Somogyi Néplap, 1971. január (27. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-17 / 14. szám

Botcsinálta messfá'ok Visszájára fordult jóakarat Egyetemisták Somogy­bán. Nem újdonság, gyakori volt eddig is. Érkeztek me­gyénkbe felsőoktatási intéz­mények hallgatói; egyrészt azért, hogy ismerkedjenek jövendő munkahelyeikkel, másrészt, hogy műveltségük­nél, jártasságuknál fogva se­gítsenek a községek fiataljai­nak a szabad idő tartalmas, korszerű kihasználásában, a közművelődés szervezésében. A Budapesti Eötvös Lo- ránd Tudományegyetemen a KISZ-munka dinamikusabbá tételére megalakult egy fa­lukutató — pontosabban; kis­falukutató — csoport. Ezek a fiatalpk eljöttek So­mogyba; volt közöttük, aki talán először töltött huzamo­sabb időt falun (ez alatt né­hány napot értsünk!). Aztán izgatott kezüket a falvak kitapintottnak vélt pulzusára téve arra keresték a választ, hogyan élnek a mai kis falvakban az em­berek, Pontosabban: miről panaszkodnak, mit mond a pap. (Mert a papot véletle­nül sem hagyták ki, a közsé­gi vezetőket annál többször.) Túlságosan is hamar és minden bizonnyal elhamar­kodott konklúziókkal tették közzé az Acta luvenum fel- szabadulás tiszteletére megje­lentetett számában tapaszta­lásaikat. így aztán akaratuk, sőt minden jószándékuk elle­nére, mégis amolyan botcsi­nálta messiásoknak tűnnek. Valóban változott-e a ma­gyar falú 1945 után és mi­lyen irányban? Helyes felten­ni a kérdést, hiszen az ön­vizsgálat szükségszerű. Csak az nem mindegy, hogy mi a kérdezők, a válaszkeresők célja. Milyen a felkészültsé­gük, és a válaszokban való­ban a valóságot fogadják-e el? Sok hasznos, használható és jó problémafelvető tényt rögzítettek az ismerkedés nyomán. »Szándék volt az őszinteség. Az »őszinteség» azonban csak hosszabb ideig tartó, tudatos együttélés, is­merkedés után közeledik a valóságoshoz.» Ez a bölcs megfontolás bevezetőjükben olvasható, csupán az a kár, hogy a későbbiekben nem tartottak magukat ehhez! Az általuk emlegetett sötét so­mogyi kép tónusait bizony nem egyszer ók maguk bo­rították homályba túlzott ké­telyeikkel, amelyek — nyu­godtan állítom — társadalmi, politikai céljaink nem isme­réséből vagy felületes isme­retéből fakadnak. egyik cso­portja Barcs környékére lá­togatott Néhány példa csu­pán megállapításaikból. Ele­mezve Rinyaújnép helyzetét megjegyzik, hogy a háború utáni újjáépítésben a község allami segítséget nem ka­pott. Mit értsünk ezen? A téglát mindenütt az embe­reknek maguknak kellett megfogniuk, mindenfajta ma­gasabb állam segítség nél­kül. És ma? Nem ártott vol­na (miközben a közművelő­dés sötét képét festegetik), ha bekukkantanak a készülő és Rinyaújnépen augusztus 20- án avatott — Gábor Andorról elnevezett — klubkönyvtá'r- ba. Es megkérdezik azt, hogy ebben mennyi az állami se­gítség ... Szomorú nosztalgiával em­legetik, hogy az emberek azért nem akarnak szívesen hazajönni ezekbe a kis fal­vakba, mert ha tanácsi dol­guk akad, akkor fél napot kell tölteni a központba járás­sal. Azt hiszem, a példa ön­magáért beszél. Ezt csak egy Pestről érkezett egyetemista vehette komolyan. És csak az kérdőjelezheti meg a kisköz­ségek közigazgatási centrali­zációjának helyességét. Ami­kor a kisközségek — koránt­sem véletlen és egyáltalán nem törvényszerűden és helytelen — elnéptelenedésé­ről írnak, említést sem tesz­nek példáuJ a szomszédos Barcs óriási fejlődéséről, amely szintén törvényszerű es helyes. A másik csoport azon bús­lakodik, hogy miért nincs a Kaposvárhoz közel eső kis A „falukutatók“ falvakban pezsgőbb kulturá­lis élet, holott azok gazdasá­gilag nem