Somogyi Néplap, 1970. december (26. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-13 / 292. szám
Paul Éluard :* JÓ IQAZSÁQ Forró a törvényed ember Hogy a fürtből bor legyen Hogy a szénből tűz legyen Es a csókból újra ember. Kemény a törvényed ember Érintetlen megmaradni Háborúban és nyomorban S halálos veszélyben is Szelíd a törvényed ember Vizet fénnyé változtatni Valósággá, ami álom Testvérré az ellenséget ősi s újdonúj e törvény Ez tökéletesedik A gyermekszívből kinővén A legfőbb értelemig Illyés Gyula fordítása A szövetkezetek villamosítása • 75 éve, 1895. december 14-én nületett a nagy francia költő. V. Jurkuoasz linómetszete. Jókedvű napfény simogatja a Duna-parti kerthelyiséget.. Tatár Béla . kétségbeesetten kavarja feketéjét. El is feledkezik róla, nem is tudja, mit csinál. Haja kócos, nyakkendője félrecsúszott, zilált. Az utcán arra megy régi barátja Gyulányi Ferenc, a Tatár borzoltságá és monoton, gépi mózdúlatai láttán messziről is megsejti, hogy valami nincs rendben. Besiet a kerthelyiségbe. . Tatár szeme felcsillan. Egy éve is lehet már, hogy nem találkoztak. Aztán mindjárt visszasüllyed a szenvedésbe. — Baj van nálad, Béla? — Baj? Miért lenne? — Valahogy más vagy ... Jól érzed magad? — Kitűnően. — És Iza? — Róla pillanatnyilag meg a következő ötven évben nem tudlak tájékoztatni. Elváltunk. Gyulányi megdöbben. Ss megzavarodik. Mi a helyes szó, a halkan együttérző szó ilyenkor? — Hát... hát ez váratlanul ért... És szomorú ... Ahogy ismerlek: megviselt téged. László Anna: Férfipárbeszéd, férlilogika — Már azt hittem: zsebmetsző. — A legjobbkor gúnyolódsz! — Dehogy gúnyolódom. Csak érdekel; miért, miben senki. — Mindenben. Egészében. Izig-vérig az. Még a külseje is... — Találkoztatok? — Majd éppen! Egyszer, mialatt Iza fürdött, kivettem a retiküljéből a bajnok fényképét. Ez már a végefelé történt. Akkor már sejtettem, hogy magánál melengeti a fotóját. — És milyen a külseje? i — Nézd... az nem lenne ízléses, hogy én taglaljam. Nekem is megvannak a magam hibái, nem tagadom, tudatos és nyílt ember vagyok. De egyet sohasem követtem el. Izléssértést még soha. Te Béla,,. Attól félek, Nem múlt időben. Azóta egyfolytában megvisel. ./ ’' sadnak érzed azt az épí— Bizony, rólatok azt hitte az ember: együtt, amíg éltek. Nagyon- egymáshoz tartoztatok. — Látszatra. A világ előtt igyekeztünk. Gyűlölöm a hazugságot, de ez a hazugság értékesebb... nemesebb, mintha a többiek orra elé dobáltuk volna a szennyest. Otthon aztán... Egyik pocsék veszekedés a másik után. Düh, értetlenség, vádaskodás... Évek és évek óta. Ezt úgysem lehet bírni a végtelenségig. Mindenképpen el kellett volna válnunk. Arra az egyre . lennék kíváncsi: az új férj vajon hogyan viseli el Iza természetét. — Férjhez ment? — Férjhez. Csodálkozva nézett rá: — Kihez? — Egy példátlanul sötét alakhoz. Egy nullához. A női agyakból menthetetlenül hiányzik a logika. Emiatt a következetesség is. Iza örökké íz igényességét, hangsúlyozta, akárkiről, akármiről, volt szó. A választékosságát! Aztán egy olyan senki karjába, szédült, amilyenhez hasonló, alig futkos Nagy-Budapest területén. — Mi a foglalkozása? . — Építészmérnök. Pedig, ha sajnos lezá- . Bele kellene nyugodtészt. ruft. ni. — Kitűnő vetélytárs, pompás viadal! ö állig felfegyverkezve, én fegyvertelenül. Meztelenül! — Nem értem, mire gondolsz. Mivel fegyverkezett fel? — Tudással. Énrólam! Az asszonyok legfélelmetesebb és legsilányabb tulajdonsága, hogy kifecsegnek az égvilágon mindent. Képtelenek diszkréten kezelni... Gyulányi feszeng, ügy látszik, valami politikai vonatkozású titok lappang Tatár körül... Kínos. Minél élőbb el kellene füstölni...- Ügyis dolga van, nem számolt ezzel a beszélgetéssel. Mégsem ugorhat fel. Óvatoskodik: — Persze, a te állásod exponált ... — Az állásomnak semmi köze... — Merthogy mondtad: képtelenek diszkréten kezelni ... —> A legbenső magánügyeinket! Nekem Iza nem mesélt arról a nyikhajról. Eleinte rejtegette, később martuk egymást. De akivel jóban van ... Annak aztán kitálal. Nem bírom a gondolatot... —! gyötrődő vonások árkosodnak az arcára — nem bírom, hogy itt garázdálkodik a városban egy vadidegen féreg, aki a legintimebbet is tudja rólam. Gyulányi még kínosabban érzi magát. Nem mer Tatár szemébe nézni. így nyilvánvaló ... Iza is ezért hagyta Ott... Szegény Bélán látszik is a kimerültség... Elfogyott a férfiereje... Csak már búcsúzhatna ... Vigasztalja a barátját: — Nem, Bélám, ettől ne tarts! Iza mégsem közönséges, durvalelkű asszony. Erről nem beszél. — Aprólékosan, Ferikém, aprólékosan. Az első margitszigeti randevúktól kezdve, amikor fiatalok voltunk, és részegen boldogok... Az első margitszigeti estétől kezdve, az utolsó ölelkezésünkig elso■ rol ő mindent. — (Kihúzza magát, kérkedő, kevélykedő mosoly ül az arcára.) — Még az sem gátolja, hogy ezzel esetleg kisebbségi érzést, olt abba a nagyszerű urába:-Mert mi veszekedtünk; vagdalkoz- tunk... De ha leoltottuk a villanyt! Szünet. Gyulányi végképp nem tudja, mit higgyen. Szerencsére hozzák a kávéját, azzal foglalkozhat. Tatár folytatja: — Ha leoltottuk a villanyt, semmi nem volt érvényes. Csak az én kiapadhatatlan kívánságom. — Amennyiben Iza hízelgőt mesél rólad, az miért olyan nagy baj? — Mert akkor a múltat is elveszítem. — (Ismét meggör nyed, ismét szenved.) — Akkor semmi se az enyém, am valaha történt közöttünk. — Szeretnélek tartósan megnyugtatni, Béla. De a sza vak szegényesek ilyenkor Mennem is muszáj, várnak Fizetek! Nem jön a pincér. Némán ülnek. Gyulányi csak azért jegyzi meg, hogy mondjon valamit: — A mi vállalatunk kapcsolatban áll építészekkel. Jó- néhányat ismerek közülük. — Igen?! — kiált fel Tatár mohón. — Akkor talán őt is ismered! Mirosin Gézának hívják. Gyulányi azt remélte, mára végzett a sorozatos megdöb benéssel. Most ismét. — Béla, bocsáss meg! Nem hittem... Gondoltam: ebben a helyzetben túlzol. Mirosin véletlenül csakugyan ,.. No, utolsó csibész. Sötét lakásügyeket bonyolít. Kiszedi az ■építtetők, pénzét, aztán.. .Tatár felugrik: — Rágalom! A szomszédos asztaloknál figyelni kezdik őket. — Halkabban! És ülj le! Sajnálom, hogy így van, de biztos. Sokaktól hallottam. — Mi az, hogy sokaktól?! A sok az egy. Aki fülbesúgja a rágalmat. A többiek aztán szajkózzák, terjesztik. — Honnan tudod, hogy így van? — Iza nem megy feleségül lakásüzérhez, csalóhoz! Az ő morális igényességével! DECEMBER 16-AN ünnepli a világ Ludwig van Beethoven születésének 200. évfordulóját. Az egész 1970-es évet úgyszólván Beethoven- évnek tekintették mindenütt: hangversenysorozatok, ünnepi kiadványok, hanglemezszériák, tudományos és népszerű könyvek idézték fel a nagy zeneszerző emlékét. Mi az oka ennek a — talán minden más zeneszerzőét túlhaladó — népszerűségnek? Az indokot egyrészt Beethoven ifjúságának körülményeiből fakadó néhány jellemvonásában, másrészt műveinek egyik jellegzetességében kell keresnünk. Amikor Beethoven szülővárosában, a Rajna menti Bonnban ifjúságát töltötte, ez a város egyike volt Európa leghaladóbb központjainak. Közel volt Franciaország, közel a nagy forradalmat előkészítő szellemi áramlátok. A város választófejedelme II. József öccse volt, és maga is vallotta bátyja felvilágosodott elveit. Így Beethoven már gyermekkorában olyan útravalót kapott, amelyet soha nem tagadott meg, és amely műveinek úgyszólván minden hangjában benne van. Ez az útravaló pedig: gyűlölet minden elnyomás ellen, szabadságvágy, humanizmus. Ez a hármas eszme tette a mestert azzá a komponistává, akinek zenéjében közvetlenül hangot kaptak a francia for- | radalom eszméi, aki zenéjében valóságos néptribunná vált. **Erő az ember erkölcse* — vallptta, s ez egyet jelent a hősi életforma vállalásával. Ezt a héroszi egyezményt fejezte ki magasrendű formában Beethoven, nemcsak a Hősi szimfóniában, hanem zongoraszonátáinak heroikus tételeiben, s egyetlen operájának, a Fideliónak hősi jelenetéiben, sőt: még á Missa Solemnisben is, átplántálva az egyházi muzsikába a hősiesség fogalmát. Azt gondolnánk, hogy ez a néptribuni hang, a széles tömegekhez szólás vágya egyet jelent a zenei hangvétel egyszerűségével, a muzsika kifejező eszközeinek közérthető* December 16-án ünnepli a vi- Ag Beethoven születésének 200. ■vfordulóját. ségével. Ám ha végignézzük a korabeli kritikákat, lépten- nyomon ilyen kivételekkel találkozhatunk: »bonyolult, érthetetlen, mesterkélt-«. Sőt, a kor egy jelentős zeneszerzője, A bűvös vadász alkotója, Weber azt mondta: a VI-L szimfónia hallatán: »Aki ezt a művet írta, az megérett az őrültek házára*. Mert Beethoven nemcsak nagy muzsikus volt, a legnagyobbak egyike, nemcsak a legmagasztosabb emberi eszmék hirdetője, hanem ugyanakkor az egész zenetörténetnek talán legmerészebb újítója is. Szinte minden műve tartalmaz valami olyan, a maga korában elképzelhetetlenül merész megoldást, amellyel állandóan zavarba ejtette, rajongó tiszteletre késztette — vagy éppen elriasztotta — kora zeneértő közönségét. Nem egy olyan stílusjegye van a beethoveni életműnek, amely annyira újszerű, hogy még korunk zeneszerzői is-át- veszik. (Bartók számos szerkesztési vagy fogalmazási élve például a legszorosabban kapcsolódik Beethovenhez.) Ebben a megvilágításban tűnik ki a maga teljes egészében Beethoven nagysága. Mert ő megtudta oldani a legnehezebb feladatot: olyan zenét írt, amely egyszerre szól tömegekhez és szakemberekhez, amely magával ragadja erejével és lendületével, lírájával és drámaiságával a leg- laikusabb hallgatót is. És ugyanakkor olyan meglepetéseket, ma is ható merészségeket tolmácsol, amelyek a legigényesebb műértőnek is i rendkívüli élményt nyújtanak, még napjainkban is. A MOSTANI Beethoven- ünnepségek során írta egyik német kritikus: az lenne ~ a Beethovenhez egyedül méltó ünnepi megemlékezés, ha a Beethoven-év során a, mesternek. egyetlen műve sem “Kangzária 'el;' Viszont—annál több mai, modern zenét játszanának. Ez-így talán túlzás. De az igaz, hogy nem értheti meg igazán Beethovent az a zenekedvelő’, aki nem ismeri fel műveiben a soha nem volt újat. Aki viszont eljut idáig, az nyilván megértéssel, ^sőt örömmel hallgatja Beethoven mindenkori örököseit, koruk nagy újítóit, a modemeket, tehát a ma élő és alkotó zeneszerzők műveit is. Várnai Péter Christine Busta: Madarak Szemeid madarak, árnyas fészekben. Mihelyt megérintettem a fa kérgét, felszárnyaltak s hozzám röpültek. Most a szívemben fészkelnek, . napjaim ezüstös lombja mélyén. Alom és öröm most az életem, csupa szelíd madárdal. Fordította: Papp Árpád szőlő csak nyolc sor, de DEMÉNY OTTÓ: mert három pászta, lenyúlik a kertekaljai dű- lőútig. Már senki nem tudja pontosan, hány éves. — Csak én benne élek, amióta asz- szony vagyok — mondja a nagymama —, s amikor idejöttem, ez már öreg szőlő volt Mégis szép nagyon, kivált ilyenkor, szüret után. A bor, amit termett, elfér két kis hordócskában; tán már ki is forrt, mert meleg volt az ősz. A prést két hete elraktuk, s csak a ház mögötti konyhákért végében lassan elmálló törköly rozsdaszín tömbje emlékeztet szüretre. Szüret? Na hiszen! Reggel nyolckor álltunk be a sorok közé hatan, s délre már le volt szedve. Az idén nem is talátunk olyan fürtöt, amit érdemes lett volna kitenni a mesgyére, mert csak magunkat csúfoltuk volna vele. — Kár a gálicért, amit az ember beleöl — mondja bosszúsan a sógor —, de a nagymama leinti: — Mert már rég nincs lelketek hozzá! Igaza van, nem vitatom. De kinek volna ideje és türelme közülünk ide jönni nyitni, kapálni, kötözni? Csak ő, a nagymama, tesz-vesz benne, és a sógor kétszer-háromszor megpermetezi. Most november vége van, maradék napsugár bújócskáÖreg szőlő zik a zött, diófa lecsupált ágai kö- s könnyű szél rezegteti a tőkén maradt rézszínű leveleket. — Jövőre még eny- nyi sem lesz — dünnyögöm magamban, számba véve a homok új halottait. Mert az elpusztult tőke körül megtöp- ped a föld, s a feketére égett csonk erőtlenül hanyatlik a homokra, a kisgyerek is játszva ránthatja ki belőle. Azért csak végigsimogatok mindent a szememmel, amíg visszaérek a házig. A kulcs benne van a kamrazárban, meg sem kell fordítani, hangra nyílik szinte magától. Belépek, s ott is a pusztulás jeleit látom. Pedig milyen jó kis kamra volt ez, amikor én ide kerültem! Nagyapa MÁV- bognár volt, s a munkahelyén kapta a kimustrált vagonpallókat, amelyekből építette. Egyik sarkába beállította a gyalupadot, a másikba meg szerszámszekrényt ügyeskedett össze a vésőknek, gyaluk- nak, reszelőknek. Körbe hatalmas kampósszegeket ütött, rájuk akasztani a fűrészeket, hordóráfokat, s a harmadik sarokba válogatott szál dongafák voltak lerakva szépen, forsriftosan. Most mindent por lep, rozsda esz, s méteres pókhálók lógnak a meny- nyezetről. — Meg kellene nézni a bort! Lehajlok, a két ujjamat beakasztom a vaskarikába, s megemelem a pinceajtót. Hét lépcső vezet a hideg, betonozott üregbe. A pici ablakrés alatti sarokban — mint mindig — homokba rakva a zöldség: ez kitart az újig. A másik oldalon van a bor. Betontalpakra két ászok van fektetve hosszában; ezeken állnak a hordók. Megnézem — gáz már rég nincs —, odahajtom fejemet egyiknek az oldalához. — Na, ez már nem susog! A dugó azért még nincs beíeütve, csak úgy keresztbe van állítva a lyukon. Odább teszem, s megfogom a kék műanyagcsövet. Tudom, hogy bajos lesz — ezt sosem fogom megtanulni —, de azért nagy üggyel-bajjal sikerül kicsalnom egy kancsóra valót. Rendet teszek magam után, aztán a kancsóval fölmegyek a napra. Lesüt az az edény fenekéig, s látom már, hogy tiszta a bor. Kis hab van a tetején, azt elfújom, s kezdem kóstolgatni. Savanyú, mint a múlt évben, s mindig, mióta ismerem. De tudja isten? A harmadik pohárnál már elkezd édesedni. és még soha nem kaptam fejfájást tőle. Viszem a házba, ahol a nagymama vár az ajtóban: — Mi van? Csak nem bort húztál ? — De! Ezzel a kis kancsóval. — És milyen? Még én sem kóstoltam. — Mint mindig: kevés és savanyú. — Nem baj! Az ünnepekre elég lesz. — Elég hát! Még egy kis- hordóval húsvétra is marad. L eteszem a kancsót, s nézek magam elé. Mérhetetlenül sajnálok valamit, amit szeretek, de nem tudok megmenteni. Három év, öt év? Aztán végképp elmúlik az öreg szőlő; nem is sejtem mi lesz belőle. Csemegeüzletekből veszem majd a tükörfényű borokat, mindig csak egy-két üveggel, s ha jobbak lesznek is ennél, nem tudom majd ennyire szeretni őket. Elmúlik tőlem a birtoklás édessége, elmaradnak a meghitt mozzanatok, s az évente ismétlődő derűs bizonyosság: — Jó lett a bor! 8 SOMOGYI ' NÉPLAP Vasárnap, 191#. Iliit» 13.
