Somogyi Néplap, 1970. október (26. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-04 / 233. szám
0 é I is elmúlt mire Klára kiszabadult a kórházból. Persze, ha a nővér nerr lett volna olyan buzgó, so!; kai előbb végzett volna. ‘ Kellett volna adni neki valamit, biztos várta. De Klára még mindig trem tudta meg tanulni, hogyan kell elegánsan lekenyerezni valakit. Jó — gondolta —, aki kapja a borravalót, valószínűleg nem érzi magát sértve. De én sértve érezném magamat, ha valaki a kezembe nyomna egy húszast, miután — vagy mielőtt — a gyereke ötösre felel történelemből. És vágj’ háromszázat az érettségi bizonyítványért. Pedig annyit az is megér, mint egy közönséges vakbélműtét. A fizetéséből egy orvos sem vesz lakást, autót, s nem tart cselédet. Pardon, háztartási alkalmazottat. De mindegy. Hanem egy szobában lakik gyerekestől, mint én. Reggel hatkor felkel, rohan a gyerekkel a bölcsődébe, utána bevásárol, bedobja az ágyat, s féllábbal a busz lépcsőjén egy órát utazik a kórházig. Este ugyanannyit vissza; aztán elmegy a gyerekért, megfürdeti, megeteti, megvacsorázik. Este nyolc óra, és még nem mosott, nem takarított, nem varrta fel a leszakadt gombokat, nem vasalta ki a férje nadrágját, a saját szoknyájáról nem is beszélve. Préselő- dik a buszon, és ha a műtét közben a keze remeg a fáradságtól, mi lesz? Kiss Zoli egy tályogot akart felnyitni, s előtte nem próbálta ki, se meg nem kérdezte, hogy nem novocain-érzé- keny-e a beteg. A keze közt halt meg, ahogy az injekciót beadta. Huszonnyolc éves asszony, két gyereke volt. Persze Zoli azonnal vizsgálatot kért maga ellen. És fel is mentették: nem volt hibás, mert ilyen fokú érzékenység rendkívül ritka, a műtét meg sürgős volt Én meg legfeljebb rossz órát tartok, de hát az nem számít különösebben. Bár ki tudja? Ha nem számít, akkor minek egyáltalán tanítani? Hogy megcsetdesedik a fák közt a lármái A széles járda bal oldalán, egymástól egyenlő távolságra,; "fekete-sárga padok. A járdán táncoló fényfoltok. Tulajdonképpen lent maradhatnék, Péter fél háromkor eszik legközelebb. Úgyis keveset viszem levegőre. És amint a kocsiból kiszedem, rögtön felébred. Itt meg nyugodtan aludna még legalább egy órát. Jó, hogy megszoptattam a kórházban. Elég nehezen, igaz, mert nem számítottam rá, hogy reggel nyolctól nem érek haza a féltizenegyes szoptatásra. És ráadásul ebben a ruhában. A legtöbb hő persze a nyílt utcán is kigombolja a blúzát nyugodtan, ha eljön a szoptatás ideje. Még a Zoli felesége is, pedig az papnak a lánya. De én azért inkább nem. Az irodában, az íróasztalon tette tisztába a gyereket, persze az adminisztrátornők is megcsodálták a pólyát. Már a pólyában is flancolunk, mi? De ez a pólya tényleg szép. és egyúttal egy családi tradíció kezdete. Vagy folytatása? Anyja varrta első unokájának, pontosan olyanra, amilyenben nagy Pétert keresztelték, s amit neki is a nagyanyja varrt. A halálos ágyán, szegény. Szegény Péter, hogy tűrte, mikor a gipszmintát csinálták! És most itt alszik gyönyörűen. Gyönyörű gyerek, a jobb lába meg sínben. Pólyában nem látszik, legalább nem sajnálkoznak rajta. Szinte hallotta, hogy sápítozna a házmesterné, ha tudná, hogy ez a gyönyörű piciri, ez az ennivaló kis falat, szegénykém, na persze, majd elmúlik: amikor Kőbányán laktunk, tetszik tudni, ott is a szomszédban volt egy ilyen gyerek, de az kislány volt, persze mindegy; hát nem vették idejében észre, aztán csak várták, várták, hogy mikor kezd járni, és nem tudott járni persze szegényke, már másfél éves volt, amikor sínbe tették a lábát neki; most első osztályos, alig lehet észrevenni, hogy biccent, és egy gondolatnyival vékonyabb az Varrónő Sztankő Judit festőművésznő a budapesti Csók István Galériában mutatta be három évi termésének javát. Változatos témájú alkotásait merész szín kezelés, lendületes ecsetvoná- sok és erőteljes komponálásmód jellemzi, szép példája ennek a fenti kompozíció. Tanulékony gyerekek Hí férfiak a lába; de egyébként egy stramm kislány. Istenem, mi ez? Hülye réminek. Pétert két orvos látta j.ymás után. Az egyik azt nondta, masszírozzam a bokáját naponta háromszor- négyszer, a másik tettetett rá egy sínt, de az is azt mondta, hogy nem veszélyes, és bőven kinövi, mire járni fog. Mire járni fog! Elszorult a torka. Mikor Péternek megmutatta este a gyerek lábát, ő is teljesen kiborult. Szidta a szülészt, amiért nem vette észre, vagy csak nem szólt. Ezer forintért pedig megnézhette volna a gyereket rendesen, a nyavalya törje ki! És tudod, mibe fog ez kerülni? Tízezer forint minimum. Hurcolhatod gyógytornára, masszázsra, mit tudom én. És kérdés, hogy rendbe jön-e egyáltalán! Kérdés. Istenem, csak azt a tízezer fonintot ne mondta volna Péter! A fene egye meg a tízezer forintot, amikor a gyerekem lábáról van szó! Igaz, hogy Péter se azt sajnálta, másrészt tényleg nem olyan könnyű tízezer forintot leakasztani. Most van a takarékban húsz, de hát az még mindig kevés. És ha sikerül is rendesen elcserélni a lakást, nincs semmi bútorunk. Egy reka- mié, egy íróasztal, három szék meg a könyvespolcok. Aludni, azt nagyon tud Péter. Két keze a feje mellett, fejét egy picit balra fordítja, és szuszog. Nem is szuszog, csak szívja az édes levegőt, mint a tejet. És milyen jósza- gú! Mint a tej! Kár, hogy nem hozott magával olvasnivalót. De hát ki gondolta, hogy itt fog ülni. És különben is, a Dante-dísz- kiadást hülyeség lett volna cipelni, elég a gyerek. Egész elpilledt a melegtől, még így árnyékban is. Talán Péternek is elég már a jóból. Az út hajlatában cigányasz- szony tűnt fel. Pláne el kellene menni. A cigányasszony hátán, kendőbe kötve, rajkó. Legalább másfél éves, kis szutykos. De gyönyörű. És biztos kutyabaja, pedig az anyja életében nem főzte ki a pelenkáját, se az edényét, a mellét se mosogatja bórvízzel szoptatás előtt meg után. A cigányasszony két páddal odébb megállt. A fiatal, szemüveges férfi, gyerekkocsival az is, bosszúsan kinézett az újságjából, s nyilván elküldte valahová, mert rrjost erre tart. Terhes is. Nagyon goromba azért nem lehetett a pasas, hiszen nem hallatszott idáig. Milyen fehér ez a cigányasszony. Azt mondják, sok köztük a tüdőbajos. Nem is csoda. — Kezitcsókolom, nagyságos asszony! Jaj, de drága, gvönyörű gyermek. Fiú, ugye? Áldja meg a jóisten, ne érje soha semmi rossz betegség, hideglelés, csúz, fülfolyás; görcs ne húzza, láz ne bántsa, őrizze meg a Szűz- márja! Klára önkéntelenül a pénz- tárája után kotorászott, de szemét le nem vette a cigányasszonyról. Az is egyszerre tartotta szemmel az asszonyt és a gyereket. — Megmondhatom a jöven- dőjit, édes nagyságám? Na, adja ide azt a szép kis kézit, nem azt: a jobbot —' mondta, miközben eltüntette a kétforintost a szoknyája ráncai között. — Köszönöm szépen, a pénzt nem azért adtam. Nem kérek semmi jóslást! — Klára feszélyezve nézte az asszony előredomborodó hasát. Legalább hatodik hónapos. Mi az a két forint! Csak menne már el! — Látom én, kezitcsókolom, hogy jószívű a nagysága, nem nézi le a szegény embert. Tetszik látni, tiszta rongy rajtam a blúz. Tessék adni még egypár forintot, egy kombi- nétot akarok venni! Ha bemegyek a kórházba, legalább egy rendes kombinétom legyen, amibe feküdjek. Elmész onnat, te mocskos, ösz- szepiszkítanád azt a gyönyörű gyermeket te! — mordult egy tizenkét éves forma cigányleánykára, aki közben valahonnan előtermett, s egyből Péter kocsiját vette célba. Az visszafeleselt valamit, de csak elkotródott. Mezítláb az is. Hajában sárga szalag, valami éktelen fényes rózsás szoknya rajta. Hol veszik ezek ezeket a rikító rongyokat? Hol árulnak, hol gyártanak ilyet? És miért? Iskolába nyilván ez sem jár. Nincs mindenütt cigánymennyország. Anyósa írta nemrég Péter régi franciatanárnőjéről, hogy most »a cigánymennyországban gu- vernánt-“. Kedves nő lehet. Igaz, biztos nem a saját jó-, szántából ment napközis tanárnak egy kültelki iskola cigányosztályába, de ott van. és szereti a gyerekeket. Sok ilyen kéne. — Hányadik gyerek jön? — A hatodik, csókolom, a hatodik. Három fiam van meg két leányom. Ez a legkisebb itt, ni — bökött hátra. — Na, tegyen egy kis aprópénzt a markába, nagyságám, nem veszem el, csak tartsa a saját kéziben, úgy! Isten áldja, aki odatette, százannyija legyen helyette. Tegyen még rá, csókolom! Klára bosszúsan odatett még egypár forintot. — Ne aprót, csókolom, papírral kell betakarni! Na, ne ijedjen meg, nem veszem el, csak tegye oda nyugodtan, ne sajnálja! Klára kelletlenül kotorászott a pénztárcájában, próbálta úgy tartani, hogy a cigányasszony ne lásson bele. Csupa- százas, tegnap kapott Péter fizetést, még a lakbér is itt van. Na, végre, legalább egy ötvenes. Azt mondta, hogy nem veszi el, különben is, egyszerűen nem fogja odaadni, az aprót hadd vigye. Csak nem fogja elvenni, hiszen már a pénztárcát is kikaphatta volna a kezéből, ha akarta volna. — Ügy, csókolom, betakarjuk az aprót a naggyal, adjon isten kétmarokkal, ha nem sajnálja, ne legyen kára; aki sajnálja, hasznát ne lássa; ha nem sajnálja, bánat ne érje, gyász ne tépje, maradjon élve minden családja, jó egészségben, mindig erőben, minden időben! Már el is tüntette a pénzt. — A nyavalya törje ki — gondolta Klára —, én nem keresek annyit egy nap alatt. De hát, ha sajnálom... A gyerek felsírt. A szemüveges összehajtotta az újságját, a távolodó cigányasszony után nézett, aztán Klárára. Elmosolyodott. — Dögölj meg, ha te olyan okos vagy! — sziszegte magában Klára, és elindult a kocsival hazafelé. A nyolc éves Peti vagy másfél órás késéssel tért haza az iskolából. Anyja izgatottan leste az ablakból. Szerencsére a második emeleten laknak, így a viszontlátás örömét le tudta győzni, mire a meglehetősen tépett, de — hál isten! — ép gyermek fölért a lakásba. — Hát te hol csavarogtál? — támadt rá szigorúan. — Osztályértekezletünk volt — válaszolt Peti szemrebbenés nélkül. — No ne mondd! — Hidd el, ha mondom. — Ha nem mondod meg őszintén, hol voltál, megmondták apukának. Peti konokul hallgatott, édesanyja pedig beváltotta fenyegetését, és panaszt tett a család fejénél. Az apa szép szóval kezdte faggatni a fiát, majd elvesztette türelmétx s már emelte a kezét. Az utolsó pilanatban azonban meggondolta: tesz még egy kísérletet. — Na! — kacsintott fiára cinkosan. — Beszéljünk mint férfi férfival! Valid be nekem, hol voltál délután! — Miért? — néz apja szemébe a férfivá előléptetett Peti. — Te be szoktad vallani, hol voltál, amikor hazajössz <*az értekezletről?« A szemtelen kölyök Párbeszéd anya és tizenöt éves forma fia között: — Anyuka, holnap hadd maradjak itthon! — Szó sem lehet róla. — De igazán! Számtan do- lit írunk, és gőzöm sincs hozzá. — Akkor sem! Nem tűröm, hogy lógjál az iskolából. — A múltkor te is lógtál a hivatalból. — Én nem lógtam, én táppénzen voltam. — Ha fizetnek érte, akkor lehet? — Szemtelen kölyök! Fogadalom Az előzményeket nem tudom. Abban a drámai pillanatban értem a tett színhelyére, amikor a négy év körüli kisfiú fuldokolva zokogott, anyukája pedig eléje guggolva törülgette könnyeit, és nevelő célzattal beszélt hozzá. — Ígérd meg, hogy nem fogsz többé hazudni! — Ne-e-em... fogsz — nyögte ki könnyeit nyelve a kisfiú. — Soha többé? — So-ha ... többé ... — préselte magából a szót a kisfiú. — De soha, soha többé? — próbált fenyegető ujja kíséretében szent fogadalmat kicsikarni az anya. — Soha, soha többé — szól most már könnytelenül a kisfiú, majd nagy komolyan hozzáteszi: — Csak, ha majd nagy leszek. Sólyom László KIÁLLÍTÁSON Rácz Edit szobra. (Selmeczi Tóth János felvétele.) Devecseri Gábor: FAÓRIÁS Egyik felem az elmúlásé, amely bennem volt akkor is, mikor csak kihajtottam, mikor még csak apró zöld Keljfeljancsija voltam a földnek, Keljfeljancsi, kit eső, zápor, vihar vert volna le, nyomott volna vissza a repedésbe, a barna föld repedésébe, min keresztül fejem kidugtam, nyomott volna vissza, de én mindig csak föl, föl, fölegyenesedtem s nőttem. Eső nyomott le és növesztett, zápor sürgette azt, hogy újra ne legyek, és táplált. Vihar edzett. Rovátkáimat, törzsem párhuzamos, párhuzamosan kanyargó, egymással társalkodó s olykor-olykor hosszabb időre — mint Bábel-torony lépcsőházának kanyaraiban folytatott beszélgetéskor indokolt is — megállapodó rovátkáimat, mik végletesen egyénivé avatják törzsem képét, olyannyira, mint a ti ujjlenyomataitok képe, e rovátkáimat nyolc századéve olvasgatják folyton. Nőnek és sokasodnak. Folytathatod olvasásukat — mindig ugyanazt és egyre határozottabban olvashatod ki belőlük, azt, hogy az idő (nyugodj meg, ha rámtekintsz-, valóban megnyugodhatsz) nemcsak múlik, hanem arra is való, hogy múljék. Egyetlen zeneszámot nem tudnál az elmúlás segítsége nélkül végigélvezni, hát még az életet! Csonka vagyok. Csonkaságomban teljes. Viselem azt, ami letört rólam és most már mindörökké felettem tündököl. Tóth Éva: RÁOLVASÁS 8 SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1910. nhltbcr 4.
