Somogyi Néplap, 1970. december (26. évfolyam, 281-305. szám)

1970-12-25 / 302. szám

T izennyolc szekér volt a forspontban. A köz­ponti uradalmi mag­tárban raktak meg tízet és a malomban nyolcat. Amikor zsákolták, a búzát, a parasztok nem győz­tek csodálkozni: »Hogy ma­radt meg itt ennyi búza? Hogy nem vitték el a néme­tek?-« Valaki azt mondta, biz­tos azért, mert az urak jó­ban voltak a németekkel. Az út két napig tartott a városba. A tizennyolc ökrös fogat szinte megállás nélkül ment, az ökrök lassan cap- lattak a hólében. A parasztok többnyire némán gunnyasz- tottak a szekereken. Elől-há- tul két szoyjet katona volt a kísérő. Fegyverüket lerak­ták a szekérderékba, maguk is felültek a zsákokra, és ko- máztak a parasztokkal. Hol az első, hol a hátulsó szekérre mentek vigyázni az emberek. Valami zagyva ke­verék nyelven faggatták a katonákat, s a válaszra na­gyokat hallgattak. A hátsó szekéren az egyik katona tu­dott valamit magyarul. Do­hánya is volt egy zsebbel, jól elfüstölögtek a zsákokon. Éjjel a Makri-majorban háltak. Az intéző házába be­lestek az ablakon: üres - volt. Az istállóban aludtak a szal­mán. Az itteniek azt mond­ták, nem ment messze az in­téző, nem ajánlatos bemenni a házába. Az úrról viszont tudták, hogy elment. »Az nem jön vissza, ha egy csepp esze van.« Megmondták a kato­nák, hogy hamarosan felszab­dalják a földet, s mindenki kap belőle. Sok volt a ma­gára hagyott szekér a sor­ban, egész úton ezeket a hí­reket tárgyalták a parasz­tok. A városi malomban rakták le a búzát. Katonák és ut­cán elcsípett civilek hordták a zsákokat. Meg persze a pa­rasztok. Magasba kellet vin­niük, mert a malom túlolda­lát felrobbantották a néme­tek. Csak az emeleten műkö­dött egy garat Hazafelé két- két komiszkenyeret kaptak a parancsnoktól, és közösen egy fél oldal szalonnát. Kap­tak dokumentot is, hogy a robot megvolt A forspontos szekérsor sö­tétedésre ért be megint a Makrai-majorba. Épphogy be­fordultak a szérűre és sze- delőzködni kezdte^ amikor gy katonai autó futott be mögöttük az intéző háza ele. Az a négy katona ült, benne, akik őkét kísérték odafelé. E gyikük leugrott, és egy demizsont adott oda Lenthe Bálint­nak, ciki a forspont vezetője volt. »Ez mi?« — emelgette Lenthe Bá­lint a demizsont. A katona nagy gesztusokkal magyaráz­ta, hogy nekik küldi a pa­rancsnok, igyák meg. És hogy ők is koccintani akarnak ve­lük. Azzal indult a ház fe­lé. Lenthe mondta, hogy ide nem lehet bemenni, ez az in­téző' háza. »Kak, intéző! Nyi- csevo!« És rugdalni kezdte az ajtót. Nekifeszültek az emberek is, és néhány pilla­nat múlva bent voltak. A szoba közepén összezsúfolt bútorokat széthúzgálták, és leültek. Kényelmes fotelok voltaic, de volt ott heverő meg dívány is. Az asztalokat hagy­ták, csak egyet húztak ki kö­zépre a démizsonnak. Vala­ki poharakat is talált egy másik szobában. Dobos Gás­pár töltögette az italt. Jóko­ra borospoharak voltak, be­lefért azokba másfél deci is. De sem a parasztoknak, sem a katonáknak nem tűnt fel, hogy nem arra való poharak ezek. Koccintottak és ittak. Utána a katonák sorra kezet ráztak a tizennyolc ember­rel, és indultak. Amikor a katonák elmen­tek, nagyot néztek a parasz­tok. Hát bizony, ők betörtek az intéző hazába. Éinom bú­torok, szép padló, fényes, mint a tükör, csúszkál rajta az ember lába. Lenthe azt mondta, ha mái- így alakult, hozzanak be szalmát, itt fog­nak aludni. »Urak leszünk« — mondta az öreg Reszegi, miközben tüzet gyújtott a kandallóban. Előbb szalmát égettek benne, de az csak el­lángolt. Va'aki gallyat kerí­tett, majd egy ember jóko­ra fahasábokkal került ^ elő. Szalonnát sütöttek a tűzön. »Jó ez a kandalló« — csur­gatta a zsirt a fekete katona­kenyérre Reszegi —, »az em­ber a házban is süthet nyá­ron szalonnát. Tudták az urak, mi a jó.« Valaki haho­tazott: »Józsi bátyám azt hi­szi, a Czaga itt sütött sza­lonnát?« — »Hát?« — Az öreg meglepődött. — » Mi az istenre kellett neki, ha nem arra? Ez csak arra jó. Mine’ kiviszi a meleget.« — »Fe­néket! Az efféle a divat mi­att van. Nem büdösített az itt a szalonnával,« — »Neked a szalonna büdös? Váglak mindjárt szájba!« Később azt mondta Resze­gi: »Otthon érezhetjük ma­gunkat, emberek, Igaz, Bakó Imre?« — Bakó gyanakodva vizsgálta Reszegi szándékát, de azért ráhagyta: »Otthon, otthon:« — Az óreg folytatta: »Elvégre a vejed háza!« — Az emberek nevettek. Mindenki tudta, hogy a Bakó lánya be­járt az intézőhöz. Vérmes em­ber Czaga, sok asszonyt, lányt megtapogatott. — »Ne fi­gurázzák kend a más baja- valt« — morgott Bakó. Len­the maga próbálta elütni a nyers tréfát azzal, hogy ki-- jelentette: »A Bakó Imre dolga semmi A hangyás Csi- ha az intézőnek köszönheti a gyerekét is. Az a valami !< Nevettek, és tréfálkoztak még egy darabig. Varga Imre jött be ekkor: »Bálint bátyám, jöjjön ki!« — »minek, te?« — »Az in­téző úr hívatja.« — »Kicso­da? Ne bolondozz itt velem!« — »Azt kérdezte, van-e bent ruszki. Mondtam: van.« — »Na, azt jól tetted.« — S in­dult kifelé. Az emberek el­csendesedve figyeltek, majd mind az ajtóhoz tódultak. Czaga nyűtt bőrkabátban állt ott, a fején kucsma volt. A bajuszáról meg a szeme villogásáról ismerték meg. Farkasszemet néztek egy da­rabig. Lenthe végre a kucs­májához bökte az ujját: »Jó­estét, intéző úr!« — »Jóestét, emberek... Csak azt kérem, vigyázzanak a holmimra. Nem szeretném, ha ebek bármin- cadjára kerülne a házam. Értik ugye?« — Lenthe egy kis idő múlva azt mondta: »Jöjjön be az intéző úr! Jöj­jön, no, ne féljen, nem esz- szük meg.« — Hátrafelé in­tett, az emberek mindjárt el­húzódtak az ajtóból. Az intéző fellépett a lép­csőn, és a sorfal között be­A kisfiú ,iehéz álmából ébredve, félve gondolt rá: »Beteg vagyok rosszul érzem magam. Jaj, hogyan megyek ma iskolába?« S máris az is­kolában. érezte magát, mint épp a füzetébe írja a táblá­ról: At, Ata. Taka, (ló, apa, patkó kirgizül — A ford.) Ezt írta föl a tanítónő, s a fiú egymás után rótta tele a fü­zetoldalakat: At, Ata, Taka, At, Ata, Taka. Bele is fáradt, káprázott a szeme, forróság öntötte el, heves forróság. Kitakarózott. így feküdt takaró nélkül, egy kicsit, fázott is, és megint látomások szállták meg- Egyszer halként úszott a fe­hér hajó után a jeges folyó­ban, ám sehogy sem érte be. Aztán hóvihar tört rá. A der­mesztő hófüstben szénával rakott teherautók törtek a hegynek a meredek utón; s az autók megfeneklettek. Bőgtek a motorok, de a vadul pörgő kerekek nem fogtak. A gyerek tűzvörös kerekeket lá­tott: láng csapott ki alóluk S ekkor Agancsos Szarvas- anya agancsával nyomta föl. a hegyre a rakott autókat. A gyerek minden erejét összeszedve segített nekik; s forró verejték lepte el a tes­tét. A szénarakás egyszeri­ben kisbölcsővé változott, s Agancsos Szarvasanya WV szólt a fiúhoz: ■■Iparkodjunk, iparkodjunk, vigyük a böl­csőt Beké) néninek és Oror­ment Leemelte fehér homlo­káról a kucsmáját. »Oroszok­kal vannak?« — kérdezte. — »Már nincsenek itt« — nyug­tatta meg Dobos. Aztán ital­lal kínálták. Ivott Széket tol­tak alá. Leült. Többen a fal mellé húzódtak a szalmára, és a batyujukon szalonnáz- ták. Mások evés után sem tették fel újra a kucsmáju­kat Festető egy tengerilevé- len nótát zümmögtetétt. Hall­gatták csendben. Az intéző körbenézett a lakásban. Zavartan emelte szemét az összeforgatott bú­torokra, majd ismét a szal­más padlatot nézte. Lenthe észrevette a pillantást, és azt mondta: »Hát, más világ van, intéző úr.« — Czaga össze­szedte magát, ismét villogott a szeme: »Meglesz ennek a böjtje, emberek.« — »Meg-e?« — »Biztosan! Az ilyesminek mindig is megvolt.« —' »No­no!« Aztán megint hallgat­tak. Festető egyre hangosab­ban zizegtette a nótát. A pa­rasztok vörös arccal hall­gatták. Akkor a kis Bakó odaug­rott az . intéző elé: »Tudja még a kanásztáncot, intéző úr? Mert a színpadon jól eljárta.« — »Hagyjad!« — Ezt az öreg Reszegi mondta. De Lenthe Bálint leintette őt. Bakótól meg azt kérdez­te: »Hogy mondod, Imre? Hol táncolt az intéző űr?« — »Hát a katonabálon! Én főz­tem a pörköltet az uraknak. Hű, hogy kapkodta a botot a talpa álatt az intéző úr!« Czaga egyikről a másikra nézett. Fel akart állni, de Lenthe visszanyomta a szék­re. »Adjatok hát valami bo­tot!« — Két ostornyeiet nyújtottak oda. »Táncoljon egy kicsit, intéző úr! Mulat­tasson bennünket!« Nyomasztó csend lett. Min­denki az intézőt nézte. Az leszegett fejjel járta körbe az arcokat, majd megszólalt: »Megbánhatják még ezt is, emberek!« — »Ott is ott le­szünk! Fújjad, komám!« — rikoltotta valaki hátulról. Czaga lassan nyúlt a botért. Előbb az egyiket vette el, az­tán a másikat. Ismét körbe lesett, majd megpörgette az ujjai közt az ostornyelet. Az­tán magasba emelt bottal hirtelen nagyot kurjantott, és nekiiramodott az ajtónak. Ketten álltak ott, azok ijed­ten féreugrottak. De a félig kul bácsinak«. Azzal futás­nak eredtek. A fiúcska elma­radt, ám ott elöl, a sötétség­ben csak csengett, csilingelt a bölcső csöngettyűje, s a fiú tovább futott a hang után. Arra ébredt, hogy megnyi- kordul az ajtó, s lépések csosszannak a tornácon. Mo- mun nagyapó és a nagyanya mintha megnyugodott volna. Idegének jártak errefelé, s ez megcsöhdesítette Orozkult és Bekej nénit, vagy tán Oroz- kul belefáradt az italozásba, s végre-válahára elaludt. Az udvaron elült a hangos szit- kozódás. A Hold éjféltájban kúszott az égre, s ködfüggönyös ko­rongként függött a legnyúlán­kabb jeges hegycsúcs fölött. Az örök jéggel borított hegy­ség csipkéi kísértetiesen csil­logtak a ködön át. Köröskörül hallgata­gon glltak az előhegyek szik­lái, rajtuk moccanatlan erdő­ség sötétlett, lejjebb zúgó hegyipatak hánykolódott a kövek között. Az ab!akon*át ferde zuha- tagban áradt a holdsugár. 4 gyerek hunyorogva hánykolódott: bántotta a tény. Kérni akart» nagy­nyitott ajtó mögött is állt va­laki^ aki elébe rakta a lábát Czagának. Fejjel bukott előre, neki a külső ajtónak. Az egyik os­tornyél elroppant alatta, de mindjárt felugrott, és a má­sikkal végighúzott a parasz­ton, aki összeesett. Ekkorra azonban Lenthe és Bakó már ott voltak, és lekapták Cza- gát a lábáról. Bakó az arcá­ba vert ököllel. Bevitték is­mét a szoba közepére, és le­dobták a padlóra. Egy darabig mozdulatlanul feküdt, majd feltápászkodott a tenyerére. Vér folyt a szája sarkán. — »Megbánják. Meg­bánják emberek! Mindenl' Ezt is, meg a gabonát is, ami* kivittek a raktárakból az oroszoknak.« Dülöngélve most ért mellé az a paraszt, akit megütött az ostornyéllel. Ennek is vé­res volt az arca. Meglendítet­te a lábát, belerúgott az in­téző fejébe. Az arccal előre­bukott, és hörögni kezdett. A paraszt tovább akarta rug­dosni, de a többiek félrerán­gatták. Czaga halántékán ki­dudorodott a rúgás nyoma, és vastag fekete szalagként in­dult meg belőle a'vér. Csend volt, csak a lefogott ember káromkodott, míg le nem lökték a szalmára. Lenthe leguggolt az intéző mellé. Valaki közelebb tolta az egyik petróleumlámpát, amelyet a szekérről hoztak be. Hátára fordították a tes­tet. Czaga szeme tágra nyílva meredt fölfelé, az egyikbe belefolyt a vér, s nem lát­szott a fehérje. »Ennek nem kell több« — mondta — csendesen Lenthe. — »Vigyétek ki az egyik sze­kérre, tegyetek rá szalmát!« Aztán megitták a maradék pálinkát, és lefeküdtek. N emsokat aludtak, mert korán indultak tovább. Szürke por- hó fedte az utat, ropogott a talpak alatt A tizennyolc szekér kifordult a majorból, és fel­sorakozott az úton. Némelyik szekéren nem ült senki, mert párosával, hármasával gub­basztottak. az ülésen a pa­rasztok. Még alig szürkült, amikor a homokdombokhoz értek. Ott megálltak. Negyedóra alatt kész lettek a sírral. Akkor kiemelték a szalma alól Czagát, és megindultak vele a sírhoz. A szekereken megemelkedtek a kucsmák. — >-Ö is csak ember volt« — mondta valaki. A többiek bólintottak. Mindjárt indult is a sze- kérsor, estére otthon akartak lenni. Cammogtak az ökrök, bóbiskoltak a parasztok. Ké­sőbb esni kezdett a hó. Fehé­ren betakart mindent. any ót, húzza el a függönyt, de nem merte; nagyanyó most merges volt nagyapóra. — Vén bolond — dohogott suttogva lefekvés közben. — Ha egyszer nem értesz az emberek nyelvén, jobb, ha hallgatsz. Inkább másokra figyelnél. A kezében vagy, ő tart el, mégha alamizsnán is; de minden hónapban kifizet. Éneikül mire jutnál? Vén vagy, és a fejed is üres,.. Az öreg nem fejelt. Hallga­tott nagyanyó is. Aztán vá­ratlanul nagy hangon odave­tette: — Ha öregségére nem tart­ják el az embert, már nem is létezik. Senkinek se fújják. Az öreg erre sem szólt. A fiú sehogy sem tudott el­aludni; fájt a feje, nem hagy­ták a gondolatai sem. Nyug­talanította az iskola. Még so­ha, egyetlen napot sem hi­ányzott, el sem tudta képzel­ni, most mi lesz, ha reggel nem indulhat a dzseleszáji iskolába. Meg arra is gon­dolt, ha Orozkul az öreget el­bocsátja a szolgálatból, nagy­anyó élni sem hagyja sze­gényt; s akkor mi lesz vele. Miért ilyenek az emberek: az egyik jóságos, a másik go­nosz? Miért vannak boldo­CSONTOS GÁBOR: Azon a telei Csingiz Ajtmatov: A kisfiú álma Betlehemesek Czinke Ferenc alkotása. (Színes flveg.) Kerék Imre: KARÁCSONY Faágak ákombákom ábrái a havon Hold süt: vérszínű bárd árnyalja homlokom. Csenevész bokor dajkál kabátos varjakat. Gyökerei a csönd szívéig izzanak. Kucsmás pásztorok jönnek csontszín dűlőkön át követve érett melled tejfényű csillagát. Vallató Géza: Mi mást tehetnék >*... Hány ember él köztünk, aki özunteieúül & saját Északnyugati Átjáróját keresi, és feláldozz» egészségét, minden erejét, sőfc egész életét ebben a keresésben...- KENNETH ROBERTS Ajánló sorok nélkül bolyongok a csapdák között. rögeszmémhez híven: konok-következetesen. Keresem, szüntelenül keresem a fonal végét, amely az összekúszált gomolyagba rejtőzött. gok, és elesettek? Miért is él­nek olyanok, akiktől minden­ki fél, s olyanok, akiktől nem tart senki? Egyiknek miért van gyereke, s miért nincs a másiknak? Miért élnek olya­nok, akik megtagadják azt a kis pénzt is a másiktól? Bi­zonyára azok a legjobbak, akik a legnagyobb fizetést kapják. De lám, nagyapónak csupán alamizsna jut, s mindenki csak bántja. Jaj, mitévő legyen, hogy nagyapó sok pénzt kapjon? Akkor Orozkul is tisztelne öt. A feje is belefájdult, s megint eszébe jutottak a szarvasok, melyeket este lá­tott a gázlónál. Mi lesz velük éjszaka, hiszen oly egyedül vannak a hideg sziklák kö­zött a sűrű erdőben? Nagyon rossz lehet nekik, farkasok ronthatnak rájuk. Akkor mi lesz velük? Ki hozza agan­csán Bekej néninek a varázs­bölcsöt? Nyugtalanul nyomta el az álom, s fölébredve arra kérte Agancsos Szarvasanyót, hozza meg a nyirfabölcsőt Orozkul bácsinak és Bekej néninek. Lehessen gyerekük, nekik is legyen kisgyerekük — kö- nyörgött Agancsos Szarvas­anyához. Es megint hallotta a böl­csőé sör. getty ük távoli csilin- gelését. Agancsos Szarvas­anya iramlott feleje, agam csán a varázsbölcsó,., Fordította: Ferenc Győző Ha találnék egy kalapácsot, talán fejére vernék a szögnek. De nincs kalapács, se szög, se menekvés. Hát elátkozom, imába foglalom, végül felveszem a kesztyűt — — mérkőzzünk élet, nem félek tőled. SIMON ISTVÁN: Hazafelé Fojrog az éjjel, rmir)t a mézpergetö; olyan bizony sejt alakú drótjával a havas kapu, mint a mézzel teli lép. Csönd hull es béke, hóban a falu vég, hold legelész Sümeg felett, s betlehemes süvegemet föltenném, de elveszett. Csak a csillag van most is a táj felett; mintha sapkám hegyen egve egész kapunkig kísérne, ahol vakkan a kutyánk. Hő a kapura és a hídra dől az út, én meg majd a régi ágyra­amelyben a régi párna kövér s puha. mint a lúd SOMOGYI NÉPLAP Péntek, 1978, december

Next

/
Oldalképek
Tartalom