Somogyi Néplap, 1970. május (26. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-31 / 126. szám
SOMOGYI NÉPLAP Varfnu». m mitvm 3L Kisemberrel három kilométer — Gyere, meghívlak egy fagylaltra! — Nem. En hívlak. — Dehogy, dehogy. A múltkor is te vettél nekem. Most már én jövök. — De én pénzt keresek ... — Most viszont nekem is van, mert apu adott. — Miért adott? — Mert nem ordítottam, hogy tévét akarok nézni. — És miért nem ordítottál! — Jé! Te is olyan vagy mint én! — Hogyhogy? — Legalább annyit kérdezel! Apu nem szereti, ha folyton kérdésekkel nyaggatom. Te sem szereted? — Én sem szeretem, ha nyaggatnak. — Én sem. Te, mondd meg nekem, honnan kapod a pénzt, amiből fagyit veszel nekem? — Dolgozom. Újságot írok... — Én még nem tudok olvasni. Mit írsz? — Mindenfélét. Gyárakról, meg emberekről. — Tankokról is írsz? — Néha. — Ugye, róluk nem szeretsz írni? — Nem. — Mert lőnek. Láttam a tévében, hogy nagy a füst olyankor és sírt egy kisfiú. És nem is volt rendes ruhája, a katona bácsik meg álltak körülötte. Biztosan nem találta a szüleit a nagy füstben meg a zajban. És feledékenyek is voltak a szülei, nem mondták be a hangosbemondóban, hogy keresik, mint a vásáron. Mondd, miért nem mondták be a hangosbemondóba ? — Mert nem volt ott hangosbemondó. — Dehogynem volt. Újságot írsz és ennyire buta vagy? Ahol tv van, ott lenni kell hangosbemondónak is. — Volt is. Csak a szüleit nem engedték oda. — Miért nem engedték? — Mert rosszak azok a bácsik, akiknek hangosbemondójuk van. — Az anyukáját sem engedték oda? — Azt se. — De az én anyukám odamenne, ha én elvesznék, akkor is, ha nem engednék, igaz? Igaz?! — Igaz. — Mondj egy mesét. — Miről? — Amiről akarsz. — Egy kutyáról jó lesz7 — Jó. — Hát egyszer láttam egy kutyát. Nagyon pórul járt kutya volt. Hiányzott a fél szeme és ott szomorkodott az utcasarkon. Kiverték az emberek a szemét... — Állj! Ilyen a mesében nincs, hogy kiverték az emberek a szemét. — Valóban nincs. — Igazi mesét mondj! Akkor én veszek neked fagylaltot. — Tudod mit, maradjunk abban, hogy a fagylaltot mégiscsak én veszem, inkább mondj mesét te, ha tudsz! — De én csak igazi mesét tudok a pórul járt kutyáról, és annak nem vertek ki a szemét, nem is szomorkodott az utcasarkon, ahogy te mondtad. — De én olyan kutyái láttam, amelyik tényleg ott szo- morkodott a sarkon. — Na és! Az akkor nem mese. Te nem tudsz mesélni? — Hajaj! — Hát ezt miért mondtad, hogy hajaj? — Csak. — Erre anyu azt mondaná, hogy buta felelet. — Az is — Te, annak a fiúnak, akit láttam sírni a tévében, biztosan gonosz boszorka volt az anyja. — Miért? — Hát, mert nem ment oda a hangosbemondóhoz. Az én anyukám ... — Mondtam már, hogy nem mehetett oda az anyja! — De miért? — Mert agyonlőtték. Most már érted? Te... te kölyök. Ne pityeregj. Hiszen már nagy fiú vagy. Nem is lőtték agyon. — Deee... — Nem, ha mondom. Amikor ráfogták a puskát és elsütötték, akkor gyorsan láthatatlanná lett, tündérré változott. Az igaz, hogy akkor éppen a hangosbemondóhoz nem tudott hozzáférkőzni, de letörölte a kisfiú könnyeit. Igazi tündérként. Csak azt már nem mutatták a tévében. Takarót is terített rá, és ételt is készített neki, hogy ne sírjon. — És nem sirt? — Hát még pityergett egy kicsit, mint te most. De aztán elaludt. — Ez most mese, hogy ne sírjak? — Dehogy. Hiszen én nem tudok mesélni. Ez az igazság. A színtiszta igazság. T. T. I skolaudvar... Port kavart fel a májusi szél, valahonnan a mezőkről kerekedik. Belekapaszkodik a fiúk kabátjába, cibálja a lányok szoknyáját. A gyerekek belenevetnek a szélbe. Iskolaudvar. Betonon ülnek. Az egyik lány alszik. Fölötte is átsuhan a szél. Rongyok kiáltoznak a kopott kabátkán. Alszik, nem zavarja, hogy a másik kettő számol. — Unó, doj, tri. — Mondjátok magyarul. — Egy, ketté... — Hát az miért alszik? — Fene tudja. . — Milyen falu ez? — Hát, Szentpál. Az udvar közepén gyerekek készítette hajó. Az Auróra. — Az mi? — mutatunk felé. — Fene tudja. — Hol laksz? — Ergyisen. — Perjésein — javít egy hang. Az iskolaigazgató érkezett meg, Kovácsevics Márk. Végigvezet bennünket az iskolán. A fürdőt mutatja először. A hét meghatározott napjain fürdetik a gyerekeket. A másik terem bejárata fölött kis tábla: néprajzi kiállítás. Bizonyítja Kovácsevics Márk sokoldalú érdeklődési körét, szervezőkészségét. — Mégis sokat töprengek mostanában. Letéve a vizsgát, talán elmegyek gépkocsivezetőnek. Hálátlan munka ez. Nem kamatozik. Talán, ha napközi lenne a cigánygyerekek számára is. De ez pénz kérdése. A kiadásokat nem fedezné a bevétel. A sokgyerekes családok ugyanis kevesebbet fizetnek. A tanterem. Egyformára nyírt gyerekek, első látásra nehéz megkülönböztetni őkel A tanító szorzási művelet elvégzésére szólítja fel az egyiket. A fiú csak füzetének hátoldaláról tudja megoldani a feladatot. Ott megtalálja a részszorzásokat. Egy másiktól a nevét kérdi a tanító. — Orsós — mondja a fiú. — Bogdán a neved — igazítja ki a pedagógus. — Te Bogdán vagy. Sáripusztán Bogdánok és Orsósok élnek. Ha távolról nézzük a két- helyi határt ilyenkor tavasszal egybefüggő, zöld sávok, nagy, barna táblák váltakoznak. Mintha a hantokból nőne ki a telep. Hantokból épüli Földből van a padló, a meny- nyezet. Földdel kevert piszok tapad a gyerekek szája köré is. Tíz-tizenkét gyerek, néhány felnőtt üldögél a porban; amikor autónk először elhaladt Sáripuszta előtt, akkor is itt ültek már. Talán tíz éve ülnek itt, ilyen moccanatlanul. Vagy az is lehet, hogy ezer éve nem álltak fel, hogy lépjenek egyet? Orsós István felel először a k irdéseinkre. Falábát maga alá húzza. — Mikor vesztette el a lábát, a második világháborúban? — kérdezzük. — Nem tudom, ebben a mostaniban... — A gyerekek ma miért nem mentek iskolába? Lehajtott fejek. Valaki nagy nehezen ki böki: — Mert ma fürdetés van. Középtermetű fiú jön oda hozzánk: — Én szerettem iskolába járni. Hat osztályt végeztem csak, mert későn vittek el. Orsós Tibornak hívnak, a gazdaságban dolgozom. — Nős? — Még nem. Tizenöt éves vagyok. — De asz- szony már van a háznál — kottyant közbe valaki. — Van, de az nem az enyém — mondja zavartan a fiú. Ebből kis vita kerekedik. Az első kérdésre mindegyik gyerek felteszi a kezét, a másodikra nyolcan-tízen. — Még ez a Sanyika is megissza, pedig csak kétéves. Szeretik a bort mindannyian — mondja az idős asszony. m z élet egyik súlyos tra- £x gikuma, ha az egyén ki akarja fejezni önmagát, egyéniségét, közösségi lényét, minden hátsó gondolat, karrierista hajlam nélkül — nemcsak saját időzavarával, a kényelem csábításával kell megküzdenie, hanem igen gyakran saját környezete különböző formákban kinyilvánított gánccsal is útját állják. És ezek elviselése a nehezebb. X társadalmi megbízatást kap. Nehezen hajlik a kérésre, elfoglaltságára hivatkozik, de ha már vállalta, becsülettel meg is akar felelni funkciójának. Szabad idejében szervez, ha kell vitatkozik, szenvedélyesen érvel. A háta mögött összesúgnak: — Nézzétek, hogy nyüzsög! — Mások a szemébe is mondják: — Mi az? Kossuth-díjra pályázol? — Vagy: — Látom, ki akarod fúrni az igazgatót (csoport- vezetőt, művezetőt stb.)! Y új módszert szeretne meghonosítani. Hosszú hónapok minden szabad idejét ennek kimunkálására fordítja. Amikor az eredménnyel munkatársai elé áll, fintorok fogadják: — Aztán mennyi újítási díjra számítasz? Remélem, legalább egy Wartburgra való üti a markodat! Vagy: — Nem mondom, elég pihent agyad van, komám! Z csupán egy szakcikk javaslatára hívja fel a figyelmet, és megjegyzi: érdemes lenne esetleg náluk is kipróbálni. Fagyos hallgatás a válasz. A folyosón aztán közvetlen stílusban megszólítják: — Megint nem tudsz nyugodtan ülni a fenekeden? Sokan az ilyen megjegyzésekre — nyugodtan mondhatjuk: pofonokra — visszahúzódnak, kedvüket vesztik. Mások csak ideiglenesen zárkóznak magukba, legközelebb ismét megkísérlik a jobbítást célzó gondolataik, javaslataik megfogalmazását. Különösen akkor, ha vezetőik méltányolják igyekezetüket, felkarolják kezdeményezésüket. Persze, a hivatalos elismerés nem mindig oldja meg az egyén és környezete konfliktusát. Mert találkoztam olyan értelmiségi munkakörben dolgozóval is, aki egy-egy nyilvános dicséret után igyekezett