allnak rosszul. (Ügy látszik, a kis falu — szegény falu —- szomorú falu tézis mintha módosításra szo­rult volna már itt.) Nos, ezek a városközeiben levő telepü­lések miért is gazdálkodná­nak rosszabbul, mint a megye egyéb tsz-ei?! Sót, a közeli piac (mert ha a falukutatók nem vették volna észre, olyan is van ám, hogy piacellátó társulás) még gazdasági előnyt is jelent. Nem termé­szetes tehát, hogy a jól kere­ső fiatal, félórányira a vá­rostól, Kaposvárra jár szóra­kozni? Mert erre a megye- szekhely talán több lehetősé­get, és tartalmasabbat is biz­tosít. És ha nem, akkor azt nem Szilvásszentmártontól, hanem a megyeszékhelytől kell számon kérni! »Szenna község lakóinak körülbelül egyharmadánál erős kispolgárosodási folya­mat érvényesül. Ezek — zöm­mel középkorúak — jövedel­mük jelentős készét ház, lak- berendezés és autóvásárlásra fordítják.» Nesze neked Mert valóban, miért nem ma­radtak a falusi emberek örökre a lelkesítő gumicsiz­mánál és a biciklinél? Akkor talán nem tűnnének az egye­temisták szemében kispolgá­roknak. De azért megkérde­zem én a »falukutatók« állítá­sai alapján; tisztában vannak azzal, hogy ki a kispolgár? Mert az ő ismérvük eszerint az, hogy akinek lakása van, modem bútora van, autója van. Lehet, hogy elmaradott, provinciális szemléletűnek tartanak engem, mégis azt mondom: a mai kultúra mo­dern életkörülmények között találjon befogadókra. Mert ha nem vették észre, vannak korszerű klubkönyvtárak, és akad ám az új tévéasztalon televízió is! Nem a megelé­gedettség beszél belőlem. Mert van mit tenni. De nem úgy, hogy tagadjuk a korsze­rűsödő életkörülményeket. De van teóriája a »faluku­tatóknak« a kulturálódásra is. Igaz, zavaros egy kissé, meg csetlő-botló logikával a valóságelemzés igénye nélkül, felületes tapasztalatrögzítés útján és nagyképű dedukció­ból indul ki. Vállalom a tri­viális jelzőt, de akkor is meg­próbálom magyarra fordítani filozófiai eszmefuttatásukat. Arról beszélnek ugyanis, hogy a falusi emberek korábban értékes kultúrájukat felad­ták, mert más kultúrával, magasabb értékrendszerrel állnak szemben. És nem tö­rekszenek arra, hogy a tévé­ben látott Hamlet után a bri­gádvezető is szájára vegye a község színpadán Shakespea­re halhatatlan sorait. Megfi­gyeléseikben van néhány he­lyes elem, csak a diagnózis rossz, és a valóság más — alapvetően. A régi népi kul- túna nem elsősorban a tévé, hanem elsősorban az élet­mód, a tulajdonviszonyok változása következtében meg­szűnni látszott Manapság azonban egyre újabb irányt, vesz, ég nyugodtan állítha­tom: szerveződik, éled a me­gyei népi iparművészet per­sze mai módon, mai igé­nyeknek megfelelően, és a megyei közművelődés is ezt próbálja segíteni. Végül is nem a tévé térhódítása az ok, az éppen olyan oko­zat, mint a másik okozat, hogy nem dívik manapság már a régi ér­telemben vett színjátszás. Hát persze, hogy nem, mivel nem lehet olcsó népszínmű­vekkel meghódítani a falu közönségét, hiszen néhány nap múlva tájra érkezik a szjnház a Macbethtel, esetleg a tévé meg este közvetíti Raffai Saroltát. Nem presztízsveszteség ez, tisztelt »falukutatók«, hanem természetes és nyilvánvaló váltása a kultúrának. Igen, többször írják ők is, hogy a fiatalság keresi az új formát. És valóban így van ez. Le­het, hogy vannak falvak, ahol keresik még, lehet hogy van­nak kis falvak, ahol eddig sem jutottak el, de vannak falvak, ahol szakkörök mű­ködnek, ifjúsági klubok ala­kultak és irodalmi színpadok szerepelnek. És ez a jellem­ző, ez kell, hogy jellemző le­gyen; nem azért, mert »fe­lülről« így akarták (a szóra­kozást nem erőltetik senki­re), hanem azért, mert ez a természetes tendencia. És vegyük elő az eszme- futtatást bizonyító példájukat! Azt ál­lítják, hogy a szennai asz- szonykórus elsősorban azért szűnt meg, mert képtelennek tartják magukat arra, hogy a tévével versenyezzenek. Nem árt mindjárt leszögezni, hogy a szennai asszonykórus nem szűnt meg, sőt azt is hozzá­teszem : jelenleg a fiatalok­ból is hasonló kamarakórust szerveznek Szennán. Sőt, van kórus Göllében és Bitzsákon és rr;ég több helyen. És va­jon kit láthatnak a tévében? Például a karádiakat, kik csaknem szomszédok. És mennyire nem ismerik ezek a falukutatók az embereket! Nem hiszem, hogy mindezek ellenére a szennai nótás ked­vű asszonyoknak vagy a gól- leieknek kisebbrendűségi ér­zésük lenne a karádiakkal szemben. Sőt, szépen vetél­kedtek egymással — viselet­ben, dalban az első dél-du­nántúli népművészeti héten. És ez azt bizonyítja, hogy hamis a televízió kommuni­kációs felsőbbrendűségének hirdetése. Mert ez az érték­rendszere innen, a vidékből is táplálkozik. Mert a tévé­ben a szomszéd falut is lát­hatják. És, bizonyítják, hogy a szervezkedő falusi kultúra lépései már »a televízióba vezetnek«. Szerves kapcsolat­ról van szó! Jártak Csurgó és Igái kör­nyékén is a falukutatók; megállapították azt is,, hogy a körzetesítés, a közigazgatás centralizációja nem megfele­lő, még ma is élnek a falu­csúfoló mondásolc. Azt hi­szem, hogy ehhez a délibá­bos naívsághoz nem kell kommentár. Aztán az egyesült tsz-ek- nél sem találtak látványos eredményeket még, de azért túlzás azt állítani a Csurgó környéki falvakról, hogy »válságuk már ötven éve megkezdődött, s az össztár­sadalmi fejlődés, a mezőgaz- ' daság szocialista átszervezé­se a speciális helyi gyökerű problémákat automatikusan nem oldotta meg.-» Senki nem várt automati­kus- megoldásokat, és a he­lyi gyökerű problémákat ma­guknak a falvaknak kell fel­számolni! A fejlődés óhatatlanul adódnak feszültségek, felve­tődnek problémák, és nyil­vánvalóan nem szabad csu­kott szemmel ezek mellett elmenni. De a nyitott szem értő szem legyen! Mert ha hasonló borúlátó fi­lantrópia vezette volna most a Tisza-menti ár­víz után a településszervező­ket, akkor megint tanyákat építettünk volna. A jövő a centralizált gazdaságoké, az összetartozó településeké. Ezt tudomásul kell venni, és ak­kor nincs nosztalgia, nincs borúlátás; és akkor kár az őszinteséggel kacérkodni, és ismétlem, csak akkor lehet magas szintű falusi kultúrát teremteni. »A társadalmi jelenségek terén nincs elterjedtebb és tarthatatlanabb eljárás, mint az, hogy kiragadnak egyes té- nyecskékct, és példákkal ját­szadoznak. Példákat általá­nosságban felhozni semmi fá­radságba sem kerül, de en­nek nincs is semmi jelentősé­ge, vagy tisztán negatív je­lentősége van, mert minden az egyes esetek történelmi, konkrét körülményein fordul meg. A tényék, ha egészük­ben, összefüggésükben nézzük őket, nemcsak »makacs», de kétségtelenül bizonyító erejű dolgok is. A tényék, ha kira­gadjuk őket az egészből, ösz- szefüggésükből, ha töredéke­sek és önkényesek, nem te­kinthetőek többnek, mint puszta játéknak, vagy még annál is rosszabbnak.» Lenin e sorait ajánlom a »falukutató« egyetemistáknak és az Acta luvenum lektorai­nak. Tröszt Tibor Egy kötet történelem Az MSZMP Somogy me­gyei Bízott-, ságának. Ok­tatási Igaz­gatósága ki­adásában megjelent kö­tet a Magyar Tanácsköz­társaság 50. évfordulója alkalmából — 1969. március 10—12-én — rendezett ülésszak anyagát tar­talmazza Hajdú Tibor, Mészáros Ká­roly, Borús József egy- egy terjedel­mesebb ta­nulmányban a köztörténet- írás fonto­sabb tájéko­zódási pontjait, vázolta föl, hogy megkönnyítse a helyi kutatás számára a megyei anyag elhelyezését. Ez a né­zőpont helyes, hiszen csalt a helyi események, eredmé­nyek szüntelen szembesítése az országos eredményekkel biztosíthatja, hogy tudomásul vegyük: Somogy is csakany- nyiban érdekli az országot, amennyiben olyan tapaszta­latokkal, tényékkel szolgál, amelyek közérdekűek. Az or­szágos helyzetet felvázoló ta­nulmányok jobbára már pub­likált tényanyagot és követ­keztetéseket tartalmaznak. Hajdú Tibor pedig azóta már megjelent két könyve néhány fontos gondolatát fejtette ki. Természetes, hogy egy an­két, egy könyv keretében csak részleteiben mutatható be egy bonyolult történelmi korszak. A könyv második fe­jezetében sorakozó tanulmá­nyok kiterjedtek a hatalmi­politikai viszonyok elemzésé­re, s ezzel kapcsolatban a ko­rabeli népi mozgalmak kér­désére, amely meghatározta a hatalmi viszonyokat is 'Suri Károly és Kávássy Sándor): áttekintették a gaz­dasági elet néhány területéi, bár az iparigazvatás problé­májával adatok hiányában nem foglalkozhattak; tanul­mányozták a szocializált me­zőgazdaságot — az általáno­sítás igényével, bár a forrás- adnttságokból következőleg szűk területen (Kawar Jó­zsef és Tóth Tibor). Horizon­Ä 1 AN ÁCS­KÖZTÁRSASÁG SOMOGYBÁN tálisan mutatja be tanulmá­nyában a megyei kulturális életet Kelemen Elemér: át­fogja a közművelődés és ok­tatásügy leglényegesebb moz­zanatait; Andrássy Antal pe­dig egy vertikális, mélyfúrás- szerű dolgozatban elemez egy részterületet. A megyei for­radalmi honvédelemhez szol­gáltatott adatokat az országos szempontokat kiegészítve Gellért Tibor. A többi rövi- debb írás, hozzászólás célja az volt, hogy további hely­történeti bővítéshez jussánál: a fenti nagy témakörök. A szokásosnál bővebb, közhasz nú bibliográfia, indexappará­tus és képanyag zárja a kö­tetet. A téma fontossága indokol ja, hogy néhány észrevétel tegyünk a további kutátásc kát illetően. A feltárt ered' források felhasználása el1 nére sem látszanak eléggé tisztázottnak a március 2l-él megelőző időszak hatalmi vi­szonyai; a gazdásági élethar madik fő területéről, a ke reskedelemről is keveset tu dunk meg, és — bár Somog\ agrármegye — viszonylag ke­vés szó esik a birtokos pa­rasztság — s egyáltalán a pb raszti népesség — problémái ról. A kötet viszont sikerrel tár fel néhány somogyi s egyben közérdekű ki látási eredményt; nemcsak a hely­történet, hanem a köztörténet számára is hasznos hozzájá rulás. Fapp Árpád Kiss Dénes: KI Á LTÁS Szegesdrót-szorongások sebeznek föl tartanak össze Magam vagyok akit kiások és lövök újra a gödörbe. Nincsen úgy perc hogy ne ölnék és hogy ne ölne valaki — Ez marad majd az örökség amit szét tudpk osztani? E gy termetes asszonyság BODÓ BÉLA pedagógiai szempont­ból káros banális in­telmét hallottam az autóbu­szon, kisfiához szólt a buta mondat: »Ha rosszalkodsz, le- viszlek a pincébe!« Vagyis; mumussal fenyegette a Szé- pegő gyermeket. Ú, hát a pince. Mumus? Az-e? Némelykor, mondjuk latyakidőben, hogyan mumus? Vödrös, zsákos emberek bal­lagnak, cipekednek a házak tövében, egy macska surran ijedten, lámpák, gyertyák fé­nyei libbennek, cikkáznak a fordulókban, a hosszú folyó­suk mélyén mintha lidércek, bányatündérek táncolnának — tél idején másodbányászok vagyunk, itt, a házak aljában. Mumus, igen, mert általá­ban sötétek a pincék, csak a reteszek közt élénk a helyi világítás; messziről tompán hallatszik, mint hasít a fej­sze a hasábfába, — pótfává- gók is vagyunk télvíz idején, amikor kell az aprófa a be­gyújtáshoz, hogy aztán árad­jon a tűz. A pince. Fent a lakások a maguk elért cicomáival, füg­gönyök »csipkéje, szőnyegek puhasága — még a rongy sző­nyegeké is —. s falakon egy­Pince télen s nyárutón egy kép vagy másolat, mint valami szép vagy hamisan csillogó hamis ékszer, — ná­lam könyvespolcok, mintha talpig nemes anyagba burko­lóznának a falak. Az épület lába pedig a pincében áll; jól öltözött ember mezítláb. Lent morognak a csövek; artériái, vénái a háznak, kö­hög a lift motorja, fázik ha leér a pincébe — A szomszéd úrnak hány vödörrel kell egy nap? A közös probléma vagy gond összehozza majd télen az embereket, mint mindig — Két vödörrel... Azóta köszönnek egymás­nak, s legközelebb megkérde­zik, hogy van a kedves fele­sége. P ince. Hány dolgot őriz­het magában egy szó, mint kövület zárványá­ban a múlt! íme, az áss gyermekkori emlékem, pinceképem egy nagy bérházból. Az épület sarkában egy morbid cifrasá­gé koporsókereskedés. A ke­reskedő Rdgarú. fekete, a fe­lesége kicsattanoan piros. Az asszony titokban nevetgél, mert a koporsókereskedésben mindig bús, zord arcot kell mutatni a gyászoló megren­delők miatt A kereskedőről a házban azt mesélik: tervezi, ha jól megy az üzlet (vagyis elegen halnak meg), gyárat alapít, vagyis maga gyártja a kopor­sókat Tyuhaj! Nekem és’ pajtásaimnak grand a pince. Játék, búvó­hely. A koporsók már nem borzas ztanak, ez a jó hely a játékhoz! Liza. Fekete haja van, a szeme tüzel, egyszer elránt a falhoz támasztott koporsók meftl, s megcsókol. — Örökre szeretlek majd! És nyárutó volt, aranysárga. De a pince szó másról is beszél. A pincében hagytam öreg anyámat és feleségemet, amikor kiszólított a gyilkos felszínre a halálos parancs. A házak akkor üresek, a pin­cék a lakások Megbolydult akkor minden Ma, ha akarom, mar mú­zeum a pince: itt áll egy rozzant karosszék, ebben aludt beteg, öreg anyám, eb­ben a rekeszben reszketett és főzött a feleségem, közben rengett a ház, itt repedt meg hosszában a ház főfala. A pince lidércei ebben a zűrben elillantak, a vélt tündérek remegtek, a macskák dermed- ten ültek. Szemük sárga hu- nyorgása, pupillájuk fekete vonal, fekete, mint a kétség- beesés. »Leviszlek a pincébe!« Levittük magunkat, egy vá­ros vándorolt le a lakásokból. Figyelmeztető múzeum a pin­ce. Liza csókjára nem emlék­szem. Csak arra: o betű alak­ja volt a sójának, a válla gömbölyű volt, és a csókja után még szorosabban hozzám bújt. Örökké szeretlek? A pincére, a pincékre em­lékszem. A légvonat, a huzat, süvítve nyargalt bennük, megvadulva. Sorsom úgy hozta: sok pincében kellett megbújnom. Sok ház van Pesten, egyedien lakóját sem ismerem, de tudom, milye? lent a ház mélyén a pipe; Megismertem őket, amikor ; pincéket gigászi koporsóknak szánták. Pince. • Micsoda káosz! Az író ret­teg a közhelytől, de írjuk le a pincét: földes padlóján fel­borzolt szőrrel ülnek az ijedt-' dermedt macskák, élesen dör­ren a kettős falú vasajtó, mö götte szürke vassisakban á’l Zoltán úr, a gyomorgörcsös alkönyvelő, ő a légóparancs nők, élet ura, halál ura Sziréna... véres hetek, sú - lyos hónapok. Egy karosszék az agy. Aztán a szép szabadulás. A pince most majd nem- sokára: a foltos hátsó lépcsőn indulnak felé je a vödrös, kosaras, zsákos emberek. — Gyufa, gyertya van ni lad? A pincék lécekből tákoh rekeszeikben feketén, nyugal­mas békességben ülnek a nyá ron . lehordott szén-halmok. mint feketébe öltözött öreg asszonyok, kezüket összekul csolva a templomban. »A tavaly meghalt felváló író utol­só novellája. SOMOGY! NÉPLAP Vasárnap, ÍSTL. január 17.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom