Somogyi Néplap, 1970. június (26. évfolyam, 127-151. szám)

1970-06-07 / 132. szám

Pedagógusaink r juhász Gyula írta: »Az Ismeretlen Nép­tanítónak is szob­rot kellene állítani. A nemze­tek harcában 6 nyeri meg a műveltség csatáját«. A szob­rot, amelyet a költő köve­telt, nem állították fel, de mégsem túlzás: a társadalom megbecsülése nem csupán szimbolikusan, hanem való­ságosan veszi körül napjaink néptanítóit, a pedagógusokat. A műveltségért folyó küzde­lemnek ők ma is központi alakjai, döntő személyiségei, s számuk szerint Is társadal­munk legnépesebb értelmisé­gi csoportját alkotják. Csak óvónő több mint 10 ezer van hazánkban, s az általános is­kolák oktató személyzete meghaladja a 60 ezret, a gimnáziumi, technikumi, fő­iskolai és egyetemi tanárok­kal együtt pedig csaknem 100 ezren oktatják, nevelik az ifjúságot, a tanulni vá­gyó felnőtteket Ez a százezres sereg min­dent tud, ami a szocializ­must építő társadalom életé­ben döntő. Véget nem érő­en lehet sorolni konkrét szakismereteiket, szaktudo­mányágaikat. A legfontosabb mégis: legtöbbjük az élethez nélkülözhetetlenül fontos alapismert teket oltja az új nemzedékbe. S aki csak va­lamennyire is érzékelni ké­pes, hogy korunkban milyen mennyiségűvé növekedtek, s milyen ütemben gyarapod­nak az alapismeretek, az fo­galmai alkothat arról is, mi­lyen roppant nagy és nehéz munkát végeznek pedagógu­saink, miközben önmagukat is szakadatlanul továbbkép­zik. Munkájuk pedagógiai, ok­tatási nehézségeit a társadal­mi fejlődés, a technikai és tudományos haladás fantasz­tikus gyorsasága fokozza. Ennek a haladásnak azon­ban épp az az értelme, a lé­nyege, hogy minél könnyebb, szebb, tartalmasabb, telje­sebb legyen az emberi élet. Maga a haladás ad tehát ál­landóan új és új leckéket az oktatásnak, a nevelésnek, személy szerint minden egyes pedagógusnak. Ezért ahol lehet, a társa­dalmi teherbírás növekedésé­nek arányában kell változ­tatni a juttatásokat a peda­gógusok javára: ez a jobb munkafeltételek megteremté­se az iskolákban; s az is, hogy jusson minél több pe­dagógusnak hivatásához mél­tó lakás. Es növelhető lenne munkájuk népszerűsége ak­kor is, ha például a társa­dalmi szervek még komolyab­ban értékelnék az oktatói- nevelői hivatást, s a társa­dalmat is jobban ösztönöz­nék arra, hogy ezt a munkát valódi értékén mérje és becsülje. S végül; nem ti­tok, lehetnének jobban fize­tettek a pedagógusok, hiszen mindenki tudja és elismeri: a hivatás iránti követelmé­nyektől, a hivatás társadal­mi hasznosságától bizony eléggé elmarad annak anyagi megbecsülése. összetett, bonyolult társa­dalmi, oktatási, pedagógiai, mai és távlati iskolapolitikai s országos gazdasági problé­mák sűrűsödnek itt, feltéte­lezik és kiegészítik egymást. A realitásoktól mentes tü­relmetlenség — mert ez sem ritka — nem oldhat meg kö­zülük egyet sem. ■ ét esztendeje az is­kolai év kezdetére megjelent egy anto­lógia a pedagógushivatás szépségeiről, nehézségeiről. Tanár úr, készült? — kérdez­te címében az antológia, s a szerzők — írók, költők, pe­dagógusok — egybehangzó vallomástétele az írásokban: igen, a tanárok készültek. S bár hivatásuk pillanatnyilag nem terem annyi babért, mint sok más könnyebb, népszerűbb, esetenként súly­talanabb életpálya — szép­sége, s főként eredménye azonban semmi máshoz nem hasonlítható örömöt ad. Ss. 8. Két somagyi kiváló tanár A szárszói igazgató Küldetés, elhivatottság, ál­dozatvállalás. Köznapinak ér­zem e szavakat, ha annak a mélyére gondolok, ha ahhoz hasonlítom az átlagost, amit a pedagógus, az igazi nevelő vál­lal jelenünkből. Ezt a küldetést vállalta Ázsóth Gyula is. Pontosan 35 évvel ezelőtt, amikor szárnyá­ra bocsátotta a patinás nagy­kőrösi tanítóképző. Szerényen kuporgó somogyi falucskában indult el ezen a pályán. Kapolyon tanított húsz évig. Osztatlan, egytan- erős felekezeti iskola csizmás, mezítlábas kis magyarjait ok­tatta a betűvetésre, jóra és emberségre. Azután — húsz év után —• osztatlan, majd részben osztott felső tagoza­ton, magyar—történelem sza­kos diplomájával, mindig újra törekedve, a nevelés mindig újabb és jobb hatásfokú mód­szereit keresve, kísérletezve. Nyolc éven át a Balaton-part, Siófok és Tab környékének jól ismert és megbecsült szak­felügyelője, Szárszón igazgató- helyettes, két éve igazgató. Eddigi útja ennyi. Harmincöt év. A katedrán, a falu életében, a közéletben és nem utolsósorban a szak­ma*, a két humán tárgy okta­tás-módszertanának országos fejlődésvonalában. Nevét jól ismerik kollégái a Közneve­lés, a Magyartanítás és A tör­ténelem tanítása című szakfo­lyóiratok állandó szerzőjeként Nemrégen bírálója volt a 7. osztályos történelem tan­könyvnek: »somogyi normád­ként elterjedt, a helyesírási dolgozatok elbírálását meg­könnyítő módszerét pedig az ország sok száz iskolájában alkalmazzak. Generációk nőttek ki a keze alól, fel- tarisznyázva a szép magyar szó, az irodal­mi érdeklődés útravalójával. Arca, tekintete ma is fiatal, minden szava egy-egy tömör, kimunkált gondolat. Egy­szerűen és ke­resetlenül kö­vetik egy­mást beszélge­tésünkben. Pedagógus »ars poétikájá­ról-« kérdezem. Két gondolatát szó szerint le­jegyeztem. »-Tanáraimtól azt kaptam, hogy a jó példa — nevel. Ezt akartam és akarom tovább adni pedagógusként is. És: száz szónál több egyetlen tett. Ahol voltam, ennék jegyében éltem, dolgoztam... Hogy mi­ben látom a tanítás lénye­gét? Magyarból: az olvasás szeretetét elhinteni, az önmű­velésre képessé tenni a gye­reket. Történelemből: a leg­egyszerűbb és a legközvetle­nebb módon megértetni, mi az: a hazát szeretni. Bekap­csolva ezt az érzést abba a vérkeringésbe, melyet úgy hí­vunk: internacionalizmus. •.« Előttem ül, beszélgetünk. Jólesik hallani halk, tömör, intellektuális gondolatait Ne­velői, szakmódszertani, köz­írói munkásságáról kérdezge­tem; ő felelget szigorú, fe­gyelmezett sorjával a szavak­nak. Közben eü-elgondolko- zik, közben magam is. Harmincöt éve áll a kated­rán. Vágya? Terve? A maj­dani tornateremről beszél, amelyhez most szervezik a társadalmi és az anyagi erő­ket Szárszón. »Holnapután Pestre utazom. Délig van egy-két óra időm. Jó lesz »megmozgatni-« a tor­naterem dolgát — egy füst alatt...« Délben — tegnap — a leg­magasabb szakmai elismerést vette át a fővárosban Ázsóth Gyula kiváló tanár, a szárszói iskola igazgatója. W. E. Réthelyi krónika Hű tükör egy község fejlődéséről Három évtized énekszóval »Szegedi, városi fiúként pá­lyáztam meg a kis somogyi iskolát. Harminc éve. Az Al­föld után lankás dombok, az ifjúság után a felnőttkor, küzdés és öröm — mind itt talált rám a kaposvári járás iskoláiban. Először Sántoson, legutóbb Taszáron. Tanítói ok­levelet szereztem, s huszonöt éven át tanítottam kis isko­lában.-« K Hét éve igazgatóhelyettes. Megannyi társadalmi funkció viselője. Nevét Somogy hatá­rain túl is ismerik. Vörös- diplomáját tizennégy éve ad­ták át neki a Pécsi Tanár­képző Főiskola ének-zene sza­kán. Továbbra is falun ma­radt mint tanár. Az énekta­nítás korszerűbb módszereivel kísérletezett. Megszerettetni, megértetni a zenét, életelem­mé változtatni a kis osztat­lan iskolákban éppúgy, mint a nagyobbakban — ezt tűzte ki céljául. Tengernyi megfi­gyelés, álmatlan éjszakák; szakdolgozatok, módszertani cikkek. Neve régóta szerepel már a Köznevelés, az Ének- zenetanítás, a Tanítók Mun­kája című szaklap hasábjain. Országosan is elismert szak­ember. Megyei és országos tanfolyamok előadója. »így volt A kurta rsakcrn akartam segíteni. Sok helyen nem tudtak ugyanis megbir­kózni az osztatlan iskolákban a tantervi követelményekkel. A vetés azóta már beérett. Nagyon sokat köszönhetek a családomnak is. A megértő élettársnak éa a gyerekeim­nek. akik annyi mindenről le­mondtak apjuk céljának meg­valósításáért. Az ének nálunk közkincs. A hegedű és a zon­gora harminc éve szól a há­zunkban. Meg itt vannak a virágaim. A kertészkedést szeretem, olyankor mindig újra feltöltődöm.-« Kiváló tanár lett. A kitün­tetés váratlanul érte. Dolgo­zott, nem is jutott ideje gon­dolni ilyesmire. Az ünnepen felesége, hat gyermeke és ba­rátai köszöntötték Marschall Lajost, a ta&zári iskola igaz­gatóhelyettesét. B. Zs. NAGYON SOK könyv je­lent meg a felszabadulás hu­szonöt éves jubileumának tiszteletére az országban. Jó érzés, hogy ezeknek a sorát somogyi kiadványok is gya­rapítják. Az e tájon élő em­berek egyre többet szeretné­nek tudni a saját megyéjük­ről, vallomások, dokumentu­mok alapján lemérni a ne­gyedszázad alatt megtett utat. Ezt az igényt elégíti ki az ízléses és rangos könyv, amelyet a megyei tanócB vég­rehajtó bizottsága adott ki a felszabadulás negyedszázados évfordulójára és a tanácsok húszéves fennállásának em­lékére. A szerző és a t.éma nagyon szerencsésen találko­zott, hiszen a Kéthelyi króni­kát a szülőfaluját szerető, jól Ismerő Szita Ferenc írta. A vallomásnak nevezett előszó­ban ki is mondja, hogy hiteles adatokkal, az emlékező szem­tanúk meghallgatása nyomán és saját élményei alapján mu­tatja be, mennyit fejlődött Kéthely a felszabadulás óta. S a hol szociográfiai, hol ri- portszerű megközelítés éppen ott a legsodróbb, a legérde­kesebb, ahol valóban átsüt a szövegen a saját élmény. A szülőfalujához erősen kötődő szerzőnek őszintébben, termé­szetesebben nyilatkoznak a vezetők, a falubeliek, s ez teszi a krónikát hallatlanul iz­galmas olvasmánnyá. Szita Ferenc csupán két és fél ol­dalnyi áttekintést