Somogyi Néplap, 1970. augusztus (26. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-08 / 185. szám

Azt mondom: igen A kislány föl sem vette már, ha az öreg hátrapillant­va rámordult: leléped a sar­kam, te kis rozsdás. Tudta Varga Györgyről mindenki Bajomban, hogy csupaszív emiber. Még idegent sem sér­tene meg, nemhogy az unoká­ját. Ö nevelte a copíos Ilon­kát, a kis rozsdást. A lányka állandóan követte, leste, figyelte, kérdezte; el­ment utána még a nagy gépek közé is, minthogy uradalmi gépész volt a nagyapja. Em­lékszik jól arra is, amikor a főjegyző tárgyalt vele, s azt mondta: vili any telep kéne Nagybajomba. Vállalja-e? Varga György a falu segítsé­gével 14 kilométer hosszúság­ban építette meg. Csak akkor ő nem tudta még, mi az, hogy villany. Azt tudta csak, hogy a nagyapja mindig nevet, és szó nélkül, éjszakákon át csi­nálja a telepet. Aztán egyszer nagyon megharagudott a vil­lanyra. Mert a sok munka miatt idegenekhez adta, Csur­góra, a nagyapja. Ült az ablak­nál, hullott a hó, s egvszer csak az üvegen át megpillantot­ta a barna nadrágot. Eldobott mindent, és rohanva sikította,: megjött a nagyapám! ölelte a lábát, úgy kellett elcibálni on­nan, hogy vissza tudjon men­ni az öreg. Sokat lejárt hoz­zá. Aztán már neki kellett men­nie a nagyapjához. Feküdt az ágyban, s a kis rozsdást várta. Szelíden mondta neki, mint a mesét: Csak azt jegyezd meg, kislányom, bármi bánat ér, ne üljön ki az arcodra. Erős légy, nevetős, segíts az embereken! S meglásd, nem maradsz egye­dül, szeretni fognak. Így mondta, és lecsukódott a sze­me. Ö meg tizenhárom évesen nézett az ajtó nehéz szárnyai­ra, és ismételgette: ápolónő leszek. Én biztos, hogy ápolónő leszek. Az asztalnál ül. Azon gon­dolkodik, hogy ötven éves. Teljesen ősz már a haja. Min­den héten eljön a fodrász ba­rátnője, hogy legalább meg­mossa neki. Kezében ez a ko­pott könyv: »Vöröskeresztes honleány ápolónő igazoló könyve.-« Az egyik oldalon el­mosódott írás: »önkéntes ápo­lónő. Nagyon jól képzett meg­bízható, nagyon lelkiismeretes. Dr. Meszlényi, 1944.« Alig tud­ta beverekedni magát har­mincnyolcban önkéntesnek, pe­dig elvégezte a polgárit is. Háború volt, hozták a tífuszo- sokat, senki sem ’ jelentkezett ápolásra. Hatvankettő közül ő, egyedül. Félt? Azt hiszi, de azért csak betette maga mö­gött az ajtót a 247-es számú vö­röskeresztes telepen. Dicséret után főápolónő lett. Negyven­ötben másutt is nagy szükség, volt a munkáskézre. Más mun­kát vállalt. Két gyermeke is, várta otthon. A cukorgyárban, mérlegelés évekig, aztán a hű-j tőház — itt lett okleveles ki-( váló dolgozó. ( A hatvanas évek ele-' jén a város szélén épületeké kezdtek emelkedni. Kívánko­zott az újba. A villamossági gyárba betanított marósnak jött át. Száznyolcvan százalé­kokat teljesített. Kaposváron # kongresszusi versenyt nyert. Akárhogy töri is a fejét, nem tudja már, hogyan bírta. Mertf a lelkiismeret csak nem hagy­ta nyugodni. — Jelentkezett asszisztens­női tanfolyamra. Túlkoros — utasították eL Nagynehezen sikerült. Kitűnő szakbizonyít­ványt szerzett. A villamossá­gi gyárban közben végre lett egy icike-picike elsősegély- nyújtó hely. Oda helyezték át. Hányszor nevettek az üzemi orvosi rendelés hőskorszakán? Kezdetben volt a Cser doktor meg ő. Egy műtőasztal, né­hány műszer és egy közönsé­ges asztal, öt asszisztens he­lyett dolgozott. Naponta el­lenőrizte a kötszereket; ki tud­ja hányszor megmászta az emeleteket, és háromféle ren­delésen segített. Elvégezte az adminisztrációt is. Ekkor már mindenki mamikának szólítot­ta. Azt hiába kérdezte akárki, ki a Kerekes Endréné, min­denki csak úgy ismerte: ma­mika. Nerp szólt ő senkinek, hogy egyre gyakrabban ful- lasztja a levegő, itt fáj, ott fáj. Mire bővíteni' tudták az asz- szisztensi létszámot, már a kórházban volt. Csaknem egy álló évig. Élet-halál között. Az asztalnál ül. S azon gon­dolkodik, mi az az ötven év. — Semmi, higgye el, semmi. Húsz embert keresztülugrot- tam, húszat. Egy jaj nem hagy­ta el a számat. Ahogy a nagyapám mondta. Ügy is hívtak: a mosolygós mami. Most már tudom, hogy sok volt, nem lett volna szabad ennyit dolgozni. Mondták ne­kem, de nem hittem el. A fe­ne sem tudja, mit vagy ki he­lyett akartam törleszteni. In­farktus. Egy szó volt nekem a szakkönyvekben. Még öt évem lenne a nyugdíjig, s nem lép­hetek ; ki a szobámból. Télen azért, mert hideg van, nyáron azért, mert meleg van. A fér­jem és a fiam mos és főz rám. Se mozdulni, se emlékezni, se dolgozni nem szabad. Rok­kantnak nyilvánítottak. — Szeretem a virágokat. De állandóan itt nézni az aszta­lomon? Jó súlyban vagyok, úgy érzem, a földet el tudnám mozdítani. Fölállok, és a szek­rény oldalának zuhanok. A té­len a szomszéd fiát korrepe­táltam. Előre megtanultam a történelemleckéket, utána el­mondtam neki, meg kikérdez­tem tőle. Negyvenhat darab nylonszatyrot kötöttem aján­dékba néhány hét alatt a régi kollégáimnak. Mert a gyárat, a munkásbarátaimat nagyon sze­retem. — Nekem a gyár? Nem tu­dom elmondani mit jelent. Mikor kezdtük, örültünk, hogy egy teherautó keresztülment a sáros udvaron, mert a nyo­mokban elmehettünk az öltö­zőnkbe. Az emberek? Lemen­tem a Kossuth-műhelybe. Na, gyerekek, véradás lesz. Csak nem hagytok szégyenben — mondtam. — Nektek is szük­ségetek lehet rá. Átöleltük egymást, és mentünk. Most ülök az ablaknál, és lesem őket. Itt mennek el dolgozni. Sokszor eljönnek hozzám. A héten, miután kiderült, hogy már soha többet nem dolgoz­hatok, az üzemi Vöröskereszt meg a régi cimborák látogat­tak meg. Ajándékokat is hoz­tak. Hogy mi mennyit nevet­tünk ... — És azok a sokat szidott fiatalok. Becsöngetnek: Ma­mikám, férjhez mentem, bú­tort vettem, elkerültem a gyár­ból. Hányszor nekiindultam titokban, legalább az utcára kimegyek, járok egyet, szem­benézek a házakkal. Áh, ösz- szeestem. Jó szomszédaim vannak. Valaki mindig bekuk­kant: mi van velem. Nézze csak, itt az üveg alatt tizen­egyféle gyógyszer van. A na­pi adagom. Harminckét éve tagja vagyok a Vöröskeresztnek. És most élek, de nem dolgozha­tok. ötven év. Válaszoljon! Kor az? Hányszor, de hány­szor megkérdeztem magamtól: no, te erős, te »világmegvál­tó«, hát érdemes volt? Képzel­je el, még egyetlen egyszer sem tudtam azt mondani, hogy Kerekes Endrénét, a villa­mossági gyár kiváló egészség- ügyi dolgozóját a napokban lakásán búcsúztatta nyugdíjba vonulása alkalmából a gyár közössége. Bán Zsuzsa SZABÓ LÁSZLÓ - SÓLYOM JÓZSEF^ Az ügyrtöks elihduli A kikötő elpusztul; 7.55-kor, 3. Blaike azonban egy kis időt akart nyerni. Gondolkodnia kellett, vajon metgéri-e az időt a további »játék«, ezért azt vá­laszolta a meghívásra, hogy aznap estére már elígérkezett valahová. Kono most már nem hagyta emberét: ebédre hívta meg Blake-et, mégpedig azonnalra. — Étkezzünk együtt a híres japán vendéglőben, a Kawa- fuku Teiben! Különleges a ki­szolgálás és pompás a konyha. Fürdő is van, gésák is vannak. Nos? — kérdezte Blake-hez fordulva. Hiába volt az egykori »izom­ember« ravaszsága, nehéz volt kitérnie a japán meghívása elől. Végül is igent mondott. Közben törte a fejét: Vajon tényleg kém-e ez a Kono? Még mindig nem volt biztos a dol­gában, bár egyre inkább erő­södött benne a gyanú, hogv a zömök kis japán kémértesülé­seket akar tőle szerezni, ponto­sabban tengerészeti adatokat. Egyik homályos érzése azt súg­ta neki, hogy Kono fontos sze­repre akarja felhasználni. Felötlött benne az is, hogy értesítenie kellene az illetéke­seiket, mert egy idő múlva ta­lán késő lesz. De még nem merte megtenni: hátha tévedés és felsül. Együtt ebédeltek, de a be­szélgetés nem volt érdekes. Igaz, végigcsinálta az itt szo­kásos szertartást, és ez önma­gában is igen kellemes volt. Kono javaslatára először a fürdőhelyiségbe mentek, ahol két japán hölgy vette kezelés­be őket. A ruháitól megfosztott Blake úgy érezte, mintha új­jászületett volna a kis japán nő ujjai alatt. A lábujjától a fejébúbjáig végi gmasszírozták, aztán forró fürdőben lemosták. Igazi felfrissülés volt ez, és az ebéd különösen jólesett. De a beszélgetés semmit sem ho7x>tt. A japán mintha megfe­ledkezett volna arról, milyen melegen érdeklődött még egy órája is az amerikai flotta iránt... Ugye, ugye, mondta önma­gának Blake, hátha csak a ré­gi emlékek vonzzák hozzá a japánt? Megállapodtak, hogy két nap múlva ismét találkoznak |Yőnmsimlc. kerékpártároló, parkosítás „Óbudai" KISZ-esek Marcaliban AZ UDVARON hatalmas vasszerkezetek állnak. Körü­löttük sokan dolgoznak he- gesztenék, vágják a vasat. A csillogó szikraáradat szerte­hull a porban; s a megmun­kált vas új arculatát mutat­ja. A műhelyből kalapácsolás és reszelő sivító hangja hal­latszik ki. Itt találkoztam Horváth Árpáddal, az Óbudai Gépipari Kisipari Szövetkezet Marcali Üzemegységének KISZ-titkárával. Az üzem fia­taljairól, munkájukról és eredményeikről beszélgettem vele. — Csaknem ötvennégyen vannak KISZ-tagok. Közülük 30 ipari tanuló, a többi szak­munkás. Velem együtt vala­mennyien lakatosok. Hisz az üzem profiljába ez a szakma vág. Sok megmozdulásunk volt az első félévben. A Mechani­kai Művek telepének felhívá­sára felajánlást tettünk ha­zánk felszabadulásának 25. évfordulója és a Lenin-cente- nárium tiszteletére. A felaján­lások közé tartozott a selejt nélküli termelés, az igazolat­lan hiányzások megszüntetése és az, hogy az első negyedév befejezésére minden csoport a maga területén a tervet túl­teljesíti. Ez sikerült a legjob­ban. A négy csoportban dol­gozó fiatalok csaknem egymil­lió forintos tervet teljesítettek, s ez meglepően szép ered­mény. Emellett társadalmi munkát is elég szépen végez­tünk. A gimnázium részére fa­li könyvespolcokat készítet­tünk, mi szereltük össze a ke­rékpártárolót ez üzemen be­lül, és parkosítottunk. Szer­veztünk kommunista vasárna­pot is, s ezen valamennyi KlSZ-fiatal részt vett, s majd kilencezer forint értéket ter­melték. Csatlakoztunk az ár­vízkárosultak megsegítésére indított akcióhoz is, és tíz­ezer forintot fizettünk be a csekkszámlára. — Amott dolgozik az egyik legjobb KISZ-tagunk — mu­tat a műhely sarkában tevé­kenykedő fiatalemberre. — Szita István, harmadéves ipari tanuló, ö a sportfelelősünk. — Egy a baj itt — mondja Szita István —, hogy a lányo­kat nem tudom bevonni a kö­zös sportmozgalomba. Pedig van számukra asztalitenisz, röplabda, kézilabda, ami ne­kik való. A fiúknak pedig kispályás futball. A többi üze­mekkel szoktunk mérkőzni. Az itt játszó fiatalok többsége velem együtt igazolt játékosa a Marcali Vörös Meteornak. Nagy Zoltán. Horváth Árpád. — Emellett szerettünk vol­na egy kézilabda-pályát léte­síteni — teszi hozzá —, de sa­lakhiány miatt eddig még nem tudtuk elkészíteni. Ígéretet kaptunk az itteni téglagyár­tól, de nem teljesítették. Így csak az ősz vége felé készül el, ugyanis a tejüzem ígért salakot arra az időre. Éles nyikorgó hangot adott a vasfűrész, mikor fogait be- lemélyesztette a szilárd anyagba, majd hangos koppa- nással hullott alá a levágott munkadarab. Ügyes, begyako­rolt mozdulatokkal végzi mun­káját Nagy Zoltán, a legfiata­labb lakatossegéd. A napokban tett szakmunkásvizsgát, s rö­vid pihenő után most állt munkába, ö az üzem KISZ- szervezetének a kültúrfelelőse. — SOK KIRÁNDULÁST szerveztünk — mondja. — Most voltunk három napot Pécsen és -Abaligeten. Több rendezvényünk és klubdélutá- nunk volt. A művelődési köz­pontban minden szombat-va­sárnap klubhelyiség áll ren­delkezésünkre. Mindig sokan szoktak ott lenni az üzem fia­taljai közül. Sajnos, sok a vi­dékről bejáró is, és ők ritkán tudnak részt venni ezeken a rendezvényeken. Körülbelül egy hónapja alakult meg üze­münknek a Mechanikai Mű­vekkel és a bőrdíszmű üzem­mel közösen egy irodalmi színpada. Ezen belül van a színjátszó kör, a néptánc­együttes és az énekkar. Re­mélem, hogy sikerünk lesz. Tőlünk eddig tízen jelentkez­tek. — A baj persze ott van — mondta Horváth Árpád —, Szita István. ugyanitt, a japán étteremben. — Valóban kitűnő a konyha — állapította meg Blake. És a harmadik napon ismét ott voltak. Végigcsinálták a fürdő és az étkezés egész szertartását, köz­ben beszélgettek. Kono most már nyíltan be­szélt arról, hogy őt elsősorban az érdekli, mikor akar Blake a flottához visszamenni. Ki a barátja a Pennsylvanián? Az »izomember« némi szín­lelt habozás után így felelt: — Jimmie Campbell... Blake ebben a pillanatban találta ki a nevet, hiszen soha életében nem volt Campbell nevű ismerőse. — Régóta ismeri Jimmie-t? — ösztökélte most már egyre határozottabban Kono. — Igen. F.gyütt szolgáltunk... Ö már felvitte a kapitányi rangig. — Kapitány? Ejha! Ez szép! És ön mi volt a flottánál? — őrmester. — Ez is szép... Sokszor ta­lálkozik Jimmie-vel? Azért kérdezem, mert mindig cso­dáltam az ilyen tengeri med­véket, akik az életüket egy rozzant bárkának szentelik — hazudta kissé sután Kono. — Tudja, mi tengerre termett or­szág vagyunk, szigetország, nekünk életünk a hajó. Hajó nélkül meg sem tudnánk len­ni. Japán szerepe a világban attól függ, milyen erős a ten­geren. Ha ön figyeli az újságo­kat, akkor olvashatja, hogy hány ezer és ezer japán ha- 1 ászhajó fut szerte az óceáno­kon ... Jimmie olyan idős, mint ön? — Igen... — Együtt kezdték a szolgá­latot? — Igen, együtt. — És ő azóta is a flottánál szolgál? Ilyen régen?-------ad­t a tovább a csodálkozót Kono. — Nagyon ügyes fiú. Imád­ja a tengert. — Tényleg jó barátok? — Nagyon. Szolgálatkész, nagyon rendes fickó. Bár egy kicsit ravasz. De csak olyanok­kal, akiket kevésbé ismer... — Hogyhogy ravasz? — Hát, amikor kártyázunk... — Igen? Kono megkönnyebbült. Már valami másra gondolt. De a kártyabeli ravaszkodás, az semmi. Az sokszor még segit- het is. Mert akit ő kiszemeltéi magának, annak ravasznak i kellett lennie. Tervei így kí­vánták. Igen, ravaszul kell ki-, játszania a tiszttársak ébersé­gét, óvatosan kell megrendez­ni a találkozókat, ravaszul kell megszereznie az adatokat, méghozzá a legfontosabbakat, a leglényegesebbeket... De Kono erről — érthetően — nem beszélt Blake-nek. El­lenben újra és újra — csak úgy mellesleg — megjegyezte, hogy neki egy nagyon jól mű­ködő vállalkozása van, és a vállalkozásból természetesen# sok pénze. Ebből sok mindent# tudna finanszírozni. Például# Blake-nek is tudna teremteni egy olyan vállalkozást, amely# élete végéig nyugodt öregkort# biztosítana. (Folytatjuk.) hogy sokan elmennek a fiata­lok közül máshova dolgozni, s ez nagymértékben megnehe­zíti a munkánkat. Talán si­l kerül megállítanunk ezt a vándorlást, ha jobban össze tudjuk fogni a fiatalokat, és a KISZ-szervezet ezután még többet tud nyújtani számuk­ra. Gyertyás László Oj oktatófilmek, hangszalagok, diasorozatok Ebben az esztendőben 28 új oktatófilm, nyolc különböző témájú hangszalag és ugyan­csak nyolc újabb diasorozat készül az alsó és középfokú oktatási intézmények számá­ra. A 28 filmből négyet koo­perációban készítünk cseh­szlovákiai, illetve NDK-beli partner vállalatokkal. A ter­mészet-földrajzi sorozatban egyik érdekes film a mérsé­kelt övi ciklonok, a szél ke­letkezésével, a csapadékkép­ződéssel ismerteti meg a ta­nulót. öt matematikai témájú film készül, főként a gimna­zistáknak. A mágneses erőtér című film például a szakkö­zépiskolák szakmai tárgyainak tanításához nyújt segítséget. oa n rj SOMOGYI NÉPLAP Szombat, 1970. augusztus 8. 5

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom