Somogyi Néplap, 1970. július (26. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-26 / 174. szám
Példaképek - tanulságok C ecske ebben az esetben ® nem a mi kedves , madarunkat jelenti. Fecske; Jenő neve egy iskolai közvélemény- kutató íven fordult elő,, mellette a megjelölés, az Édesapám. S az ív kitöltője felelt pedig e névvel arra a kérdésre: »Ki a példaképed, akihez hasonlóvá szeretnél válni?« Harmincegy tizennégy esztendős kislegény töltötte ki az íveket A kérdések megszövegezője, a válaszok rend- szerezője egy diák volt, amolyan amatőr riporter, az osztály tanulója. Ilyen kérdések is előfordultak az íven: Kedvenc zeneszerződ? Kedvenc íród? Kedvenc sportembered? Kedvenc színészed? — Berkes!, Pele (sok íven Albert Flórián), Mikulski (de jóné- hány íven Lati növi ts Zoltán vagy csak a Tepkes kapitánya) Szerepeltek a népszerűségi rangsorok élén. A színész, a sportfenomén, a beat-sztár izgatja a tizennégy éves embernek való képzeletét — nálunk éppúgy, akárcsak Bécs, Szófia vagy San Francisco iskoláinak udvarán. A példaképek után érdeklődő kérdésekre azonban nem egy gyermek felelt az édesapja vagy az édesanyja nevével. Van, aki, Bamard professzorhoz szeretne hasonlóvá lenni, van, aki Gagarin- hoz. Egy fiú a Holdat megjárt Neil Armstrong nevét írta be Ketten a helyi irodákul színpad vezetőjét, aki már a ívben is szerepéit. Volt, aki Ludas Matyit tekinti példaképének »mert ő háromszor vjsz- szavert, ha igaztalanul bántották". Valaki a község tsz- ének gépészét ajándékozta meg rajongásával, mert »6 mindig kitalál valamit, amivel a téesznek használ, meg az újításból tornyos házat épített-«. Megrökönyödésre alkalmat adó választ mindössze két gyermek vetett papírra. Az egyik ezt: »Az én példám Gubacsi Ferenc bátyám, ő negyvennyolcezret nyert a lottón, nem is dolgozik egy éve«. A másik hasonló válasz: »Én Onas&ishoz szeretnék hasonlítani, aki szegény liftesfiű létére (Jaj, mikor volt az!? — A szerk. megjegyzése.) feleségül vette az elesett elnök özvegyét«. Engem csodálatba ejt, hogy falusi gyerekek milyen bá- mulnivalóan jó ösztönnel választják szét azt, amit mi -újságírók évtizedek óta minduntalan összekeverünk. M e tagadjuk, azt hittük:- ” sikerül olyan közgondolkodást kialakítanunk, amelyben az ország legjobb traktorosainak, az újítás mestereinek a nevét jobban ismerik majd a milliók, műd a legnevesebb slágerénekesét vagy a magyar labdarúgó-válogatott kapitányáét. Eredt ez az óhajtásunk abból a helyes alapgondolatból, hogy társadalmunk a munka társadalma. A munkát becsüljük meg! S ha a legjobban dolgozók neve lesz a legismertebb név az országban, így válnak a leg- különbek példaképpé. így aztán sikeresen összekevertük az ismertség és a megbecsültség fogalmait. Nem gondoltuk végig következetesen, hogy a színész, aki évente három-négy új darabban alakít főszerepet, akit havonta új filmben látunk, aki hetente szerepel a rádióban — minduntalan új és színes beszédtémát kínál az érdeklődőknek. Hogyan táplálja hasonló szenzációkkal a személye iránti érdeklődést az a traktoros, aki »mindössze« évről évre kitűnően dolgozik, de tevékenysége nélkülözi a drámai fordulatokat? (Igaz, annak idején egyesekét, mesterségesen »kiugrasztottak«, mint Muszka Imrét és néhány társát, de a? 1000 százalékos teljesítmények sem voltak a végletekig fokozhatnak. És a végén az lett a szenzáció, hogy nem hallottuk teljesítőik addig sokat emlegetett nevét.) Azt mondanák az eddigiek, hogy a táncdal és a munka mérkőzéséből a táncdal került ki győztesen? .;. Szó sincs róla! Ilyen mérkőzés a valóságban sohasem volt. Mint ahogy a sasok és a mélytengeri halak sem mérik össze tudásukat. Egyszerűen az történt, hogy sok minden a helyére került. 1/ özismert tény, hogy a fiatalok százezrei rajonganak például az OMEGA- együttesért. Am ezeknek a fiataloknak csak elenyésző töredéke szeretne az együttes tagja lenni. És aligha tévedek, ha azt mondom, hogy ezer OMEGA-hívő között legföljebb,- ha egy akad, aki példaképének tekinti Lauxot, a dobost, vagy Benkőt, a trombitást. Ha példaképet keres a fiatal — fölmérések tucatjai vallanak erről — az élet fontosabb területein szereplők közül szemeli ki a maga emberét. És ha úgy cselekszik, mint Fecske Jenő kisfia, akkor a mindennapi munkában és gondokban is helytállni képes emberség példája előtt tiszteleg. Lemondás volna ez a színes egyéniségű hősökről? Nevetséges! Melyik beat csillag élete volt olyan érdekes és hősi, mint az embereknek új szívet adó Barnard professzoré? Vagy a világűr Koiumbuszáé, Gágayiné volt? Korunk — egyebek között — azért gyönyörű, mert tömegevei mutatja föl az alkotó hősiességnek olyan példáit, amelyekhez hasonlókért azelőtt a régi századokba kellett visszafordulniuk a példaképet kereső fiataloknak. Kortársaink sokasága nőtt szinte mitológiai méretű nagysággá. És a tömegkommunikációs eszközök rögtön gondoskodnak is arról, hogy teljesítményeikről az egész világ tudjon. És jól van ez így, mert az emberiség legmerészebb álmainak megvalósításához egyszerre van szükség fegyelmezett, okos szorgalommal dolgozó ember- milliókra és titánokra, akik a kollektív alkotásnak utat törnek a mindennapok sűrűjébe. Hogy a legdivatosabb példánál maradjak: százezrek munkája, leleménye, tapasztalata testesül meg egy óriás repülőgépben, amely egy kisebb falu lakosságának megfelelő utastömeget szállít egyik1 világrészből a másikba. De kell az ELSŐ pilóta is, aki kimondja: »Bízom a konstrukcióban, kész vagyok repülni vele«. Sok mindenben tévedtünk az idők folyamán. Olykor úgy tűnt, hogy az események alakulása megfricskáz bennünket, mondván: Lassabban az álmokkal! De az az álmunk, hogy a munkának, a dolgos életnek, a közösség jó szolgálatának legyen végre becsülete — ez az álmunk teljesült. Lehet ugyan, hogy Aradsz- ky Lászlót, Dunai Ill-at, vagy egyik-másik jazzdobost többen ismerik név szerint, mint a penicillin föltalálőját, az Erzsébet-híd tervezőjét vagy az idei sikeres árvízvédelem legfőbb irányítóját. De ez nem jelenti azt, hogy társadalmunk ne tudná: mi a különbség a divat, a szórakozás és népünk alapvető érdekei között. E'zt mondja számomra a “ Fecske Jenőre eső val- lomésszámba menő »szavazat«, amely arra késztet, hogy tisztelettel meghajoljak teljesítménye előtt. Mert ki tagadhatja meg tíszeletét olyan embertől, aki tizennégy év naponta megújuló vizsgái után is példákén maradt egy olyan fiatal számára, aki naponta hall a látványos hősiesség világraszóló megnyilvánulásairól! Bajor Nagy Ernő Szeberényi Lehel: k Az ember örül a legkisebb szárazulatnak, egy villamosbelsőnek. Akárcsak egy szellős peronnak, amilyen az ötvenkettesé a Marx téren, Odakinn lucskos tél. A sárga, nyirkos lég a járdáig lóg súlyosan. A járókelők lelkére tekeredik, kik úgy burkolóznak a kedvetlenségbe, akár a téli holmijukba. Odakinn a forgalom, mint a szüntelen, reménytelen szárazra, kályhaközeibe igyekvés. A peronra kiskatonák «söpört ja tóduL Csupa gyerekarc a téli darádban. Ruha és arc kontrasztja, merev szigor és oldott lágyság összezárva. Ifjonti élénkségük hirtelen bevilágítja a nyitott peront, szétkergeti a délutáni tér szomorú, lucskos álmosságát. Mintha egy kályhacskát gyújtottak volna be itt, és piros fénnyel kezdene duruzsolni. A sarokban, az üveg fémkeretének támaszkodva derűs, őszes civil álldogál, puhán, s?olíd szürke kabátjában, megfelelő kalapjában, kesztyűjében. S a lecsendesült élet lassan, diszkréten előlopózó kerekségeivel.: az áll alatt, 1 az arc gödrös részein, s minBAJON denütt, ahol a békés kitöltő- désnek helye van. Álldogál ez a civil, egy szolid hivatalnok vagy nyugdíjas hivatalnok. Bajuszából, mint egy meleg téli prémből, barátságosan kimosolyog a katonákra. — Eltávozás? — kérdi: A kiskatonák, a mama-illatú gyerekek odafordulnak, készségesek és vidámak. — Az — mondják. — Nahát, ez nagyszerű — mosolyog a civil atyai bajusza. — Nincs a katonának nagyobb öröm. Magam sem voltam másképp. De régen is volt! Bólogatnak a kiskatonák illedelmesen, mint nemrég az iskolában a tanáruknak. Mondanak ók is valami barátságosat, egyik is, másik i& — És fegyveretek nincs? — nézi őket szelíden a civil, A gyerekek csodálkoznak. — Minek az? Nincs háború. — S ha valaki megtámad, hogy védekeztek? Nevetés. Egészséges fogsorok. —■ Mért támadna? — Mit tudom én? Együtt nevetnek e valószínűtlenségen, a barátságos civil s a boldog kiskatonák. — Az én időmben — meséli a civil — bajonétunk volt... — Bajonét? Kíváncsian hallgatják a fiúk. Egyikük a tisztelettudás határára merészkedik. — És használni is tetszett? Az atyai bajusz meleg és barátságos és elnéző. Pedig várná az ember, hogy parányit megrezzen. De nem, szokva van kicsi tiszteletlenségekhez. — Egyszer.s: Bizony egyszer használtam is. — Szeme mozdul csak egy kicsit az idős úrnak, egészen icipici fény- nyeL Régi, ifjonti hetykeségek elkésett, kósza sugaracs- kája ez, hogy mindjárt el is meneküljön a bölcs derű csendesen fodrozó tavába- — Egyetlenegyszer. A kiskatonák egy csomóban, mint az összebújt csirkék: Nem tudják, mit .kérdezzék nek. Egyikük azt kérdi: — Milyen érzés lehetett? — Hát... — mereng a tekintet, s a szürke hivatalnok kalapja alatt a bajusz söté- tebb színt ölt. — Háború volt. Tizennyolcban- volt.;. Húsz lépésre volt az orosz állás. Barátkoztunk, cigarettát cseréltünk. S egyszer jött a parancs, bajonéttal kellett mennünk, emberre... Kell a szünet, egy hosszabb lélegzet miatt A tekintet lé(Selmeczi Tóth János felvétele) JANNISZ RITSZOSZ* A KATASZTRÓFA UTÁN Az athéniek kudarca után Aigosz Potamosznál, s kevéssel a mi végső bukásunk után -— elveszítettük szabad vitáink, odalett Periklész dicsőssége is, a művészetek virágzása, a tornacsarnokok s bölcseink szimpoziónjai. Jelenleg nyomasztó csönd az Agarán s szomorúság, és a harminc zsarno bűntetetlen. Minden de minden (még legsajátabb dolgaink is) hatalmi szóra , végbement; fellebbezés, védelem s önvédelem vagy tiltakozás legcsekélyebb lehetősége nélkül — még ha mindjárt csak merő formaságból. Kézirataink és könyveink a tűzben, a haza becsülete pedig mocsokban. És még ha módunkban állna is, hogy megnevezzünk valamely régi barátot, tanúként megidézve — visszautasítaná, attól tartva, hogy ami balsorsunk őt is eléri és mi mást tehetne a szegény. De hát nagyon jól van ez itt —■ talán találunk valami új kapcsolatot a természettel, miközben a szögesdróton át egy tengerdarabkái bámulunk, a köveket, a füveket vagy egy felhőt az alkony fény ben, egy tarjagos-lila, döbbent felleget. És tálán jön majd egy napon egy új Kimón, ugyanaz a sas vezeti majd titokban, és ásni kezd, és kihantolja lándzsánk érchegyét, mely megrozsdásodott, porladozóban, és ünnepélyesen, gyász- vagy diadalmenetben, zeneszóval és harci szekéren Athénba átviszi. üereszi tábor. 13S8. március 21. Fordította: Papp Árpád fi * A ncjves görög laöltőt igaz. áprilisában letartóztattál^ és másfél évig raboskodott a jareeö és a lerósz! börtönszigete ken. Jelenleg háziőrizetben tartják Szamcsz szigetén. legzete miatt is, hadd pihenjen meg a kiskatonákon, a mama-illatú orcákon, jóságos szelíden. Sápadtak a gyerekorcák, háromszor se sütött ki a nap, mióta ez az idő beállt. — Ügy volt... — fejezi be emlékezését a peron íemkere- tének támaszkodó hivatalnok —, hogy akkor először használnom kell a bajonétom. Húsz lépégig volt így, s mikor odaértünk az állásukhoz, ők is eldobták, rneg; mi is eldobtuk a bajonétifnkat, A villamos féllélegzik, a kiskatonák is újra élénken izegnek-mozognak. A bajusz mosolyog, megkegyelmezett a, hallgatóságának. Ahogyan neki is megkegyelmezett a sors, egy életre szóló lelki egyensúly erejéig. — Persze volt más is — teszi hozzá az igazság kedvéért, — Csúnya dolog a háború. De énnékem ennyi volt a dolgom a bajonéttal, tizennyolcban . : . — Tizenhétben volt az — mondja az iménti kískatona, kit az ördög nem Iiágy nyugton. A barátságos bajusz most is csak elnézően mosolyog — De jóT megtanultátok a történelmet SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1970. július 26.
