Somogyi Néplap, 1970. október (26. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-16 / 243. szám
\ A népdal reneszánsza A népművészeti hét keretében tegnap tartották az utolsó tudományos tanácskozást, melyen a részvevők a Röpülj, páva televíziós népdalvetélkedő tapasztalatairól beszélgettek. A Röpülj, páva országosan is hódító utat járt be. Mindenképpen méltó tehát, hogy tudományos ülésszaknak is témája volt. A részvevők beszéltek a vetélkedő küldetéséről, jó és rossz tapasztalatairól, és nagyjából megegyeztek abban, hogy a vetélkedő óta eltelt időszakban a népdal reneszánszát éli Magyarországon. No persze a megújhodást dicsérő szavak mellett volt kritika is bőven, de mindegyik segítő szándékú. Azt mondták például, hogy úgy kellett ez a vetélkedő, mint kiszikkadt földnek a májusi eső. Az a véleményünk, hogy a Röpülj, páváig terjedő időszakban nem volt egészen kiszikkadt föld a népdal ügye, és hosszú éveken át azért a rádió is tett érte egyet és mást. S bizony a Nyílik a rózsa bármilyen hasznos tanulságokkal szolgált a televíziónak a Röpülj, pávához, azért mégiscsak a nótás műsorok summája volt. Az viszont igaz, és a vetélkedő bebizonyította. hogy nemcsak a nóta kell a nézőknek! Sőt. Érdekes tapasztalat, hogy mintegy másfél perces rövid eszmefuttatás után sok Százdolláros szabadságon Elfogott a honvágy Esős nap Innsbruckban — Kánikula Grácban Végre Szentgotthárd B>roagÓS, esőre hajló Időben indultam el Münchenből. s miután a velem egy fülkében utazó négy idős hölgy összes csomagját felraktam a csomagtartóba, el is ültettek az ablak mellől mondván: magának a túlsó oldalt kell figyelnie, az is szép. Az eső hamarosan rákezdett, s Innsbruckig meg sem állt. Alig másfél óra alatt ott voltunk. Az állomáson ismét találkoztam a szerencsével — mint utam során már annyiszor —: tízperces várakozás után indult a városnéző autóbusz, mely 24 schil- lingért körbevisz a városban. Bevallom, hogy a magyarázatból igen keveset értettem, már csak azért is, mert az írott és az általam beszélt némethez igen keveset hasonlított, a fülem pedig még tele volt a bajornémet hangsúlyaival. A hegyek lábánál fekvő város még így, a szemerkélő esőben és a ködlepte csúcsokkal is lenyűgöző látvány volt. Kimentünk az olimpiai faluig, miközben elmondták, nogy évente tíz- és tízezrek töltik itt szabadságukat, síelnek, korcsolyáznak — és napoznak! Innsbruck sem olcsó város, az árucikkek legalább tíz- húsz százalékkal drágábbak, mint az NSZK-ban, s mintha a választék is valamivel szegényesebb lenne. Már Münchenben is észrevettem, de itt ebben a városban úton-útfé- len maxiszoknyás és -ruhás nőkbe ütköztem. Ha lassan is, de a férfiszemek legnagyobb bánatára kíméletlenül kiirtották a divatdiktátorok a minit, gondolom, számítva arra is, hogy valamivel többe kerüljön az öltözködés. Innsbruckban már nem volt térképem, így el is tévedtem, de még sikerült csomagjaimmal a már mozgó vonatra felugrani. Hosszú út állt előttem; ausztriai utazásom utolsó színhelyére Grácba indultam. A hegyek között mindig párásabb a levegő, az eső is gyakrabban esik, így kénytelen voltam tudomásul venni, hogy Grácban is megázom. Másnap viszont kisütött a nap, s délelőtt már zakót levéve, ingujjban sétáltam a Mura partján fekvő városka utcáin. Nem is tudom, hogy miért írtam városkát, hiszen kétszázhatvanezer lakosa van. Talán a hangulata miatt. Olyan keskeny utcái is vannak, hogy egy személygépkocsi nem férne el, kedvesek a színes villamosok, és a városka fölé magasodó Schlossberg, a várhegy, budapesti emlékeket idéz. Gyalog vagy a hegyi vasúttal lehet fölmenni a tetejére, én inkább a sétát választottam. Négyszázötven méterrel az Adriai-tenger színe fölött voltam a híres Óratorony lábánál, amely a tizenhetedik századi osztrák— francia csatározások memen- tója. Az elesett katonák emlékműve egy zászlóra tenyereié oroszlán. A hegy tetején négy kilátónál kell megállni, s a könyöklő szürke márványlapjába az előzékeny városi tanács majd minden főváros nevét és irányát belevésette. Budapest légvonalban 267 kilométerre volt. Talán amikor fővárosunk nevét olvastam, és később megláttam, hogy mere visz az autóút Magyar- országra, akkor fogott el a honvágy. Rövid időt töltöttem kint, gyönyörű dolgokat láttam, annyi élményt zsúfoltam ösz- sze, amennyit csak elbírtam, de egyszerre mehetnékem támadt. Végigsétáltam a Mura híd- jain, egy városnéző autóbusz- szal kiutaztam Eggbergbe a kastélymúzeumba, megnéztem a híres dómot, a mauzóleumot és az operaházat, megcsodáltam a messze földön híres fegyvergyűjteményt, elvásároltam utolsó schillingjeimet és izgatottan ültem föl a reggeli vonatra, amely délután ötkor tesz le a Déli pályaudvaron. ■ A vonat — közvetlen budapesti kocsival — a határig minden állomáson megállt, de végre megérkeztünk Szentgotthárdra, jöttek a magyar határőrök és a vámosok. — Látta az NSZK—Magyarország meccset? Ugye katasztrófa? Százdolláros szabadságom véget ért. Saly Géza néző kérdezte levélben a beküldött dalokról, ítéljék meg, nóta vagy értékes népdal-e? Persze nem szabad illúziókat táplálni és rózsaszínben látni. Ennek a reneszánsznak vannak nagyon kijózanító tapasztalatai is. Mert sokan nem népdalszeretetből, hanem szereplési vágyból, pontosabban csupán dalszeretből léptek a kamerák elé. És később, az igények vagy inkább a zsűri normái következtében állítottak össze tartalmasabb repertoárt. De ez is eredmény. Hadd emlékezzünk e gondolatok kapcsán Olsvai Imre nagyszerű utalására, hogy éppen ezt az országos méretekben kerekedett dalolási kedvet kell megfelelő csatornákon vezetni! Akik felgvűjtötték a nagyszülők népdalait, azok tanítsák az unokákat! Van figyelmeztető tapasztalat abban is, hogy miként zajlott le az -országos szavazás«. Volt járási tanácsi vezető, aki egyszerűen utasított a szavazásra, és gyárigazgató, aki ötezer forintot költött a gyár pénzéből levelezőlapra. Ez csak a jövőre nézve értékes tanulság, hogy látható a vetésből, hol, milyen dudvát kell kiirtani. Végül is a siker igazi magva a nézők széles körében az volt, hogy a pózoló pódium- nótázók helyett, az idétlen agyonvirtuskodás helyett eredeti, üde éneklést, tiszta hangokat hallhattak. Es ez nem kis vonzerő! Még egy gondolat a hozzászólások sorából. Volly István mondta, legyen a népdal ügye Janus-arcú. Vagyis kétarcú! Figyelni kell arra, hogy mit teremtett a múlt, de arra is. hogy mit akar a jelen. Sokak szerint ugyanis a Félegyházi utca és a Megy a takács amolyan konkolyféle a népdalvilágban, melyet jobb inkább irtani, mint énekelni. Hasonló kérdéssel nemrég foglalkoztunk lapunkban. A népművészet produktumait egyszer s mindenkorra meg- másíthatatlannak fogjuk fel, örök törvényűnek? így ugyanolyan közeget kellene feltételeznünk, mint az átadó közeg. Márpedig az unokák nem azonosak a nagyszülőkkel! És ha jobban tetszik a Megy a takács, mint a Kiszáradt a tó- bul mind a sár, mind a víz, akkor nem szabad az előbbit kiirtani. A közízlés vagy a dalízlés irányításában részt kell vegyen a néprajztudomány, de nem egyeduralkodó módján! Mert éppen a merevség ellenére jön létre olyan torzulás, mint a’ Nyílik a rózsa eseteiben. hogy művirággá -nemesítették«. T. T. TÁNC ÉS JÁTÉK Ha elindulnánk az ormánsági síkról a villányi szőlősdombokon át Siklás vára alá, aztán a Mecsek érdéin keresztül egészen az északi lankákig, annyi dalt hallhatnánk, annyi énekszót és énekmondót, hogy a -kerek esztendő« minden estjére futná... És még sokkal többre. Baranya nemzetiségi megye, és a tarkaság jellemzi népi kultúráját is. Szerda esti bemutatójukon — Pécs és a megye külön — sok szín keveredett. főleg a nemzetiségi volt erősebb. Mindenből a legjellemzőbb és á legeredetibb. Meeseknádasd szólistája és együttesei a német népességet képviselték viseletben, táncban dalban. A gombos harcsukló — búsan játszó. Együtt buggyant, vagy inkább szakadt ki az előadóból a fájdalom, a küzdelem, az ének. Arany János írta a humorról, hogy az igazi komikum magában hordja a fájdalmat is. A három árva balladája igen ékes példa erre, hiszen arról szól a moldvai dal, hogy a szegény árva annyira palástolja fájdalmát, hogy a seprűnek meséli csak — de hiába, mert az úgyis a szemétlapátnak adja tovább ... A három asszony valóban ama gyökerek egyikét idé’té. amelyekből a népművészet hatalmas fája növekedett magasra. Ahol ilven gazdag a hagyományvilág. ott szinte jogos kívánság, hogy méltó leg-en hozzá a művészegyüttesek előadása is. A Mecsek együttes monika valcerje és cepedlije után — ismét valcer és cep edit következett. Az együttes táncában sok volt a játékos, régi elem, az ördögűző, a szertartásparódia, és jól sikerült a' kék kötényes »susztermajszte- rek« tánca is. Délszláv és magyar dallamokat hallhattunk, dudán, furulyán. okarinán, de a legjellemzőbb hangszer — igaz, korántsem ősi — a harmonika zenéjére járta az egyre fokozódó ritmusú mulatós szláv lánytáncot az átai együttes. A magyar, a német és a szláv népesség mellett moldvai csángók is élnek Baranyában. Ügy mutatták be őket, hogy ősi, eredeti népdalokat hoztak. Valóban a legegyszerűbbjét, a legeredetibbjét hallhattuk dalaiknak. Rendkívül gazdag érzés és dallamvilág áradt belőlük. Ismétlődő, hajló, visszaénekkara három szép kórusművet adott elő. Külön kell szólnunk Tiflai Elmégy rózsám című művéről. Kitűnő ötvözéssel született, a motívumok lendülettel illeszkednek, kapcsolódnak egymásba, és nagyon finoman — jeles törekvés — sajátos csélekményességet teremtett. Az együttes zenekarától elég lett volna a Madocsai táncok, mert Vujicsics nagyon szép Palóc fantáziája bizony meghaladta erejüket. A klarinét is nemegyszer végiggurult a dallam cirádáin ahelyett, hogy végigjárta volna azokat. És akik a legszebb produkciót nyújtották — a Mecsek táncegyüttese. A verbunkostáncot ritkán látott magas tánctechnika, felfokozott dinamizmus jellemezte, amely kitűnő együttesmunkáról tanúskodik. Hasonlóképpen a Mo- reszka is. És ami a legnagyobb örömet jelenti, sok-sok találkozó után végre nagyon jó és sikeres kísérletképpen játékot teremtettek a színpadon a So- * mogyi tükrössel. Nagyon tiszteletre méltó törekvés ez. a nemzetközi pódiumon is megállná a helyét. Nemrég a hazánkban szerepelt leng" ■’ GONG diákszínpad muta' hasonló kísérletet. Nem az eredeti népi játékot, hanem a játék ihlette pordukciót adják elő. Ilyen a kitűnő ötletre épített Somogyi tükrös vaskos, de jól karikírozó, marionettszerű előadása is. Tröszt Tibor T T*I • •• rr* r rr■ Terv Tihany jovojerol A Tihanyi-félszigeten a tájegység épségének fenntartása arra késztette az Országos Természetvédelmi Hivatalt, hogy véglegesen gondoskodjék a félsziget biztonságos jövőjéről. A hivatal javaslatára a Városépítési Tervező Intézet komplex regionális tervet dolgozott ki, és a természetvédelem érdekeinek messzemenő figyelembevételével szabja meg a környék fejlesztési irányait. A tervezést részletes adat- felvétel előzte meg. Figyelembe vették a szociográfiai szempontokat is: elhatárolják a ter- mészetileg különös védettségre szoruló területeket a falutól, az üdülő jellegű idegenforgalmi helyektől. A 2470 hektáros tájvédelmi körzet elsősorban a Balaton kirándulóközpontja lesz. Nagy gonddal ügyelnek azonban arra, hogy a természeti érdekességnek ezt a ritka tárházát károsodás nélkül állítsák a turizmus szolgálatába. A hivatali osztályvezető gépiesen »igen«-t mond a kopogásra. Gyorsan befejezi az éppen fogalmazott jelentés megkezdett mondatát, és csak akkor néz föl, amikor vendége beteszi maga mögött az ajtót. — Jó napot kívánok. K. elvtársat keresem. Középkorú asszony fejkendővel, kézi kötésű kardigánban. Barátságosan mosolyog. Az osztályvezető feláll. Zavarja a bizalmaskodó mosoly, az asszony ismerősnek tűnő arca. Mintha valahol találkoztak volna. Régen, talán 15— 20 évvel ezelőtt. A pillanat kényszere alatt a vidéki rokonságot próbálja emlékezetében felsorakoztatni, de csak nevek kavarognak benne a kibogozhatatlan anyai és apai kapcsolatok szövevényéből. Feláll. Az asszony felismerést várva változatlanul mosolyog. Mintha azt sugározná a tekintete: — Na, most kiderül, meddig terjed az emlékezeted, mióta így felvitte az isten a dolgod! — K. elvtársat? — nyújtja meg furcsán a kérdést az osztályvezető, ugyancsak bizalmas mosoly kíséretében. A hangsúly azt jelezte: Engem akarsz megfogni? Tudom én, hogy ki vagy, de hát ha el- kezdted. játsszuk meg a hivatalnok—ügyfél viszonyt. ROKON A HIVATALBAN Kezet nyújt, közben hangosan és érthetően mondja a nevét. Az asszony diadalmas mosollyal vágja ki: — En pedig F.-né vagyok! Az osztályvezetőnek arcizma sem rezdül. Abban már biztos, hogy egyik rokona áll előtte. De vajon ki? Távoli falu neve bukkan fel emlékezete mélyéből, vele együtt egy család, de mindjárt mellette egy másik. Ugyan melyikhez tartozik? — De miért kell ezt mondanod? — kérdezi merész el- szánással, könnyed, szemrehányó hangsúllyal. — Hát megismertél? — Az első pillanatban. Csak úgy látszik, te nem, mert akkor nem így nyitottál volna be. Gyengéden átöleli, két oldalról megcsókolja a rokonasszonyt. Margit vagy Juliska? Ketten voltak nővérek, most már tudja, apja után rokonok. Hogyan is? Alighanem másodunokatestvérek. Hiába, nagy a rokonság, sosem tudott biztonsággal eligazodni a szerteágazó kapcsolatokban. — Parancsolj, foglalj helyet — mutat a dohányzóasztal melletti fotelekre. — Es mesélj! Hogy vagytok? — Köszönöm. Elünk. A papa betegeskedik, anyánk még jól bírja. Azt meg biztosan hallottad, hogy a Mgrgitunk nagyobbik fiát baleset érte. Alig tudták megmenteni. Nem értesült róla, de szé- gyellte, inkább ezt válaszolta: — Hogyne, a Józsiék elmondták annak idején. Es most hogy van? — Javulgat, de sosem lesz teljes értékű ember belőle. Es ti, hogy éltek? Látom, szép irodád van. — Alkalmas. De inkább mondj valamit magatokról! — Nem akarlak ám sokáig fenntartani. Csak egy kis támogatásért jöttem, ha megtennéd. — Amennyiben módomban áll... — Ott kezdem, hogy az uramat följelentették. — Nofene! Mit követett el? — Tavaly ilyenkor otthagyta a vállalatot — hiszen tudod, asztalos a mestersége —, aztán csak otthon dolgozgatott. De nem sokat ám, inkább nekem segitgetett a ház körül meg a tsz-ben is, és csak egykét apróságot csinált meg a jó ismerősöknek. Irigyel aztán hamar akadnak az embernek, ugye, azt biztosan te is tapasztaltad már. Elég az hozzá, följelentették, és most meg akarják büntetni. — Pár száz forint az egész, biztosan kibírjátok. — Több lesz az, amint mondják, de nem is ez a legfőbb baj. Hanem megtudtuk, hogy ki volt a följelentő, aztán az én nagyobbik fiam, a Karcsi, összeszólalkozott annak a gazembernek a fiával a kocsmában, aztán megleste és leütötte. Jövő héten lesz a tárgyalás. — Ejha! Ilyen vérmes gyerek a fiad? — Ügy köll az ilyenféle jelenthető csibésznek, aki sajnálja az embertől még a betevő falatot is! — Csak másutt ezt ne igen hangoztasd! Na és, mit tudok én segíteni? — Ha írnál az ottani tanácshoz, ahol az uram büntetését intézik..: — Gondolod, hogy ez scg- git? — Mégis, ugye, ha egyik hivatal szól a másiknak ... — Na és a gyerek ügye? — Most megyek a bíróságra a Józsihoz. Ugye, ott van még? öt se láttam már vagy húsz esztendeje. Megkérem, hogy ha tudna valamiben segíteni ... Legalább egy levelet írna, mégsem lennének talán olyan szigorúak. Mert a mi környékünkön nincs senki ilyen magas beosztásban a rokonok közül, mint ti, hát gondoltam, megkereslek benneteket. Az osztályvezető egy pillanatig maga elé néz. Arra gondol: most meg kellene magyarázni, hogy semmit nem ér egy idegen kollégának írt levél, aki ráadásul más munkakörben is dolgozik. De bele sem fogott a kioktatásba. Úgysem hinné el Juliska — igen, most már bizonyosan tudja a nevét —, mennyire hasztalan a közbenjárása, és csak elhíresztelné a rokonság körében, hogy még ennyire sem volt képes, pedig milyen magas beosztásban dolgozik. — Na, jó — sóhajtott, majd egy-két adatot jegyzett a füzetébe. Aztán, mint aki a témát lezártnak tekinti, megkér deze: — Mivel kínálhatlak meg? Fekete? — Köszönöm, már ittam a cukrászdában. De nem is tartalak fenn tovább. Köszönöm a jóindulatodat, mondtam is anyámnak, te biztosan segítesz rajtunk. És ne haragudj, hogy zavartalak. Csókoltatom a családodat, és egyszer igazán ellátogathatnátok felénk is... Paál László SOMOGYI NÉPLAP Péntek, 1370. október ML
