Somogyi Néplap, 1970. július (26. évfolyam, 152-178. szám)

1970-07-26 / 174. szám

Sátrak a fenyők között A kis fenyőfák között szét­szórtan apró sátrak látsza­nak. A bejárati részen, ahol néhány fenyő hiányzik, pi­ros nyakkendős úttörők áll­nak őrségben. Huszti Istvánná, a tábor parancsoka elmondta, hogy kilencvenegy úttörő nyaral itt, az ordacsehi megyei út­törőkempingben. A fenyő­fákkal sűrűn beültetett szép területen tizenkilenc sátrat vertek föl. Ez a siófoki vá­rosi és járási úttörőtábor. ■ Hangos csatakiáltás hang­zott ebben a pillanatban. Né­hány fiatal nagy lendülettel bevetette magát a hűs habok közé, egymást fröcskölve, vi­dám nevetés közben. Igazi vízi csata kezdődött. — Imádnak itt lenni a gye­rekek. Igaz, az első napon volt egy kisfiú, aki sírva jött hozzám, hogy engedjem haza az anyukájához — így Husz­ti Istvánná — Mire én azt mondtam, hogy holnap reg­gelig gondolkodjon a dolgon, és ha akkor is haza akar menni, elengedem. Persze nem jelentkezett. Közben néhány apróság állt körénk, és érdeklődve figyelték a róluk szóló beszél­getést. — Ezek a legvagányabbak — mondta a táborvezető. — Még verset is írtak a szakács­nőnkhöz. Persze mindig a hasukra gondolnak, a vers ezért született meg. Mondjá­tok csak el, na rajta, ne fél­jetek! nünket, kíváncsian kilesnek a sátor hasadékán. Érdeklődöm, hogy milyen a kaszt, hogy érzik magukat, nincs-e valamiben hiányuk. Hát... volt. — Van egy lámpánk — mondják, csak kiégett az égő­je, és sehol nem lehet kapni. Amikor késő éjjel őrségben vagyunk, bizony hiányzik. — Nem féltek este? — kér­dem tőlük. Nevetve válaszolnak. — Mi? Félni? Olyan nincs. Hangos sípszó szakítja fél­be a beszélgetést. Két hosz- szú, egy rövid. Erre vala­mennyien faképnél hagynak. Hamarosan megtudom, hogy ez a gyülekező jele. Kezdődik az uzsonnaosztás. Libasorban járulnak Eszti né­Az egyik fiú, Taróczi elkezdi: szeplős, nyurga. Gábor félénken ni asztalához, ahol torony­magasan felhalmozva várják őket a zsíroskenyerek. — Hogyan töltik el a napot a fiatalok? — Ez tulajdonképpen őrs­vezetőképző tábor. Fél hét­kor van az ébresztő, majd a mosdás, a reggeli és a zászló- felvonás következik. Kilenctől tizenegy óráig tartjuk rajon­ként a foglalkozásokat. Utá­na ebéd következik, délután négyig pedig szabadfoglalko­zás. Ilyenkor a gyerekek fü­rödhetnek, tollaslabdázhat­nak, pingpongozhatnak. Fél öttől hétig újból rajfoglalko­zás van. — Persze emellett még más, komolyabb játékról is gondoskodunk. A napokban tartunk egy éjszakai riadót, amelyen kihirdetjük, hogy az ellenség körülkerítette a tá­bort, és ágyukat helyezett el. Azokat meg kell találni. Egy- egy ilyen papírágyuért egy-egy pontot kapnak, egy-egy ellen­ségért pedig ötöt. Azt a csa­patot, amelyik a legtöbb pon­tot összegyűjti, csokival jutal­mazzuk. A nap lassan nyugovóra készül. A parton a Balaton­ra.! tartja csapatfoglalkozá­sát. Maguk költötte hangos csatakiáltással kezdik a fog­lalkozást: Mályva, mályva, fehér mályva, mi rajunknak nincs párja, hurrá, hurrá Bala­ton! Lassan kifelé ballagok a táborból. Csak a piros nyak­kendők egy-egy apró foltja töri meg itt-ott a fenyők zöld lombját. A felhangzó dal még egy darabig elkísér utamon. Gycrtyás László Ifjú „kémény gyógy ászok” versenye KI A LEGEM A TETON? Pénteken számos kaposvári babonás tűnődött: ha egy ké­ményseprővel találkozik, gyor­sain végig kell-e fogdosnia a kabátgombjait. Na mármost mi a teendő, ha egyszerre har­minc feketeruhás »kémény­gyógyász-« masíroz ei előtte? Méig a babonás járókelőknél is nagyobb izgalomban volt a Somogy megyei Kéményseprő Vállalat harminc fiatalja. El­végre nem kicsi a tét, vonzóak a Szakma ifjú mestere ver­seny helyezései. Nemcsak a jutalmak miatt — bár az sem elhanyagolható: az első helye­zett a Szovjetunióba, a máso­dik az NDK-ba, a harmadik pedig az Al-Dunára utazik —, hanem a dicsősség miatt is. Milyen dicsőséget szerezhet a kéményseprő? — laikus kérdés. Az teheti fel, aki erről az érdekes mesterségről vajmi keveset tud. (Míg Hankai Fe­renc igazgatóval nem beszél­tem, magam is közéjük tartoz­tam.) Tehát: aki azt hiszi, hogy egy kéményseprőnek minden dolga az, hogy egy hosszú drótra erősített seprűvel vagy golyóval »ingerli« a kéménye­ket, nagyot téved. Lehet, hogy valamikor így volt, de amióta olajfűtés, gázfűtés stb. létezik, a kéményseprőnek is sokat kell ülnie a szakkönyvek előtt. Annyi a tudnivaló, hogy min­den további nélkül megren­dezhetnek egy versenyt. A Bajcsy-Zsilinszky utcán a nyakukat tekergették a gyalo­gosok. A vetélkedő fiatalok csapata ellepte a bíróság épületének tetejét. Minden kéményhez jut valaki, s elő­kerülnek a szerszámok. Az egyik kémény tetejét befedik, pedig látni, hogy erőlködik be­lőle a füst. Nincs semmi tévedés, bal­esetveszély kizárva! A marcali ifj. Pataky Ignác az első eme­leten azért gyújtott be a ké­ménybe, hogy a veszéllyel a későbbiekben se kelljen szá­molni. Ha hibás a kémény, szökik a füst; a következmé­nyek ismeretesek a baleseti krónikákból. A fiatalember egyébként egy nevezetes kéményseprő-dinasz­tia legifjabb tagja, már a déd­apja is a tetőket járta. A Donnerban folytatódott a verseny. Kéményseprés, ké­ményégetés, füstnyomáspróba, új kémény »vizsgáztatása«, s minden, amit egy jó szakem­bernek tudnia kell. Ekkor már látszott, ki a legény — a tetőn. De a négytagú zsűri a sorrend- det csak az írásbeli után álla­píthatta meg. S végiül, akiknek a nevét nem írták korommal a kéménybe* sokkal inkább a győztesek lis­tájára: az első a marcali ifj. Pataky Ignác, a második a kapói yi Popp Bajos, a harma­dik pedig a balatonszárszói Gyurcsek Sándor lett. P. D. Ahol a hordók „megméretnek“ Erről a földszintes bérház­ról nem is hinné az ember, hogy udvarán, illetve annak egy részében milyen fontos munkát végeznek. Ha a. tábla nem jelezné, ugyanolyan lenne, mint a többi. A felirat azonban jelzi, hogy a Hordó- értékesítő és Hitelesítő Válla­lat működik itt. Ahogy belé­pünk az udvarra, rögtön látni a hordókat, amelyek itt fog­nak »megméretni«. — Mi is a feladat a hordó­hitelesítőnek? — A hordók űrtartalmának megállapítása — mondja Ve­zér László, aki ezt a feladatot ellátja. — Miért van szükség erre? — »Éhes o banda, dübörög j * SZABÓ LÁSZLÓ - SÓLYOM JÓZSEF a gyomra, Eszti néni, enni kéne, kész legyen a kaja, délre! Ha nem adnak kaját, ( kitépjük az Eszti néni ha-, ját.-x Eddig a kis versecske. Mi­re a végére ért, már vala­mennyien kipirosodott arc­cal, felszabadultan, kórusban mondták. Az ügynök elindult Kémek a búvárhajón — Igazi kis ördögök — mondják a nevelők. A vezetővel körüljárjuk a tábort. A sátrakban különbö­ző rajzok, s mind-mind egy- , egy különálló »lak« elneve­zéssel. Van itt Mohikán-lak, Turpi-lak, Mag-lak, Orosz­lán-lak ... Nehéz volna vala­mennyit felsorolni. A leányok egyik sátorában látogató is akadt: egy fiú. Hamar megmagyarázta, hogy ő az egyetlen fiú, aki leány­rajba került — s így neki joga van a rajtársaival egy sátorban beszélgetni. A fenyők között