Somogyi Néplap, 1970. augusztus (26. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-02 / 180. szám

A kutyások ismét lejárlak a rakpartra. A fű kizöl- dült, napközben tarka kendős lányok gereblyézték a park ágyasait, s talicskán friss sódert hordtak az utakra. Néhány napig esett az eső, de ettől még tisztább és áttetszőbb lett a levegő. A tavasz kimosdatta a parkot.

Zotyi estefelé mindig lent ült a bokrok előtti pádon, s rendre megkerültek a többiek is: Pucér, Nahát és a két Ho- bó.

A lányok közül csak Szösz- mösz jött le. Egész télen át nem látták. Megtelt a kehle, és az arca tele lett apró pörsené- sekkel. A fenekén feszült a farmernadrág, s egészében véve más lett. A Kishobó meg is kérdezte tőle: »Mi van, Szöszmösz, tán menyasszony vagy?«. — A lány nagy szemet meresztett: »Bezsongtál? Nem vesztem meg!«

Ezzel ismét helyreállt a múlt évi őszi állapot

Ültek a pádon, és cigarettáztak. Olykor körbejártak a parkban, később meg, amint a kutyások kisorjáztak a rakpartra, odaálltak a vaskorlát mellé, lekönyököltek rá, és bámulták a kutyákat Néha megjegyzéseket tettek.

Nem állhatták a kutyákat, s akik sétáltatták őket azokat sem. Egyszer egy busafejű szőrgomolyag szaglászni kezdte Nahát lábát. A gazdája, egy kövérkés nő hiába hívogatta, mire Nahát lehajolt a pulihoz, megsimogatta, majd hirtelen megcsavarta a fülét: »Eredj az anyuskádhoz! Nem hallod, hogy hív?«

Mind nevettek, a kutya nyüszítve eliramodott, a nő pedig ronda huligánoknak nevezte őket.

Ilyesmi szórakozásaik voltak, ha ugyan el nem mentek a közeli moziba. De oda csak ritkán jártak.

Péntek volt, amikor Zotyi felfedezte az új plakátokat.

A hirdetőoszlop ott állt a bokrokon túl egy fa törzséhez bújva, s kissé féloldalra dőlve, szóval nem éppen elegánsan. A pádról szemben látszott a zászló, nemzetiszínű volt, s mögüle kilátszott a vörös zászló széle. Izmos kéz tartotta a zászlókat, legalul meg a nagy

1-est lehetett látni, Május elsejei plakát volt. A fürdőru- ‘ hás nő kissé oldalról látszott, alakja egészen keskeny volt, de azért persze éppen szembe tekintett Zotyival. A fiú megszívta magát a párás, rügy szagú levegőből, aztán felállt, és a plakáthoz lépett. »Jó nő« — állapította meg. Néhányszor elsétált előtte, igyekezett úgy tenni, mintha nem a meztelenséget nézné, csupán a hirdetés betűit.

Később rágyújtott és

nekitámaszkodott vállával a plakátnak. Ügy számította ki, hogy karja a nő combjával érintkezzék. Izgatta a játék.

Később visszaült a padra, és onnan leste a plakátnőt. Ceruzát halászott elő a zsebéből, és visszament a plakáthoz.

Vastag hegyű kék ceruzája volt. A fürdőnadrággal egy- vonalba odaírta a szélére:

»HIÁNYZOL!«

Gondolta, igazság szerint legalább három felkiáltójel kellett volna, de nem lépett megint oda, nem akarta, hogy valaki meglássa.

Később jöttek a többiek, és

sötétig együtt lötyögtek.

Másnap, ekkor volt szombat, pontosan tudja, mert hiszen addig csak egy színes kép volt az egész nő, legyökerezett, amikor közel ért az oszlophoz. A kék betűk alatt írást látott. Gyorsan odalépett.

A »HIÁNYZOL« alatt ez állt:

»1/2 8.«

Tehát addig járt itt a nő, amíg ő a fiúkkal a Szigeten kódorgott. De nem bánta különösképpen, hogy nem találkoztak. Magában egy kicsit félt is az ismeretségtől, szeretett volna tisztába jönni néhány dologgal.

»SZERETSZ CSÖRÖGNI? ÉN NEM.«

Csontos Gábor:

HIÁNYZOL

»TE IS NEKEM!«

A cigaretta reszketni kezdett a kezében, és forróság lepte el. A nő hirtelen testi valójában állt mellette, nem is mert nekitámaszkodni, ahogy tervezte, csak állt, egy kissé oldalt, és nézte a szemét, a haját, a finom bőrét, telt kebleit és gömbölyű combját.

Körbelesett, majd gyorsan odaírta:

»SZÉP VAGY!!!«

Rövid töprengés után még egy kérdőjelet is rajzolt a három felkiáltójel után. Elvégre, gondolta, aki írta, nem biztos, hogy ilyen szép, mint a plakát nője.

Visszaült a padra, és tervez getés be fogott: miként folytatja a levelezést az ismerősismeretlen lánnyal, de megjöttek a többiek:

A rakpart felől jöttek.

Volt valami balhéjuk állítólag, de Zotyit most hidegen hagyta a dolog, elfoglalták a gondolatai.

Szöszmösz kért tőle egy cigarettát.

— Már dohányzol is? — kérdezte tőle.

— Ezt se tudtad? — nézett rá a lány.

Az arca simább és barnább lett az elmúlt néhány nap alatt. De Zotyit zavarta, hogy széles és alacsony homlokát teljesen eltünteti seszínű hajával.

— Jobb lenne a hajad úgy... — kezdte, de nem fejezte be, nem akarta elárulni titkát a plakátnővel.

— Hogy? — hajolt közelebb a lány.

— Hát úgy. Másként — vörösödéit el a fiú. Hátradőlt, és arca elé bocsátotta a füstöt. Mögüle lesett a plakát felé, és megállapította, hogy annak a nőnek nemcsak a haja jobb, mint Szöszmöszé, hanem mindene. A lány most rövid szoknyában volt, kilátszott vékony-, combja, hegyes térde. »Ez még csak egy csaj« — gondolta Zotyi, és igyekezett nem törődni a lánnyal.

Másnap a kék írás alatt ott állt a válasz:

»AZT MONDJÁK. KB. ILYEN.«

És nyíl vezetett a fürdőruhás nőhöz, sőt a nyíl bele is fúródott a combjába.

Zotyi most csak annyit írt oda:

»1/2 6.«

S még este, amikor elvált a többiektől, hogy elsétál a nő előtt, látta, máris megvan a válasz. Ez:

Ügyes ötletnek tartotta, hogy a maga részéről mindjárt nyilatkozott, így rövidítheti a levelezést. De biztonság okáért másnap fél hat tájban ott ült a pádon, hátha eljön a lány. Aztán fél nyolckor is visszatért, talán akkor kíván találkozni vele. De sem a lány, sem a válasz.

A következő napon viszont ott állt a kinyilatkoztatás:

»ÉN IS INKÁBB MÁST SZERETEK... «

Aztán alatta:

»OMEGA — IRTÖRA BÍROM ŐKET!«

Zotyi is az Omegát szerette a legjobban, és most már valóban kiváncsi lett a lányra Nem is beszélve a rejtélyes első mondatról. Nem akarta elhinni, hogy a lány nyíltan írná, ha ugyanarra gondolna, mint ő.

A következő napokon tovább folyt a levelezés. Zotyi jóformán egész este őrizte a padot. A többiek meg szidták. Azt hitték, ki akar maradni közülük, és haragudtak érte. Különösen Szöszmösz szállt rá. Igyekezett a fiúval maradni, és teljesen belébújt.

Zotyi bűntudatot érzett a társai iránt. Jól jött hát a lány társasága, ezt megértették a többiek. De amikor a lány odatartotta neki a száját, res- tellte magát, hogy azt a másikat megcsalja. »Még szerencse, hogy sötét van — gondolta. — Nem láthatja meg a másik.«

Már sok mindent tudott a nőről, s ahol bizonytalanságban hagyta a válasz, például hogy milyen színű a haja, meg hogy dohányzik-e, a saját elképzelése szerint alakította a dolgot.

Általában minden teljesen rendben volt, még a nő láthatatlan tulajdonságai is kedvére alakultak. Szöszmöszt azonban igyekezett lerázni, mert ha

Csukás István:

JÁTSZIK A SZÍV..,

Játszik a szív az örömmel, könnyű préda a szív — rí a tücsök: ében billentyűs múmia-síp,

és a valótlan táj gyönyörűen újra felém

úszik, s mint a szívem, oly hűen

őrzi s kemény,

sziklakemény gondok kopárján hozza derűs

gyermekkorom, hogy nagyon árván

szta, erős gy legyek én!

Muzsikálj tovatűnő 'deni kor,

bár fed az álarc s férfira hűlő

táj betakar,

játszik a szív az örömmel, könnyű préda a szív,

rí a tücsök: ében billentyűs múmia-síp.

ii ár gyermekkoromban is JyI mindig szerettem volna híres ember lenni. A dicsér; és elismerő szavak értékesebbek voltak számomra, mint a cukrozott gyümölcs.

A csodagyerek tipikus esete voltam, a vágyakozásom azonban a dicsőség és a siker után változatlanul megmaradt, és a szerencsés, híres embereket nagyon irigyeltem.

Láttam, hogy amikor Effa Karel végigsétált az utcán, az emberek megfordultak utána. »Láttad?« — súgták egymásnak. »Effa!...« De, ha velem ' találkoztak, rám sem hederítettek. A Severin étterem pincére sem törődött velem, mert éppen Petra urat szolgálta ki, és hallanom kellett, amint így szólt: »Petra úr kérem, kitűnő borjúhúst tudnék ajánlani. Vagy mit szólna egy pisztránghoz?« Ha rám került a sor, csak fasírozottat ajánlott, káposztával.

Irigység emésztett.

Azon fáradoztam, hogy mint zeneszerző jussak el a dicsőséghez. Hogy ezt hogyan kezdi az ember, azt mindenki tudja. Csak külföldi adásokat hallgattam; itt egy fél hanggal süllyesztettem, amott néhány keresztet jegyeztem be, de nem voltam elég gyors. Mielőtt a szerzeményt átírhattam volna, már sláger volt Próbáltam modem történeteket írni, amelyeket senki nem ért meg... mégis mindenki nevet rajta, nehogy azt higgyék, hogy a poént nem értette' meg. Munkám azonban valószínűleg nem volt elég érthetetlen...

SOMOGYI NÉPLAP

Vasárnap, 1970. augusztus 2.

vele volt a lány, nem írhatott kedvére a plakátra. Tartott attól is, hogy Szöszmösz miatt elszalaszthatja a másikat. Most már látni akarta feltétlen, s őt fogni át, nem Szöszmöszt. Pel is írta:

»HIÁNYZOL! HALLOD? MOST MÁR IRTÓRA KELLESZ!«

A következő napokon nem jött válasz. De azt sem bánta volna, ha a lányt kapja el. Ott kószált a pad környékén, búj- kált a bokrok között, és kerülte a lámpák fényét, mert nem akart együtt lenni Szösz- mösszel.

Aztán május elsején sötétedés után meglátott valakit a plakát előtt. Egy nőt Sietve osont közelebb, s látta, hogy ír a lány, de mindjárt azt is észrevette, hogy csak Szöszmösz az. »Hát ez? — döbbent meg. — Mit akar ez itt?«

Egy pillanatig sem hitte, hogy az ő nője azonos lehet Szöszmösszel.

Mikor a lány elment, rágyújtott a plakát előtt. Nem volt rajta új írás, csak egy nagy kérdőjel legalul. Ebből semmit nem tudott megállapítani. »Ügy látszik, mégis rájött, hogy itt levelezek« — gondolta. Aztán legyintett: »Közelebbit úgyse tud. És nem is fog.«

Odafirkantotta a kérdőjellel egyvonalban a másik plakát nagy 1-ese mellé:

» KI VAGY? TUDNI AKAROM!«

Egy hétig hiába leste a választ. Üjra mászkálni kezdett a srácokkal. Szöszmösz ismét rászállt. Immel-ámmal megszorongatta, s közben szidta magát, mert tele volt kielégíthetetlen vágyakkal.

Egyik este, a parkon át hazafelé tartottak, a hirdetőoszlop mellett.

A lány odakormányozta Zotyit a plakáthoz.

— Válaszoljak? — nézett rá titokzatosan, és odanyomta a combját a fiúhoz.

— Mit akarsz válaszolni?

— Ne marháskodj! Hát amit kérdeztél. — Azzal a nagy 1-es mellé, a »KI VAGY?« után két betűt írt.

Zotyi a félhomályban a keze mozdulásából olvasta el:

»ÉN.«

A fiú hallgatott. Aztán elvonta a kezét a lány derekáról. • •

— Nem is szólsz semmit? — kérdezte Szöszmösz.

— Nem.

Szó nélkül váltak el.

Másnap épp a pádon ült Zotyi, amikor egy férfi új plakátokat ragasztott az oszlopra. De előbb széles csíkokban letépte a régit.

A képzőművészetről—röviden

Úgy hasonlít, majd megszólal!

18.1

A PIKTOR hazahozza a

megrendelt arcmást, s összegyűl a család, hogy eldöntse: jó-e a portré vagy sem. Azt mondja Józsi bácsi: Az én istenben boldogult nagyanyámról egy piktor festett egy képet, de úgy ám, hogy a pápaszemén rajta volt még a kis madzag is, amivel öreganyó a szemüveget a gombjához erősítette, lévén, hogy feledékeny volt a lelkem. Arról már nem is beszélek: hogyan sikerült a csipkegallér, a mantillának a kis prémecskéje meg az ametiszt gyűrű, ami ott ragyogott a megboldogult kezén. Hát ez az igazi arcmás: úgy kell hasonlítania, hogy az ember azt várja, még meg is szólal a végén.

Ilyen értelemben dönt a család, vonásról vonásra megvizsgálva, levizsgáztatva, ellenőrizve a festmény minden vonását, a vászon minden pórusát. A minőségi ellenőrzés végül is kedvező verdikttel zárul: a keret igen szép, a vászon minősége békebeli, a mester az olajfestékkel sem takarékoskodott, a teljes hasonlatosság pedig kétségtelen. A vételár kifizetődik, a vásárlók lelke is megnyugszik. S erre jön valami istentelen szakember, & azt mondja a képre: rossz! Fokozva a gorombaságot: Művészietlen! Izlésrontó!

A CSALÁD PERSZE nekiszegezi a kérdést: Hát mi mást várjunk az arcképtől, mint azt, hogy hasonlítson? Erre ez az idetévedt műítész azt mondja: Helyes, az arcképnek valóban hasonlítania kell a modellhez. Csak most az a kérdés, hogy élete melyik percében, pillanatában. Akkor-e, amikor éppen a gyereket szidja, vagy mikor éppen a harmadik műszakot piheni ki — az irodát, a házitanítóskodást meg a konyhai teendőket.,.?! Ez sem lenne nagyon alkalmas pillanat.

Nos, a kontár talán egyetlen megmerevedett pillanat képét vissza tudja adni. Esetleg holmi régi fényképpel is segít magán. Az igazi művész azonban nem egyetlen, fölületes benyomást örökít meg, hanem jóval többet ennél: az arcon rajta van a tegnap, talán a holnap is. Az a különleges összegezés, summázás, ami egy lélek (vagy mondjuk így: egyéniség) gazdag világába vezet el bennünket.

Az igazi mester az embernek nemcsak külső burkát ragadja meg, hanem mindazt a titkot, ami a burok mögött rejtőzik^ Hasonlít ez a kép a modelhez?

— Hasonlít. De nem úgy és , nem olyan módon, ahogyan az útlevélfénykép, amely a villanó fény sietős sugaránál készült. Hasonlít, hogyne hasonlítana, de mélyebben, igazabban, időtállóbban, mint ahogy az ember egy másik embert néhány pillanatig tartó felületes »odanézés« alapján felmér... i

AZ IGAZI PORTRÉ nemcsak az arc, hanem a lélek képe is, és ezen túl — most talán kissé csodálkozik az olvasó — festmény is. Műalkotás, amelynek öntörvényei is vannak. Harmóniája, mint egy szimfóniának. Csak ezt szín- harmóniának nevezik. Egyéni mondanivalója van, mint minden írásműnek, zeneműnek vagy képzőművészeti alkotásnak, amit igazi művész teremtett. Az arcképben tehát nemcsak a modell van benne, hanem a festő is.

Vajon ki emlékszik már azokra a derék polgárokra, hercegekre és bíborosokra, akiket a klasszikus mesterek megörökítettek? A képek ma mégis múzeumaink díszei. Nem a hasonlóság okából, bár bizonyára nagyon hasonlítottak a modellhez. Hanem azért, mert a művész egyetlen arcképbe sűrítve egy egész világot adott — gondolataival, reményeivel, kétségeivel egyetemben.

Tehát még egyszer: úgy hasonlít, majd megszólal.:.

A KONTÁR KÉPE sose szólal meg, csak az igazi mestereké. Azok viszont olyan vallomással lepnek meg bennünket, hogy néha szeretnénk megkérdezni a 3—400 éve halott modellt: Vajon mi fáj úgy, barátom? Vagy épp ellenkezőleg: Osszad meg velem örömödet, hisz látom, majd kicsordul, mint a túltöltött pohár.

Gál György Sándor

JIRI MELISEK:

Hogyan lettem

L

esújtva ténferegtem a Mala Strana romantikus utcácskáin. Mit tegyek?

A toronyóra éjfélt ütött, amikor a Károly-híd közepén jártam. Valaki meglökött.

— Bocsánat! — szóltam.

— Mi az, hogy bocsánat? — hallottam, és egy pofont kaptam. — Kérj bocsánatot!

Fiatal suhancok csoportja vett körül, és mielőtt szólhattam volna, megragadták kezemet, lábamat, és ...

Soha nem hittem, hogy ilyen sokáig tart, amíg az ember a hídról a vízbe ér. Megpróbáltam úszni, de rettenetesen fáztam.

Hogy a mentőcsónak hogyan talált rám a sötétben, ma is rejtély előttem. A parton sokan ácsorogtak. A rendőrség éppen azzal volt elfoglalva, hogy a tetteseket autóba tuszkolja.

Másnap a kórházban tértem magamhoz. Egy nővér állt az ágyam mellett.

— Tudja, hogy ugyanott dobták a vízbe, ahol Nepomu- ki Jánost? — kérdezte. — Kint várja egy újságíró... Beengedhetem?

Bólintottam.

Másnap »Fejesugrás negyven méterről« cím alatt olvashattam az újságból a huligánokról, azzal a tanulsággal kibővítve, hogy milyen jó, ha valaki ruhában is tud úszni. Nevem szinte kiabált a sorokból.

A mellettem fekvő betegtárs

irigykedett.

— Én egy kutyában botlottam meg, és három bordám tört el. De ilyesmit meg sem említenek.

A látogatási napon az ágyam ki sem látszott a rengeteg virág közül. Ismerősök, ismeretlenek halmoztak el kérdéseikkel.

— Hogy érezte magát, amikor repült?

— Ledobott már téged valaki a hídról?

— Fejre vagy hasra estél?

Még egy úszóklub edzője is

meglátogatott.

híres ?

— Mint tiszteletbeli tagot vettük fel önt szövetségünkbe — mondta, és megszorította a kezemet.

A nővérek minden látogatási napon kiemeltek a virágtengerből, és az injekciókhoz, amiket kaptam, a legvékonyabb tűket választották ki. Csak most tudtam meg igazán, mit jelent híres embernek lenni!

Vágyam teljesült Verset írtam »Fejesugrás a hídról« címmel, és a főorvos feleségének ajánlottam. Hálából almásrétest küldött nekem.

Amikor a kórházat elhagytam, a nővérek pityeregtek.

E

lső ebédre a Borokóba indultam.

— Valami könnyűt...

— mondtam a főúrnak. — Én vagyok az, akit a hídról ledob tak.

A főúr szeme felragyogott. — Mi lesz a fácánommal? — hallottam a szomszéd asztaltól.

— Egy pillanat, Stuchal úr! — válaszolta a főúr jelentőség- teljesen. — Ezt az urat szolgálom ki... bizonyára ismeri az ügyet a hídról és a huligánokról?

Ügy éreztem, mintha dicsfény övezné a homlokomat És még ma is hálával gondolok azokra a huligánokra.

Szegénykék, egy-egy évet kaptak!

Fordította: ANTALFY ISTVÁN

\

<