Somogyi Néplap, 1970. november (26. évfolyam, 257-280. szám)
1970-11-15 / 268. szám
Kongresszus efőtt Önállóság a tömegkultúra fejlesztéséért R égi világbeli parlamenti gyorsíróval beszélgettem. Egyebek között elmondta, hogy az ő idejében — a két háború között — nagyritkán volt csak országgyűlési téma a kultúra. Ez is eszembe jutott, amikor Petrovich Emil parlamenti felszólalását olvastam. Petrovich, akinek műveit jónéhány európai operaház színpadán megtapsolták, ezúttal képviselőtársai és egy szélesedő közvélemény előtt szerepelt sikerrel. Beszéde a közművelődés ügyeivel foglalkozók körében — de azon túl is — érdeklődést keltett, vitákat ébresztett Álláspontja szorosan kapcsolódik a hónapok óta tartó polémiához, amely kulturális életünk eredményeit és gyengéit próbálja fölmérni a legszélesebb nyilvánosság előtt — napi- és hetilapok hasábjain — a X. pártkongresszust előkészítő országos eszmecsere keretében. Mi az oka annak, hogy a kultúra ma országos polémia tárgya? A sok közül kiemelkedik az az összefüggés, amely művelődésről, művészetről, irodalomról folyó elmélkedéseinket a szocialista demokrácia átfogó eszmekörébe állítja, a szocializmus hatékonyabb építésének. problémáihoz kapcsolja. Érdemes, sőt szükséges a kulturális élet néhány vitakérdését ebben az összefüggésben is szemügyre venni. A szocialista demokrácia fejlődésének egyik lényeges mozzanata a hatáskörök, a döntési jogok decentralizálása. Az a folyamat, amely az elmúlt években mind a népgazdaság, mind pedig az állami élet, a tanácsi munka és a közigazgatás szférájában kibontakozott, a kulturális intézményeket, a kulturális irányítás rendszerét sem kerülte el. A párt- és állami vezetés immár csaknem egy évtizede- főleg elvi irányításra'szorítkozik. Részletproblémák eldöntése helyett a fejlődés arányainak meghatározásában, az átfogó, nagy kérdéseknek idejekorán való felvetésében és minél igényesebb megválaszolásában ismerte fel hivatását, hatékonyabb munkájának módszerét.. Ez a gyakorlatban bevált irányítási rendszer nem nélkülözheti a szakemberek aktivitását. Nem is arrój van szó tehát, hogy a mögöttünk maradt évtized lehetőséget biztosított a könyvkiadók, színházak, filmgyárak, képző- művészeti és egyéb forgalmazási vállalatok, művészeti szövetségek, irodalmi és művészeti folyóiratok önálló hatáskörének kialakításaira. Helyesebb azt mondani, hogy a vezetés erre épített: olyan gépezetet hozott működésbe, amelynek teljesítményei is az önállóság értelmezésétől és — még inkább — mindennapi alkalmazásától függnek. A kulturális politika alapelvei körül nincs vita. Ezekkel — a szocialista demokratizmus szemléletéből következő vállalati, társadalmi önállóság elvével is — mindenki egyetért Annál inkább megoszlanak a vélemények az így végzett munka eredményességéről. Köztudott, hogy a kulturális politika a nemzeti—társadalmi gondokra művészi erővel visszhangzó szocialista eszmeiségü alkotásokkal vállal azonosságot. Emellett — a múlt rossz tapasztalatain okulva, a fejlődés szerves folyamatosságát tiszteletben tartva — becsüli a demokratikus, humanista szellemű műveket, sőt a vitatható, de nem ellenséges munkák nyilvánosságát is biztosítja, ha valódi értékről, megismerésre méltó produkcióról van szó. Az a kérdés, milyen arányban jelentkezik a nyilvánosság előtt ez a három kategória. A bírálatok szóvá teszik, hogy a szocialista közvéleményhez közelebb álló alkotók és alkotások szerepe, súlya nagyobb lehetne. Nem ártana pontosabban meghatározni, mit támogat a kulturális intézmények rendszere: milyen müveket és irányzatokat tekint a magáénak. Erről ma csak általános elképzelések vannak, ami a mindennapi gyakorlatban sok zavart okoz. Jó volna, ha az alkotó műhelyek — kiadók, stúdiók, színházak stb. — tevékenységének elemzése kedvezőbb feltételeket biztosítana a demokratikus humanizmus és a szocialista művek számára. Es e téren jobban segítené őket a hivatásos kritika orientáló, értékrendet jelző tevékenysége. Van ennek a kérdésnek anyagi vonatkozása is. Annak ellenére, hogy a kultúra termékeit nem tekintjük árucikknek, ezen a sajátos területen is súlyt helyezünk a gazdasagosság érdekeire. Ezt az érdekvédelmet össze lehet hangolni a művészi érték megbecsülésével, kulturális és közművelődési céljaink következetesebb szolgálatával. Senki nem vitatja, hogy manapság könnyű üzletet csinálni selejtes áruval, giccsel, krimivel, ízléstelenséggel, — ’agyis olyan portékával, amelynek hagyományos piaca van. a z a vezető, aki a forint bűvöletében él, minden fejtöréstől megszabadíthatja önmagát és beosztottjait, ha erre épít. Ez is önállóság. A másik fajta — felelős — önállóság megkeresi és többnyire meg is találja az elvtelen eredmények nélküli rentabilitás útját-módját. Értékeikkel vonzó müveket kínál, és arról sem feledkezik meg, hogy a közönséget nemcsak kiszolgálni, hanem nevelni is hivatása. A kulturális műhelyek munkatársai, akárcsak a kritikusok: céhbehek. Olyan emberek, akiket tanulmányaik és élményeik, műveltségük és munkájuk átlag feletti fogékonysággal, tájékozottsággal vértez fel. Erre szükség van, de nem azért, hogy az élet és a művészet kérdéseit — tennivalóikat — kizárólag szubjektív módon, egyéni szemüvegen keresztül ítéljék meg. Á magas műveltség akkor termékeny, ha figyelme, gondoskodása segít az elmaradóknak. A kulturális műhelyek munkáját az elsők közöd minősíti az az eredmény, amelyet az olvasó, néző, fogyasztó rétegek megnyerése és kielégítése mér. Az önállóság arra való, hogy ezt a célt — amelynek tudatformáló, társadalmi, sőt gazdasági hatása a szocializmus teljes felépítését gyorsíthatja — késlekedés nélküli határozottsággal közelítsék. Ezt a célt — tapasztalatból tudjuk — elsősorban a mai ember külső és belső világának aktuális-közéleti igényű ábrázolása szolgálja. Elvekkel irányítani akkor lehet, ha az elkötelezett lektorok, rendezők, színház- és stúdióvezetők, a Televízió és a Rádió irányítói mindennapi munkájukban következetesen, — ha kell vitákat is vállalva — tudják realizálni ezeket az elveket. Ez nem megy úgy, hogy mindenki mindig népszerű marad. Nézeteltérések nélkül, az álláspontok nyílt, — ha kell éles — szembesítésé nélkül a kulturális területen sincs termékeny munKa. Az önállóság érvényesítése enél- kül csak kétes eredményekhez vezet, közhelyek és előítéletek, a legkönnyebb ellenállás zsákutcájába lök. A kényelmes, elvtelen magatartás is szerepet játszik abban, hogy a megengedhetőnél több a giccs, az ízlés- és gondolkodásrontó selejt. Vitára, állásfoglalásra, a kritika jóval nagyobb elvszerűségére, marxista igényességére volna szükség egy másik szférában is. Azokra a művekre gondolok, amelyek vitatható — gyakran problematikus — világnézeti jelentésükkel együtt érdemesek a fifelemre, a megismerésre. Az elmúlt években nem volt hiány vitát provokáló alkotásokban. Annál több gondot okozott, hogy polémia, meggyőző ellenérvek sorakoztassa helyett kritikatlan hozsánna fogadott és kísért néhány a marxista világnézet igényeitől idegen müvet. Vajon ez felel meg — mondjuk — a kritika Önállóságának? Megfelel — esetleg — a nem marxista kritika szemléletének, de vitathatatlanul ütközik a marxista mű- bírála* elkötelezettségével. E zzel kapcsolatban érdemes ismételni • nem elég az alapelvekkel egyetérteni, általánosságban helyeselni. Ha a meggyőződés nem jut egyes művek elemzésében, kihívó nézettorzulások korrekciójában határozottan kifejezésre, gyakorlatilag nagyon keveset ér. Dersi Tamás Bernáth Aurél 75 éves A művészt és az embert, Somogy szülöttét, Bernáth Aurélt köszöntjük, aki megyénkből indult ismeretlen távoli tájakra, — hódítani, s mint a századelő nagy művész nemzedékének kalandozó harcosa új, modem szemléletet, művészi látást és stílust hozott zsákmányként a Duna partjaihoz. Nem könnyű kor és nem egyszerű pálya emiék-, eszme- és érzésvilágát érlelte nemes aszúvá ez a hetvenöt év. Hosszú és nehéz út vezetett idáig a marcali jegenyesortól, mely egyszerre idézi a végtelen kékségbe foszló vándorút költői álmait, és a poros falvak hétköznapi ruszti- citását. És ,az akkor még macskaköves kisvárosi utcák, meg az egész magyar élet botladoztató, göröngyös csapásai, ahol megtörténtek az »első lépések a művészet felé...« Az aluszékony nemtörődömség mellett még közönyös is volt Kaposvár, ahol »még Szinnyei neve is alig jelentett többet, mint az angol királynak egy afrikai négeré«. De itt találta meg az élső pártfogókat, itt nyerte az első ösztönzést is, hogy szárnyra keljen uj szépségek felé. Életútjéról, — az igazmondó megfigyelő hűségével — ő maga számol be; festészetének művészi értékeit és jellemző vonásait régóta számon tartja a művészettörténet. A kor divatos stílusirányzataiban erőpróbaként, meg-megmártózott, exprész- szionizmusból és absztrakt kalandozásokból okulva új formát, színt, árnyalást ragadva el tőlük, lényegében Bernáth Aurél: Mariit mindvégig a nagybányai ter- mészetelvü festészet, az őszinteség és a lényegmegfogalmazás híve volt. Es például a nagybányai indításból kinövő sajátosan magyar posztimpresszionizmus is csak líraibbá és közvetlenebbé tette már a két világháború között elismert és becsült festészetét. A változó világ egymást váltó izmusai és művészi irányzatai között Bernáth Aurélnak szilárd erénye épp az örökké vajúdó művész- lelkiismeret forrongása, az újat alkotás hűsége. A megtagadott és megtartott művészi elvekkel így nőttek alkotásai a divatirányzatok fölé, és ő így maradt hű önmagához, az alkotó emberhez. A »kétfrontos harc« így adja műveinek a bensőséges harmóniát és színeinek a finom líraiságot. S mindezt nem befelé fordulva, a társadalomtól elhúzódva, hanem épp a kor szellemi-művészi harcai között. Bernáth Aurél alkotói célját a társadalmi, majd az egyetemes érzelemvilág ábrázolásában látja. Balatoni és pesti vagy Duna-parti tájképei, portréi és munkásmozgalmi ""tárgyú kompozíciói képzőművészetünknek muzeális értékű, immár klasszikus alkotásai. Mint főiskolai tanár fiatal tehetségek sokaságát nevelte; esztétikai írásai, életrajzi regényéi révén irodalmunk is számon tartja a Kossuth- és Munkácsy-díjas művészt. Társadalmi és emberi hivatástudata, elkötelezettsége révén a magyar művészek legjobbjai közt tiszteljük, fáradhatatlan alkotókedvét becsüljük, s e jeles évfordulón — szülőföldjéről — szeretettel köszöntjük őt. I televíziót sokan őszszetévesztik az atyaúristennel. Mint legfőb érvet, utolsó menedéket, á, segítség kiapadhatatlan forrását emlegetik — vagy kegyetlenül szidalmazzák. Pedig a televízió nem atyaúristen, csodákra nem képes, tehát. jogtalan — sőt oktalan — állandó szidalmazása. Nézzük, kik azok, akik a csodákat várják. Azok, akik azt szeretnék, ha a televízió máról-holnapra megváltoztatná az emberek gondolkodását, ízlését, elsősorban művészi igényeit. Ügy képzelik, hogy a tévének szünet nélkül remekműveket kellene sugároznia, meg olyan ismeretterjesztő, felvilágosító műsorokat, amelyek egyértelműen biztosítják a nézők tudásának gyarapodását, kultúrájának növekedését, gondolkodásának harcos társadalmi töltését. Akik ezt — illetve csak ézt — várják a televíziótól, azok többnyire kényelmes és rest emberek, akik sok-sok más munkát, törődést, türelmet szeretnének megtakarítani, és mindezt a tévé nyakába varrni. Arról pedig láthatóan megfeledkeznek, hogy az emberek gondolkodását nemcsak a tévé formálja, hanem sok és másféle tömegkommunikációs, tehát információkat közvetítő eszköz mellett, sőt azok előtt: mindennapi tapasztalaIgény és valóság Meditáció a televízióról — taik. Az, hogy mit csinálnak és mit tapasztalnak munkahelyükön, a közértben, a családjuk körében, a barátok között, a tanácstag fogadóóráján, és így tovább. A tévé és minden más tömegközlési eszköz hatása csak ezek után következik. S arról is megfeledkeznek a csodavárók, hogy az opera, a szimfonikus zene, Shakespeare drámája, klasszikus művészi érték ugyan — amit a mainál sokkal több emberrel kellene megismertetni —, de a köny- nyűzene sem fog soha kimenni a divatból. A twiszt lassan ismeretlen tánc lesz a tinédzserek körében, a beat- muzsika is könnyen megkopik, és eltűnik majd — ha megtette kötelességét —, de az ilyen típusú zene és tánc igénye ugyanolyan örökérvényűnek látszik, mint a valódi klasszikus művészi értékek. S kik azok, akik szidalmazzák a televíziót? Azok az új — néha régi T- készüléktulajdonosok, akik délután öttől a televízió híradójának második kiadásáig kizárólag kabarét, táncdal- öszeállítást, krimit szeretnének látni, hallani. S ehhez legfeljebb a focit,. négyévenként egy-egy olimpiát, esetleg egy jobban sikerült kimit- tud-féle vetélkedőt engednének hozzátenni. És szidják persze azok is, akik az előbb emlegetett csodákat várják, s azután azt tapasztalják, hogy a televízió nemcsak klasszikusokat ad és nemcsak magas szintű ismeretterjesztést végez, hanem krimit is sugároz, kabarét is közvetít; táncdalműsort is ad, focit is, meg vetélkedőt is. Ilyenkor szidják ° tévét, mert úgy vélik, nem feljesíti megfelelően népművelő feladatát. Dehát valóban teljesíti-e a televízió ezt a nagyon súlyos és valóban elsőrendű feladatot? Nem érheti már semmi gáncs, semmi szidalom, mert minden a legnagyobb rendben van? Nem ezt maguk a televíziósok sem állítják, hogy így van. Bár az igazság kedvéért hozzá kell tenni, hogy sok — főként nyugati — országnál összehasonlíthatatlanul jobban teljesíti a mi tévénk népművelő funkcióját. A legigényesebb műsorok közé tartoznak például a különböző tudományos előadások — Delta, Antenna, Integrál —, és színvonaluk eredményeként meglehetősen népszerűék is. Hol érheti a legtöbb vád a tévé házatáját? Éppen az »egyéb« műsorokban. Két szempontból. Az egyik: még mindig nem ritka, hogy rossz filmekkel, krimi- dömpinggel — elsősorban az ilyen produkciók mennyiségével — nem annyira a fejlődést, mint inkább a rossz igények újratermelését segítik elő. Ez azonban a ritkább eset. A másik: szórakoztató műsor kell — közte krimi is, táncdal is, kabaré is —, de nem nagyon szerencsés, ha ezek a kifejezetten szórakoztatónak szánt produkciók alacsony színvonalúak. Nem a műfajok azok, mert ebben nincs alacsonyabb- és maga- sabbrendű, hanem saját műfajukon belül, a saját maguk által vállalt feladathoz mérten gyengék. Nagyobb szűrés, magasabb kritikai mérce bizony nem ritkán elkelne a szórakoztató műfajban. (Nem azért, hogy kevesebb legyen bennük a szórakozás, éppen ellenkezőleg: hogy jobb legyen a szórakozás.) S ha a tévé népművelő feladatairól, lehetőségeiről beszéltünk, ma már nem lehet kikerülni, hogy arrói a .»fenyegető veszedelemről« ne ejtsünk szót, amely vészesen közeledik a tévé ege fölé. Ez pedig a második csatorna. Azént idéző jeles veszedelem ez, mert végül is a második műsor nagyobb választékot adhat; időben, percben, órákban mérhetően több művelődési, kulturálódási lehetőséget kínál az embereknek. Mégis, mi benne a veszedelem? — Az, hogy eddig nézte, nem nézte a néző: nem kapott mást, mint amit ezen az egy csatornán sugároztak. Ha kettő lesz, nyilván válogatni fog, arra a sávra tekeri a gombot, amelyiken inkább kedvére való műsort talál. Könnyen elképzelhető, hogy ha például egy Antenna jellegű tudományos .riportműsor és egy krimi közül lehet majd választani, akkor a nézők nagyobb része valószínűleg a krimit választja. S ha a televízió műsorszerkesztői ígérik is, hogy az ilyenféle párosítást elkerülik, végül is mindig két műsor lesz, s ez nem mindig szolgálja majd a jobb népművelést. Ez a jövő zenéje — és veszélye.'Jó lesz már előre gondolkodni róla, mert bizonyára nemcsak a televízió műsorszerkesztőinek és készítőinek kell a helyes arányokat megtalálni, de a népművelés valamennyi munkásának is segítenie kell majd abban, hogy a két műsor ne csökkentse, hanem inkább növelje a népművelő televízió hatékonyságát. Bernáth László SOMOGYI RBPIiAP 1am, mmw*V 15, fi V