eldugott sátor. Néhány fiú beszélget ott. Amikor meglátnak ben­földgaztüzelésü KAZÁNOKHOZ fűtőket felveszünk Vizsga letételének lehetőségét biztosítjuk. Jelentkezés a munkaügyi osztály vezetőjénél augusztus 15-ig. Somogy megyei Vendéglátó Vállalat, Kaposvár. (178704) A holmikat kiszállították a partra, aztán gyorsan öltöz­ködni kezdtek. Szinte tépték magukról a német tengerész- egyenruákat, és magukra rán­gatták a civil öltözéket. Az egyenruhák egy kupacba ke­rültek, hogy a tengerészek visszavigyék a búvárnaszádra. Dasehnak nem kellett átöltöz­nie, ő már a hajón felvette ócskia nadrágját és bőrzakóját. Miközben a többiek öltöz- tek-vetkőztek, a parancsnok megindult a közeli homokha- lom félé. De alig ért a domb tetejére, a ködben megpillan­tott egy fénysugarat. Néhány pillanat múlva egy fiatalember toppant eléje, egyik kezében fáklyával, a másikban revolverrel. Dasch azonnal felismerte a férfi sötét egyenruháját, fehér sisakját: a partvédő szolgálat embere. — Kicsoda maga? Honnan (ljön? — kérdezte az egyenru­hás fiatalember, kissé bizony- J tálán hangon. — Ne törődjön velünk! — felelte Dasch rendkívül hatá­rozottam, szinite tiszteletet pa- l'rancsolóam. — De hát kicsodák maguk? ('Eltévedt halászok? — faggatta ('tovább a náci ügynököt a fia­ttal őr. —i Igen. De ismételten ké­rem, hagyjon bennünket bé­kén! Ne törődjön, velünk, ha­marosan hallani fog rólunk, mégpedig Washingtonból! — Hát akkor legyen úgy, uram! — szólt az őr bizonyta­lanul és engedékenyen, aztán leeresztette a revolverét. Dasch határozott fellépése válthatta ki belőle ezt a bi­zonytalanságot. S amikor Wa­shingtont emlegette, nyilván arra gondolt, hogy ő, a kis közkatona, most valamilyen rendkívül titkos dologba ütötte az orrát, olyanba, amelyről egy egyszerű őrnek tudomást sem szabad vennie. — Tisztában vagyok a hely­zetével, ne nyugtalankodjék! Na, fogja ezt! — mondta Dasch, aztán egy százdollárost nyomott az őr zubbonyának zsebébe. — S most nézzen meg jól, azt szeretném, ha később egészen pontosan rám isimerne. — Rendben van, uram — fe­lelte az őr, akiit Dasehnak ez a felszólító'" még inkább megnyugtatott. Szabályosan tisztelgett, majd eltűnt a köd­ben. — George, mi volt ez? — kédezte Burger a parancsno­kot, amikor visszatért. — Hal­lottam mindent. Valami baj van? — Dehogy van, nehogy ria­dalmat kelts! Minden rendben van. A többieknek ne is szólj a dologról! *-> és karon fogta a csodálkozó Burgert, aki, mi­után elkészült az öltözködés­sel, elindult Dasch után, csak amikor a hangokat hallotta, akkor torpant meg. Gyorsan visszatérték a partra, ahol a másik három ügynök is elkészült az öltözkö­déssel. A tengeralattjáró négy matróza már türelmetlenül várt rájuk, hogy az egyenruhá­kat zsákokba gyömöszölhessék és visszatérjenek. Ebben a pil­lanatban azonban egy vörös rakéta emelkedett a magasba, a tengeralattjáró hívó jele. A matrózok egy szót sem szóltak, hanem futni kezdtek a gumi­csónakok felé. — Jöjjenek vissza! — kia­bálta Dasch németül. — Itt fe­lejtették a zsákokat! De a matrózok örültek, hogy minél távolabb kerültek az öt ügynöktől, s még akkor sem néztek hátra, amikor már gumicsónakjukkal jó távol eveztek. Nyilván azt gondol­ták, hogy túl sok időt töltöt­tek a parton, és a parancsnok nem csupán türelmetlen, ha­nem esetleg valami veszély is fenyegeti a tengeralattjárót. Semmi más nem hiányzott volna, minthogy ők ott reked­jenek Amerika földjén ... Néhány pare múlva az öt kém hallhatta a búvárnaszád hajócsavarjainak a zúgását, majd alámerülését. Az U—202 elindult vissza, Európa felé. Az ügynökök gyorsan fel­kapták a táskákat, aztán el­indultak. Már jó messzire eltávolod­tak, amikor Dasch észrevette, hogy Burger nem követi őket. Hátrafordult, és visszakiáltott: — Gyerünk már! — Megyek! — hangzott Bur­ger válasza. A partra szállás helyén ren­geteg áruló jel és nyom ma­radt. Ott volt valamennyiük­nek a lábnyoma, sőt még a tengerészeké is, de ezenkívül ott hevert a homokban egy Ostertolz Zigaretten feliratú doboz, egy Weinbrand címkés palack, és néhány méterrel arrébb több, német tenger­alattjárón használatos matróz­zubbony. Dasch megállt, s Burgerhez fordult: — Ezekkel a nehéz bőrön­dökkel nem sokra megyünk. Az lesz a legjobb, ha itt el­ássuk, és később visszajövünk értük. így is lett. Gyorsan gödrö­ket ástak a homokban, és el­rejtették a bőröndöket. Ebben a pillanatban motorzúgást halottak. Most vették észre, hogy egy út közvetlen közelé­ben vannak, ahol egy őrök­kel megrakott autó száguld fe­léjük. A gépkocsi ugyan nem állt meg, de mindenfelé lám­pák gyulladtak. Daschék ijed­ten tapasztalhatták, hogy kö­rülöttük kis épületek, a parti őrség barakkjai állnak, vagyis jó néhány kilométerrel arrébb szálltak partra, mint ahogy eredetileg tervezték. Haj halódott. A náci kémek egy fehér épü­letet pillantottak meg, tetején az amerikai lobogóval. Nem messze tőlük egy falu feküdt. Az ügynökök félve, fáradtan, álmosan indultaik a falu felé, az úttest szélén. Amikor egy keresztúthoz ér­tek, a parancsnok úgy döntött, hogy a vasútállomás felé men­nek. (Folytatjuk) — A hordó űrtartalma vál­tozó, ezért időnként ellenőriz­ni és hitelesíten kell. Végignéztem hogyan törté­nik a hitelesítés, hogyan »mé­retik meg« a hordó. A hordót egy tartályból víz­zel töltik tele, majd lemérik a súlyát. Utána kiengedik be­lőle a vizet, és ismét lemérik a hordó tiszta súlyát. Ezután kivonják a teli hordó súlyából az üres hordóét, — így meg­kapják a víz súlyát. Ezután egy táblázatot mutat Vezér László. Ennek alapján számítják ki az űrtartalmat. A víz súlya ugyanis a hőmérsék­lettől függően változik. A táb­lázat segítségével megállapít- k jak a víz hőmérsékletének és í a hordó nagyságának megfe- i lelő »adalékot«, ezt hozzáad- A ják a tiszta súlyhoz — és már £ meg is van az űrtartalom. Az így megmért hordót ki­gurítják az udvarra, s ráütik a megfelelő számot, amely az űr­tartalmát jelzi. Az udvaron már sorban áll­nak a hordók — hazaviheti őket a gazda. — Honnan hozzák a hordó­kat? — Mindenhonnan a meg e területéről: állami gazdaságo t, fogyasztási szövetkezetek, pi i- cegazdaságok. — Hány készül el naponta? — Tizenhét-tizennyolc, de nem vagyok itt minden ni ), mert nincs annyi műnk i. Hétfőn mindig dolgozom, m s napokon pedig aszerint, hogy mennyi hordó gyűlik össze. \ hét többi napján a Mérte' c- hitelesítő Kirendeltségen va­gyok, adminisztratív műnk t végzek, és műszaki dolgok! .1 foglalkozom. — Hat család lakik a ház­ban. Nem kellemetlen keri.1­. getniük a hordókat? ! — Huszonhét éve van itt ‘ hordóhitelesítés. A lakók nagy része is régóta itt lakik. Nekik nem okoz ez különö­sebb problémát, megszokták. Jó szomszédok vagyunk. Ezt magam is láttam. Jött egy szomszéd, aki az érzé­keny mérlegen testsúlyát el­lenőrizte. Más lakók pedig kölcsönkérték a nagy létrát Meggyet szedtek róla az ud­varon. S. M. J SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1970. július 24.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom