Somogyi Néplap, 1970. július (26. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-19 / 168. szám
Vannak-e kulturális szenzációink? •f — Költőt fag- • gatok erről, es tétova nemmel válaszol. —»A nagy korszakfordulók hozzák meg a magu k szenzációit« — mondja inkább önmagának, mint nekem. — »A szenzációk, a tehnika & a sport területén jelentkeznek« — vélekedik tanár barátom. Aztán egy gimnazista lány meglepő sietséggel bólint igent a kérdésre, és mar címekkel indokolja válaszát: »Hármat is mondok: Láttam Barcsay Jenőnek Állvány ablak előtt című képét; megismertem egy gyönyörű Ily- lyés-verset a Szekszárd felé címűt, és nagyon szép előadásban hallottam a Varázsfüvedét«. Ezek szerint a tíz esztendeje festett kép, a még régebben született vers és a sok emberöltő távolságából komponált opera is lehet egyik kortársunk számára mai szenzáció? Bizony lehet. Hiszen ki-ki a saját sorsa, érdeklődése és körülményei koordináta-rendszerének megfelelő ütem es sorrend szerint ismerkedik meg azzal, ami az emberi szellem erőfeszítéseiből a kultúra több évezredes története során létrejött Csakhogy a címben megfogalmazott kérdés a mának szegezi a kérdést. & olyasfajta tényeket kívánna válaszul, mint amilyen szenzáció volt a maga idejében Erkel Bánk bánjának bemutatója, Ady Üj versek című kötete vagy Reményi boszorkányos hegedűjének első dia- dalmas szereplése. Van-e ilyesmi, napjainkban? Azt hiszem tétovázás nelDe nemcsak új tehetségek fólbukkanása kelthet . országos érdeklődést. Operaházunk a Lammermoori Lucia második szereposztásában Le- hoczky Évára bízta a címszerepet. A művésznő korábban operettszínpadokon lépett föl, a vendéglátóipar zenés műsoraiban szerepelt, külföldön kereste az érvényesülést, s, most — immár túl a negyvenen — olyan teljesítmény- nyel lepte meg az operalátogatókat és a kritikát, hogy annak nyomán sokan teszik föl a kérdést: Hogyan gazdálkodunk \ tehetségeinkkel, hogy csak most nyílt alkalma e művésznek a bizonyításra? Sorolhatnám még kulturális életünk kisebb-nagyobb szenzációit. Mert annak számít az is, ahogyan múzeumi célokra helyreállították a budavári palota termeit. Szén - zációt jelentenek a szenlcnd rei teátrum évről~°vre ismétlődő előadásai. Vagy hogy az egyéni teljesítményekhez ka nyarodjam vissza: Kardos G György — a régen operett- átdolgozónak elkönyvelt szín házi ember — regényíró sikere az Abraham Bogai í h-'t napjával. A magyar hanglemezgyártás több, nemzetköz: díjat nyert lemez is szenzáció értékű. űrt hiszem, hogy vannak-e kulturális szenzációink. Ilyenek mindig is voltak. Hiszen Jókai is föltűnt valamikor, Bartókra is fölfi-»veitek, a régi Vígszínháznak is voltak izgalmasan gyönyörű előadásai, Babits Dante-fordítása, Móricz Boldog embere, a szegedi fiatalok föltűnése mi volt, ha nem kulturális 'zenzáció? küli, igennel válaszolhatunk a kérdésre. Mert nem szenzá- ció-e az, ahogy néhány fiatal zongoraművész — közülük a legismertebbek a Beethoven-zomgoraversenyt nyert Kocsis Zoltán és legjobb barátja, Ránki Dezső — berobbant a magyar és a nemzetközi zenei . életbe? Vagy ki tagadná meg a szenzáció értéket Darvas Iván színháztörténeti jelentőségű produkciójától, amelyet az Egy őrült naplója eljátszásával nyújtott? A magyar irodalom és könyvkiadás történetében is páratlan, ahogy a üzenhet éves miskolci gimnazista, Bari Károly föltűnt. Néhány hónappal első költeményeinek publikálása után nem keve sebb mint 11 ezer kötetben jelentették meg verseit. A könyv órák alatt egy szálig elfogyott. Napjainkban az a kérdés: Vajon mindent megteszünk-e azért, hogy a kiemelkedő tehetségek, a művészettörténeti szempontból is jelentékeny alkotások . akadálytalanul elnyerjék az őket megillető helyet? Ma már köztudott dolog, hogy a Rozsdatemető milyen nehezen lelt megjelenési lehetőségre. Nem egy kimagasló tehetségű festőnknek — példaként csak Holló László és Kohán György nevét említem — életének jelentős hányadát az erkölcsi és anyagi megbecsülés jelei nélkül kellett végigküzdenie. Időnként jelentős színművészek kérik idő előtt nyugdíjaztatásukat, mert úgy találják, nem foglalkoztatják őket megfelelően. Elképzelhetetlen olyan kultúrpolitika, amelyben minden jó kezdeményezés, minden tehetség, minden alkotás tüstént föilkarolóra lel. Aki ilyen helyzetről álmodik, az minden poszt betöltőjétől a tökélyt reméli. Az új mindig magában rejti a szokatlan elemeit. A szo- i katlannak pedig ellenállást kell leküzdenie. Viszont a szocializmusnak létérdekei fűződnek ahhoz, hogy a tehetségek ne kallódjanak el. Kultúrpolitikánk akkor érvényesül megfelelően, ha mind több lesz napjainkban a pozitív elő’élű szenzáció. (A negatív szenzációk fölemlítését szándékosan mellőzöm, példatárát moziműsoraink gazdagítják a legerőteljesebben.) Néhol leleményes intézkedő sek sora szolgálja a helyi értékek időben történő fölkarolását. Tudóit megyéről, ahol számon tartják az olyan fiatalokat, akik matematikában, rajzban, irodalomban, nyelvtanulásban, énekben, színjátszásban vagy hasonlókban kitűntek társaik közül. A megye vezetői figyelemmel kísérik sorsukat. Ahol anyagi vagy egyéb okok gátolnák a tehetséges fiatal boldogulását, ott segítenek. Országszerte szaporodnak az olyan rendezvénysorozatok, amelyeknek keretében dobogó kínálkozik új kezdeményezések alá, lehetőség nyílik 'a vidék tehetséges embereinek nyilvános szereplésére. Egyetlen megye »művészeti hetének« műsorfüzetét lapozgatva ilyen rendezvényekről olvasok: nemzetiségi művészegyüttesek fesztiválja; képzőművészeti szabadiskola a megye nemrég elhunyt festő-szülöttének falujában; koncert a megye botanikuskert jéfban; irodalmi- színpadok találkozója; egyik kisvárosunk festőinek tárlata; pásztor- és lovasnapok egyik állami gazdaságban; műemléki séta a megyei tanács épületében stb., stb. Tehetségekben szűkölködtünk. A tehetségek tömeges méretű kibontakoztatásának gondja a mi korszakunk gondja. Gondja, feladata és gyönyörű lehetősége. Ma már nyilvánvaló, hogy nem magányos szenzációkra van szükségünk, hanem a közművelődés egyetemes fellendítésére. Ez lehet csak egészséges táptalaja á sokasodó kulturális szenzációknak. Mert hogy mást ne mondjak: az sem volna utolsó szenzáció, ha sikerülne fölszámolnunk az írástudatlanság utolsó maradványait. Bajor Nagy Ernő M ég a háború idején tótén t. A gyermekotthon könyvtárában rábukkantam véletlenül egy kis könyvre. A könyv fedőlapján egy kuc^más, be- kecses férfi állt, géppisztollyal a kezében. Nagyon hasonlított apámra. Sokáig nézegettem a könyvet, majd ar egyik sötét sarokba surranva letéptem róla a borítólapot s az ingem alá rejtettem. Nem is tudom, meddig ho*- dozgattam ott. Egyszeregyszer vettem csak elő, hogy megnézzem, hogy gyönyörködjem benne. — Kétségkívül ő az apám! — mondtam ilyenkor magamnak... Már harmadik éve, hogy a fronton volt, de én meg egy levelet sem kaptam tőle. Lassan- lassan szinte el is felejtettem. Ékről a képről mégis tudtam, hogy az én apámat ábrázolja. Egyszer merész lépésre szántam el magamat: megmutattam a képet Vovának, hálószobánk legerősebb tagjának. Mohon tépte ki a borítólapot a kezemből, hosszan nézegette, majd így szólt: (Gink Károly felvétele.) ANATOLIJ PRISZTAVKIN: Fénykép — Marhaság! Ez nem a te apád. — De az! — Kérdezzük meg a tanító- nénit! Olga Petrovna megnézte a letépett könyvfedelet, és azt mondta: — Ejnye! ejnye! Hát szabad letépni egy könyv fedelét? S egyébként sem hiszem, hogy ez a te apád lenne. Miért imának éppen a te apádról? Erre még nem gondoltál? — Nem. De mégis az én apám! Vovka nem adta vissza a képet. Azt mondta, hogy én csak hencegni akarok a képpel, s hogy ő eldugja, mert ez az egész mind csak csupa ostobaság, s nem is adja vissza sohasem, mert nem akarja, hogy butaságokkal foglalkozzam. Ekkor azonban sokkal jobban éreztem, mennyire hiányzik az apám. Ismét elmentem a könyvtárba, és végigböngésztem az egészet, hogy egy ugyanilyen könyvet találjak. Tamás Menyhért: VÁLTOZÁSOK A pajtában falnak dől a kiszáradt fűzkosár, résein kibújt gyermekkorom emlékezete, szótlanul int, s a halk házsorok közé kísér, ahol a teljesedő éj teljesedő álmokat rajzol az ablakokra, a papsajtos árokpartok már nem ismerik a szorongást, az út szélén kővémeredt hitek hevernek, ahol rozsdás-kilincsű kápolnákban emészti magát az isten. Különben a napkelte olyan, mint akkor volt, a föld föld maradt, a munka munka — kemény, de könnyebb, akár a megosztott gond, csak a dombok válla roskadt meg, súlyosodtak a völgyek: termöbb lett ölük. Békési Gyula: Szerelmesek Árnyékuk egymáson. Egymáshoz tapadtak. (Száj a szájon.) — Mindketten fennakadtak aranyhorgán a boldog pillanatnak. apámról Sikertelenül. Ügy sírtam egész éjjel, mint a záporeső. Néhány nap múlva Vovka kaján vigyorral közeledett felém: — Nos, ha az apád van a képen, semmit sem szabad sajnálnod érte. Hajlandó vagy fizetni ? — Örömmel! — Nekem adod a bicskádat? — Neked. — Hát az iránytűdet? — Azt is. — És a ruhádat? Cserébe egy régebbiért? Igen. A markomba nyomta az agyongyűrt képet: — Tessék! Nem kell nekem a ruhád. Meg semmid. Lehet, hogy mégis igazad van... Vovka tekintetében soha nem látott irigység és szomorúság bújkált. A szülei Novo- rosszijszkban maradtak, amelyet elfoglaltak a németek. S neki egyetlen fényképe sem volt az apjáról Fordította: Kreesmáry László BENCZE JÓZSEF: Versek Dal L Csodája vagy te ennek a világnak, zenélő dereka egy szép gitárnak! 2. Szerelemért epekedem, virágmézzé elegyedem, a csókodtól melegedek, viharból jött kis Nap-gyerek! 2. Álmaimmal álmodsz, gondjaimmal számolsz, bajaimmal lázadsz, munkáimmal fáradsz, szárnyaimmal szállasz. •I. Tollasodj testemhez szomjasul: lázamhoz, szelídülj házamhoz. Tárlaton Darázs Endre: Belső feszültség FESZÜLTEN FIGYELT az író. De semmi, de semmi... Golyóstolla komoran szántotta a papírt. —- Ottilia kartarsno magára nyitotta a gázcsapokat.,, Megint figyelt. Odakint csak a kukák ricsajoztak. A mester egyetlen megvető vonással semmisítette meg Ottilia kartársnői. Káromkodva irta: — Es elpusztult egy ország. Döbbenetes csend vette körül a mestert. A végromlás halálos némasága. Vicsorogva kerekitgette betűit. — Aztán a földrész is kihalt. Még a baktériumok is elpusztultak. Erezte a mester, hogy pályája csúcsán van. E műt 1 komor jóslat a könnyelmű, dáridózó emberiség számára. Teljes tüdővel szívta be az alagsorból feláramló hagymaszagot. — Megdöglött a naprendszer is... Csöngettek. Ugrott is a mester, mint a bolha. Az jött, akit várt. Kicsit butaképü fickó ácsorgóit kint. Rigli. — Bocsánat, de kicsit berúgtam. — Nem tesz setnmit, kedves Rigli úr — hajlongott a mester. — A fiatalság bolondság! Rigli dúdolt. A MESTER ÁTVETTE. — Hát ehhez kéne nekem egy marhajó és hülye szöveg, mesterkém. — Máris — görnyedt asztalára a felvillanyozott mester, mint egy szolgálatkész íródeák. — Gyönyörű a világ — dadogta Riga, a slágerszerző. Szívből bólogatott a mester. Amióta betoppant Rigli Jenő, azóta megint hinni tudott az emberiség hatalmas jövőjében. SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1970, július 19.
