Somogyi Néplap, 1970. július (26. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-15 / 164. szám
iVjár as Adrián Egy meleg nyári nap »... Kapitány, ha én egyszer még valaha megállhatnék a fiumei Terézia-móló végén, ha a tengerről felnézhetnék a havas Velebitre ...« Sottó szavait idézt|em Dékány András: Az óceán császáré-bői. Ugye, akik a könyvet olvasták, emlékeznek még Sottóra, az óriás tengerészre, aki a messzi Honoluluban így vágyódik vissza az Adriára? Aki csak egyszer is járt ezeken a partokon, s látta, hogy a tenger azúrja Fiúméban, Abbáziában, Puláhan az ég színével egyezik, és a fjordok vize éppen olyan ragyogó kék, mint az innen küldött színes képeslapokon — úgy érzi, csodavilágba csöppent. És megérti Sottó sóvárgását. Aztán az első érzést felváltja a másik, és máris kóstolgatjuk a valóságos hétköznapok s~í—-mkra szokatlan hőségét; léim1' az éjszaka sem szűnő nyüzsgést... No, de hosszú az út odáig. Különösen akkor, ha az ember útközben itt is, ott is idegenforgalmi érdekességekben gyönyörködik. Mert ezt is kell. A turizmusnak megvan a maga sajátos izgalma, kíváncsiságtól feszülő töltöttsége, és ez űzi-hajtja szüntelenül az embert. A mi kis csoportunk is ilyen fűtöttséggel indult autóbusszal Kaposvárról reggeli hat órakor, az IBUSZ jóvoltából — s csak a késő éjszakai órákban futottunk révbe azaz térhettünk pihenőre Fiúméban, az ottani idegenforgalmi hivatal által kijelölt magánházakban. A farmotoros Ikarusban néhány óra alatt kiderült, hogy nemcsak a kíváncsiság fűt bennünket. Alig hagytuk magunk mögött az országhatárt, s a fejenkénti 220 dinárral gyarapodva tekingettünk a tovasuhanó tájra, amikor egyre melegebb lett a levegő a busz hátsó részében. A hátsó ülés alatt ugyanis ontotta a hőt a motor. S ez így volt az egész úton, jóval több mint ezer kilométeren át, amikor odakint rendszeresen 30 fok fölött volt a hőmérséklet, s a buszt nem mindig sikerült árnyékba állítani egy-egy városrész megtekintésekor... A varasdi temető ... Néhány ismerősöm indulás előtt külön felhívta a figyelmemet erre a nevezetességre. Egy részét végigjártam, megnéztem, sok kószálásra nem maradt idő. Pedig nagyon szép ez a temető, és ne botránkozzanak meg azon, hogy egy temetőt ilyen jelzővel illetek. Higgyék el, esztétikai kielégülést nyújt ez a látvány, a különös rend- szerezésű és felépítésű sírok mértani sora — és beljebb, egy kis térség közepén a magasba tör a modem vonalú emlékmű ... Szép. A szomszédos szocialista Jugoszlávia gazdasága évről évre erősödik, s noha az egyes cikkek ára szinte folyamatosan emelkedik — hazaérkezésem után értesültem újabb áremelkedésekről —, ugyanakkor az életszívonal ennél nagyobb mértékben növekszik. A Zágrábba vivő út mentén úgyszólván csupa emeletes házat láttunk. Parasztházakat, amelyeket az út mellett építettek. Megtalálhatók itt a gazdasági épületek is, s a kapu előtt ott áll a személygépkocsi. Az építkezések nem régiek, még hiányzik a falakról a külső vakolat. Varasdtól délnyugatra tartunk. Onnan körülbelül olyan messze van Zágráb, mint Nagykanizsa. A Száva kísér be bennünket a több mint félmillió lakosú Zágrábba, Horvátország fővárosába. Buszunk a dóm mellé kanyarodik, s itt pihen meg: az 1095- ben alapított püspökség központjában vagyaink. Magyar emlékeket keresünk, Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc kriptáját, s a bal oldalhajóban megtaláljuk László királyunknak az oltárát, szobrát, aki itt annak idején a püspök - I séget alapította. Az egész A varasdi temető egyik jellegzetes sétánya. A gyárakban Is A négy esztendővel ezelőtt alakult Művelt Nép Könyv- terjesztő első félévi eredményeit összegezték a napokban. Értékes tapasztalat, hogy a vidéki szocialista városok és az ipari-, bányavárosok vezetnek a listán. Miskolc nagyüzemeiben ez ideig csaknem hárommillió. Tatabányán több mint egymillió, Dorogon egyhódít a könyv millió-háromazázharminhá- romezer, Özdon pedig kilen. százezer forint volt 1970. első felében az üzemi könyvvásárlás összege. A szocialista városok között Dunaújváros emelkedik ki. A munkahelyi könyvterjesztőktől több mint másfél millióért vettek szépirodalmi és ismeretterjesztő műveket. templomot I. István király emlékének szentelték. A meglehetősen részletes, német nyelvű prospektus további, a dómban már nem látható magyar vonatkozásokra utal, amikor megemlíti, hogy IV. Béla király Aranybullájában Zágráb 1242. november 16-tól mint szabad királyi város szerepel. De most a mában vagyunk. Méghozzá annyira a mában, hogy a Dóm térrel csaknem szemközt levő kertihelyiségben új dinárral fizetünk a kolbászért, a narancszörpért, meg a kóstolónak vett fél liter vörösborért. Ismerkedünk az árakkal. Gyorsan kiderül, hogy az éhséget meglehetősen drágán lehet csillapítani, a szomjúságot viszont borral elég olcsón — de csak borral. Persze, mindez csak viszonylagos megállapítás, ugyanis a mi itthoni árainkkal hasonlítottuk össze az ottanit. A Jaffa, a Cola, a sör drágább, mint nálunk — rekkenő hőségben erre jön rá az idegen legelőbb. De oltja a szomjat a bor is, a konyaktól és a sligovicától pedig nem kell izzadni. Ez olcsóbb a zágrábi és általában a jugoszláv kocsmákban, kedves kis kerthelyiségekben. Az utóbbiakból bizony több elkelne itthon, mint amennyi jelenleg van: az utcára kinyúló kerthelyiségek, virágos teraszok aligha rontanák a városképet ... Zágráb után hosszú út következik. Égnek meredő hegyek választanak el bennünket az Adriától. A tengeröböl benyúlik a Karszt lábaihoz, s ott él, lüktet a kikötőváros: Fiume. Lefele húzódik a Ve- lebit, ide nézett föl annyiszor a tengerről Sottó, a tengerész. Heroesz Ferenc Következik: A LÉPCSŐK VAROSA H alász Ferkó, akit barátai maguk közt csak Deltásnak neveztek, a városszéli téglagyárban dolgozott. Egész nap talicskával fuvarozta a kemencék feneketlen gyomrába a szürke vályoghasábokat, és pirosra égett, csengő téglákat rakott ki a szárítóállványokra. Ez volt a munkája. A fiú úgy szerette ezeket a könnyű, hús színűre izzított téglákat, mint ahogy a pék szereti a frissen sült, ropogós cipókat. Estefelé ledobta magáról a sáros klottnadrágot és a foszlott vásznú tornacipőt, s felöltözött. Nem szívesen ment haza. Apja már öt éve elköltözött tőlük Dorogra, a bányába, és csak karácsonykor ír egy lapot a családnak. A húga a ruhagyárban dolgozik, őt csak vasárnaponként látja. Az anyjának valami __ barátja van, egy hentes a húsüzemből, az könyököl esténkint az asztalnál, s nyers kolbászszag árad a ruhájából. Deltás magas, erős legény volt. Karja mint a cserfaág. Tele volt vágyakkal, kíváncsisággal és mohósággal minden iránt. De legjobban a lányok érdekelték. Durva és faragatlan volt velük szemben, de nem erőszakos. Mégis sikere volt a lányoknál. Persze csak azoknál, akik a városvégi gazdátlan liget padjaira szoktak ülni, hogy találjanak maguk nak valakit, vagy őket találja meg valaki. Deltás padja a liget belsejében volt. Szemben vele, az utca másik oldalán a temetkezési vállalat irodája és koLengyel és cselt népművészet a színpadon KÉT TEHETSÉGES külföldi néptáncegyüttest láttunk a Latinka Művelődési Központban. Mindketten a ma kezdődő szegedi nemzetközi szak- szervezeti néptáncfesztivál vendégei. A színházterem zsúfolásig megtelt hétfőn este. S akik eljöttek, nemcsak szépet, művészi értékűt láttak, hallottak, hanem valami egészen mást, a mai magyar néptánoművészet karakterétől sajátosan eltérő stílust: eredeti folklórt. És ez legnagyobb értéke mind a csehszlovák, mind a lengyel együttesnek. Közismert: nálunk a néptáncművészetben az eredetiség motívumanyagban, ritmikában, játékos formai elemekben stb. jelentkezik, azaz megcsillan — a feldolgozásokban. Nálunk így alakult ki, ami nem lenne baj, sőt. Mégis van hiányérzetünk. Mégpedig abból, hogy az originális népzene és néptánc szép lassan kiszorul a pódiumról. Hovatovább ma már csak falusi népiegyüttesek ápolják ezt a hagyományunkat. Rangjánál fogva pedig a feldolgozásnál is nagyobb megbecsülés, figyelem illethetné. Mert lehet magas művészi színvonalon tolmácsolni az eredeti népművészetet, és ebben sokat tanulhatunk ettől a két nagyszerű együttestől. (Reméljük, nemcsak Kaposváron.) A csehszlovák Jasenka a kelet-morvaországi Vsetin városka folklórklubjának együttese. Az utóbbi két-háromszáz év »fa-házikóban született dalait, táncait-« hozták magukkal. Szép, arányos, jól szerkesztett összeállítással bizonyították, hogy szívvel és nagy lelkesedéssel ápolják, s tudatosan emelik magas művészi rangra az eredeti folklórt. Ami a legjobban megragadott: a népdalok és a táncok szerves egysége mű- sorszámaikban. A lányok is, a fiúk is a dalokban mindvégig megőrizték az unisono és a kettéváló szólamok hamvas üdeségét. Előadásuk zeneileg tökéletes, de ugyanakkor stílushű marad. Megőrzi a népi hangvétel sajátos ízeit. Táncaikban a feudális évszázadok emlékeit őrzik, külsőségekben is megragadó színekkel. A páros, a szóló, valamint a lány- és legényes táncokban pedig imponáló kifejező erővel az egyszerűség esztétikumát, a hagyományok rusztikus szépségét adták vissza. A lengyel Jaworzno sziléziai bányász népi együttes. Tíz éve működik. Hogy milyen eredménnyel, arra jellemző, hogy mór 1963-ban Agrigentóban II. helyezést, két éve Szófiában ugyancsak ilyen díjat szereztek. Műsorukban négy tájegység táncaiból és népzenéjéből kötöttek csokrot. Itt már tematikus feldolgozással is találkotunk. Megikapóan szép és számunkra érdekes, új volt a sziléziai embereket drámai erővel ábrázoló Bányászmunka című kompozíció. Szilaj lendületű krakkói táncok következtek ezután. Mindegyik felvillantott valamilyen sajátos, egyedi vonást. Az egyik változó térformáival, a másik líraiságával vagy éppen a népi humor ötleteivel; a háromnegyedes ritmusúak pedig szédületes tempóvételükkel ragadtak meg. A bájos hangulatú Lublin vidéki polkák után Rzeszów megye táncait láttuk. Tiszta zeneiségű, igényes népdaléneklés, gazdag motívumanyag, gyakori tempó- és ritmusváltakozás jellemzi ezeket a színes, temperamentumos előadásban látott lengyel táncokat. MINDKÉT EGYÜTTES biztonsággal és tökéletes felkészültséggel lépett színpadra. Eredeti népművészetet hoztak magas színvonalú, kulturált előadásban; megérdemelten arattak kirobbanó sikert. YV. E. A NOVAD ASZ porsóraktára gyászolt a kopott házak között. Este hét órakor Deltás ott ■ fütyörészett az egyik pádon.. Várt, mint pók az áldozatára. S öt perc múlva egy halványkék ruhás, fehér bőrű lány ült le a padra. A fiú meglepődve rákapta a tekintetét. Nem gondolta, hogy ilyen »forintos« lány is le mer ülni erre a hírhedt padra. A lány könyvet vett elő és olvasni kezdett. — Aztán jó az a könyv? Mi a címe? — vetette oda a fiú ismerkedésképpen. A leány ránézett, de nem válaszolt. — Na, kicsikém? Süket vagy? Vagy nem akarsz szó- baállni egy ilyen csóró legénynyel? Nincs válasz. Csak a könyvlap zizzen egyet. — Na, mondd meg már! Rejtő vagy Berkesi? Mert én csak tőlük olvasok. Neked melyik könyvük tetszett? Á lány lejjebb igazította a rövid szoknyát a lábán, de nem nagy sikerrel. Barnára sült, egészséges combja így is kilátszott. A fiú kárörvendve vigyorgott és elhatározta, hogy most már agresszívebb lesz. Hát ha az irodalmi társalgás nem kell ennek a csajnak, akkor térjünk a tárgyra! — Nem jön a pali, ugye? A lány önkéntelenül felnézett, aztán az órájára tekintett. — Pedig már itt kellene lenni! Mi? Ne is tagadd! Egy öreg néni sétált el közöttük, kosárral a kezében. A fiú megvárta, míg elmegy. Aztán »együtt érzett« a lány nyal. — Ilyen rohadtak ezek a srácok. Csak benyálazzák a csajokat, de ha jobbat találnak, velük mennek. Csend. Kíváncsi kis szelek bújtak elő a lombok közül, s meglengették az ágakat. A leány szőke hajába is bele babráltak. A fiú töprengve filozofált tovább. — Mi lesz, ha nem jön el a srácod? Ha mással tekereg most is? Hát érdemes, anyus- kám, beecetezni magadat? Élni kell az életet, amíg fiatalok vagyunk. Amíg ilyen derék csávó kíván fölkarolni, mint én. Ne félj, nem bánod meg! Majd igyekszem elfeledtetni veled azt a tnknyost. Na, ne kéresd magad! A lány makacsul tovább olvasott. De hogy igazában nem olvasott, az abból látszott, hogy már öt perce nem fordított a könyvben. A fiú is tudta ezt, és gúnyosan mosolygott. Kijátszotta utolse kártyáit is. — Azt hiszed, nem tudom, hogy kellünk nektek? Hiábc adjátok a flegmát, ha nem szégyellnéd eljönnél velem. Fgy ilyen frankó kölyökkel! Te is csak azt akarod, anyus- kám, amit én, hiába tagadod. Csak bátorságod nincs! Ebben a pillanatban a temetkezési vállalat irodája fe löl egy fekete ruhás öregasz- szony tipegett át az úton. Odament a pádon ülő lányhoz. Fekete szélű zsebkendőjét sűrűn dörgölte megtört, piros héjú szeméhez. — Köszönöm, Klárikám, hogy megvártál. Ugye elkísérsz vissza is? Hidd el, ha nem segítenél, nem tudnék hazamenni! A leány belekarolt az öregasszonyba, s elindultak az úton. Az asszony fáradtan botorkált mellette. — Szegény jó Pistám! Megrendeltem neki a koporsót. Holnapután már a földben lesz! Lassan alkonyodott. A szél egyre erősebben zúgott, a virágok hajladoztak. Egy-kél száraz levél lekeringélt a fákról. A fiú utánanézett a két nőnek. Már az út kanyarodójában jártak: egy fekete és egy halványkék folt. A legény arcán furcsa ráncokat öltöttek az érzések. Egy pillanatra megcsapta az elmúlás, a hiábavalóság, egy ismeretlen, borzongató világ lehelete. Deltás elfordította a fejét, és a válla fölött megvetően leköpött a földre. — Állat! — morogta maga elé. A földre köpött, de érdem szerint önmagát köpte le. Tari János SOMOGYI NÉPLAP Szerda, 1970. Júlins 15. 5
