Somogyi Néplap, 1970. december (26. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-06 / 286. szám
J ános kinézett a keskeny ablakon, és megborzongott a ragyaveri tűzfal látásától. — Mi a véleményed az albérletről? — szólt hátra a feleségének. — öl, butít — mondta az asz- szony. — Képletben kifejezve: egyenlő az őrültek házával. — De azért szeretsz, ugye? — Nem bírok albérletben élni és szeretni — mondta az asszony. Ezután mindig megcsókolták egymást, és fogadkoztak, hogy ma okvetlenül felkutatnak egy tágasabb helyet, ahol legalább lélegezni lehet. Estére János valóban jó hírrel jött haza. Elmondta, de a hangján érződött, hogy nem lelkesedik az ügyért. Mária kérdezősködésére vállat vont. — A ház? Viperalábon forgó mesevár! Az öregember hajlamos eltartási szerződést kötni.' — Azonnal menjünk oda! — követelte az asszony. — De szívem... — kísérelte meg halogatni János. Ám Máriát nem tudta lebeszélni. így hát elmentek a házhoz, megálltak a szemközti oldalon. — Egészen tűrhető — mondta Mária. — Tudsz valami bővebbet? — Csak annyit, mint te. Engem például az zavar, hogy az ablakokat ilyen alacsonyra építették. — Másnap János ismét elment az öremberhéz, megbeszélni a részleteket. Vigyorogva érkezett haza. — Megnéztem a nyilvántartó könyvet. A lakók átlagos életkora magasan meghaladja a hetven évet! — Ö, legalább javítunk ezen is, ha odaköltözünk — mondta Mária, tAz öregember, akihez költöztek, évek óta begubózkod- va ült, s rozogává gyengült. Mária elhatározta, hogy megkedveltet! magát vele, továbbá, hogy testileg felerősíti. Óvatosan, kedvesen igyekezett hozzá közeledni, finom falatokkal kínálta., Néha azonban megriadt, s elgondolkozott. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy idegent hozzátartozójaként szeressen. Egyik nap János beszélgetni kezdett az öreggel. — Mit tetszik gondolni, miért vannak ezen a házon az ablakok ilyen alacsonyan? — kérdezte többek között. — Nem tudom — rázta a fejét az öregember. — Még sohasem vettem észre. Igazán olyan alacsonyan vannak? — Persze — mondta János, befejezve a beszélgetést. Mivel azonban az ésszerűt- lenségbe nehezen tudott belenyugodni, alkalomadtán a ház többi lakóját faggatta erről. János elmesélte a kalandjait Máriának. — Teljesen megbolondultál! — nevetett az asszony. Ez az ártatlan érdeklődés nem várt következményekkel járt. Elterjedt, hogy a ház átépítésén mesterkedik, s rövidesen mindenkit kilakoltatnak. Persze, előbb megszerzik az öregember vagyonát.* MáKáldi János: ria beszámolt erről Jánosnak, s a férfi bosszankodva hallgatta. Mérgesen kérdezte a házigazdától: — Miféle vagyona van magának? — Énnekem? Amit lát. Mit akar vele? — nézett rá rémülten. — Én? Semmit! A házban suttogják, hogy aranyat gyűjt a padláson. — Az öregember összerezzent. — Bolondok ezek a vének! Ne hallgasson rájuk. * Egyik este, éppen a vacsora tálalása közben, váratlanul megjelent egy idegen. — A tanácstól jöttem, maradjanak a helyükön! — mondta szigorú hangon. ján könnyítsen, egyik barátja segítségével bevezette a vizet az udvarról a konyhába. Kiásták az árkot, belefektették a csövet. Este félbe kellett hagyniuk, s másnap, amikor folytatni akarták, mindenféle ételmaradékVal teleöntözve találták az árkot, s a csöveket. János tömi-zúzni akart, a barátja csendesítette, Aztán befejezték a munkát, s a ház lakói napok múlva irigykedve nézték, hogy Mária a konyhai csapból ereszti a vizet. Megálltak az udvari kút körül és beszélgettek. — Azelőtt egy perc alatt megtelt a vödröm, most itt ácsoroghatok szégyenkezve be kellett valla- Pf nia, hogy a doktornő érintésére furcsán bizseregtek az uj- jai. Az öreggel nem volt komolyabb baj. János közben keresett egy másik kulcsot, szórakozottan lóhálta a kezében. Az orvosnő felírt néhány gyógyszert, aztán összecsomagolta a táskáját. — Találtam kulcsot —• mutatta János. — Ne az ablakon menjek? — nézett rá vidáman a doktornő. — Ha parancsolja — hebegte János. — Nem árt egy kis torna. — János ismét érezte a bizsergést, s amikor a doktornő a SIMON EMIL: Alacsonyan épült ablakok Döbbenten szorongtak a kis konyhában. — Mit akar ez? — húzódott a fiatalok közé az öregember. — Tudom én? — mondta a dühét visszafojtva János. — Azt hittem, maga hívta! — Ebből kívántak enni? — érdeklődött a hivatalos ember. — Mindnyájan, vagy az eltartottnak külön főztek? — Mindnyájan — mondta Mária. — Hm — töprengett az idegen. — Na, mindegy. — Merített az ételből, s a mintát üvegedényekbe dugaszolta. János hirtelen az ajtóhoz ugrott, bezárta, s a kulcsot zsebre tette. Az idegen megrémült, védekezőn maga elé emelte a karját. — Figyelmeztetem, hogy... — Hagyja csak! — intette le János. — Üljön le. Az ember megszeppenve letottyant. János leemelte a tűzhelyről a lábost, maga elé tette, s az utolsó cseppig kikanalazta az ételt. Csaknem szétrepedt a gyomra. — Ehhez mit szól? — kérdezte diadalmasan szuszogva A hivatalos ember a szemét meresztette. — A kötelességemet teljesítettem — mondta. — Bejelentés érkezett, hogy... — Kérdezhetek valamit? — nézett rá János. — Feletteseim engedélye nélkül nem minden ügyben nyilatkozhatom. — Jó, jó. Csupán azt akartam megtudni, miért építették az ablakokat ezen a házon ilyen alacsonyra? — Hogy? — meresztette a szemét elhűlve a hivatalos ember. Felállt. — Kérem, nekem mennem kell. — János odaadta a kulcsot. — Parancsoljon. Máriának a könnye csörgött a nevetéstől, azt sem bánta, hogy újra kellett főznie, a türelmetlenül toporgó öregember csitítgatása közben. János, hogy Mária munkánegyedórát a fájós lábammal. És majd télen! Persze, elvezették a vizünket. Eddig mindenkié volt, most csak egy lakóé! Ha az öregember kiült az udvarra, s a fiatalok nem voltak otthon, mindjárt róluk faggatták. — Rendes, jó emberek — mondta az öreg. — Fél tőlük, ugye? Talán még verik is. Dehogy engednék én idegent a lakásomba! Jánosnak a fülébe jutott ez a beszéd. Keservében elnevette magát. — Tudod, mi a bajuk? Hogy megkérdeztem azt az átkozott ablakot. — Ezért? — Igen. Élnek ebben a putriban hatvan vagy háromszáz éve. Soha fel nem tűnt nekik, milyen nyomorék, milyen nevetséges. Én meg kimond- tam. Azóta szégyellik, hogy itt kell élniük. Egyik héten, amikor Mária éjjeli műszakban dolgozott, Jánost felébresztette az öregember nyöszörgése. Álmosan, tanácstalanul állt felette, s megkérdezte, kíván-e valamit, innék-e teát. Nem volt érzéke a betegekhez. — Elszaladok az orvosért — határozott végül, s az öreg rábólintott. összekapkodta magát, és rohant. Az ügyeletes doktornő hozta vissza a kocsiján. Amikor a kapu elé értek, János izgatottan kotorászott a zsebeiben. — A kulcsom! — hebegte elfehéredve. — Valahol elhagytam. — Csengessen a házfelügyelőnek — ajánlotta a doktornő. — Olyan nincs. Csupa öreg lakik ebben a házban. — Akkor mi legyen? — Mielőtt kimondta volna, habozott. — Ha meg nem sértem ... talán az ablakon. Nézze, olyan alacsonyra építették ... egy gyerek vállmagasságában. — A doktornő nevetett. — Mindent a betegekért! — János besegítette, közben párkányon állt, behunyta a szemét Lefeküdt, s nagyon nehezen tudott elaludni. Korán reggel álmosan, fel- dúltan belépett Mária. — Szerelmem! — nyújtotta a kezét az ágyból János. Mária azonban ellökte. — Mi bajod van? — hökkent meg János. Mária hallgatott — Na? — Semmi. — Ugyan! Szóval? — Hát jó. Kit támogattál olyan szívélyesen éjjel az ablakban? — De szívem... — Várj! Mondták, hogy amikor fellépett a párkányra, végig be leheteti látni... szóval — zavartan elhallgatott. — Ki mondta ezt a butaságot? — pattant fe' János némi kis bűntudattal. — A doktornő járt itt az öregnél. Elveszítettem a kapukulcsot, nem volt más választásom. Csak nem képzeled... M ária leült az ágy szélére, és nézett maga elé. — Pedig — kezdte csöndesen —, meg akartam mondani, hogy gyere künn: lesz. — Kitört belőle a sírás. János felugrott, megölelte, magához szorította. Később, amikor Mária már megnyugodva aludt, kiment a konyhába, s résnyire elhúzta á függönyt. A vele szemben vaknak és némának látszó ajtókat nézte, mérgelődve, s kicsit ijedten is. »Szóval mindent látnak, hallanak, tudnák. Még éjszaka is nyitva van az egyik szemük. Üristen! És ide fog születni a fiam!« Hirtelen berohant a szobába. — Mária! Mária! — Az asszony riadtan ébredt. — Mi történt? — János akkor tért magához. — Csak annyit akartam mondani, hogy, ugye fiú lesz? — Az hát, te bolond! — mosolygott rá az asszony, s meleg tenyerébe vette a fér fi fejét. Vízparton A balatanszárszói sínek mellett J. A. emlékének Fut a délután. A nyár akkora, hogy alig fér meg a világban, Néz a szomorú állómás elrévedőn és szinétől-váltan. A fákon, házakon korán-szakadt homály van. Csupa merengés, emlékezés a slnekmenti táj. Minden őt idézi: a Legnagyobbat: a Balaton ezer-ágú ? a koszorúba fonódó sok-sol. az elvágtató kerekek róla a nyárfasor, amelyik látta még, — hallgasd csak! — bizonyára róla kiálthat; s érte tolul ide rajongva nem-szűnően és nem fogyóan a virág-örvény és a viraghab. A szívem is neki tiszteleg itt gyermeki-tisztán, s átöleli övéit, a két kis szélvert pályamunkást, ahogy ülnek és esznek a talicskán. Herényi Piroska festménye. (Selmeczi Tóth János felvétele.) SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1970, december 6. Nyelvművelés „Éneklő" hanglejtés Talán így nevezhetnénk meg legtalálóbban azt a furcsa, idegenszerű és modoros hanglejtést, hanghordozási módot, amely különösen a városi lakosság körében, a hivatalok világában harapódzott el. Szinte már telefonos hanglejtésnek is nevezhetjük, mert ahányszor csak hallom, mindannyiszor telefonba mesélő irodahölgyek, titkárkisasszonyok idéződnek fel emlékemben: „Hogy oda ne rohanjak/... és akkor Pista is befutott, a vadonatúj Opeljére!, és azzal vitt bennünket tovább Párizsba ...” Ebben így leírva nincs semmi különös és rendellenes, hanem ahogy az „mondva volt”! Mintha a bájos beszélő az idegen országok levegőjét akarta volna közelebb hozni hallgatójának leikéhez idegenszerű hanghordozásával: a dőlt betűkkel szedett szótagoknál ugyanis hangját kecsesen megemelte, „fölkunkorította”, ahé- lyett, hogy nyelvünk törvényei szerint leeresztette volna. Vagy véletlenül járt rá a nyelve az idegenszerű hanglejtésre az idegen országokról beszélve? Avagy a telefon vitte tévútra? Ha nem látjuk partnerünk megrovó, rendreutasító arcát, akkor ugyanis mindig köny- nyebben lépjük át a törvényeket — a nyelv törvényeit is. (Telefonban sokkal könnyebb alakoskodnunk, lódítanunk is, mint ha szemtől szembe beszélünk.) No de nem az a kérdés, hogy a telefonban volt-e, van-e hiba, vagy valami másban: a tény az, hogy maga ez a hanghordozás hibás, és már nemcsak a külföldről szóló úti beszámolókban lett divatossá, hanem mindennemű beszámolóban, s nemcsak a telefonban, hanem a telefonon kívül is. Mégpedig talán nem utolsósorban azért hódít olyan könnyen, gyorsan, mivel a külföldet jártak „előkelő” hanghordozását érzi benne az előkelős- ködhetnémség. Irodába, hivatalba került, ép nyelvérzékű, vidéki lányok is használják már ezt a „nyelvjárást”. Azt hiszik: így illendőbb vagy előkelőbb a beszédük. Ez a hiba. Sajnos, nincs módunkban, hogy mondanivalónkat hang- felvétellel kísérjük: pedig a tárgyalt jelenség nem a leírt szövegek, nem a látható, hanem a kimondott, a „láthatatlan nyelv” körébe tartozik. Az írásban rögzített, a látható nyelv sokkal maradandóbb, s így sokkal köny- nyebben is elemezhető, mint az elröppenő, leíratlan szó; érthető, hogy a láthatatlan nyelv hibáival — a rossz hangsúlyozással, idegenszerű hanglejtéssel — viszonylag kevesebbet foglalkoztak s foglalkoznak a nyelv őrei. Bizonyára azért is, mivel a láthatatlan nyelvről nem elég csak írni: megfelelő technikai fölszerelésre, hangfelvételekre is szükség van, hogy igazán hatásosan beszélhessünk róla. De azért próbáljuk meg így, hangfelvételek segítsége nélkül is megragadni, „fülön csípni” ezt a nyelvi hibát. Cikkünk címe szerint a ki- pécézett jelenség a hanglejtés körébe tartozik. De hát mi is a hanglejtés? Nem más, mint a hangmagasság többé- kevésbé kötött váltakozása valamely nyelvben. Mondjuk csak ki fennhangon kijelentő módban: Ez angol könyv Most próbáljuk ugyanezt kérdés formájában kimonda ni: Ez angol könyv7 Érez zük, hogy most a mondat utolsó előtti szótagján (-goi) megemelkedett a hangunk („fölvittük” a hangunkat), majd az utolsó szótaggal hirtelen leesett. Nyelvünkben a puszta kijelentés, a kijelentő mondat ereszkedő hangmenetű: tehát bizonyos hang- magasságban elkezdve egyenletesen lejt a mondat végéig; a kérdő mondat említett fajtájában viszont emelkedik s a legvégén esik a hangmenet. Nos, az „éneklő” hanglejtés követői nyeglén semmibe veszik nyelvünknek ezt a jellegzetes törvényszerűségét. , Éppen elbeszélő jellegű szövegekben — tehát kijelentő mondatokban — fordítják fel fenekestül a szabályos ereszkedő hangmenetet. Különösen összetett mondatokban figyelhető meg ez a kirívó — s kihívó — idegenszerűség. Olvassuk csak el szépen fennhangon ezt a mondatépítményt: .'Belépett Mari, azt mondta:• hát ti még itt vagytok? Helyes beszédben az első mondat — Belépett Mari —1 szépen ereszkedik; az összetett mondat második tagja ugyanígy viselkedik: azt mondta; a harmadik mondatban viszont — mivel az kérdő mondat — a hangunk nem egyenletesen ereszkedő, hanem a vagy — szótagnál megemelkedik, s az utolsó szótagnál (-tok) leesik. Nos, a mi telefonos vagy telefon nélküli beszélőnk mindhárom mondatot olyanféleképp mondja ki, mintha kérdő mondat volna, pestiesen fölcsúsztatva a hangját az utolsó szótagon: Belépett Mari? azt mondta? hát ti még itt vagytok? Azt mondtuk, hogy „olyanféleképpen”: mivel az igazi kérdő mondat hanglejtésében az utolsó szótagnál leesik a hangmenet; a mi csevegőnk viszont az utolsó szótagnál sem ejti le a hangját, kiforgatva ezáltal eredeti, mivoltából .az -egész nyelvet. Gondoljuk el (bár még gondolatnak is rossz), hogyan . hatna, . ha valaki Arany János elbeszélő remekét, a Toldit, a szépen ereszkedő, nyugodt, elbeszélő hanglejtés helyett a felszök- delő hanglejtéssel szavalná: Ég a napmelegtől? a kopár szik sarja? tikkadt szöcskenyájak? legelésznek rajta? Szinte szentségtörésnek, paródiának hat, pedig éppen ilyen csúfot űz nyelvünkből az is, aki elbeszélés alkalmával a természetes ereszkedő hanglejtés helyett — modorosságból vagy más nyelvek hatására — az idegenszerű emelkedő hanglejtéssel él. A magyar zene nagy mestere s hangzó nyelvünk éber figyelője, Kodály Zoltán mutatott rá több mint három évtizede, hogy rendszeresen kell foglalkozni „az írásban nem látható, csak füllel hallható magyartalanságok vizsgálatával és javításával • is.” Nem csoda, hogy éppen ő figyelmeztetett rá, hiszen egy- egy nyelv egyénisége — ha tetszik: „lelke” — nem' á papíron leírva, nem a „látható nyelv” nyilatkozik meg egészen: zeneisége, dallamossága, ritmusa, ■ tempója, mindaz, ami egyéniségét eredendően meghatározza, csak a beszédben, az élőbeszédben válik igazán megfoghatóvá: Az írott s a beszélt nyelv viszonya olyanféle, mint a kottáé és a zenekaré: a papíron, a kottában is benne van az egész zenemű szerkezete, lelke, de igazán csak a megszó1 ->! taté skor, az előadáskor nyilatkozik meg. S i remekbe írt zeneműveket ;s ilyen rosszul és hamisan 'ehet játszani? Egy hamis hang pedig például tönkreteheti az egész remekművet. Hát még ha az egész zenekar átveszi a hamis hangot! Dr. Szilágyi Fereae
