Somogyi Néplap, 1970. december (26. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-25 / 302. szám
1 GNAC a szemközti háztetőre szerelt SPAAK-COGNAC reklámfelirat egy része volt: húszmásodperces szünetekkel, húsz másodpercre felgyulladt — s ha égett, semmi mást nem lehetett látni. A hold hirtelen elhalványult, simafeketére váltott át véges végig az egész égbolt, s a csillagok elvesztették fényüket. A Marcovaldo család man- zardlakása ablakában könyökölt. Az apa igyekezett megmagyarázni fiainak az égitestek állását: — Az ott a Göncölszekér... egy, kettő, három, négy: az a rúdja... amott meg a Kis- medve... a Sarkcsillag északot jelzi. — És az a másik mit jelez? — Az a c betű. Semmi köze a csillagokhoz, a COGNAC szó utolsó betűje. A csillagok viszont az égtájakat jelzik. Észak, dél, kelet, nyugat. A holdnak most nyugat felé van a hasa. Dagadó hold nyugat felé gömbölyödik; ha keletre néz, a kövérsége kopik, szűnik. — S apa, akkor, ugye, a cognac csökken? A cé hasa kelet felé) néz! Ennek semmi köze a növekedéshez és a csökkenéshez, ezt a Spaak-cég rakta fel. — És a holdat melyik cég rakta fel? — A holdat nem cég rakta feL Az bolygó, és mindig ott van, változatlanul. — Ha mindig ott van változatlanul, akkor mért forgatja a hasát? — Az jelzi a negyedeket. Ugyanis a holdnak csak egyik felét látjuk. — A COGNAC-nak is csak egyik felét látjuk. — Az azért van, mert a Pi- erbemardi-palota tetője magasabbra nyúlik. — Magasabbra, mint a hold? Így keveredtek össze Marcovaldo' csillagai a földi kereskedelem ügyes-bajos dolgaival. Valahányszor felgyulladt a GNAC, a két fiú — Daniele és Michelino — arcához szorított ököllel légi gépfegyverzést játszott: — Tá- tá-tá-tá... A fénycsövet is lövöldözték, amely húsz másodperc múlva kialudt. — Tá-tá-tá... Láttád, apa? ügyetlen sorozattál .kioltottam — mondta Daniele:' J De a neonfénnyel együtt harci szenvedélye is ellobbant. Szemhéjára álmosság nehezedett. — Bárcsak igazán darabokra törne az egész! — csúszott ki az apa száján. — Megmutatnám nektek az Oroszlánt és az Ikreket ,7. — Az Oroszlánt! — Michelino föllelkesedett. — Várj csak! Eszébe jutott valami. E lővette parittyáját, megrakta apró kavicsokkal (mindig volt tartalék a zsebében) s a »töltetet« teljes erejéből rázúdította a GNAC-ra. A szertefröccsenő kavics, mint a jégeső kopogott a szemközti tető cserepein, és bádogereszén. Hallani lehetett, amint egy ablak csörömpölve betört, s bumm! az egyik kő az utcalámpa tányérjára hullott alá. Valaki felkiáltott: — Köveket dobálnak! Hé, odafent! Csirkefogók! A fényes felirat viszont épp a parittyahajítás pillanatában aludt ki, ekkor járt le a húsz másodperc. A man- zardszoba valamennyi lakója számolni kezdett magában: egy, kettő, három... tíz, tizenegy ... — egészen húszig. Amikor tizenkilencnél tartottak, visszafojtották a lélegzetüket. Húsz. Tovább számoltak, mert attól féltek, tán elsiették: huszonegy, huszonkettő ... De nem, semmi. A GNAC nem gyulladt fel. Állványzatán alig kibetűzhető, sűrű, fekete kacskaringó maradt, s úgy tekerőzött, mint szőlőinda a lugasban. — Oóóó! — kiáltották, s a végtelen, csillagos égbolt ott szikrázott a fejük felett. Marcovalo pofonra emelt keze félúton megállt a levegőben. Ügy érezte magát, mintha az űrbe lendült volna. Immár a sötétség uralkodott a háztetők magasában, s Italo Calvino: A HOLD ÉS A GNAC mint valami fekete sorompó, kirekesztette a lenti világot, ahol tovább nyüzsögtek-ör- vénylettek a sárga, zöld és vörös hieroglifák, a villany- rendőrök pislogó szemei, a tovasikló, kivilágított üres villamosok, és azok a fénysugarak, melyeket a láthatatlanul suhanó autók tolnak maguk előtt. Ebből a világból csak valami szűrt vibrálás jutott fel, határozatlanul, mint a füst. A szemet nem vakította már semmi. H a az ember fölnézett a magasba, a végtelen távolságok szinte megnyíltak előtte, a csillagképek teljes mélységükben kitágultak, s az égbolt, ez a saját határain kívül mindent magába foglaló gömb, kikerekedett. A csillagszövevény a láthatár szélén hirtelen megritkult, s ott, mint valami fekete falrésen keresztül, a Vénusz egy pontba sűrített éles, átható fénye tündökölt elő. Az újhold úgy függött ezen az égen, hogy nem fitogtatta elvont kifli jellegét, ehelyett sejtelmes* opálszín gömb mi»« voltában mutatkozott; a napjl futtatta be ily halvány tej- üvegszerűre rézsútos sugaraival, — a nap, amelyet a föld ugyan most eltakart, mégis (amint ez csak bizonyos kora nyári éjszakákon tapasztalható) bőkezűen osztogatta melegét. Marcovaldo, ahogy elnézte a hold árnyék és fény közé ékelt keskeny szegélyét, egyszercsak furcsa nosztalgiafélét érzett: minthá egy olyan szigetre vágyakoznék, mely az éjszaka kellős közepén csodálatosképp napfényben úszik. Ügy maradtak hát — mozdulatlanul — az ablakban könyökölve. A gyerekek megszeppenve bámulták tettük óriási horderejű következményét. Végre az anya felkiáltott: — Gyerünk, gyerünk! Nem feküsztök le rögtön? Késő éjszakavan már! Meddig akarnátok itt könyökölni?! Michelino parittyájával a magasba célzott: — Majd én kinyírom a holdat! Nyakon fogták és lefektették. Így hát az éjszaka hátralevő rászéban s a következő éjjel is a szemközti háztető fényraklámja csak a SPA- AK—CO-t hirdette, Marco- valdóák ablakából pedig látni lehetett az égboltot. De a második nap reggelén két kezeslábasba bújt villany- szerelő aprócska alakja tűnt fel odaát, a fényreklám állványzatán; a neoncsövet, meg a drótokat vizsgálgatták. Marcovaldo az időjárást kiszimatoló köszvényes öregek arckifejezésável kidugta orrát az ablakon és így szólt: — Ma újra GNAC-éjszaka lesz! Valaki kopogott. Ajtót nyitottak. Szemüveges úr lépett be. — Elnézésüket kérem, kitekinthetnék egy pillanatra' az ablakon? Köszönöm... — Bemutatkozott: — Doktor Godifredo, hirdetési ügyintéző vagyok. »Végünk van! Meg akarják fizettetni a kárt! — gondolta Marcovaldo és tekintetével máris majd felfalta a fiait; csillagászlelkesedését egyszeriben elfelejtette. »Most kinéz az ablakon és rögtön rajon,« hogy a köveket csak innen dobhatták.« Megpróbált idejekorán védekezni: Tetszik tudni, fiúk... A verebekre lövöldöznek, egészen pici kavicsokkal ... nem is értem, hogyan mehetett tönkre az a felirat... a Spaak-cég felirata... De megbüntettem őket! Meg én! Alaposan! Biztosítom uraságodat: többet nem fog előfordulni. Godifredo doktor figyelmes képpel hallgatott. Aztán megszólalt: — Tulajdonképpen ... én a »Cognac Tomawak«-nak dolgozom, nem a »Spaak«- nak. Azért jöttem, hogy megvizsgáljam: hogyan tudnánk arra a háztetőre fényreklámot szerelni. De azért csak folytassa, folytassa, kérem. Nagyon érdekel, amit mond. Így történt, hogy fél órával később szerződés köttetett Marcovaldo és a »Spaak« legfőbb konkurrsnse, a »Cognac Tornawak« között: valahányszor megjavítják a GNAC feliratot, a gyerekek mind; annyiszor tartoznak lelőni a- parittyájukkal. — Ez lesz az utolsó csepp, amelytől kicsordul a pohár — mondta Godifredo doktor. Nem tévedett. A tekintélyes hirdetési költségek által amúgy is a csőd szélére sodort »Spaak« rossz jelnek tekintette legszebb fényreklámjának folytonos elromlását. A COGNAC-ot, hol CONAC-ot, hol meg CONC-ot pislogó felirat az anyagi romlás gondolatát terjesztette a hitelezők körében. Egy szép napon a hirdetővállalat kijelentette: többé nem hajlandó kijavíttatni a neoncsövet, csak ha a cég kifizeti a hátralékos díjakat. A kialudt felirat még növelte a hitelezők riadalmát: a »Spaak« tönkrement. telihold hibátlan fényben ragyogott Marcovaldo egén. Épp az utolsó negyedbe lépett, amikor a villanyszerelők újra megjelentek a szemközti háztetőn. És azon az éjszakán lángbetűk lobbantak fel, hatalmas, vastag lángbetűk, kétszer akkorák, mint azelőtt. COGNAC TOMÁWAK — hirdették. Nem volt többé Hold, nem voltak többé csillagok és ég- „ bolt se volt, sőt éjszaka sem, "'égy dolog létezett csupán: COGNAC TOMAWAK. . ' COGNAC TOMAWAK. COGNAC TOMAWAK. S ez immár két másodpercenként jelent meg. Fordította: • Telegdi Polgár István Szír may Endre: SZIPORKÁZÓ CSEND Zúzmarával, faggyal mérem napjaim/ : S a napok süvitésével mérnek engem; ' " - • minden percért újra kell csatáznom, hogy megvédhessem megtartó Säer elmem. Mindenki elmegy. Végig az úton köd szitál a lépegető csendben; kiáltanom kell, hogy csattanjon a jég, és téged hallgatnom, hogy fölmelegedjem. 1970. december Absztrakt harmónia F. Léger alkotása. (A Műcsarnokbei! kiállításról.) (Sélmeczi Tóth János’felv.) NYELVMŰVELES ÉDES ANYANYELVŰNK Anyanyelv-nek azt a hát: az ókori klasszikus nyelvet nevezzük, amelyen kicsi korunkban megtanulunk beszélni, s amelyet legszívesebben beszélünk egész életünkben. Fölvetődhet az a kérdés, miért hívjuk ezt a nyelvet anya-nyelvnek. Legtalálóbban íróink, költőink magyarázzák meg. Bessenyei György 1790-ben ezt írta: »A nyelvet az anya tejével szíttá be« (Jámbor szándék 24). (A régi szövegeket a könnyebb olvashatóság végett mai helyesírással közlöm.) — Sándor István 1803-ban ’anyám tejével szopott nyelvnek’ nevezte az anyanyelvet. — Dugonics András 1820-ban azt írta: »Anyja nyelvén beszél a gyermek« (Példabeszédek T. köt. 218.). — Czuczor — Fogarasi szótára pedig így értelmezi: »Azon nyelv, melyet anyánk tejével szoptunk, anyánktól tanultunk.« (I. köt. 164.). Ha ilyen egyszerű és természetes az anyanyelv szó jelentésének magyarázata, akkor bizonyára arra gondolhatunk, hogy ősrégi szavunk. De elcsodálkozunk, ha . megtudjuk, hogy alig kétszáz éve használjuk az anyanyelv szót. Hát azelőtt hogyan neveztük anyanyelvűnket? Ameddig írásos emlékeink vannak a múltból, és előfordul bennük az anyanyelv fogalma, azt tapasztaljuk, hogy íróink többféleképpen fejezik ki. Legrégibb magyar nyelvű könyvünkben, a Jókai-kó- dexben ezt találjuk: »És kö- szöne fráter Bernaldnak tulajdon nyelvén« (A Jókai- kódex eredetije 1372 után íródott, másolata 1450 körül készült; 18. lap). — 1603: » született nyelvére kell fordítani a szentírást« (Zvonarics Mihály: Osiander 14). — 1613: »olvassák a köznyelveken nyomtatott bibliákat« (Pázmány Péter: Kalauz 361). — 1645: »Ez fogyatkozásokat anyai nyelvünkben szomorúan látván« (Géléi Katona István: Magyar . grarrpnatikácska, Előszó). .— *t93Mc: »A' gépelyek mestersége itthon való nyelven fog fejtetni« , (Molnár János: .Fizika* Előszó). — 1777: »Ha?anyelvünkben a drága., tudákosi titkok megmagyarázhatók« (Réyai Miklós: Molnár Jánosnak 2). — 1777: »A szeretet s forróbb gond anyanyelvre vezet« (Uott 1). — 1790: »A nemzeti nyelvnek virágzása« (Vedres István: Hazafiúi elmélkedések 48). — 1821: »A hazai nyelvnek dolgában« (Kolmár József: Próbatét 13). — 1831: »A föltalált dolgok 'smeretét honi nyelven fogja terjeszteni« (A Magyar Tudós, Társaság alaprajza és rendszabásai). Elgondolkozhatnánk azon is, miért éppen az av,yanyelv változat győzte le társait. Nem lesz nehéz kitalálnunk. Ha az anyanyelv nem ősi szavunk, noha mind az előtagja (anya), mind az utótagja (nyelv) ősi finnugor szó, akkor bizonyára idegen hatásra keletkezett összetétel, valamely nagy hatású európai nyelv mintájára alakulhatott. Tekintsünk egy kissé túl országunk határán, és vizsgáljuk meg, hogy az európai népek hogyan fejezik ki nyelvükben az anyanyelv fogalmát!. A nyugat-európai népek kivétel nélkül anyai nyelv-et vagy anyanyelv-et mondanak. Csak néhány példát idézünk: belőlük. Olasz: lingua materna; francia: lan- gue maternelle (mindkettő annyit jelent: anyai nyelv); angol: mother tongue; német: muttersprache (mind a kettőnek anyanyelv a jelentése). A nyugati és a déli szláv ^nyelvekben is »anyai nyelvet« mondanak, például -zlovák: materinská rec; szerb-horvát: materinski je- zik. Ha viszont észak és kelet felé tekintünk, ezt találjuk, orosz: rodnaja recs; lengyel: jezyk rodziny. E két utóbbi azt jelenti: a szülő- "öld nyelve. És ugyanezt a kifejezést találjuk az ókori görögben és latinban is. Érdekes kettősséget látunk tenyelvek, valamint az orosz és lengyel nyelv a »szülőföld nyelve« kifejezést használja, a többi európai nyelvben ’anyai nyelv’ vagy ’anyanyelv’ kifejezés használatos. Nem nehéz kitalálni, hogy a kétféle elnevezés egy-egy közös forrásból eredhetett. És valóban így is van. Az ókori görög kultúra Kelet- Európára, különösen a balkáni államokra és Oroszországra volt nagy hatással, tehát körülbelül ott, ahol a görögkeleti vallás elterjedt. Azért ezek a nyelvek az ógörög ’szülőföld nyelve’ kifejezést fordították le. A nyugat-európai népek viszont a római latin kultúra hatása alá kerültek, azért ótt kell keresnünk, az ’anyanyelv” mintáját is. Az ókori latinok még ugyan a ’haza, a szülőföld nyelvét’ emlegették, ha szóba került, de a középkori latinban megtaláljuk a lingua materna (=anyai nyelv) kifejezést, amelyre az első adatot a XII. századból ismerjük. Tudjuk, hogy a latin nyelv a középkor folyamán nemcsak az egyház nyelve volt, hanem a tudomány és az irodalom nyelve is, bizonyos mértékig nemzetközi nyelvnek számított. Ebben a nemzetközi latinban kezdték használni tudatosan a művészek, tudósok a lingua materna kifejezést annak a nyelvnek a megjelölésére, amelyet otthon az édesanyjuktól tanultak, szemben a tudományos latin nyelvvel. A latinból sok fontos műveltségszó átkerült az európai nyelvekbe, így az anyanyelv kifejezést is lefordították a nemzeti nyelvekre. Először valamennyi nyelvben anyai nyelv alakban használták (még a németek is). A germán nyelvek azonban jobban szeretik az ösz- szetett szavakat, s a németben már a XVI. században előkerül a muttersprache összetétel. Mivel Magyarország a Habsburgok révén évszázadokon át német hatás alatt volt, érthető, hogy a mi anyanyelv szavunk német mintára keletkezhetett, S mivel eleinte a németek is a latin lingura materna alapján mütterliche Sprache (Zunge) szókapcsolatot alkottak, azért, minálunk is előbb az anyai nyelv szókapcsolat, volt járatos, -amint láttuk az idézetekből. Amikor aztán a németben megalakul a muttersprache összetétel, ennek hatására alakul ki nálunk az anyanyelv változat. Most még néhány szó arról, miért nevezzük ezt a nyelvet édes anyanyelvnek, holott erre más nyelvben nem találunk példát.- Hát mi azért mondjuk anyanyelvűnket édesnek, mert szülőanyánkat is csak mi nevezzük édesanyá-nak. Az édesanyá-ban az édes jelző nem az érzelgősség kifejezője, hanem a vérségi kapocs jelölője, azt jelenti, hogy vér szerinti anya, nem mostoha. Ugyanígy mondjuk: valakinek az édesapja, édes gyermeke. Kovalovszky Miklós a Magyar Nyelvőrben (85. évf. 217) meggyőzően igazolta, hogyan keletkezhetett az édes anyanyelv szókapcsolat. Az anya szó mellett volt (ma is vari) édesanya szavunk, azért az anyanyelv szót így is mondhatták: édesanya-nyelv. Régen nem volt szabályozva az egybe- írás, legtöbbnyire minden szót különírtak (édes anya nyelv). A szó keletkezésekor még érezhették, hogy az édes az anya jelzője. De később az édes szó e’szakadt az anya szótól, s kezdték úgy érezni, hogy az édes az egész anyanyelv szónak a jelzője, annál is inkább, mert az anyanyelv szó külön is élt. Tehát így: édesanya / nyelv — édes / anyanyelv. De így is igaz, nekünk az anyanyelvűnk drága kincsünk, azaz édes anyanyelvűnk. p. Balázs János SOMOGYI NÉPLAP Péntek. 1910. december 25