ad a köz­ség múltjáról; teljes figyelmét az új korszak politikai, tár­sadalmi, gazdasági, művelő­dési változásaira öaszpontosít- ja. A legjobban sikerült része a könyvnek a felszabadulás utáni évek eseményeivel, az­után az Aranykalász Termelőszö­vetkezet meg­alakulásával, megyei hírre és rangra való emelkedésével foglalkozó. Rokonszenves vonása a könyvnek, hogy őszintén beszél azokról a megrázkód­tatásokról, amelyeket át­élt a falu la­kossága az öt­venes évek­ben, nem Hall­gat a kereske­delem, a javí­tás-szolgálta­tás elmaradt színvonaláról, s a népművelő szenvedélyével elemzi a mű­velődési élet jelenlegi ellent­mondásait. Nemcsak a múlt, hanem a jövő is kirajzolódik a krónika lapjain. Az utószó felvillantja azokat a terveiket, elképzelé­seket, amelyek a község ren­dezésért és fejlesztését rögzí­tik. Hű krónika. Ezzé' a megál­lapítással teszi le az olvasó Szita Ferenc könyvét. S ugyanarra a megállapításra jut, mint a szerző: »A falu minden lakosa jó érzéssel te­kinthet vissza a huszonöt esz­tendő munkájára. Kéthely va­lóban az a község, amelyik önerejéből sokat fejlődött. Lakói szorgalmas munkával, jó szervezéssel gyarapították és szépítették falujukat a ma­guk és életük folytatói javá­ra.*! A községről alkotott képet teljessé teszi Jávori Béla negy­vennél több fotója. Ezek nem­csak dokumentálják a leírta­kat, hanem kiegészítik. Kü­lönösen áll ez a kifejező ri­portképekre, s a kéthelyi ve­zetőkről, > termelőszövetkezeti tagokról készített szépen meg­komponált portrékra. Emeli a Kéthelyi krónika rangját, hogy méltó köntösbe jelent meg. Nagyon ízléses a borítója, amelyet ugyancsak Szita Ferenc tervezett. Min­den elismerést megérdemel a kaposvári nyomda, hogy mos­toha körülményei ellenére ilyen szép kiállítású könyvet tett a somogyi olvasók aszta­lára. ÖNKÉNTELENÜL megfo­galmazódik az emberben a könyv elolvasása után, hogy ezt a krónikát mindenképpen folytatni kellene anyagi és szellemi erőnktől függően. Sok községünk története szolgál­> ***** ftninC KÉTH E LYI krónika hatná alapiát egy esetleges Somogy felfedezése sorozat­nák. A példa arra serkent: fe­dezzük föl írott szavakban, művészi fényképekben a me­gye más tájait és helyeit is. Lajos Géza Érdekes módon álmai soha­sem helységnevekhez, mindig tettekhez kötődtek. Ahol élt, ott vállalt egyre többet, s a falut választotta, a somogyi falucskákat. »Nem tudok felemelőbbet elképzelni, mint a tanítás. Ahogy kezdtem, ahogy beil­leszkedtem, ahogy kimerész­kedtem a falusi emberek kö­zé, s ahogy elválaszthatatlan tartozéka lettem a kis tele­püléseknek. összevont osztá­lyok, gürcölés, tanulók szá­zai... Sok volt közöttük a cigány, Az egyik »lányom«, mert a családom is gyereken­ként szerette, s emelte ki a putriból, most lett kitüntetett fomónő. Azán a felnőttek. Be- valljam? Sokszor éreztem, hogy jobb őket tanítani, mint a kicsiket Csillan a szemük, értenek: érdemes. A népmű­velés meg a tanítás egyazon tőről sarjad. Lehet egyiket job­ban gondozni, mint a mási­kat? Valamelyik elszárad. Fa­lun legalábbis.« Ha valami szívügy Nem akartam hinni a fü­lemnek, amikor az igazgató azt mondta: »Nálunk a legne­hezebb szakmákban sem gond a beiskolázás. Több gyereket át kellett irányítani más inté­zetbe, mert nincs helyünk. Néhányat pedig el is utasí­tottunk, mert nem felelt meg a követelményeknek.« Beszélgetésiünk így kezdő­dött Tóth Tihamér igazgató­val a csurgói 526. sz. Ipari Szakmunkásképző Intézetben. Ritka az egész megyében, hogy valamennyi szakmában teljes létszámú osztályokat in­díthatnak 1970 szeptemberé­ben. Véleményemet a csurgói­ak példája megerősítette: csak ott nagy gond a szakmai utánpótlás, ahol félvállról ke­zelik. A csurgói szakmunkáskép­ző intézetben mintegy 145 fia­tal kezdi meg tanulmányait W következő tanévben. Mező­gazdasági gépszerelők, kőmű­vesek (más építőipari szak­mákban is), műszerészek, for­gácsolók, asztalosok és férfi­szabók. A 145 tanulóból 120- an tanműhely es képzést kap­nak. A képzés magasabb szintjére szükség is van; 1970- ben sok kitűnő, jeles és jó rendű tanuló lépi át az inté­zet kapuját. Lányokban nincs hiány. A szakmunkásképzés­ben előírt arányok szerint vették fel őket műszerésznek, esztergályosnak, férfiszabó­nak. Mindez sok intézetben csak álom. Vajon miért? Hogyan tudták megvalósítani ezt Ilyen példásan a csurgóiak? A dolgok nyitja: a tantestü­let, a vállalatok és a termelő­üzemek is szívügynek tekin­tik a szakmunkás-utánpótlást. Nemcsak szavakban, hanem tettekben is. Az intézet igaz­gatója együtt a tanárokkal egész évben folyamatosan foglalkozik a pályaválasztás­sal. Társadalmi munkában es­téről estére járják a járás ál­talános iskoláit. Szülői érte­kezleteken és egyéb alkalmak­kor tájékoztatják a szülőket, a gyerekeket a lehetőségekről. Az idei pályaválasztási kiál­lítást a járási székhelyen több mint kétezren tekintették meg. Az általános iskoláknak szemléltetési eszközöket ké­szítenek az intézet tanulói. Az igazgató a vállalatokkal is szoros kapcsolatot terem­tett A vállalatoknál éppen a jó együttműködés eredménye­képpen mindent előteremte­nek a színvonalas szakmai képzéshez. Csurgón csaknem valamenyi szakmában tanmű­helyben képezik a fiatalokat, így például a Dél-magyaror­szági Fűrészek 2. sz. telepén, a Gépjavító Vállalat 3. sz. Oaemegyaégében, m Napsugár Ktsz-ben, a Zrínyi tsz-ben és a TÖVÁL-nál is. Igaz, a tan- műhelyes képzés jóval költ­ségesebb, mint a régi, szét­szórt oktatási forma, a válla­latoknak azonban megéri az áldozatot A szakmunkásta­nulók nagy részének társad«1 - mi ösztöndíjat is fizetnek Például valamennyi építőipai! szakmában és jövőre már az asztalostanulóknak is. Az összehangolt, szép mun­ka gyümölcse az is, hogy évek óta nem volt hármas alatt a tanulmányi átlag. Az intézet jó híre is rek­lám. Nehéz volt elérni? Nem, hiszen a magyarázat egysze­rű: mindenki lelkiismeretes i és becsületesen elvégezte a r bízott feladatot Nem várt nem siránkoztak, hanem ti tek, kezdeményeztek, újít ták, harcoltak. Legyőzve el ítéleteket, meggyőzve gazc sági vezetőket az egyik leg­nehezebb gondot oldották meg a folyamatos és színvonalas szakmunkás-utánpótlást SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, UN JAM« l 5

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom