Somogyi Néplap, 1971. január (27. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-12 / 9. szám
Tízezer forintos ajándék Öregek klubja Bálát onberényben-mjern értette, miért csa/ V pom rá az ajtót? Ha majd újra hazatolom a képem, azt fogja mondani: »Fiam! Vérzik a szívem, ha eszembe jut, hogy...» A ragadós francba evvel a »vérző szíves-»-dumával! Pokolba az összes közhellyel! Tudtam, az első pillanatban, \ hogy marhaság ez az ajtóbecsapás. De a kezem önkéntelenül lendült. Ej, a fene egye meg: de sokszor takarózik az ember evvel az »önkéntelenül»-lel! Lepel a hideg igazságtól. »Hideg igazság» — miféle hülyeség ez megint? Már én is kezdek előregyártott, bájolgó kifejezésekben gondolkodni? Pedig az előbb éppen emiatt csaptam be magam mögött az ajtót. Ezért az egészért... Ezért a ... Miért is? »Itt ez a húszas, most hagyj magamra egy fél óráig, nagyon fontos tárgyalópartnereket várok» — mondta atyám ezerkettőszáznyolc- vanadszor ebben a büdös életben. Mármint az enyémben. Nem megy bele a nyakamon billegő tökbe: miért kell otthon is tárgyalni? Ezek a tárgyalások persze éjfélbenyúltak és heveny gajdolással végződtek. Szószátyárkodá- sok voltak, semmi mások. Mint amikor a mise végén a faluban kiállnak a vénemberek a placcra, elpityi- zálgatni. »Politizálunk egyet» — mondják otthon at asz- szonynak, ha az felelősségre- vonó tekintetet vág. Lötyögtök, nem politizáltak! Hát ilyenek voltak ezek a tárgyalások is. Igaz: atyám mindig eredményt is mutatott fel a következő napokban. Üj gépet, kijavított tetőt vagy beszerzett füzfánfütyülőt, amit az egész kerületben nem lehetett kapni. A mutter nem is sokáig bírta mellette. Lelécelt egy ausztriai útkor. Vitte a kocsit isi Neki volt, az atyám elvből nem vett. »Amíg minden melósomnak nem lesz, addig nekem sem kell», fari mondta: »melósomnak«. Es itt volt Ez a nyáron olyan mozgalmas Balatonberény, szinte kihalt télen. A havas utcán csak nagyritkán tűnik fel egy fejkendős asszony, aki a boltba, vagy a postára megy. Tizenegy óra tájban azonban itt is, ott is nyílik a kapu, s mintha csak templomba mennének, olyan ünneplősen öltözve indulnak a munkában megfáradt asszonyok és férfiak az öregek klubjába. — Ez a hatodik a fonyódi járásban — mutat Balogh Istvánná, a tanácskirendeltség vezetője a takaros épületre, amely azelőtt termelőszövetkezeti iroda volt. — December elsején nyitottuk meg a klubot, mert egy kicsit elhúzódott az átalakítás. — Mikor határozták el, hogy otthont adnak a herényi öregeknek? — öregek napját rendeztünk a faluban, s ezen itt volt a járási tanács szociálpolitikai előadója is. Sokat beszélgettünk este arról, milyen sok idős asszony és férfi él nálunk. Ö kezdeményezte az otthon megépítését. Mondhatom, hogy nagyon megszerették ezt a klubot az idejárok. Fehér köpenyes asszony siet elénk. Toronyi Arpádné- nak hívják, s ő vezeti az öregek klubját nagy odaadással és lelkesedéssel. — Kerüljenek beljebb — invitál bennünket. A jó meleg teremben feketébe öltözött asszonyok ülnek az asztalok körül. Csendesen beszélgetnek. Az első asztalnál két férfi képeslapokat nézeget. A hetvenkilenc éves Marci László nagyon jól érzi magát, csak azt sajnálja, hogy uzsonnát és tízórait nem adnak. — Jól- eltelik itt az idő — mondja a hatvankilenc éves Takács Kálmán. — Elmeséljük, hogyan volt fiatalkorunkban — jegyzi meg Till Béláné a többiek nagy derültségére. — Ez itt a mi Terka mamánk — mutat Toronyiné egy sovány arcú nénikére. — ö a legöregebb, nyolcvannyolc éves. egyetlen hiba Széttárjuk a kezünket, hogy bizony nem tudjuk. — Az lenne jó, ha mindnyájan megint fiatalok lennénk! A község másik végén egyedül ebédel egy hetvenkilenc éves asszony. Mindennap kiteszi az éthordót az asztalra, s úgy kap a napközi otthonban főzött* finom ételből. Nagyon Az öregek klubjában. szeretne a többiekkel együtt lenni, nevetni a tréfáikon, föleleveníteni fiatalkoruk sok szép emlékét; beteg lába, ross», szeme azonban meggátolja ebben. Pedig neki nagyon szívügye az öregek klubja. — Amikor szervezni kezdtük a napközit, sok emberrel beszéltünk. özvegy Kredics Jánosnéval is. Amikor elmagyaráztam, milyen nemes célról van szó, felajánlott tízezer forintot a megtakarított pénzéből. Azt mondta, hogy vegyünk rajta fölszerelési tárgyakat. Amikor a balatonszentgyörgyi közös községi tanács augusztusi ülésén bejelentettem, mindenhonnan Köz- bekiáltottak, hát ez ‘gaz? Mégegyszer elmondtam, akkor hitték el. Kredics néni a tanácskirendeltség vezetőjével beszélget. Terka mama a nevének hallatára feláll, de a vezetőnő biztatására leül, s a botját forgatva, éneklős hangon beszélni kezd: — Én még soha beteg nem voltam, dolgoztam ... nagyon szerettem dolgozni. Orvosnál életemben még nem voltam, nem tudom, mi az a patika. A fogaim úgy kipotyogtak, hogy észre sem vettem, talán lenyeltem őket — öregesen, döcögve nevet. — Tsz-járadé- kos vagyok, s mindenki megtakarít. Üj tagok érkeznek, Bence János meg Baksa Ferenc. Közben odakintről csörömpölés hallatszik. — Megjött az ebéd — rikkantja el magát valaki. Az asztalokra fehér terítő, tányér és evőeszköz kerül. Búcsúzunk a vidám öregektől Baksa Ferenc nevetve megkérdi, mit gondolunk mi az Két házzal a tanácskirendeltség után, a tópart közelében áll özvegy Kredicsné háza. A konyhában találjuk a hetvenkilenc éves asszonyt. Az asztalon táskarádió. Ez az egyetlen szórakozása és tájékoztatója is. A rossz szeme miatt újságot már nem tud olvasni, még az öreg betűket sem látja. Ha jól érzi magát, akkor kint áll a kapuban, mert mindig jön valaki az üzletbe vagy a postára, s akkor vált velük egy-két szót. A lány nem messze lakik, az mindig jár hozzá, megnézi hogy van, enni visz neki. Ha Kredics néni kicsit jobban érzi magát, olyankor ő megy el a lányáékhoz, s noha fáj a szeme, még a televíziót is elnézegeti. — Olyan örömmel ajánlottam fel azt a pénzt, úgy gondoltam. hogy majd én Is eljárok, beszélgetek egy kicsit. A lányom, a Mariska elment a klubba, mondja, hogy milyen szép helyük van, s mennyire szeretnek odamenni. Amikor én adtam, a nyolcvankét éves Nyers Jánosné is adott ezer forintot. — Nem rossz egyedül? — De nagyon ... Még macskám sincs, a szomszédból jár át egy. Úgy örülök, amikor valaki benéz hozzám. Aki elhozza az ételt a klubból, tegnap kapott tőlem egy kis narancsot meg fügét. A titkárnő és az iskolaigazgató járt nálam, s megköszönte a hozzájárulásomat. — S mikor megy el egyszer a klubba? — A nyáron mindenképpen ... ha megérem. Lajos Géza ALILEI A/Ti or ami^rt tnég különb- 1V11 ciZ, séget teszünk (természetesen a térnék izgalmas szépsége és a vonzó történetiség mellett) Németh László társadalmi és történelmi drámái között. Hiszen a kettő mindig rokon, és gyakori a fedési felület konfliktusban, mondanivalóban egyaránt. Ami a Mathiász panzió világát izgalmasan korszerűvé tette akkor, az ma csodálatraméltó, tökéletes diagnosztára valló fontossággal megírt társadalomanatómia. A történelmi drámák láttán egyszeriben fontoskodókká leszünk. Azt ugyan tudjuk, hogy a művet az idő távlataiban hová tegyük. Ismerjük a hősfigurát, a cselekményt, koreszméket. Mégis kutatjuk, vajon ki Széchenyi, ki VII. Gergely. Vajon ki Galilei? Az író maga? És mikor érvényes a dráma levegője? Az író korában is? Vagy ha nem az író, hát kortárs? Kortársak? Valamiféle ars poetica Galilei vallomása? Bármilyen irodalomtörténeti koncepciót takarjon, azért bizonyos, hogy van az ilyenfajta vizsgálódásban jó adag kicsinyesség is. Mert kimondhatom Galilei azonosságát, Tótfalusi Kis Miklóssal is, az Eklézsia megkövetésből. Ez a hős figura örökség tehát, a típus szimbólum, sok helyütt kereshetjük, sokszor megtalálhatjuk, örökséggé avatta Németh László hősteremtő ereje, konfliktuslátása és küldetéslátása. Az olasz tudós és az erdélyi nyomdász sorsában a bukás és az újbóli felkönyöklés, az életmű mindörökre megmaradó értéke a közös. Az író izgalmas párbeszédekre, dialógusok feszült sorára építi a drámád ezekben rejlik a kibontakozás is. Galilei végső bukása végül is természetes, naponta ismétlődő megcsendesülés, az öreg tudós felismerése, hogy tanítványai nálánál előbbre tekintenek. Ez a meditáló szomorúság és mégszerény véleményem szerint a kutya elásva. De jó nagy dög kutya! Bernáthegyi legalább. Leveleket rugdosok magam előtt, nehezek, sárosak már, a cipőm orrára ragadnak. Atyám ablakai világítanak, lebben a függöny, fel-alá járhat odabent, most hányja- veti meg magában kiborulásomat. Fafej vagyok, az tuti. Kellett nekem ez a zrí? Azt hiszem: kellett. Dió szerint gáz van a fejemben, meg valami isten tudja hányütemú motor. Többször robban, mint is alkotó magány egyben bizonyíték is. A hatalom természetéhez tartozhat, hogy a ki mondott szót visszavonassa, de annak termékenyítő hatása már a fejlődés alaptermészete. A Párbeszédek híveket csalnak köré, pártfogókat is, és így lesz a visszavont tan visszavonhatatlanná. így lesz a pusztuló ember elpusztíthataílanná. Ez a dráma ^ £$£ latot ébreszt. Mégis pátoszmentesség a természete. És ezt láttuk viszont a Csiky Gergeb' Színház szép előadásában is Tiszteletreméltó távolságtartás, történelemszemlélet vezette a rendezőt, Angyal Máriát. Iiozzáérzéssel komponált ehhez a súlyos gondolatisághoz — a nagyon kiemelt és mondhatni. a rendező és a színész közös erejével absztrahált konfliktusok köré — még lírát is. Izzó viták után láttunk csendes olasz estét. A tudós bezárt magányának hétköznapi csöndességét, jól jellemző környezetét. Mondhatjuk tehát, hogy intellektuális indíttatású gazdag érzelemvilágú rendezés volt. Nem zsúfolták, de mégis pazarrá tették a színpadképet és a jelmezeket Jánosa Lajos díszlettervező és Takács Katalin jelmeztervező. Nem a gyakori, néha modemkedő, jelzésdíszletet láttuk, a díszletnek mégis minden eleme jelzés volt, hűen Németh László formavilágához. Együtt említem Bicskey Károly és Iványi József egymásba kapaszkodó, egymást őrlő alakítását. Valamennyi találkozásukkor feltöltődött a színpadi atmoszféra, a konfliktus egészen mély feszültséggel. A címszerep alakítása nagyszerű játék íve volt. Indult a támadni kész vénülő tudóssal, szinte izzott, vibrált igazságaival, felismeréseivel az inkvizíció előtt. Aztán finom iróniával, gondoebben a szerelésben megláttam. Mint a babonás ember, aki a sebeire pókhálót rak, így festett ebben a kabátban. S a ruhadarab szerepe is megegyezett a babonás ember pókhálójának szerepével. Sebet takart, s védte atyámat. Az elidegenedés vádjára volt a válasz. Mindig felvette, ha valaki célzott arra, hogy keveset forgolódik a műhelyekben. Ilyenkor, mint a véres kardot a hírvivő, úgy hurcolta végig az üzemben a kabátot. Ebben ült az irodá„Apazabáló“ kellene. Lehet, hogy neki van igaza? Frászt! Lányos, nem: vénasszonyos gondolkodás az övé. Csak a mozin meg a tánciskolán jár az esze. Ha arról folyik a szó, egyszerre megjátssza a vízfolyást. Meg, ha a Venczel Veráról vagy a Torday Teriről kell szövegelni. Akkor aztán otthon van. Szeplős, dadogó srác egyébként. Vacak ügy ez, az idegeimet gitárhúrokká változtató. Azt hiszem a helyemben sokan csinálták volna azt, amit én. Egyszer jól kiborultak volna, mondván: »Atyám! Tegyük tisztába a gyereket, de úgy, hogy ne ömöljön ki a vízzel együtt». Én meg persze, kiöntöttem. Ilyen az én formám. De egyszer ezen is túl kellett esnem. Már reggel éreztem, hogy kitör a sejhaj. Talán, mert az Atlanti-óceán felől érkeztek légtömegek: a meteorológust játszó pszicholó- . gúsok biztosan meg tudnák magyarázni. Az öreg ott »tötymögött» a fürdőszobában. Igenis: »tötymögött»! Jó szó, nem? És a barnával megstoppolt szürke zakóját vette fel! Akkor szakadt el a cérnám, amikor jában is. Ettől aztán mindig felment bennem a pumpa. Aznap este újra a fürdőszobában »tötymögött». A tükör előtt húzta le magáról a madárlátta kabátot. Nem bírtam tovább: »Kibújsz a jelmezből?» Ügy nézett rám, mint aki akkor lát először. Torkán akadt a kérdés. Én meg belelovaltam magam: »Miért nem dobod ki a hűtőszekrényt is? Vagy a televíziót'! Meg a villanyborotvát! Hisz a melósaidnak sincs mindnek!» A »melósaidnak» ,szót gúnyosan nyomtam meg. A feje előbb vörös, majd sárga lett. Az igazsághoz tartozik, hogy második színeváltozásakor ezt a szót asszociálta bennem: »mandarin». Aztán következett az oroszlánüvöltés, ami egy madarin nevezetű gyümölcstől elég szép teljesítmény. Az üvöltés a kisebb állatokat a bozótba bájosra késztette, én azonban álltam a sarat, akarom mondani, a dobhártyarepesztő harci bőgést. És, ahogy vártam, következett az atyai és mozgalmi érdemek felsorar koztatása: »Amikor te még a latteli magányba hanyatlott Erre mondják, mennyi szín egy színészben! Bicskey rapszodi- kus, lángoló, szenvedő tudósa a feltámasztott, korából hozzánk lépett tudóst nemcsak játszotta. tudta, mit ér e Galüei örökség. Iványi. Ma-.uláno pátere az alaknak maglHelócn visz- szafogottabb, de hatalmas energiákat sugároz, hasonlóan értelmes és érzékeny játékot láttunk tőle. Halkulása, erősödése, támadása és támogatása a sajátos tíous összetettségét rajzolta meg. Papp István alakításában- a belső arányok tetszettek, Ma- culano kontrafigurájaképpen a kegyetlen ostobaság megtestesítője volt, ás hasonlóan sikerült alakításként jellemezhetjük Polgár Géza atyáskodó, meleg játékát. Garay József modoros olasz nagyura mindenképpen korszerűvé avatta a figurát, felesége, Szlonka Márta viszont Galilei közelségétől kézenfogva annyira szeretetted volt, hogy talán távol került a barokk világtól. Kiss Jenő telibe találta az indulatos fiatal tudós karakterét, hasonlóképpen említem Kardos Gáboit, aki az egész »papi körmenetben-« egyedül volt korszerű, lángolóan egzaltált jezsuita. TWeo-íst-t Pogány Judit és I CloZcll Kárpáti Tibor könnyed ereje, a darab gondolatgazdag világába kedves figurát nevettek, játszottak. Somogyi Géza Írnoka izgalmasan sejtette a vázlatosan megrajzolt belső konfliktust. Nem véletlenül említettem többször a barokk egyházat, annak profán gazdagságát. Amit az ink- vizítorokban láttunk, az puszta látványosság - maradt, nem fejezett ki erőt, inkább egy katolikus revűnek látszott. Ennélfogva néhány pap is látványos volt, semmi több. Tröszt Tibor II ■ 11 ■világon sem voltál, én már... Ott lapultunk a sötétben, amikor az őrség elhaladt a... Mindig a munka nehezebbik végét... Pelenkás sem voltál, amikor nyitott mellel odaáll- tam.., Lőttek, de én ... És most, te... Pedig bíztam, hogy a fiam... Éppen, te vágod a szemembe, hogy elhasznált mosogatórongy vagyok... Ez a kabát szimbóleum ... » Így mondta: »szimbóleum.«. Röhögnöm kellett, tele pofával, kétségbeesetten. Mindig a múltjukkal vannak oda, s nem akarják észrevenni, hogy csak a manírok maradtak a munkásmúltból. Hogy már csak pojácáskodásra futja, igazi közösségvállalásra nem. Elszakadtak a tömegektől. Már megint egy hülye közhely. »Hopp, egy légy!» — ahogy kedvenc filmhősöm mondaná. Üjra a házunk előtt rugdosom a leveleket. A zoknim tocskos a sártól. Egy kép villan fel bennem. Nyári szünetben bent melóztam atyus üzemében. Tizenegy körül, éppen amikor az öreg »mutatta magát» a műhelyben, a hebrencsdumájú Vin- czére ráesett egy bazári nagy izé. Fenetudjami. Készülő isten csodája. Vashogyishívják. Alig tudták leemelni róla. Vérzett a Vincze. Az atyó meg aláterítette a vadonatúj alpakka zakóját. Akkor az volt rajta, nem a pókhálós. Csupa vér lett egy perc alatt. De az atyó nem törődött vele, pattogott, mint a bo'haizé az asztalon. Ingben szállt be a mentőautóba a Vincze mellé. Pedig zuhogott az eső. Az ablak sárga négyszögében ott sötétlik az alakja. Nem lát engem. Hallom, ahogy azt kérdezi: »És ti? Ti, apazabálók, mit tesztek,' hogy forogjon a világ?» Magában beszél, röhögtető, ka- maszos mutáló hangon. Marhaság, hogy ködbeborul előttem az ablak. Tényleg: »Mi mit teszünk, hogy a világ forogjon?» Leskő László SOMOGYI RlPLAP Kedd, 1971. január 12. 5
