Somogyi Néplap, 1970. november (26. évfolyam, 257-280. szám)
1970-11-24 / 275. szám
Sikeres premier Collos kispolgárok és polgári kisszerűségek VANNAK TÍPUSOK, melyek szinte végigkísértik a kor irodalmát. Ilyenfajta típussal az igazságszolgáltatáson is túltevő, a túlsó kontinens col- tos kispolgárával találkozunk már Jack Londonnál, érezzük Steinbeckriél, majd igazában Millernél. Igaz, ekkorra már nem keveset hallatnak magukról az életben, szenátori széktől kezdve titkos terrortársaságokig. Égetnek és akasztanak, a társadalom megérzett belső feszültségeit — a hatalom biztos tudatában — lángokban és vérben oldva, persze koránt- se-r megoldva. A másik típus meg az, akinek nem sikerült beletalálnia ebbe a coltos »becsületbe«, és szédülten utazgat az országban. Jack London még hobónak nevezi, manapság hippinek hívják inkább. Viszik és vállalják keresztként valós vagy vélt igazságukat, de a másik tábor tökéletesen tisztában van azzal, miért veszélyes emezek »ártatlansága«. Saroyan Halló, ki az? cí- ' mű egyfevonásosának embere is ilyen, szinte szimbolikus ti« pus. Jellemző és rokonszenves vonása — akarata. Hinni akarása a szépben, a Szerencsé« ben. Éppen ezért halála nem részvétlen esetlegesség, hanem nagyon is körülvéteti a szerző az emberi rézsvéttel. A lány is hasonlóképpen _ hétköznapi mártír, és az önmagával küszködő, bosszúálló férj is, a másik táborból. (Dánffy Sándor alakítása hitelesen tükrözi az igényes belső konfliktust.) A társadalmi mondanivalót hangsúlyozza mindvégig a rendező, Komor István, és a darab kaposvári premierjén az alapvető életérzéseket, a félelemérzést, a kezdődő és megtalált szerelmet, kitűnő rendezéssel húzza alá. Nagyon igé- nves Schweiz András hobo figurája, szinte kivetítette magából az igazi tragédiát, a tehetetlenséget. Azt. hogy tele van erővel meg akarattal, de mégis ott kell pusztulnia Texas állam Matador nevű helységének börtönében, a pat- kánklyukban, ahonnan, nincs hátsó kijárat szerelme számára sem. Pogány Judit azt a lányt játszotta, aki először találkozik valakivel, akit észrevesz, és aki észreveszi. Ezt a találkozást a fiatalság mindenségévé. az egyetlen nagy szerelemmé formálta, néha gyereklányosan tágra nyitott szemmel csodálkozva, vagy egy meleg hanggal simogatva a másikat. Utolsó mondanivalója tulajdonképpen nekrológ volt. magas hatásfokú színészi azonosulással. Az a lány volt, aki ' egy-egy véres diáktüntetés után az utcakövön térdel és vádol. Csakhogy a saroyani látomásban akasztanak is a börtön előtt. A BÖRTÖN szürkeségét, a tragédia depresszióját zaj és tarkabarka színpad oldotta fel egy rövidzárlaton keresztül. Schaffer Játék a sötétben című komédiája — nem túlzás — régi igényük a XX. századi színpadoknak. A játék, az ősi maszkos nevettetés hangulatának jórészt intuitív visszaidé- zése századunkba, most van rá bőven lehetőség. Ki lehet gúnyolni a londoni polgárság jelenét, koncenvióit, szexkultuszát, sznobságát és különcségeit. Jó egyfelvonásossá alakította a darabot Zsámbéki Gábor rendező. Szinte analitikus elemzést érdemelne néhány mozdulat, jelenetrészlet, vagy ahogv manapság mondanánk, néhány húzás. Mindenekelőtt a belső arány volt jó. A kétértelműségek szabadossága és pikantériája, a paródia, a találó típusok, és az, hogy ahol »halkultak« a mozdulatok, ott erősödött a dialógus. Bur- leszket és iróniát kevertek »jóízű« színpadi koktéllá. Ez az arány érződik a szereplők párhuzamán is. A műértő villanyszerelő néhai germán en- tellektüel — Papp István — és a milliomos — Somogyi Géza — egy-egy vonással nyújtották be névjegykártyájukat, teljes sikerrel. És a A megyében sok elismerést szerzett már ez a fiatal együttes. A művészeti bemutatókon is sikerük volt. Szerepeltek az ifjúsági park megnyitóján is. A tanítóképzősök örültek, hogy az együttes elfogadta meghívásukat, és bemutatta műsorát. Már az első szám — Come Back shake — kirobbanó sikert aratott. A műsor legjobb, legértékesebb része a Soha többé háborút című kompozíció volt. A táncmozdulatok s az arcjáték egysége az ember tiltakozását fejezi, ki a háború ellen. Az erőt, amellyel ellenállnak, és legyőzik a háborút. Ebben a számban kiemelkedő volt a szólótáncos Nagy Sándor produkciója. Az együttes többi műsorszáma — a Sárika, a Csavard fel a szőnyeget! — bizonyították, hogy a fiatalok „otthon vannak” a modern táncban, A bemutató után a képző úi pinceklubjában beszélgetek a táncosok és az intézet hallgatói. Ahogy Csíkvár József, az együttes vezetője elmondta, céljuk a folklór, a magyaros stílus modern feldolgozása. Ez a táncfajta nem azonos sem a néptánccal, sem a balettel, de mindegyiknek tarközéposztálybeli hölgy, valamint az ezredes, akik igen nagy és megérdemelt közönségsikert arattak — Mészáros Joli és Garay József. Legapróbb mozdulatuk is árulkodott a tökéletes karakterről. Jól sikerült a szerelmi háromszög. Schwetz András indulatos, kétbalkezes és ambiciózus, de mindvégig rokonszenves fiatalember, Hőgye Zsuzsa rövidzárlatot is szétrobbantó óriási energiájú, mó- resre oktatta a társaságot, de érezhettük, önmaga is mulat a figurán. És Szabó Ildikó, aki a szójátékban éreztette velünk a malackává kényeztetett úrilányt. Mozgása már kevésbé volt harsány. »TERMÉSZETÉTŐL« függően nem fért bele egyik párba sem a nőies szomszéd, Kardos Gábor, akinek mulatságos alakítása és sértődöttsége a darab komikumának egyik forrása volt. Jól illeszkedtek a darabhoz Gombár Judit ötletes jelmezei, a színpadképet pedig Székely László mesterien »zsúfolta«, nagy teret adva a gazdag, nevettető játéknak. Tröszt Tibor talmazza az elemeit. Az együttes egyébként heti két alkalommal tart próbát, amely jógagyakorlatokból, . dzsessz- balett és néptáncelemek tanulásából áll (és természetesen a régi számok ismétléséből, a az újak „gyúrásából”). A legizgalmasabb és a legnehezebb munka az új kompozíció kialakítása. Ennek sikere legtöbbször az első próbákon dől el. Ekkor derül ki, hogy az együttes tagjai mennyire értik meg a koreográfus elképzeléseit. s mennyire teszik magukévá a számot. A képzősöknek arra a kérdésére, hogy mi lesz előbb: a zene vagy a tánc, elmondták, hogy az egyik tulajdonképpen kiváltja a másikat. Az a gyakoribb eset, hogy elkészül egv kompozíció, és utána kezdenek hozzá zenét keresni Az együttes tagjai egészen fiatalok: diákok, üzemi dolgozók. Van köztük alapító tag is. és gyakori, hogv a leszerelt fiúk visszatérnek az együttesbe. Ismét bemutatóra készülnek. Ü.i kompozícióik az „Ifjúság 1970” és a „Somogyi szilánkok” című táncok. Simon Márta Már az első szám kirobbanó sikert aratott A FÉK moderntánc-együttese a tanítóképzőben Sz. Szpasszkij: iMilyen nevei adjunk a gyereknek ? Az ablakon túl egész nap idegtépőén dühöngött az északi szélvihar. Az üvöltve süvítő hangok betöltötték az egész Kuszakin-lákást. Az ablak üvege olyan pattogó zenebonát hallatott, mintha■ géppisztolysorozatok hasogatnák szilánkokra. A vihar elülte után beálló csendben hirtelen panaszos gyereksírás hallatszott. Mihail Kuszakin kikapcsolta a televíziót. A beálló csendet csak egy leeső tányér csörömpölése zavarta meg, amelyet Mása, Mihail felesége ejtett el mosogatás közben. De honnan a panaszos gyere ksírás? — Egész bizonyos, hogy nem kíséret. Hallucinálnék? — csodálkozott magában Mihail Kuszakin. — Isten bizony gyermeksírás! Vagy talán macskanyávogás? Nem, ez nem ahhoz hasonlít. Hirtelen mozdulattal kinyitotta a szomszéd szobába nyíló ajtót, és nem akart hinni a szemének. A díványon — keresztbe fektetve — egy világosrózsaszín plédbe csavart élőlény hevert. A pólya mélyéről hallatszott a szipogó sírás. — Mása! — kiáltotta Mihail Kuszakin rémülten. ' Felesége a konyhából berohant a szobába. A vállán átvetett törülközőkendő tábornoki sávként hatott. — Mi történt? — kérdezte megijedve. Mihail Kuszakln balkezének kisujjával félénk-tjedten bökött a pólyára. Mása gyors, szakértő mozdulattal bontotta ki a rózsaszínű takarót, és mosolyogva fordult a férje felé. — Semmi különös nem történt. Felébredtünk és enni kérünk. Ügy bizony! — Hogy-hogy felébredtünk? — nézett értetlenül a feleségére Mihail Kuszakin. — Felébredtünk, és ham- ham, szopikálni akarunk — ismételte a felesége. — Na, de hát... Ez meg micsoda? — Hogy-hogy micsoda? Mi van veled? — kérdezte élesen a felesége. — Még hogy mi ez? Hát a gyerekünk! — És honnan vetted? — Látod, látod... A tréfáid, mint mindig, most is rosszul sültek el. Mihail Kuszakin tudata lassan nyiladozni kezdett, amikor felesége immár karcsú derekára nézett. — Mása! Te már meg is... — kiáltott fel izgatott örömmel. — De mindezt ilyen váratlanul, ilyen gyorsan? De hát a szülő nők napokig fekszenek a szülőotthonban! Az asszony szomorkásán mosolygott. Paródiával kezdődött Szaval, zenét szerez, verset ír és fotózik Nehezen találtam meg, mindig máshol volt, mint ahol kerestem. Végül egy próbán sikerült elcsípnem, akkor is több részletben bonyolódott le a beszélgetés, mert mindig a szípadra szólították. Halmos Károly, a Mezőgazdasági Gépjavító Vállalat gyártástechnológiai szaktechnikusa, munkahelyén a KISZ- szervezet szervezőtitkára, a Fonómunkás Kisszínpad társadalmi elnöke állandó szereplője a műsoroknak; esetenként zeneszerző, verseket ír, fotózik. Férj és apa. Huszonnyolc éves, de kevesebbnek látszik. — Hogyan kezdődött? — Nem is tudom, olyan természetes számomra mindaz, amit csinálok. A véremben van. hogy tenni kell valamit. Hogy kell-e, amit mi csinálunk, például a színpad? Látogatják az előadásainkat, tehát kell. Ha csak egy ember jönne el megnézni bennünket, akkor is, érdemes volna, ha rneg egy sem, akkor különösen fontos lenne a munkánk. Ha nincs igény a művészetre, akkor meg kell teremteni ezt az igényt. — ön szaktechnikus. Hogy fér meg a munkája a humán beállítottságával? — Szeretem a rajztáblát, ott az ember a saját elképzeléseit valósítja meg. Szerszámszerkesztő vagyok, gépalkatrészeket rajzolok, és nincs két egyforma alkatrész. Nem mond ellent, inkább kiegészíti egymást a két dolog. Még időben is. Néha munka közben jut jut eszembe egy verssor vagy ötlet, amit a színpadon használni lehet, vagy este töröm a fejem valamilyen műszaki problémán. —'1 Kedvenc műfaja? — A paródia. Ezzel is kezdtem, először persze baráti körben. Szeretem a kabarét is. Nagyszerű érzés nevető embereket látni magunk körül. Verset ritkán mondok az utóbbi időben. Vannak az együttesben nálam sokkal jobb versmondók. A prózai szerepeket szeretem, és legszívesebben egy előadáson több figurát is játszom, mint például legutóbb a Csók című riportjátékban. — Fotózásra mikor jut ideje? — Ha az összes többit munkának tekintem, akkor a fotó csupán hobby számomra. Esténként, ha a tévében nincs jó műsor, bevonulok a kamrába, amelyet fotólabornak rendeztünk be, s akkor csinálok képeket. Otthoni dekorációs célokra, esetleg a színpadnak vagy a munkahelyem megrendelésére. — Meddig akarja mindezt csinálni? — Érzésem szerint a sírig, természetesen nem ugyanebben a formában, és nem is mindent. Már gondolkodtam rajta, hogy el kellene hagyni valamit, mert nő a kislányom, vele is többet kellene foglalkoznom. Nagyon nehéz dolog ez, mert a múlt vonz és kötelez. Az biztos: ha nem is szerepelek már, a színpaddal azért valamilyen formában tartani fogom a kapcsolatot. Ihárosi Ibolya Kálmáncsai gyerekek határt ismerem" „Ezt a Az igazgatóiban jóindulatúan korholtak: már maguk Is olyan eldugott helynek tartják Kálmáncsát. Tán tíz éve is van, hogy nem járt az iskolánkban újságíró. Pedig itt is tanulnak érdekes gyerekek. Mi szabadkoztunk: félreértik, nem hisszük az ellenkezőjét. Végül aztán az egyik pedagógus megjelent az ajtóban egy kislánnyal és egy kisfiúval. Beszélgetni kezdtünk, a gye rekek terveiről; a tanárok szurkolva figyelték a szavakat. — Hát persze, feküdtem én is. 'Mégpedig kilenc napig. Hát már azt is elfelejtetted, hogy éjjel hívtál taxit? Mihail Kuszakin homlokát veríték öntötte el. — Semmire sem emlékszem. De hisz én, én ... Másenyka! Másenyka, drágám! Hát megszületett a gyerekünk?! Gyerekünk van! Kisfiú vagy kislány? — Te jó isten! Természetesen kislány. Különben is, fiúnak nem adnak Mása nevet. — Tehát Másenyka! És miért nem tanácskoztad meg velem, hogy milyen nevet adjunk a gyereknek? Hisz valami közöm azért nekem is van hozzá! — Ha nem tudnád, tanácskoztunk. Én legalábbis odamentem hozzád, amikor a szobában ültél a fotelban, és megkérdeztem: Milyen nevet adjunk a kislánynak? — És én erre mit feleltem? — Le.sem véve a szemed a televízió-képernyőjéről azt ordítottad, hogy »Góóói;« Még fütyültél is hozzá. Reggelre ismét feltámadt a viharos, északkeleti szél. Fordította: Sigér Imre Kiss Katalint faggattuk először. Magabiztos lány, határozottan, világosan fogalmazott. — Óvónőnek készülök, nem is tudom mióta. Nagyon szeretem a gyerekeket. Nyaranként be szoktam menni az óvodába a dadának segíteni. — Ügy tudjuk, édesapád ebben az iskolában fejezte be esti tagozaton az általános Iskolát, utána elvégezte a mezőgazda- sági technikumot is. Példája nem hatott rád? — Ismerem én a mezőgazdaságot. Rengeteget segítek édesanyámnak. Kukoricát törni, répát szedni, etetni az állatokat. Nehogy azt tessék hinni, utálom, csak engem mindig a gyerekek vonzottak. Olyan nagyon óvónő akarok lenni. — Ebben a faluban becsülete van a mezőgazdasági munkának. Tudsz róla? — Igen. Mi is nagy házat vettünk. Sok falubeli marad a tsz-ben. Talán ezért is olyan magas a fizetés. Nem tudom. Meg az iskolában is azt halljuk: hivatásszeretet, meg kell becsülni a munkát, nemcsak a pénz a lényeg. Hát tetszik tudni, én azért is megyek óvónőnek. — Visszajössz Kálmáncsára? — Persze. Most vettünk házat is, sok munka van még vele, bútor is kell bele, de nagyon szép. Meg a kishúgom. Én szoktam megkérdezni a tanár nénit: »Hogy áll a kishúgom?« Minden jó itthon ... — Olvasni, szórakozni szoktál? — Keveset. Nem jut időm, pedig többet szeretnék. De megértem édesanyámat is. Majd a gimnáziumban. Ne tessék azt hinni, hogy nem tanulok jól. Egy óvónőnek szerintem sokat kell tudni, a húgom is állandóan kérdezget, hátha annyi gyerekkel kell majd lennem... Sasvári Jóskán is csak csodálkoztunk. Olyan szakszerűen beszélt, s olyan lelkesedéssel, hogy egy felnőttnek is dicséretére válna. — Az én édesapám is itt tanult, meg elvégezte a mező- gazdasági technikumot is. Nekünk ez az életcélunk. Van egy bátyám, már mezőgazdasági gépszerelő iskolába jár. Én is a gépekkel foglalkozom mindig szabad időmben. Ha hazajön a bátyám, előveszem a könyveit, és csak nézem, nézem. Az édesapám könyveiben a kapcsolási rajzokat bogoz- gatom. — Milyen gépeket ismersz már? — Traktorozni szoktam. Édesapám osztja el a munkagépeket. Annál sokat ott vagyok. Iskolába járok, utána szaladok haza tanulni és rohanás. hátha ott érek még egy gépet a földön vagy a javítóban. A kedvenc gépem az MT 50-es meg a Szuper 50-es. Mert sok új gép van az üzemegységben. — Mikor határoztad el, hogy gépszerelő leszel? — Otthon is ezt láttam, meg az iskolával többször is voltunk üzemlátogatáson. Elmondták a terveket, az egész életet, ami ott folyik. Tetszik ez nekem. 4,5-es tanuló va- •gyok, remélem fölvesznek. — Visszajössz Kálmáncsára dolgozni ? — Hát hová mennék? Mi itt hárman milyen jól kitalálhatnánk, hogyan lehet nagyobb teljesítményeket elérni. Éppen azon izgulok, hogy fel tudjanak venni, ha végzek. Már alig van hely, annyian tanultak , a faluból. Én Kálmáncsát szeretem, ezt a határt már ismerem is... Bán Zsuzsa SOMOGYI NÉPLAP Kedd, 1970. november 24. 13
