fölsegíti a véres, síró öreget, fél karjával szinte emelve, megnőtt erővel elviszi a kórházi ügyletre. Most hazafelé tart. Egészen kivilágosodott közben. A munkába sietőket, a keletről nyugatra húzódó kis kaposvári utcák házainak ablakát megsimogatja a kibukkant napsugár. így fogadja a hazatérőt is. Pista csöndesen benyit az ajtón, ránéz a munkába készülő, öregedő szüleire, ér megszólal: — Hazajöttem... Török Lehel SOMOOTI NÉPLAP Szerda, 1971. Január 13.
