Somogyi Néplap, 1970. július (26. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-25 / 173. szám
Barna assxonyarcok Az enyhén lejtő domboldalon alig mozdul a levegő. A távolban állattenyésztési épületek, s itt, az út mentén, gyéren ültetett fák nyújtanak némi árnyékot a hazulról hozott kosztnak, a ruhaneműnek meg a kerékpároknak. A táblán perzsel a nap, égeti-her- vasztja a törpe uiborkabokrok mellől kivágott gyomot. Az asszonyok sora a dűlő végéhez közeledik. Több mint húszán vannak. A föld fölé hajolnak. Kapálnak. Fejükön kendő. Arra" tűz a nap, meg a Hátukra. Mégis, amikor fölnéznek, csupa barna arcból tekintenek rám kíváncsi szemek. Könnyen mosolyra váltanak át ezek a tekinteteik. Nem fáradságot tükröznek, inkább a jóleső beszélgető- kedvet. Pedig... No, de a kapálásról mindenki tudja, hogy nem a könnyű munkák közül való. — Jó ez az idő a kapáláshoz. — Ami gaz a kapa alá kerül, az már nem ered meg. — Ez az első nyár, hogy a Jobb Élet Tsz-ben együtt dolgoznak mind a berzenceiek. Tavaly még két szövetkezet volt itt. — Dömötör Gyula brigádjába tartozunk. Ez itt a nagypusztai határrész. Ami uborkát most kapálunk, az már másodvetés. A lesilózott zöldtakarmány helyére került. Mellette, innen is látni lehet, paradicsom van. Oda is eljutunk hamarosan. — A múlt hónapban jól kerestünk. Már nem munkaegységért, hanem forintosított munkadíjért dolgozunk, és júniusban olyan kilencven forint körüli átlagkereset jutott egy munkanapra. Persze, tudjuk, ez nem lesz meg mindig. .. — Van egy vízhordó kislányunk, ő gyakran fordul, és mindig friss vizet hoz. De ha maguk a téesziroda felé men- ntk, megmondhatnák odabent, hogy jó volna, ha csak egy kis hideg sört küldenének. Korábban úgy volt, hogy kihozták a mezőre a frissítőt, kocsival. Jó volna most is, mert maguk is érezhetik, milyen nagy itt a meleg. — Nem könnyű ez a munka. Csak körül kell nézni. Van köztünk, aki már túl van a kiegészítésnek, abból is éleséget meg pénz kapunk... — Tizenkettőkor tesszük le a kapát. Akkor egyórás ebédszünet következik. Addig még visszamegyünk a sorunkon egy darabig, mert délig hátravan vagy fél óra. Amíg eszünk, pihenünk is... És a bamaarcú asszonyok sora hátat fordít a dűlővégi árnyékos fáknak, s indul ismét neki a táblának. A kapa éle a földbe vág. Száraz a föld. A derekak újra meghajolnak. Évtizedek megszokása van ebben a mozdulatban. Persze, sok kapálnivalót elvégzett helyettük a vegyszer. De nem mindet. A maradék területen — főként a kertészeti növényeknél — ez a munka az emberre maradt. S a kapát, mint annyi más helyen, Berzencén is asszonykezelt szorítják. Hernesz Ferenc A csapat tagja Balogh Györgyné.., hatvanon. És nemcsak itt, a közösben, hanem otthon, a háztájiban is vár a munka. — Eleget akarunk tenni a vállalásainknak, elvégezzük mind, amit ránk bíznak, hogy meglegyen a szükséges munSzociológia és közművelődés és Horváth (Barenyák) Vendelné. Ö a legidősebb kakaóra. De a háztáji is jól jön pás ebben a csapatban'. lllflf | |Ü Uborkát kapálnak az asszonyok. SZABÓ LÁSZLÓ - SÓLYOM JÓZSEF Tájékoztató készül megyénkben a közművelődés elősegítésére. Segítség — tanácsokkal, útmutatásokkal, megvalósítandó feladatokkal. Nemcsak központi Irányelvek, hanem megyei szükségletek gondos felmérések alapján kidolgozott elképzelések. Jó és tanulságos vitát, tapasztalatcserét hozott a Latinka Megyei Művelődési Központ üzemi szakbizottságának legutóbbi ülése a VBKM klubtermében. Ügy tűnik, hogy a köz- művelődési tájékoztató előkészítése most új szemléleten, másfajta tapasztalatokon alapul majd. Hiszen nem biztos, hogy eddig reális, meglevő társadalmi szükséglet állt a művelődési tervek mögött. Nyilvánvaló, hogy sokkal célravezetőbb az egzakt tudományos eredmények birtokában tájékozódni. Balogh Judit, a művelődési központ fiatal szociológusa elmondta: többféle lehetőség is kínálkozik arra, hogy felmérjék a mezőgazdasági és a nem mezőgazdasági dolgozók általános műveltségét, érdeklődési szintjét. Ilyen például a kutatás, a mejigyelés és az interjú. Az idő sürget, és a feladatok nagyok. Ezért azt a módszert választották, amely a leggyorsabban vezet eredményre. És ez a kérdőlapos feldolgozás — az interjú. A közel harminc kérdés felöleli a dolgozók nemét, életkorát, iskolai végzettségét és érdeklődési körét. Ennyit csak »ízelítőképpen«. És néhány a nagyüzemek közül, ahol vé®zik majd: VBKM Kaposvári Gyára, húskombinát, textilművek, vasútállomás. Többen kezdenek ehhez a nagy munkához; alapos előkészületek után, mert nagy energiát igényel. És az eredmények is fontosak, hiszen ezeknek alapján készül a somogyi köz- művelődési tájékoztató, s a tanácsadás — az egységes művelődési tervek kialakításához. »Kereskedelmi« nyelven szólva: így mérik fel a szükségleteket. De szükséglet volt maga a felmérés, a tudományos elemzés is, hiszen az így kapott kép sokat segít majd. Az is érdekelt bennünket, hogyan folytatódik, szélesedik a jövőben majd a somogyi dolgozók körében az ilyen szociológiai felmérés. Hiszen bőven van még differenciálási lehetőség — csak a nem mezőgazAz iigyn&k elinduíi Kémek a búvárhajón 13. S valószínűleg a náci búvárnaszádot végűi is ez a kis repedés mentette meg, mert olaj került a vízbe. Az olaj feljutott a felszínre, a bombázók pedig, abban a hiszemben, hogy végeztek a naszáddal, abbahagyták a támadást. Motorjaik zúgása egyre inkább elhalkult, majd teljesen elhalt a távolban. Az acéltestben síri csend uralkodott. Az ügynökök — ezek a mindenre elszánt és a látszat szerint mindenre vállalkozó, megrögzött nácik — szentül meg voltak arról győződve, hogy életük ytolsó óráit élik. Linder ismét faarcot öltött, s mint aki mindvégig hidegvérrel viselte el a támadást, fennsőbbséges mozdulattal nyugtatta meg alkalmi vendégeit, hogy az ilyen csaták elkerülhetetlenek, velejárói az atlanti-óceáni háborúnak. Másnap újabb riadót jeleztek. A ködből felbukkant egy nagy angol hajókaraván. A búvérnaszád sietve merült a víz alá. Szerencséjére a konvojt kísérő hadihajók nem vették észre a naszádot, s így nem is támadták meg. Tizenhat napi hajózás után Linder kapitány Dasch elé állt, s így szólt: — Még néhány óra, s partra szállhatnak. Az öt németnek már járdányi ereje is plig, volt. Azóta, hogy útrakelték, idegeiket egyfolytában igénybe vette a tengeri utazás. Most csupán egyetlen kívánságuk volt: mielőbbi szilárd talajt érezni a lábuk alatt. A fregattkapitány pontos utasításokat kapott, mielőtt elindult, hogy hol tegye partra az ügynököket. A parancs úgy hangzott, hogy annak a falunak a közelében kell megállnia, ahol annak idején Dasch több ízben is nyaralt. így azután az U—202-es az utolsó nap délutánján ismét a víz alá merült, s csökkentett sebességgel úszott a partraszállás helyéül kijelölt pont felé. Ezalatt az ügynökök néhány sort írtak a hajó emlékkönyvébe, sőt az egyikük még illusztrálta is a szöveget: Uncle Sam jellegzetes figuráját rajzolta a lapra, hátában egy tőrrel, alatta a következő szöveggel: »Pontosan a szívébeJ« Linder kapitány mosolyogva vette vissza az emlékkönyvet, s elégedetten, bólintott: igen, ezek megadják majd a jenkiknek. — Most pedig aludjanak! — szólt hozzájuk a hajóparancsnok, mert tudta, hogy az ügynököknek ébren kell tölteniük az egész éjszakát. S miközben ők lepihentek, a búvámaszad periszkópmélységben, óvatosan suhant a part felé. Egy ellenséges ország felségvizein jártak, ahol különösen sok volt a part mentén cirkáló hajó. Halkan zümmögtek a motorok. Besötétedett. Linder számításai szerint mindössze 800 méternyire lehettek a kijelölt partrésztől. Éjjel 11 óra volt, amikor felkeltették az öt ügynököt, s közölték velük, hogy két óra múlva partra szállnak. Valamennyien felöltöztek, megvacsoráztak, majd koccintottak a kapitánnyal, aztán éjfél után készülődni kezdtek. Előhozták a tengeralattjáró raktárából a robbanóanyagokkal teli bőröndöket, a matrózzsákokat, bennük a civil ruhákkal, és egy nagy gumicsónakot készítettek élő. Néhány perccel hajnali egy óra előtt a tengeralattjáró óvatosan kidugta periszkóoját a víz fölé. De akkora volt a köd, hogy jóformán semmit sem lehetett látni. — Ez csak jó — nyugtatta meg Linder az egyre izgatot- talbb németeket. — Vízre bocsátani a gumicsónakot! Egy percet sem szabad most már veszíteni — hangzott a parancs. Amíg a matrózok vízre tették a csónakot, s berakták a dasági munkásság körében is —, mert jóllehet, hogy a fizetését sok dolgozó munkásként kapja, de igazában mégsem az még — Somogy iparosodó településein bizony gyakori a kétlakiság. És azzal is számot kell vetnünk, hogy megyénk munkásságának nem kis része most van kialakulóban, ha úg.v tetszik, a kiforrás stádiumában. És nyugodtan állíthatjuk, hogy éppen ezért szükség van a közművelődésre, s ennélfogva az ilyen felmérésekre is. Ezekről a jó kezdeményezésekről szóló vita mintha egy kicsit szimbolikus lett volna. — Miért? — Mert nagyon kevesen voltak a vitatkozók! Hiányoztak — pedig meghívták őket — a tömegszervezetek képviselői. Hogy úgy mondjam: egyedüllét jellemezte ezt az összejövetelt. Vajon ez jellemzi majd a megvalósulást is? A lelkes törekvések addig nem vezethetnek komoly eredményre, amíg egyedüliek. És még valamit. Jól tudjuk, a gazdasági vezetés nagyon elfoglalt mecénás. A termelés nagy feladatai mellett nemigen marad energia a kultúrára. De valamennyi mégis kell. Csak egy példa: Egy üzemi kultúros felmérése alapján kitűnt, hogy van somogyi üzem, ahol nem vezeti állandóan és rendszeresen a munkaügyi osztály a dolgozók iskolai végzettségében beállott változásokat. Pedig ez nemcsak kulturális feladat! Mint ahogy az az elemzés, amely a dolgozók érdeklődését, véleményét méri fel, nem csak a kulturális tennivalókról árulkodik. Tröszt Tibor Táncdalénekesek nyomdokain? holmikat, az ügynökök gyor-' san elbúcsúztak Lindertől. — Ha valami baj történik, egy piros színű rakétát lőjenek, fel — mondta, majd meg-, nyugtatta őket: — Ha bajban kerülnek, ágyúimmal fedezem i a visszajutásukat. Ha pedigi minden jól megy, a mielőbbi i viszontlátásra! Siessenek, nincs i kedvem ilyen veszedelmes kör-1 nyéken sokat időzni! A gumicsónak már elindult,1 amikor a kapitány a matrózok, után kiáltott: — Álljatok meg! Eszébe jutott ugyanis: olyan' sűrű a köd, hogy valósággal, elnyeli a tengeralattjárót, s ai csónakban ülő matrózok nem1 fognak visszatalálni. Gyorsan, egy hosszú kötelet hozatott, majd ledobatta a matrózoknak,1 akik ezt gombolyítva indultak, a part felé. A sötétségben semmit sem' láttak, de a parti hullámtörés] zaja egyre erősebben jelezte, hogy közelednek a szárazföldi félé Rövidesen csendes vízen* úszott a csónak. Dasch ugrott ki először a. derékig érő vízibe, aztán part-]i ra vonszolta a csónakot, . — Gyorsan kiszállni! — vet- \ te át most már a parancsnok-,» Ságot. — S me feledjétek: e perctől kezdve egy szót se németül! Tehetségkutatást rendeztek a tavasszal Kaposváron fiatal táncdalénekeseknek. A mintegy 110 jelentkező között mindösz- sze két táncdalénekes »találtatott«. A jelentkezők túlnyomó többsége szakképzettséggel rendelkező dolgozó fiatal, illetve segédmunkás, betanított munkás, adminisztrátor. Kisebb részük középiskolai és szakmunkás-tanuló; és jelentkezett néhány foglalkozás nélküli fiatal is. Az érdeklődés, a jelentkezés természetes, egészséges jelenség. A jelentkezők leveleinek negyven százalékában azonban — a sorok mögött — megdöbbentően irreális képzetek feszülnek: az igénytelenség, az élet felszínes, tartalmatlan szemléletének jelei. Az ese- !ek többségében a táncdalének- lés »életcél« ezeknek a fiataloknak a tudatában. De nézzünk egy-két példát! A többség így kezdi levelét: »Nagyon szeretek énekelni, és — mások szerint — nagyon tehetséges vagyok.« Jó részük nem töltötte még be 15. évét. Ezt nem egy fiatal sorscsapásnak érzi. Reménykedve, esengve, könyönögve, és nagyon szépen megkérve a tisztelt zsűritagokat, hallgassák meg azért őket, hiszen esetleg fiatal életük, jövőjük múlhat ezen »a nagy esélven«. »Nem lehetne enyhíteni a kiszabott életkoron?« — érdeklődik egy 16 éves kislány. — »Hisz vagyok olyan fejlett, mint egy 15 éves. Mindig nagyon jó énekes voltam. Ha nyilvános helyen éneklek, nem győzöm hallgatni a dicsérő szavakat. Nagyon, nagyon szeretnék én is részt venni a pályázaton. Mindent elkövetnék, hogy sikerüljön, esetleg személyesen is megjelennék.« Egy 21 éves anyagbeszerző közli, hogy benevezett számai saját szerzemények. Címe): »Búcsú a lánytól«, — »Elhagytál, Lavju« (így!), — »Álmodj kislány...« »Még nem töltöttem be a 18. évemet, de azért remélem, végigolvassák levelemet. El se tudnám képzelni az életem ének és tánc nélkül. S ha kérésem nem is jár eredménnyel, csak annyi fáradságot vegyenek, hogy kedvenc számaimat hallgassák meg. Most Bp-re készülök, pressoba (így!) felszolgálónak. Megkérem a tisztelt zsűritagokat, írják meg, hogy egy falusi lány miért csak álmában járhat a táncdalénekesek nyomába?« Megmosolyogni sem tudom őket, mert valami nagvon her- vasztó ezekben a sorokban. Gyerek^ ábrándok? Az köny- nyen elmúlna, mert életkori sajátosság, mint ahogy a kiváltó oka is az. A »példaképek«, a Nagy Táncdalénekes Ideálok hatására képes egyik-másik fiatal akár felkínálkozni is? Tánodalénekeseink tiszavirág »életútja« eléggé ismert. De népszerűségük, magánéletük, jövedelmük — egyik-másikuk vagánykodása is — kétségtelenül nem téveszti el hatását. Ezekkel jobban számolni kellene a nevelésben: KISZ-nek, szülőknek, pedagógusoknak! Anélkül, hogy kiforrott, józan ítélőképességet kérnék számon tizenéves fiataloktól, úgy érzem, sok elgondolkoztató hiányosságra fényt derítenek ezek a levelek. Hiányosságokra az ő jellemük, belső világuk fejlődésében, és hiányosságokra mindenekelőtt pedagógiánkban: főleg a falusi fiatalok nevelésében. Tánc nélkül régen is, ma is nehéz lenne elképzelni a fiatalok szaibad idejét, szórakozását. Szórakozzanak is, de anélkül, hogy a tánc, a táncdalok jelentőségét túlbecsülnék, arányait eltúloznák. Rögtön eszembe jut, hogy mikor és hol, vajon eleget beszélgetünk-e ezekről a kérdésekről a mai tizenévesekkel. Mikor és hogyan törődünk ízlésviláguk, szemléletük alakításával, arányaival? Nincsenek illúzióim sem az iskolával, sem a szülői házzal kapcsolatban. Az ifjúsági klubmozgalom viszont az ízlésnevelésben nagyon sokat tehetne. A klub közösség meghitt beszélgetésein, vitáin helyére lehetne tenni a tánczene iránti aránytalan, kritikátlan rajongást is. Sajnos, klubjaink ma még nem sok vizet zavarnak a fiatalok nevelésében. Kevés kivétellel csupán szórakozóhelyek. De az Is nagy szó, hogy ma már vannak ilyenek. Program kellene ezekbe a klubokba. Nekünk, felnőtteknek pedig többet kellene beszélgetünk — és egy kicsit több megértéssel — a mai tizenévesekkel. Jobban odafigyelve rájuk, és jobban megértve őket. Akkor talán többen tekintenék példaképüknek * tudomány, a kultúra fiatal tehetségeit, és kevesebb falusi kislány tapod- ná álmában a táncdalénekesek nyomdokait. Wallinger Endre 267 millió néző tíz év alatt (Folytatjuk) Az utóbbi időben a mozik száma, főleg azonban látogatottsága csökken. Ennek ellenére 1969-ben még mindig 82,3 millió volt a nézők száma, azaz minden magyar lakosra évenként átlagosan nyolc mozilátogatás jut. Ezzel az eredménnyel a Szovjetunió és Bulgária mögött Európában a harmadik helyen állunk. Az elmúlt évtizedben korszerűbb lett a mozihálózat. A legjelentősebb eredmény: 733-ról 1051-re emelkedett a normál — 35 milliméteres filmet vetítő — mozik száma. Ezen belül 300 nagyközségben alakították át az igényeknek már nem megfelelő keskenymozit normál filmszínházzá. A tíz év folyamán 267 millió nézőt vonzottak a magyar filmek. Ezután a legtöbben — 153 millióan — szovjet filmeket tekintettek meg. Sorrendben a francia filmek nézőszáma következik, csaknem 130 millió volt, s az olaszoké, 100 millióval. SOMOGYI NÉPLAP Szombat, 1970. július 25. 5