nagyon gyorsan, szemét is lesütve távozni az elismerés színhelyéről, hogy ne kelljen éreznie társainak szótlanul is kifejezett, hallgatással is jelzett véleményét. És amikor egy alkalommal a sajtóban is elismeréssel szóltak a munkájáról, alig mert bemenni másnap a munkahelyére: félt a megjegyzésektől. (Mint utólag kiderült, aggálya fölöslegesnek bizonyult: társai szóval sem illették az eseményt.) Tipikus példák? Korántsem. Hiszen az emberek többsége nem sértődik meg egy- egy rosszindulatú megjegyzés miatt, hanem csak azért is megmutatja, hogy elgondolásai, törekvései helyesek, célszerűek. És az is igaz, hogy a munkahelyi közösségekben I egyre inkább olyan légkör ala kul ki, amely kedvezően fogadja, kellően értékeli az új iránti törekvést, a kezdeményezést, a közösség érdekében elért egyéni sikert. De a fenti, ellenkező előjelű példák sem ritkák. Az említett példák szereplőit »stréberekének — kapaszkodóknak, törtetőknek — nevezik, bár a finomnak éppen nem nevezhető kifejezések sorával is illetik őket. Ta gadhatatlan, ilyenek is találhatók nem egy munkahelyen, önző akarnokok, akik frázisok mögé bújva igyekeznek egyéni érdeküket közügyként érvényesíteni. E llenük természetesen küzdeni kell: kísérje őket társaik jogos, leleplező megvetése! De nerr szabad megengedni, hogy strébernek nevezzenek ki mindenkit, aki a legtisztább szándékkal, közösségi érdeklődés sei kíván részt venni munkahelye törekvéseinek az átlagnál erőteljesebb, odaadóbb támogatásában. Paal László Ketten igyekeznek egymásra hárítani a férj szerepét. Egy fiatal lány: — Nem, nem vagyok lány. Már asszony vagyok. Az uram dolgozik, a gazdaságba jár Ezerkettőt hoz haza. Talán majd egyszer elmehetünk innen. Nem, gyereket nem akarok. Ez a telep tele van koszos gyerekekkel. Utálom gyerekeket. Még mit nem! Egy terhes asszony: — Az ember, csak az akar elmenni innen. Én nem. Az előbb maga benn volt a kunyhóban, most mondja meg! Hót nem jő az, télen itt vagyunk a föld alatt, hát ki fázik itt? Nem is kell sok tüzelő. Hát igen, most lesz a gyerek. Én itt akarom megszülni, nem egy nagy hideg házban a faluban. Nézzük a lábakat. A falká nyi gyereksereg felén nincs cipő. — Engem is írjon fel, nekem is kellene — érti félre az idős ember felesége. — Az államnak kötelessége segítem bennünket. Zala megyében. Sármelléken házat is építettek a cigányoknak. — Ki szereti a bort? Ki lett már részeg tőle? — Tejet szoktak-e inni? — Miből? Honnan? — kérdez vissza kis ingerültséggel az idős asszony. Távolabb két-három gyerek énekel. Orsós Tibor kérésünkre lejegyzi az ének első sorát. Keze tétovázva formálja a betűket: -Janszjo hmetualo .. .-» Én vagyok a csárda közepén ... Az egyik hátsó kunyhóban egy ember van a földön. Ar- ’ cára vastag, barna színt rakott a füst, hangjába megtört nyugalmat ágyaztak a csendben töltött évek. — Én, kérem szépen, aknára léptem negyvenötben. Levitte a két lábamat, azóta itt vagyok. KierőlköGök az ajtó elé, jártak itt már a tanácstól is. Csak legalább akkora rádióm lenne, mint a fél tenyerem, mert hallottam, hogy akkora is van, de még olyan kicsire sem sikerült félretenni. Meg aztán szívesen elmennék innen. Jobb lenne a faluban. Kérdezték tőlünk, hogy menynyi pénzünk van... Annyi nincs. Hallgattuk az öreget. Nem megrendültén. Mert ez a törekvés kifele mutat innen. Hiába csonka a láb — az évtizedek csendjében erős maradt az akarat. Elmenni innen. Szabó János, a Marcali Já- rsi Tanács vb-elnökhelyettese: — Sáripusztán jártak? Az még nem is a legrosszabb. Ebben a járásban több mint tíz ilyen van. Nézzék, a cigánykérdés állandó napirendi téma. Idő, pénz, türelem kell hozzá. Munkaalkalom, aztán lakás. Emberi körülmények. Az elsőt már biztosítottuk. Nem túlzók, de a cigányok nagyobb része már dolgozik. A másodikkal igyekezünk. Helyzetmeghatározás. Az újságírónak a fényképezéssel nem elrettentés a célja, nem is szenzáció. Hogyan mondta az elnök? Munkaalkalom már van. A telepet még ilyennek láttuk. Tavasz van a hantok között és gazdadolog ez. Töprengés a mezőn. Most, innen tovább. írta: Leskó László és Tröszt Tibor v
