Somogyi Néplap, 1970. június (26. évfolyam, 127-151. szám)

1970-06-17 / 140. szám

Ünnep a laktanyában ŰJRA NAPIRENDEN Kiváló századokat avattak A szántódpusztai m Kazlat lehetne rakni azokból A Mosonmagyaróvári Mező- gazdasági Gépgyár Kaposvári Gyárának Ságvári brigádja már nagyon várja vissza He­lyes József úrvezetőt, a nép­hadsereg kétszeres kiváló ka­tonáját. — Márciusban vállalatom fiatal munkatársai meghív­tak egy KISZ-taggyűlésre. Kérésükre elmondtam, hogyan lettem kiváló katona. Egy má­sik alkalommal 200 Ft jutal­mat küldött a vállalat katonai eredményeim elismeréseként. Nagyon szeretem munkahelye­met. Leszerelés után szeret­ném a hadseregben szerzett ta­pasztalataimat régi munkahe­lyemen, a szocialista verseny- mozgalomban hasznosítani — mondja, majd hozzáteszi: — Boldog vagyok, hogy egy­ségem harmadszor is ‘kiváló lett. Nagyon jó közösség a miénk. Sok levelet kapunk a már leszerelt, régi katonatár­sainktól. Biztatnak, lelkesíte­nek minket, sőt sokan meg is látogatnak. Mi is így cselek­szünk majd, ha leszerelünk. Nagyon büszkék vagyunk, hogy itt voltunk katonák, és mindig így is fogunk vissza­gondolni erre az alegységre. Ilyenek ezek a fiúk. Szerények és büszkék, maga­biztosak, s van egy közös tu­lajdonságuk: a katonai eskü­ben, fogadtak szellemében él­nek. Erdei György a levelekből, jegyzőkönyvek­ből, szakvéleményekből és egyéb hivatalos okmányokból, melyek a hatvanas évek elején a szántódpusztai műemlék- együttesnek majormúzeummá alakítását szorgalmazták. A Mezőgazdasági Múzeumtól 1963 júliusában a megyei ta­nácshoz érkezett átirat aztán megingatta a reményeket. — A szántódpusztai majort — állt az írásban — kulturális és agrártörténeti létesítmény­re alkalmasnak találtuk, erre vonatkozó javaslatainkat már korábban eljuttattuk az illeté­kes szervekhez és személyek­hez. Kezdeményező lépéseink azonban mind ez ideig nem jártak kellő eredménnyel. Ezért sajnálattal bejelentjük, hogy a majormúzeum létesíté­sének terveitől múzeumunk kénytelen elállni. Volt-e egyáltalán megalapo­zott históriai, kulturális, . ide­genforgalmi indoka a kezde­ményezésnek? A válasz csak ez lehet: fel­tétlenül! Ritka szép egység »A Balaton-vidék maga egy takaros kis ország« — írta egyik dolgozatában Veres Pé­ter. S éppen így igaz, hogy eb­nek a hangulatos tájnak egyik mindmáig rejtve maradt érté­ke Szántódpuszta. A muzeális értékű épület- együttes majdnem hiánytala­Zsúptetős lakóház. Szabadtéri közös sütőkemence. nul a látogató elé tárja a feu­dális gazdálkodás jellegzetes objektumait. Megtalálható még a szabadkéményes, úgy­nevezett cseh süveges bolto- zatú kasznárház, az íves tor­nácokkal ellátott vendégház; figyelmet érdemel a kéthajós, belső oszlopsorral megosztott volt uradalmi istálló, az eme­letes magtár, a kétszintes ól, a magas támpilléreken nyug­vó kukoricagóré, s a szabad­ban elhelyezett közös sütőke­mence. Patkó Pista és több más, is­mert betyár tért be egykor a tornácos, boltozott terű' kocs­mába, s ha a fogadósnak hiá­nya volt éppen a kedvéit zöld- szilvániból, csak át kellett sé­tálni a dongaboltozatú, tetején faragványos kőszellőzőket hor­dozó, tágas pincéhez. (Hűvös folyosóin ma is ötezer liter ne­dűt tárol az állami pincegaz­daság.) Romániában a bukaresti Fa­lumúzeum, Svédországban a Stockholm melletti Skansen, Svájcban a vierwaldstädti tó partján pompázó Swissminia- tur kínál a nép egykori életé­ből, alkotó munkájáról annyi látnivalót, amennyit Szántód­puszta is felmutathatna. Megajánlás előtt Minden mértékadó vélemény hangsúlyozza, hogy a Balaton fő vonzási körzetében, a Ti­hany—Földvár—Siófok közötti háromszög átfogóján elhelyez­kedő épületegyüttes a bel- es külföldi idegenforgalom vonzó nevezetessége lehetne. Ehhez kellő anyagi támogatásra len­ne szükség, de az illetékes szervek egyike sem nyitotta még ki a pénztárcáját. Azaz valami mégis történt.. Somogy megye tanácsa az idén másfél millió forintot biztosí­tott műemléki célokra, s ebből a keretből 300 000 forint a szántódpusztai munkálatok megkezdéséhez szükséges prog­ramtanulmány, illetve felhasz­nálási terv elkészítését szolgál­ja. A várakozások szerint még az idén ismertté válnak a ter­vezői elgondolások. Utána ke­rülhet sor az érdekelt szervek és intézmények költségmeg­ajánlására, a tervek kivitelezé­si módjának és ütemének meg­határozására. Az elmúlt tíz év nem hozott változást Szántódpusztán. Ta­lán az új ötéves tervidőszak­ban kialakul a műemlékekben amúgy is szegény somogyi Ba- laton-parton az ország első majormúzeuma. B. T. Az embert mindig bol­dog, elégedett érzés tölti el, amikor nagy, nemes tettet visz végbe. Így vallanak Vajkai Ist­ván főtiszt katonái is, akik harmadszor nyerték el a ma­gyar néphadasereg kiváló szá­zada címet. Ragyogó, napsütéses» időben fogadták a kitűnt alegységek a honvédelmi miniszter képvise­letében megjelent Sztanó Géza ezredest, a parancsnokság, a társadalmi szervek képviselőit és az ünnepségen megjelent kiváló katonák szüleit, hozzá­tartozóit az ifjúság honvédelmi nevelé­sét — kérte a nagyrészt lesze­relés előtt álló fiataloktól. Az Ünnepség végén az alegységek díszmenetben vo­nultak el a díszelnökség, az örömtől sugárzó arcú szülők előtt. — A kiváló cím másodszori elnyerése után alegységünk KISZ-istái . elhatározták, úgy dolgoznak, hogy harmadszor is megszerezzék a kiváló címet. A munkában jelentős szerepet vállalt a KlSZ-szervezet, 'első volt a gyengék segítésében, ta­nulópárok, vetélkedők, verse­Sztanő Géza ezredes átadja a Ünnepi beszédében Sztanó Géza ezredes a köyetkezőket mondta: — Ebben a munkában az a legnagyobb eredmény, hogy hozzáértéssel, becsülettel és lelkesedéssel végezték. Legye­nek hűek továbbra is katonai esküjükhöz, a szocializmus ügyéhez, álljanak mindenkor készen a Magyar Népköztár­saság megvédésére. Vajkai István főtiszt válasz­beszéde után kiosztották a megfeszített munkával elért, s nagy örömmel várt oklevele­ket, zászlókat és kiválójelvé­nyeket. A KISZ Somogy megyei bi­zottsága nevében Weisz Zoltán köszöntötte a katonákat: — Kérjük tőletek, hogy le­szerelés után kapcsolódjatok be munkahelyetek KISZ- és társadalmi munkájába, és az itt szerzett tapasztalataitokat hasznosítsátok a polgári élet­ben. Vállaljatok részt az Ifjú Gárda munkájában, segítsétek kiválójelvényeket. nyék szervezésében — vall az Eredményekről Kárászi Mihály törzsőrmester, a siker egyik kovácsa. Hídvégi Attila szakaszveze­tő harmadszor szerezte meg a magyar néphadsereg kiváló katonája címet. A csendes, halk szavú fiút nagyon szere­tik parancsnokai és katonatár­sai. — Nekem nem jelentett újat a szocialista versenymozga­lomban való részvétel, mert bevonulásom előtt a Csongrád megyei Tejipari Vállalat vaj­üzemében szocialista brigád­tag voltam. Bevonulásom előtt nyertük el az élüzem címet. A hadseregben folyó szocialista versenymozgalomban sokkal nehezebb eredményt elérni, mint a polgári életben. — Mi a feltétele annak, hogy valaki kiváló katona legyen? Egyszerű és őszinte a válasz: — Az első perctől ’az utol­sóig becsülettel tanulni, dol­gozni és élni — mondta. Ö mindhármat be is tartotta. ÉN A VÁROSBA MEGYEK. »Az életemet nyújtottam nekik tálcán, amikor vállal­tam, hogy az elnökük leszek. A nyakamat a két mancsuk­nak: itt van, roppantsátok ketté. És nem akartam tudo­mást venni a szorításukról, csak akkor voltam kénytelen erre,, amikor a hüvelykujjak már kezdték benyomni a gé­gémet. Na igen — langy álló­vizekben béka módjára csa- pickolni, napon feküdni — ez kellett nekik! De az első ziva­tarkor, amikor az iszap is megmozdult és zavaros lett a víz a partra ugrottak. Egye­dül kellett a hullámokkal küz­denem. Te vagy az elnök — mondták. És lesték, mikor húz le az iszap. Ha akkor csende­sen alámerülök, a vihar el­múltával vízbe ugorva még tapostak is volna rajtam. Ahogy később meg is tették. Gép kell, emberek — ezt mondtam mindjárt az elején. Belerokkanik a derekunk a munkába, ha nem szerzünk gépeket. Az öregek szövetke­zése a mienk. Magamra hagy­tak: állítsd elő az árukat a föld alól, ha kell, de ne a mi pénzünkből! Tóth Sándor, a ferde vállú Tóth Sándor nyíl­tan a szemembe is vágta: — Nem ilyennek ígértétek ti a tszcs-t! Jólétet ígértetek, nem gatyaszíj-ö'sszehúzást!« Egész este nyomott volt a hangulat. Az anyám a fejés- sel végezve a sarokba húzód­va eszegetett. Az apám. az El­nök meg én az asztalnál ka­nalaztuk a forró bablevest. Nagybátyámat magamban csak Elnöknek hívtam. Volt benne valami idegen számom­ra. Talán az erőszakossága, amely még a panaszkodásán is áttört. Nem, egy keveset sem sajnáltam amiatt, hogy mindenki ellene vallott a tár­gyaláson. Ketten is állították, hogy Tóth Sándor azon a na­pon azt mondta neki: »Égy látszik, a halálomat akarod, Elnök. Jó, legyen. Talán ezen az áron megszabadul tőled a falu!-» Csak estére húzták ki c homokbánya alól', ahová az Elnök küldte. Ebbe a bányá­ba már évek óta nem merész­kedett senki. Az apám csak szürcsölt, a tányérjába nézett, nem emel­te föl a fejét. Ez volt a jel­lemző rá: szinte soha sem emelte föl a fejét. Az Elnök szemébe sem nézett soha, pe­dig az öccse volt. Keveset tar­tózkodott az apám otthon: éj­jel-nappal a mezőt járta. Még az Elnök tette meg mezőőr­nek. Az apám szívesen vál­lalta. »Legalább nálam lesz a puska, nem másnál. Így bizto­san nem öl embert.« És idéz­te az Írásból a megfelelő részt: aki kardot ránt, az kard által vész el. Alázatát szé­gyelltem. Beszélgetéseink csak a napi munkára vonat­kozó szavak sorrendjét va­riálták. »A tehénre úgy vigyázz, mint a szemed fényére! Dombnak ne hajtsd, csak ha a hasa felfúvódik. Ezután más világ lesz itt a tanyán, gye­rek! Paradicsomot csinálunk, nekem elhiheted. Hadd lássák a nyomorultak: nem szorulok a sajnálatukra! Mi ketten megcsináljuk a paradicsomot, gyerek! Anyád meg apád se­gít majd. A munka nagyja azonban kettőnkre vár. Min­tagazdaságot csinálunk itt, aminek csodájára járnak majd...« EN A VAROSBA MEGYEK. Akkor már napok óta el­döntött kérdés volt, hogy a városba megyek. Vonzott en­gem emeletes házaival, sugár­útjaival, emberforgatagával. Egyszer, amikor búzát vittünk be a terményforgalmihoz, vet­tem egy kis zsebrádiót. Úgy éreztem, hogy a hangja fonál a város meg a tanya között, és nekem ezen a fonálon kell elindulnom. De -tegnapelőtt este betoppant az Elnök, a nagybátyám, sápadtan, lefogy­va kicsit. Jó magaviseletéért engedtek a büntetéséből. Az első éjjel, ahogy fordult az ágyon, könyökével leverte az éjjeliszekrényről a zsebrádiót. Gyűlöltem érte, mert nem tudtam: véletlen volt-e. Én nem akarok részt a paradi­csomából! A város vonz, em­berek között akarok élni. Hoz­zánk a tanyára januárban még a népszámlálók sem jöt­tek el. Megijedtek a havas la­tyaktól meg a távolságtól. A faluban a tanácsházán írták össze az adatainkat. »Gúnyolódtak velem, mert szótagolva olvastam' az ügy­iratokat. De először az én el­nökségem idején termettek jól azok a zergéknek való hegyoldalak! Igaz, a traktoro­sok közül hármat elküldtem. Ha gyáva vagy, akkor menj a dedósokhoz szárazdajkának! Én magam is felültem a trak­torra, hogy megmutassam: le­het negyvenöt fokos lejtőn is szántani. Nem baj, tanultam a magam kárán! ■ Ellenem ugattak a tárgyaláson. Hát majd megmutatom, hogy ez­zel a tizenhét éves gyerekkel paradicsomot csinálok itt!« ÉN A VAROSBA MEGYEK. Ezt mondtam halkan. Az Elnöknek kerekre nyílott a szem,e, és láttam, hogy foltok­ban kezd vörösödni — A városba szeretnék menni, nem akarom az élete­met itt eltölteni a tanyán. Ta­lán sikerül szakmát tanul­nom. Az Elnök furcsán nézett rám, féltem tőle. —Szóval te is meg akarod váltani a világot — mondta keserűen. — Lásd, én megpró­báltam és nem hagyta magáti De hidd el, nem is érdemli meg a világ, gyerek! A szemét figyeltem. Vér­eres volt. — Én azt akarom, hogy a világ váltson meg engem — magas hangon mondtam ezt, mondat közepén lélegzetet véve. — Én úgy gondolom, hogy az igazi rossz az, ha a mélység okádja felszínre az embert. A mélység, amiről úgy tudtad, hogy részecskéje, vagy, hogy elválaszthatatla­nok vagytok, mert hozzád ha­sonló részecskék adják az Egészet, tehát, ha azt mond­ják: »mélység« — az te is vagy, s ha azt mondják: »te« — egyenlő a mélységgel. Én tíz körömmel kapaszkodók az Egészbe, ezért megyek a városba. Az apám lesunyta a fejét, az Írás lapjait forgatta. Az anyám kezében megállt a ka­nál. Az Elnök két kezével be­lekapaszkodott az ajtófélfába, így állt, és pillantása horgá­val a szemembe akaszkodott. »Amikor reggel szárnyaik­kal már türelmetlenül csap­kodnak a baromfiak az ólban, odarohansz. Aztán szaladsz vizet húzni a lovaknak. Szin­te megkétszereződsz, s a má­sik éned már a tehenek alá hozza a sajtárt, hogy a szi­gorú ujjak megszabadítsák terhűktől a tehenek tőgyeit. S ha van egy szabód pillana­tod, ingujjaddal végigtörlöd a homlokod. Ezt szeretem, ezt a rohanást, o cselekvést, ezt a százfelé kapkodást. Enélkül tanyán nevelkedett ember nem élhet...« ÉN A VAROSBA MEGYEK. — Te innen el nem mész, amíg én élek ... Én megcsi­nálom a mintagazdaságot, de veled együtt! Te az én enge­délyem nélkül egy lépést sem teszel, megértetted!? össze­morzsollak, ha te is cserben akarsz hagyni! — Nincs joga ehhez — kia­báltam. — Nincs joga magá­nak ehhez! Kétségbeesett arccal neve­tett: — Nincs?! Az apád vagyok, gyerek. Az apád én vagyok. Az anyám sikoltott, az apám szája széle remegett, vinnyogó hangok gurultak lá­baink elé. — Apád magtalan — mond­ta az Elnök. Talán túl halkan mondta. A puskalövés csattanása erő­sebb volt a hangjánál. A ke­ze elerőtlenedve csúszott vé­gig az ajtófélfán. Az anyám még görcsösen szorította a fegyvert, az arcán sietős könnycseppek folytak. — Másodszor szüllek meg, fiam. Most talán igazán a vi­lágra ... Kikísért a kapuig, megcsó­kolt és azt mondta, a város felé menet térjek be a falu­ban a körzeti tmegbízotthoz, jelentsem, hogy gyilkosság történt. Leskó László SOMOGYI NÉPLAP Szerda, 1970. június 17. YAJŰBÁ

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom