Somogyi Néplap, 1970. október (26. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-07 / 235. szám

Kongresszus előtt ÉLETSZÍNVONAL - Kien ÉS HA6YBAH Mondják, jól élünk. Állítják az ellenkezőjét is. Akárcsak azt, hogy egyenletesen növe­kedett az életszínvonal, meg azt, hogy nem emelkedett. Több a jövedelem? Nagyobbak az árak is! Ahány ember, any- nyiféle nézőpont. Hol az igaz­ság, ki állít valót? Hiszen aki egészen jól él, az is azt pana­szolja: szeretne, de nem tud még jobban élni... Mit mond­jon akkor az, aki valóban csak szerény körülmények kö­zött éli mindennapjait? Ahány ember, család, annyi »életszín­vonal«? Igen, ha a nagy egé­szet molekuláira bontjuk. Az egész, meg a rész is igaz kü- lön-külön. Együtt azonban a való. Mert az életszínvonal: viszonyítás. Hozzátett az élet A harmadik ötéves tervről szóló törvény IV. fejezete 29. paragrafusának (2) bekezdésé­ben ez áll: »A lakosság egy főre jutó reáljövedelme 14—16 százalékkal növekedjék. A pa­rasztság jövedelme — a me­zőgazdaság termelési eredmé­nyeire támaszkodva — az át­lagosnál valamivel nagyobb ütemben emelkedjék.« Az élet- színvonal: jövedelmek, életkö­rülmények bonyolult kölcsön­hatásának függvénye. Alakítá­sában része van a bérnek épp­úgy, mint az árpolitikának, a szociálpolitikának és így to­vább. Jövedelmünk is kétféle. A személyes rendelkezésű jö­vedelem forrása a munka. A meghatározott rendeltetésű jö­vedelem pedig — mint ami­lyen az ingyenes orvosi ellá­tás, a bölcsődében levő gyer­mek költségeinek állami fede­zete stb. — társadalmi jutta­tások formájában járul hozzá életszínvonalunkhoz. Tény: a törvény megfogal­mazta célhoz alaposan hozzá­tett az élet. A reáljövedelem a tervezett 14—16 százalékkal szemben 30—32 százalékkal nőtt az 1966—1970 közötti években, a reálbérek pedig 9— 10 százalék helyett 16—17 szá­zalékkal emelkedtek. A pa­rasztság személyes reáljöve­delme elérte a munkáso­két. Tehát minden rendben? Nagyban igen, hiszen az élet­színvonal-politika célkitűzései teljesülnek, összességében minden társadalmi réteg job­ban él. Kicsiben már nem ilyen egyértelmű a kép, s a társadalmi rétegek életszínvo- nal-emelkedése ellenére egyé­nileg nem mindenki él jobban, mint öt esztendeje. növekedés gondokkal A reáljövedelmek évi növe­kedési átlaga a második ötéves terv időszakában 1961—1965 között 3,7 százalék volt. 1966 —1969 között 6,2 százalék. A lakosság főbb jövedelmi for­rásokból származó pénzbevé­tele 1966-ban 98,1 milliárd fo­rintot tett ki, 1969-ben már 126,5 milliárdot. Tengernyi pénz. S hogy van, akinek fa- zéknyi, másnak csak bögrényi jut belőle? önmagában ez nem lenne baj, hiszen cél volt és maradt, hogy az életszínvonal elsősorban a munkával össze­függő differenciált reálbérek útján emelkedjék. A gond, a baj az, hogy ma még kevésbé van így. S ezért van a csalá­dok esetében, az egy főre jutó jövedelmet tekintve — szak­szerűen — »nagy szóródás«. Azaz: azonos jövedelem esetén is jól élhet a három tagú, s szerényen a hat tagú család. Vagy: a jobban kereső, de szö­vetkezeti lakásban lakó eszter­gályos életszínvonala mérsék­lődik, míg gyengébb képessé­gű, de olcsó állami bérlakást élvező társáé emelkedik... Furcsa? Igen. Ezért szükséges a munkával összefüggő jöve­delemnek nagyobb súlyt kap­nia az életszínvonal emelésé­ben. Gyors, ötletszerű felsorolás: a harmadik ötéves terv esz­tendeiben több ízben került sor bérrendezésre (textilipari éjszakai pótlék bevezetése, egészségügyiek bérének rende­zése stb.). Emelték az alacsony nyugdíjakat, ma ötven száza­lékkal több pénzt fizetnek ki nyugdíjra, mint a második öt­éves terv esztendeiben. Beve­zetésre került a 44 órás mun­kahét. Hétszázezer család él­vezi a fölemelt családi pótlé­kot. Megvalósult a gyermek- gondozási segély. A szocialista iparban foglalkoztatottak ha­vi átlagkeresete 1756 forint volt 1965-ben, s 1990 forint 1969-ben. Mindez része az élet- színvonalnak. A gondoknak is alkotóeleme. fl megítélés mércéje Jó dolog és nagy vívmány, hogy a lakosság 97 százaléka élvezi a társadalombiztosítást, s hogy a harmadik ötéves terv esztendeiben a nemzeti jöve­delem 12 százalékára rúgtak a társadalombiztosítási kiadá­sok. Az összes jövedelmek 75 százalékát teszik ki a munká­val összefüggő bevételek, s 25 százalékát a társadalmi jutta­tások. Ám a megítélés mér­céje torz. Az emberek döntő többsége természetesnek veszi e juttatásokat, s nem tekinti jövedelmének, életszínvonala részének! Ahogy a 2—3 száza­lékos reálbér-emelkedést sem, amint ezt a vizsgálatok igazol­ják. Ezért, bár 1957 óta egyet­len esztendő sem akadt, mely­ben ne emelkedtek volna a reálbérek, a családok nagy többsége csak a jelentős több­letet — új kereső, nagyobb prémium stb. — hajlandó nö­vekedési tényezőként elismer­ni. Azt pedig végképp nem, hogy a nemzeti jövedelemből nemcsak a fogyasztásra, ha­nem a felhalmozásra fordított hányad is az életszínvonal emelkedését szolgálja. Sokszor közvetlenül is, mint például a lakásépítés. (1966—1969 között évente átlagosan 62 ezer lakás épült.) Azaz: ma még az em­berek nagyobb része csupán fizetését, a forintot tekinti »életszínvonalnak«. Baj ez? Kibírható. Kevésbé, hogy a csupán forintokra redukált »életszínvonalat« a legtöbben elválasztják attól, amitől el­választhatatlan: a munkától, a termeléstől, a javak előállítá­sától. Holott csak a több mun­ka, a jobb termék fialhat buk­szát vastagító forintokat. Miben mérve? Végül is tehát miben lehet­ne, kellene mérni Nagyék, Kissék, Kovácsék, Szabóék életszínvonalát? Abban, hogy 1966—1969 között a nemzeti jövedelem évi átlagban hét százalékkal emelkedett, s ez a legmagasabb növekedési ütem modern történelmünk során? Abban, hogy 1965-ben 19 or­vos jutott tízezer lakosra, s 1969-ben 22? Vagy abban, hogy a harmadik ötéves terv évei­ben a kiskereskedelmi forga­lom esztendőnként átlagosan 8 százalékkal, ezen belül az iparcikkeké 9,2 százalékkal emelkedett? 1965-ben egy la­kos 97 kg-ot íogyaasztott tej­ből és tejtermékből, 1989-ben 111 kg-ot. Tojásból 188 helyett 218 darabot. Gyümölcsből 52,8 kg-ról 68,9 kg-ra nőtt a fo­gyasztás egy főre számítva. Babkávéból 69 dkg-ról 1,20 kg- ra. Nézzük meg, mi készült nekik a gyárakban? 1965-ben 103 ezer, 1969-ben 214 ezer villamos hűtőszekrény például, írjuk föl, mit látunk konyhá­jukban, szobájukban? 1965-ben ezer lakosra 114 mosógép ju­tott, 1969-ben 158. Hűtőszek­rényből 25, illetve 80. Tv-ből 82, illetve 155. S még a sze­mélygépkocsi is. 1965-ben ezer lakosra tíz autó jutott, 1969- ben 19. Tehát? Döntse el mindenki maga, alaposan, tárgyilagosan föl­mérve, jobban él-e, mint öt éve. A nagy többség csakis igennel felelhet. S hogy ehhez az igenhez még egy támaszt adjunk: 1950-ben mindössze 300 millió forint volt a taka­rékban. 1965-ben 20,4 milliárd. S 1969-ben 35,1 milliárd forint. M. O. Megyénkbe érkezett a Tanácsköztársaság MÁSODIK ALKALOMMAL érkezett megyénkbe a Ta­nácsköztársaság harcaiban oly nagy szerepet játszott XII. páncélvonat. Szeptember 4-én, a délelőtti órákban lépte át a megyehatárt, és érkezett Baranya megyéből az első so­mogyi állomásra, Szentba- lázsra. A falu vezetői, úttö­rői és KISZ-fiataljai fogad­ták ünnepélyesen, majd Szik­lai Béla megyei úttörőtitkár vette át jelképesen Elek Lászlótól, a Baranya megyei úttörőtitkártól a vonatot. A szerelvény innen a taszári fiatalokhoz érkezett Tegnap reggel Kaposváron, a pályaudvar peronján két­száz úttörő, kisdobos, ifjú­gárdista fogadta virágesővel a taszári úttörőkkel együtt érkező vonatot. A hangos lö­völdözés, a fegyverek torko- lattüze egy pillanatra az 1919- es harci légkört érzékeltette. A város úttörői nevében Sándor Mária úttörőtitkár vette át a páncélvonatot, majd Balázs Nándor, a városi KISZ-bizottság titkára mon­dott ünnepi beszédet. — Történelmünk legszebb, legdicsőbb napjai voltak a Tanácsköztársaság harcai. Ha visszaforgatjuk az idő kere­két, az 1919-es hősi korszak nagy állomásai között előke­lő helyen találjuk Somogy megyét, a »fővárosnál is vörö­sebb Kaposvárt.« Somogyot tartották a diktatúra legbiz­tosabb megyéjének, sajnos itt szedte legtöbb áldozatát a fe­hérterror. A somogyi fiatalok jól ismerik a Tanácsköztársa­ság 133 napjának eseményeit, és jelentőségét, s minden év szeptemberében kegyelettel emlékeznek Latinca Sándor és harcostársai mártírhalálára. A Magyar Tanácsköztársa­ság kikiáltásának fél évszáza­dos évfordulójára széles kö­rű társadalmi összefogással elkészült az 1919-es magyar Vörös Hadsereg harcaiban részt vett, és a hadművele­tekben nagy szerepet játszott XII. számú páncélvonat. 1969. március 22-én bocsá­tották országos útjára, hogy a ma ifjúsága az eredetinek pontos és korhű másaként méltó emléket állítson a Ta­nácsköztársaság hősiesen har­coló katonáinak — fejezte be beszédét Balázs Nándor. Ezután a páncélvonat pa­rancsnoka elmondta a vonat fogadására megjelent pajtá­soknak és az egybegyűlt fel­nőtteknek a vonat történetét, harcait, azután engedélyt adott a vonat és a kiállítás megtekintséére. A fiatalok először megnéz­ték a páncélvonat berendezé­seit, a lőrések mellett felál­lított gépfegyvereket, s a kor­hű öltözetben mellette térdelő vöröskatonákat. A másik ki­állítási kocsiban tablókon és fényképeken a Tanácsköztár­saság harcait, fegyvereit és vezetőinek fényképeit tekint­hetik meg a látogatók. Új­donságképpen bemutatják a mai madem haditechnika, a légi és a szárazföldi hadsereg korszerű fegyvereit, s a ma­gyar néphadsereg negyedszá­zados fejlődését. A PANCÉLVONAT három napig tartózkodik a városban, utána a megye déli részébe Barcsra indul. Gy. L. Orsózóüzemet avattak Böhönyén nek. Az új létesítmény a vá­ros és a falu, az ipari dolgo­zó és a mezőgazdasági mun­kás szimbolikus kézfogása — hangsúlyozta Végh Józsefné, és szocialista megőrzésre, eredményes munkálkodásra átadta a gépeket a böhönyei- eknek. Szabó Kálmán, a Szabadság Tsz elnöke beszédében vá­zolta az új melléküzem meg­születésének útját. A szövet­kezet vezetősége úgy érezte, hogy a fiataloknak a község­ben kell munkalehetőséget biztosítani. A rövid üzemel­tetés is bizonyította, hogy a böhönyeiek, valamint a más falvakból bejárók megsze­rették a munkát. Befejezésképpen Végh Jó­zsefné és Róna Imre jutal­makat adott át a betanítás­ban és az építésben kiváló munkát végzett dolgozóknak. L. L. A fiatal nők helyzetéről tanácskozott a megyei KISZ-bizottság Ülést tartott tegnap délelőtt a megyei KISZ-bizottság. Töb­bek között megtárgyalta a fia­tal nők helyzetét, problémáit, és a KISZ-ben végzett mun­kájukat. Az elnökségben he­lyet foglalt Bíró Gyula, a me­gyei párt-vb tagja, a megyei pártbizottság titkára, Kőhalmi Ferenc, a KISZ központi bi­zottságának munkatársa, vala­mint Gombos Gáborné, a me­gyei pártbizottság nőfelelőse. Varga Teréz, a megyei KISZ-bizottság titkára hang­súlyozta: — A Központi Bi­zottság februári határozata ar­ra kötelez bennünket, hogy megfelelően foglalkozzunk a nőpolitikái kérdésekkel, ele­mezzük annak jelenlegi hely­zetét, dolgozzuk ki elképzelé- \ ____________________________ S zabó Kálmán elnöknek oklevelet nyújtott át Végh Jőzsef- né, a Pamutfonő-ipari Vállalat vezérigazgatója. Ünnepségre jöttek össze tegnap azok, akik legtöbbet fáradoztak a böhönyei orsó­üzem létrehozásán. A vendé­gek megtekintették az új lé­tesítményt, a Szabadság Ter­melőszövetkezet melléküzemé­ben, ahol százharminc dolgo­zót — többségükben lányo­kat, asszonyokat — foglalkoz­tatnak. Egy részük tagja, más részük alkalmazottja a szö­vetkezetnek. Öt gépen három műszakban dolgoznak. Az épület, melyben az üzem he­lyet kapott, régi ugyan, de át­alakított formájában minden igényt kielégít. Hideg-meleg víz folyik a zuhanyzórózsák­ból, a raktárhelyiségek tága­sak, a munkaterem kellemes légkörű. A napi teljesítmény jelenleg tíz és fél tonna. A női dolgozók egy részét a Pa­mutfonó-ipari Vállalat Ka­posvári Gyárában tanították be. A nyersanyagot is Ka­posvárról kapják. A bensőséges kis ünnepsé­gen először Róna Imre, a Pa- mutfonó-ipari Vállalat Ka­posvári Gyárának igazgatója köszöntötte az egybegyűlteket, majd Végh Józsefné vezér- igazgató emelkedett szólásra. Röviden értékelte a látotta­kat. Elmondta, hogy míg a fővárosi és a vidéki nagyvá­rosok üzemei munkaerőhi­ánnyal küzdenek, addig a köz­ségek egyre gyakrabban igénylik azt, hogy ipari üze­mek náluk települjenek le. A böhönyei orsózó kollek­tíváját érettnek ítélte a fel­adatok maradéktalan elvég­zésére. A kezdeti eredmények biztatóak, s még többet ígér-üt gép üzemel már. seinket a fiatal nők helyzeté­nek javítására. A megyebizottsági ülésen ar­ra kerestek választ, mit te­kinthet a legfontosabb felada­tának a KISZ a lányok és fiatalasszonyok körében. Az ifjúságpolitikai határozat kimondta, hogy az ifjúság ne­velése egész társadalmunk ugye. Törekedni kell a nők életkörülményeinek javítására, és érvényesülésük elősegítésé­re. Foglalkozni kell a lányok és fiatalasszonyok iskolázta­tásával, szociális, kulturális és családi helyzetével, valamint politikai és közéleti aktivitá­sával. Biztosítani kell a nők poli­tikai és közjogi egyenjogúsá­gát, s le kell küzdeni a jelen­leg még meglevő konzervatív nézeteket, a helytelen szemlé­letet a férfiak és a nők viszo­nyában. A lányok részvétele a poli­tikai munkában kielégítőnek tekinthető, ifjúsági szövetsé­günk azonban nem tud eljutni a nők minden rétegéhez. Ilye­nek például az ingázók és a munkásszállásokon lakók. Ré- / gi probléma, hogy a fiatal lá­nyok nagy része, miután férj­hez megy, abbahagyja a KISZ- munkát. Probléma, hogy a KISZ-vezetésben a lányok ará­nya nagyon kicsi, holott a tagság fele lány. A vitában elmondták többek között a Pamutfonó-ipari Vál­lalat Kaposvári Gyárában dol­gozó asszonyok problémáját, a három műszak okozta gondo­kat. A bölcsődék és az óvo­dák mai helyzetéről, az óvónő­hiányról, valamint az óvodás korban levő gyerekek foglal­koztatásáról is szó esett. A KISZ-re felelősségteljes feladat hárul a nők teljes egyenjogúságáért vívott küz­delemben és érdekeik védel­mében — állapította meg a megyei KISZ-bizottság az ülés végöl. SOMOGYI NÉP LA I Szerda, 1970. október 7.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom