Somogyi Néplap, 1970. december (26. évfolyam, 281-305. szám)

1970-12-02 / 282. szám

Élethosszabbító parcellák

A HEGYI KLUB

A dombtetőn eldobtam a botot, melyet a kutyák ellen vágtam- Kifújtam magam. Igaza volt annak a rendőrtisztnek, aki egy kicsit kioktatva hónapok óta nógatott: „Menjen már föl az Ivánfa- hegyre!” Milyen szenvedéllyel korholt: „Maguk mindig csak kérdezgetik az embereket ahelyett, hogy meglesnék őket. Nem a munkahelyükön, nem az utcán, hanem ott, ahol erőt gyűjtenek a hétköznapokhoz.”

Bevallom, akkor fogalmam sem volt, miért pont Ivánfa- hegy az érdekes. Itt fenn kezdtem érteni: az az ember nem véletlenül emlegette olyan sokszor a fejlődést meg az újszerű szemléletet. S kicsit szégyelltem is azt a botot: azt hittem, a világ végére megyek, amolyan falufélébe, s a városszéli házak kutyái majd rám rontanak.

Gyönyörű őszi vasárnap volt. Csaknem a dombtetőig hatalmas, kertes családi házak kísértek. Téglatestük még takaratlan. A kitárt ablakokban virágok, nyloncsipke függönyöket rezegtetett a novemberi szél. Egyik-másik udvaron autó, motorkerékpár. S az évszázados dombok ölében vadonatúj gyárak pihentek. Az őszi verőfényben ezüst váraknak tetszettek. Valami különös érzés bujkált bennem. Olyasmi, mint amikor a gazda öreg, szalmatetős háza mellett a malterszagú, ikerablakos újat szemléli. Most kavart föl igazán a levéltári búvárkodás- Keserű emlékek sárgultak a papírokon. „Ivánja igen közel lévén Kaposvárhoz... maguk lakását Kapósba vitték. Ivánfaiak mindazonáltal most is mind az ivánfai határról élnek. A szőlőhegyek is ott vannak... mint az uraságnak öi'ökös jobbágyai az szerint mind árendázni, robotolni, s más szomajommal föltett kötelességeket supportalni (odaszállítani) tartoznak’’ — 1720-ban így írtak róla. Az 1534-es megyei összeírás még faluként említi. Aztán, mesélték, csaknem elnéptelenedett. A 40-es esztendők derekáig kommunisták és katonaszökevények bújkáltak Ivánfa-hegy szőlőiben.

Az információk keveredtek össze bennem. A dombtetőn kezdett felderülni az arcom. Jobbágyok, falu, elnéptelenedés? Egyiknek sincs nyoma már. Ivánfa-hegy külváros. Így címezik ide a leveleket: Kaposvár, Kelet-Ivánfa-hegy út... Csak az elnevezések őrzik a múltat. S a hegy sem csak megélhetést nyújt. már. Azok a kaposváriak veszik a hétvégeken birtokukba, akik szabad idejüket akarják kellemesen, hasznosan eltölteni.

A Kápojna mellett és körülötte még legalább négykilométeres körzetben szalagnyi szőlőskertek sorakoznak. A meleg idő kicsalogatta gazdáikat. A borocska már a pincékben, azt a néhány gyümölcsfát is rég leszüretelték, de a „földeken” mindig akad munka.

A mérnök: (ásóval takargatta a szőlőtőkét): Csak nem ez a kis liliputi szőlő érdekli? Három éve vettem. Négyszáz négyszögöl. Tudja, mi volt itt azelőtt? Kukoricatábla. A saját két kezemmel ástam, trágyáztam, ültettem itt mindent. Almafa, barackfa, emitt egy kis sárgarépa, petrezselyem a konyhára, no meg néhány sor szőlő. Te isten, hányszor elmondtam már, nem jövök ki, eladom. A gyerekeket sem érdekli. Ha néha ki jönnek is, csak szólaltatják a táskarádiót. Park vagy szőlő, mindegy. Látom, nem értékelik a környezetváltozást. Persze még gyerekek, nekik a mozgalmasság kell, nekünk a mozgás. Ahányszor elkezdek dolgozni, annyiszor táncolok vissza, nem adom én. Érzem, szükségem van az ilyesfajta erőkifejtésre, mert bele lehet izzadni, higgye el. Permetezés egy évben hétszer-nyolcszor. Hozzám tartozik; az egészségemhez, a szórakozásomhoz. Az összes gyümölcs—szőlész könyvet megvettem. Mindent a legújabb utasítások szerint.

Képeznie kell magát az embernek, még ha kikapcsolódás is. Félig csinálni nem érdemes.

Az esztergályos (két kőművessel a présház tetején dolgozott) : A munkáért jövök ki. Ugye, furcsa. De nemcsak én, hanem az édesapám meg az öcsém is. Az apám például fűtő, övé a szőlő. Nem elég kimerítő a meló? Dehogynem. Ez is fárasztó, mégis más. Kapálok, kötözök, permetezek, ez úgy eltereli egyébről a figyelmemet, olyan nyugodt vagyok, hogy hinni sem akarom. És annyi változatosság van benne. Háromszáz négyszögöl, semmi, két-három lépés az egész. De van ezen zöldszilváni, szőlőskertek királynője, olaszrizling meg gyümölcsfák. Persze szakértelemmel kell művelni, arra valók a szakkönyvek. A kocsmában könyököljek? Nevetnek is néhányan: a munka kell neked? Mintha nem hajtanál eleget a melóhelyen. Hajtok is, kocsink is van, jól élünk. De ide ki, csak gyalogosan, csak szépen sétálva, föl a hegyre. Levegő, bütyköl- getés és nézelődés: hogyan nő a város.

A mezőgazdász: (a régi fa- tornácos ház előtt ül, távolba nézett) Miért jövök ki? Nézze, azért (ujjával körberajzolta a tájat) meg ezért (mutatott magára). Itt fölvehetem az ócska ancugomat. Kötött zokni, papucs, mellény, bársony lovaglónadrág és eleresztem magam. Falun éltem sokáig, most városi vagyok. Beköltöztem a lányomhoz a bérházba. Hogy milyen a bérház? Azt ne tőlem kérdezze. Csak hálni járok haza. A szabad időmben itt vagyok. Összetalálkozunk itt az ismerősökkel és vitatkozunk, főleg a szőlőművelésről. Én a karós mellett vagyok, nagyobb a cukortartalma a szőlőnek. Ok meg a legújabbakat istenítik. Szó kerül itt persze a politikáról, a tévéről, a könyvekről is. Mondtam is, minek vennék én mondjuk a Balatonnál telket. Hogy egy évben kétszer kijussak. Ez a szőlő mindig vár. Felballagok, s megvan a vérfrissítőm is.

A kereskedő: (éppen a kaput csukta, feleségével és kislányával indult haza) Jöjjön csak, kinyitom én, megmutatom a birodalmam. A tíz uj- jamnak köszönhetek itt mindent. Nem nagy terület, de úgy érzem, az életemet hosszabbítja meg. A présházzal sok bajom volt, de ugye jól néz

kazánszerelők egy kis helyiséget rendeztek be az alagsorban átmeneti szállásként. Négyen dolgoztak együtt már évek óta. Megértették egymást, nemigen veszekedtek, a kisebb szóváltásokból pedig soha nem maradt harag.

Többnyire két hétig dolgoztak megállás nélkül, vasárnap is, aztán hazamentek két napra. Pénteken délután elindultak, és éjfélkor a legtávolabb lakó is benyithatott az ajtón. Hétfőn hajnalban meg vissza. Néha egyikük-másikuk már vasárnap este megérkezett, ha olyan helyen dolgoztak. ahova kedvezőtlen a reggelt vonatközlekedés.

Ezen a hétfőn csak Csöpí jött meg vasárnap az éjfélivel. A többiek reggel a 7.10-essel érkeztek.

Nyolc óra körül már együtt ültek a fülledt levegőjű kis helyiségben. Feketét főztek meg teát is a kopott kis re- zsón. Sülthúsdarabok kerültek elő, dércsípte zöldpaprikák.

Ilyenkor a vasárnapi eseményeket mesélik. Kártyacsaták, kocsmai sörözések, a ház kö rüli munka apróbb bosszúságai, örömei, a család, a gyerekek, érdekesebb események.

Elosztják a kávét. Ketten teát is öntenek. Ök nem isznak sört, csak délután.

— Hát te, Cérna? — szólítja meg Csöpi a nyurga szerelőt, aki gúnynevét még gyerekkorában kapta vékony termete miatt. — Mi a bajod? Másnapos vagy?

ki? Mindig ilyen kis kertfélére vágytam. Az ember egész nap tömegben, udvariasan kell beszélni, figyelni. Fárasztó. De felvirrad a szombat és van vigalom, irány a hegy. Vasárnap meg már hajnalban. Csak úgy csíp még a levegő.

A kereskedő felesége: (neveibe ugratta) Mindent ő csinál itt, mi semmit. No persze néha több a kár, mint a haszon. Mert ugye ő borsót is ültet, zöldséget, meg mifenét nem. Mióta ültet, többet kell venni a piacról. Dehát büszke, hogy az asszonymunkát is elvégezte és az ő termése. Az egyik vasárnap fél hatkor költögetett bennünket, nézzük meg, mi van a kezében. Kiderült, hajnalban kilopózott a hegyre, telepakolta a kosarat hamvas szőlővel, leveleket dugdosott közéjük, mert egy képen úgy látta egyszer. Mint egy gyerek. Mint a gyerekek. Mit meg nem tesznek. A szomszédok, a bíró, a sofőr, az orvos, a darukezelő és a rendőr mind összejárnak, jól ismerik egymást. Szüret után aztán vállukra emelik a lopó- kat és kerengenék, mint a busók. Kritizálják egymás borát. Versengenek ám a szőlőművelésben is. Neki gyűr kőzve, mint a megszállottak.

Akaratlanul is az egyik volt osztálytársam szülei jutottak eszembe. Visszaemlékszem, hogy évekig pénzben vették ki az évi szabadságukat, hogy anyagilag egyenesbe jöjjön a család.

Ma már nem tölti ki életünk minden percét a létfenntartás. A szabad idő egyre növekszik, és az emberek különbözőképpen használják ki. Ivánfa-he- gyen a munka kezd természetes igénnyé válni. Az új típusú ember gondolkodásmódjának csíráit láttam kibontakozni. Ivánfa-hegyi ismerőseim valamit megérezték az értelmes, emberibb élet szépségeiből és a fizikai munka örömeiből. S az is érdekes, hogy nem egy foglalkozási ág vagy valamilyen réteghez tartozás kovácsolja össze őket. hanem a hasznos kikapcsolódás. Egymás hivatását, életszemléletét is megismerhetik. Aligha van klub, ahol színesebb program vagy vita alakulna ki, mint itt egy vasárnap délutáni „borbemutatón”.

Bán Zsuzsa

cr

— Rosszabb — legyint megnyúlt képpel a megszólított.

— Ha van még egy dobásom, nem tévedek. Tehát: összebalhéztál az asszonnyal. Igaz?

Cérna szótlanul néz maga elé. Teát korty int a kacsa- sülthöz. Lassan, elgondolkodva forgatja szájában a falatokat.

— Szóval, nyertem — állapítja meg diadalát alig leplezve Csöpi. — Rendben, tovább nem faggatlak. A család mindenkinek magánügye. Ha azonban önszántadból elmondod, hogy könnyíts magadon. szívesen meghallgatunk.

Cérna lassan csomagolni kezdi a maradék ételt. Bicskáját gondosan megtörli egy papírdarab sarkában, aztán rekedt mormogással kitárulkozik:

— Megpofoztam az asz- szonyt.

Várakozva néz végig társain.

Ismét Csöpí szólal meg.

— Nafene! Nem akadt más hét végi szórakozásod'l

— Muszáj volt.

— Rajtakaptad-w—| zt már a brigád legidöH. sebb tagja, az ötvenéves, elvált Rudi bácsi kérdezte.

— Amiatt nem pofozom meg. Agyonütöm.

— Hát akkor? Beszélj már!

— Azt mondta, hitvány emKarácsonyi brigád a sárkánykúti erdőben

Az első vagon fenyőt Szegedre küldték — Magas fát csak a közületek

keresnek

JÓ FÉLÓRÁBA TELT, mire a Baba és a Tüzes odaért a homokfutóval a sárkánykúti erdőbe. Amerre a szem ellát, mindenhol lucfenyők zöldellnek. Tiszta, ózondús a levegő. Az út kikanyarodik az irtásra, ahol pirosbabos kendős asszonyok sürgölődnek-forgo- lódnak. A földbe leszúrt mércéken számok, kilencven centimétertől három méterig. Mint a sorozáson a legényeket, olyan komolyan megméf rik a karácsonyfajelölteket is. Aztán az egyforma méretű fenyőket boszorkányos ügyességgel összecsomagolják.

Szászy Elemér, a lábodi erdészet erdőművelési osztály- vezetője kalauzolt ide bennünket, a Nagyatádtól nem messze fekvő henézi részre. Bemutatta Plander György, Vida János kerületvezető erdészeket, akik a negyvenöt dolgozó, a két vontató és a lófogat munkáját irányítják. Minden évben több fenyőt küld a fővárosba, az ország nagy városaiba az erdészet, s pontos összmunkára, jó szervezésre van szükség ahhoz, hogy a megrendelt fák időben eljussanak mindenhova.

— Most harminckétezer lucfenyőt adunk az országnak, kétszer annyit, mint tavaly ... A mi tervünk a legmagasabb az egész Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaságban. December 10-ig kell elvégeznünk a munkát. Az első vagon fenyőfát Szegedre küldtük. Az alföldi város két és fél ezer. Komárom hétezer, Tamási ezer, a budapesti nagyvásártelep pedig tizenkilencezer karácsonyfát kap tőlünk. A méreten aluliakat Atádra visszük — magyarázza Plander György.

— S Kaposvár?

— Most közelebbről viszik oda a fenyőt — válaszol Vida János.

Elindulunk beljebb. Ezt a hathektáros fenyvest hat-hét évvel ezelőtt telepítették, s ma már kincsesbányája az erdészetnek.

Semmi sem megy kárba, mert még a fenyőgallyra is van vevő.

Egyre közelebbről halljuk a Stihl-fűrész duruzsolását, aztán feltűnik a fák között a háromtagú mikei brigád, amelyről Szászy Elemér azt mondta, hogy legalább negyven ilyen kellene. Nagyon lelkiismeretes emberek, a múlt hónapban éjszakai műszakban dolgoztak Lábodon, s kerékpáron jártak Mikéből Lábodra és vissza. Brandtmüller János és két társa, összeszokott mozdulatokkal dolgozik.

— Pokoli gyorsan megy, ugye?

Bólintok, majd megkérdezem, mennyi fenyőt vágnak ki egy nap.

— Háromezerhatszázat... S tudja hány munkás helyett dolgozik a gép? Legalább húsz...

Elsétálunk a kisvasút végállomásához. Süt a nap, sugarai bearanyozzák ' a fákat.

Plander György, a magerdői kerület vezetője rámutat az egyik halom karácsonyfára a sín mellett.

— Ez többe kerül, mint egy Trabant.

Amikor visszaérünk az irtásra, az asszonyok szedelőz- ködnek, fogják a szatyrukat, s felülnek a vontatóra. Hét községből járnak ide dolgozni, a legtöbben mikeiek.

— Elülnek a fácánok, mire hazaérnek — jegyzi meg valaki.

A mikei fűrészes brigád közeledik, kezükben esőkabát, a brigádvezetőében a fűrész.

— Hogy sikerült a nap?

— Jól... Hajrázunk, ez szezonmunka, s tudjuk, hogy jó hasznot hoz az erdészetnek.

A vontatók elindulnak, mi még beszélgetünk egy kicsit.

— Melyik fát keresik legjobban ?

— Általában a kicsiket, hiszen olyanok a lakások is. Ma nem az a lényeg, hogy mekkora a fa, hanem az. hogy mi van alatta — mondja Szászy Elemér.

— S a háromméteresek?

— Jobbára az iskolák meg a közületek veszik meg.

FELÜLÜNK a homokfutóra, elindulunk a vontatók után. Amikor elfordulunk a fenyves sarkánál, az erdész odamutat az üdezöld fákra:

— Nézzék, így mutat a fa, nem akkor, amikor összecsomagolják ... Ügy olyan, mint a palacsinta.

Lajos Géza

bér vagyok. Mert nem mentem el vele látogatóba a húgához. Inkább kiballagtam a komámmal a szőlőbe, megállapítani, elforrt-e már a bor. Amikor este hazaértem, be- lémkötött. Hogy csak kéthetenként jövök meg, akkor sem törődöm a családdal, hanem megyek a bor után. A munkahelyen meg biztos a nőket kajtatom. £s így megy ez már ötödik esztendeje, mióta ösz- szekerültünk! Egy darabig hallgattam. Aztán rákiáltottam, hogy fogja be a száját. De csak mondta, megállás .nélkül, mintha felhúzták vol- nak. Még egyszer figyelmeztettem. Nem használt. Még jobban kiabált, hogy ilyen meg olyan szemét ember vagyok. Akkor kétszer pofon vágtam.

Társai cigarettázva hallgatják.

— Na és, akitor abbahagyta? — kérdezi Csöpi.

— Abba. Csak annyit mondott, hogy a héten elpakol. Visszaköltözik a szüleihez.

Rudi bácsi legyintve jegyzi meg:

— Sokszor mondanak ilyesmit az asszonyok. Az én feleségem már a harmadik nap azzal fenyegetett, aztán tizenhat év után nekem kellett elhagynom.

— Azért nem kellett volna úgy begerjedned — szólalt meg az eddig csendesen figyelő, különben is kevés beszédű Samek.

— Miért? — forty ant fel Cérna. — Te eltűrted volna, hogy mindenféle gazembernek elmondjanak?

— Különneműéic között

csak a pingpongban, a teniszben meg hasonló sportágakban rendeznek versenyt. Hivatalos test-test elleni viadalról nem tudok.

Ezzel elfordul, és a táskájában kezd matatni, mintha jelezné: többet nem kíván szólni.

— Az asszonyfélének nem árt néha egy-egy pofon — veszi át a szót ismét Rudi bácsi — Másképpen nem tanulják meg az illemet az urukkal szemben.

— Te sem tudtad megtanítani a tiedet — veti közbe Csöpi.

— Későn kezdtem az erős kéz politikáját. Az volt a hiba.

— Hülyeség, Rudi bátyám! Az én feleségem egy hangos szó után elhagyna.

— Engeded, hogy parancsoljon? A fejedre, nőjön?

— O él otthon egész héten, mit avatkozzam a dolgába?

— Szóval, papucsférj vagy! Ilyen emberek miatt nyílik ki olyan kerekre az asszonyok szája! Mert egyik a másikat fölcukkolja, hogy ne fogadjanak szót az embereiknek!

Cérna lemondóan szól közbe:

— Szóval, ti sem tudtok semmi okosat mondani az én ügyemben.

— Dehogynem — válaszolja gyorsan Csöpi. — Még ma írsz egy levelet a feleségednek, amelyben bocsánatot kérsz tőle, hogy részeg voltál , nem tudtál parancsolni magadnak.

Rudi bácsi felcsattant:

— Csak nem alázkodsz meg egy fehérnép előtt? Egy sort se neki! És figyeld meg, ha hazamégy, milyen kedvesen fogad! De ha levelet írsz, hogy így angyalom, úgy galambom, mindjárt látja, hogy ő került felül! Aztán onnan többé el nem mozdítod, annyit mondhatok!

— Végül is Cérna dolga, mit tesz — áll fel Csöpi. — Én mindenesetre írnék, ha haraggal válnék el. — Na, gyerünk, szakik, mert mindjárt este lesz, és még a sörre valót sem keressük meg!

C

érna is szedelőzködik. Arra gondol, milyen messze van még a jövő hét vége. De a levélírást sem tudja teljésen tudata mélyére hajítani. A közelben nincs olyan bolt, ahol borítékot meg bélyeget vásárolhatna, meg egyébként is, hátha a Rudi bácsinak van igaza? Vagy a Csöpinek? Még jó lenne kettesben szót váltani vele. Ha lehet, ebédszünetig.

Elsőként ér a vaslétrához, onnan fürgén mászik le a kazánházba, mintha ezzel is siettetné az idő múlását.

Paál László

r

SOMOGYI NÉPLAP

Szerda, 1970. december 2.

5