Somogyi Néplap, 1970. augusztus (26. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-13 / 189. szám
Kesergő kereskedők Ha nagy a forgalom, a vásárló nehezen veszi tudomásul, hogy a pult túlsó oldalán is ember dolgozik, akinek ereje, türelme nem véges, és egyáltalán nem biztos, hogy sodronyból vannak az idegei. A fonyód-bélatelepi kemping ABC-áruházban napi tizenhat órán át tartó vevőrohamot áll Kiss Kálmán üzletvezető kilenc munkatársával. Vasárnap két alkalommal is hajszálon múlt a tömegverekedés, mert az üzletbe egyszerre csak annyi embert engedtek be, amennyit ki tudnak szolgálni. Volt, aki tudomásul vette, hogy képtelenség bejutni, és beállt a sorba, de volt, aki Balatoni szilánkok ií ■■H mm I m Mint a képen is látni ilyen táblák tarkítják a siófoki part melletti területet. Persze senki sem törődik a tilalom- jelző táblával, s hősies elszántsággal ugrik a mélynek nevezett (körülbelül ötven- centis) vízbe. Van, ahol egyszerűen beledobták a »mély« vízbe, s most a hullámok nyaldossák a »Fürödni tilos !«-t W így is lehet Vagy a sétahajó vagy a vacsora. Egyiket sem szeretném elszalasztani. Szombat este van, és nagy tömeg a siófoki hajóállomás környékén. Mindegy, marad a büf é. Fél kilenc van, félóra alatt nyugodtan meg lehet vacsorázni. Sorba állok a pénztárnál. A pénztárosnő becsukja. Megyek a pulthoz: Hol lehet jegyet váltani? — Sehol uram — hangzik a válasz. Aztán magyarázatként: — Záróra. Egyébként is csak nyolcig vagyunk nyitva. A vacsorára váró tömeg mérgelődik. Valaki megkérdi:-T- Miért nem lehet legalább ilyen nagy forgalom idején a kilencórás sétahajó-indulásig nyitva tartani a büfét? Mérgesen mondta, s választ nem is várt rá. A kérdése azonban javaslatnak is beillik. Az idő rohan. Irány a Matróz Étterem! Üres asztal csak egy van, de rajta a tábla: foglalt. A pincérnő udvarias. — Mennyi időre kellene? — Csak addig, amíg megvacsorázunk. — Foglaljanak helyet! Mit hozhatok? — Ami leggyorsabban kész van. Kilenckor a sétahajóval szeretnénk elmenni. — Uram! — mondja csodálkozva. — Mindjárt háromnegyed kilenc. A konyha el sem fogadja a megrendelést. — Aztán egy gondolatnyi szünet után: — Várjanak, megpróbálom! öt perc múlva ettük a rántott bordát. És jó szívvel adtam a szokottnál is nagyobb borravalót. K. L nem, s lökdösődött, furakodott, heccelte a kereskedők ellen a többi várakozót. Ebben az idegfeszítő munkában nem csoda, ha kevesebb figyelmet tudnák szentelni a figyelésre, a »szarkák« leleplezésére. Vasárnap délután azonban elkaptak egy kiderítetlen hovatartozású illetőt, aki telepakollá a táskáját mindenféle jóval, s fizetett egy doboz cigarettát. A vevőt behívták az üzlet hátsó traktusába, s bár hárman is igyekeztek elállni az útját, mégis félrelökte őket, s kirohant a raktár ajtaján. Menekülése közben úgy lökte fel az üzletvezető-helyettesnőt. hogy azt kartöréssel és zúzó- dásokkal szállították kórházba. Az üzletvezető elmondta, hogy júliusban 2 400 000 forint forgalmat bonyolítottak le. Ezen a bizonyos vasárnapon hetvenezret. Arról most nem is akarok külön szólni, hogy a kilenc kereskedő megfeszített munkája még így is kevés a korszerű kiszolgáláshoz, annál inkább arról, hogy az ABC máris kicsi. Legalább kétszer ekkora helyiségre — s ennek megfelelő eladólétszámra — volna szükség. Szakmai szerétéiből jeles Fiatál lány lép az asztalhoz. Tizenhat évesnek látszik, ám régi felszolgálónak is becsületére váló udvariassággal és szakismerettel szolgálja ki a vendégeket. — Parancsolnák...? — kérdezi, s ezzel nyújtja is az étlapot s az itallapot, hogy a vendég maga válassza ki a neki legjobban tetsző ételt vagy italt A félig németül, félig franciául hangzó kérésből azonban az tűnik ki, hogy az asztaltársaság a fiatal felszolgálóra bízná inkább az étel és az ital kiválasztását. S a felszolgáló — Varga Anna másodéves tanuló — német szavakkal kevert magyarsággal tudatja a vendégekkel, hogy ő mit javasol: pirított csirkét s melléje badacsonyi bort Amíg az étel készül, a vendégek iszogatnak; mi a terveiről faggatjuk őt — Nagyon szeretem a felszolgáló-szakmát, most egyetlen célom, hogy sikeresen vizsgázzak. Télen a leilei Vörös Csillagban dolgozok, nyáron oedig itt a Gyöngyszemben. Állandó délutános vagyok, s késő este végzek csak. De ez egy cseppet sem zavar, mert délután, este nagyobb a forgalom, s ha többet kell is dolGyalogtúra a tó körül Ezeknek szóltunk. A kocsik egymás után húznák eä mellette, s ő egyre kevesebb reménnyel lengeti a karját Mélabúsan bandukol az út szélén, egy- egy mellette lassító, majd elrohanó kocsi után megrázza az öklét, s baktat tovább. Ugye, tudják kiről van szó? Az autóstopposról. Aki inci-fin- ci, emberekba vetett hitét már elhagyta Siófok körül, s most valahol Fenyves és Mária között, baktat kopott farmerjában, csíkos trikójában és a Led Zeppelin sapkában. — Beszáll? — kérdezem tőle, miután egy cseppet sem gyorsítva léptein, megközelíti gépkocsinkat. — Ugyan. Maga tréfál? Budapestről a Hegyalja út sarkától indultam, s az első kocsi azonnal elvitt az Osztyapenkó- emlékműig. Onnan gyalogoltam idáig. Mélységesen csalódtam minden gépkocsivezetőben. —i Miért? — Néhány évvel ezelőtt az forgott közszájon, hogy a stopposok bűnözők, kirabolják, megverik, megerőszakolják a kocsitulajdonost, ha felveszi őket — Volt is üyen eset. — Maga látta? Nahát én nem. Aztán jött utána az akció, hogy ismét ne vegyenek fel stopposokat. Nem mintha ez változtatott volna a helyzetünkön, de újabban mar az egyedül álló, csinos, integető lányoknak sem állnak meg, hanem visszaintegetnek neki. Hát ezzel próbáljon meg utazni valaki. — És most mihez kezd? — Tiltakozó gyalogtúrát szervezek a tó körül. Ha mennek visszafelé szólhatna néhány stopposnak, hogy jöjjenek utánam. Unatkozom egyedül ... H. G. goznom, többet is tanulok a szakma fogásaiból. Tanulok németül, mert nagy szükség van arra, hogy egy felszolgáló valamilyen idegen nyelvet is beszéljen. S máris otthagy bennünket, mert újabb vendégek tódulnak a kerthelyiségbe, s a konyháról is intenek: tálalva van, elkészült a grillsütőben a pirított, illetve a sült csirke. Néhány másodperc, s az ínycsiklandozó falat a vendégek asztalán van. Varga Anna még fiatal a szakmábn, üzletvezetője és felettesei szerint azonban az egyik legszorgalmasabb tanuló, aki minden lehetőséget arra használ fel, hogy a szakmát alaposan elsajátítva jó felszolgáló lehessen. Sz. L. Csak magyarul fűd káromkodni Váratlanul egy tömzsi, fekete fiú rontott a parton napfürdőzők közé. Először azt gondoltuk, rikkancs, olyan izgatottan hadonászott, s gyorsan hadart valami furcsa, keverék nyelven. Aztán kiderült; a németnek valami ismeretlen tájszólását keveri félelmetes bizonytalansággal. — Ich italiano — bökött a mellére jelentőségteljesen, majd a táskájából előmarkolt néhány női fehérneműt, egy pár sikesztyűt és egy merész színekben pompázó nyakkendőt. — Karrambol! — hangsúlyozta. Automobil, szerviz. Forint niksz — csikorgatta a szavakat, és boldogtalanul széttárta karját. Elégedetten állapítottam meg, hogy nemcsak én maradtam alul a néZászlófelvonás könnyek között A fonyód-bélatelepi kempingben a rendkívül szeszélyes időjárás ellenére zsúfolt házat találtunk. A fáházakban 154- en, a motelben 62-en, a kempingben pedig 1480-an üdülnek, illetve mérgeskednek a rossz idő miatt. Bacsinszki Ottó, a kemping vezetője elmondotta, hogy főleg Csehszlovákiából, a Német Szövetségi Köztársaságból és az NDK-ból érkeznek a vendégek, de vettek át már Libanoni és norvég útleveleket is. A közelmúltban történt egy kedves eset Dán turisták érkeztek, s a család tízéves forma vörös hajú csemetéje csodálkozott, hogy a tábor előtti zászlórudon nincs ott a dán lobogó. Gyorsan a raktárba, és a kis srác könnyes szemekkel, sajátkezűig húzta fel hazája zászlaját. Azóta szent a béke. De jó volna mindent ilyen könnyen és gyorsan elintézni egy lobogóval!... Tábori pillanatkép. met nyelvvel való küzdelemben. Közelebb húzódtam. — Ja, ja, papa! — intett a kis tálján. Körülnéztem, kihez szól, de máris az orrom alatt táncolták a fehérneműk. Viel... ööö... pantalló. Akkor éppen nem volt szükségem e darabokra, síkesztyűnek sem éreztem hiányát, az úszónadrághoz pedig nem találták még fel 7i nyakkendő viseletét. Inkább udvariasan érdeklődtem: — Karambol? — Ja, ja — lelkendezett újdonsült ismerősöm. Grósz karambol. Mobil bumm! bumm! Brennen... — s mutatta, hogyan égett a kocsi. A sztori kezdett izgalmassá válni. — Rabomobil? ■— kérdeztem felhevülve. Megütközve nézett rám: — Niksz, papa, niksz. Tenyerét homlokához értetve, félre nem érthető mozdulattal mutatott valamit a többieknek. Aztán kezében ismét széles legyezőként villantak meg a fehérneműk. — Das ist schön. Das ist stark — hadarta a hölgyközönség sóvar pillantásainak tüzében. — Ihr be- zalt három százas forint. S ujjaival nyomatékosan mutatta, hogy hármat kér. Engesztelni akartam. Hoz- zaléptem, megragadva a karját a kéklő vízre mutat tani, s a tőlem telhető széles nyájassággal és felettéb hiányos olasz szókinccsel mondtam: — Azuro, la bella panoráma. Idegesen rándult a szeme, oldalt kiköpött: — Pfuj! Szentimentái' Link papa — hadarta nagyon is mucsai tájszólással, és az »italiano« holmikat mustrálgató érdeklődőkhöz fordult. Ám az egyik lapáttenyerű szemlélődő túlzásba vitte a barátkozást; nekigyűrkő- zött, hogy felhúzza a kesztyűt. Feszült, ropogott a bőr, majd »okosabb enged« alapon elmúlott a varrásnál. A kis olaszt elöntötte a, méreg: — Tedd le, te hülye! — rikoltotta, s a kezeügyébe kerülő nyakkendőt dühösen a földhöz vágta. Cs. T. SOMOGYI NÉPLAP Csütörtök, 1970. augusztus 13.
