Somogyi Néplap, 1970. május (26. évfolyam, 101-126. szám)

1970-05-21 / 117. szám

Óravázlat AZ 1930-AS ÉVEKBEN ren­delte el a Vallás- és Közokta­tásügyi Minisztérium, hogy a népiskolákban a tanítóknak minden órára vázlattal kell ké­szülni.. A fiatalabbaknak nem volt újdonság, hiszen a tanító­képzőkben már így készültek a »•minta« tanításokra. Az idő­sebbek kissé viszolyogtak tőle. A tanfelügyelőségek minden járási székhelyen az általános Tanító Egyesület' rendezésében tájékoztatót adtak, hogyan is kell az óravázlatokat elkészí­teni. Helyettes tanító voltam az egyik ormánsági faluban, Ba­ranyában. A szomszéd falu idős »mestör«-e már az állo­máson így invitált: — Öcsém uram, majd oda üljön mellém és mindönt jól jegyözzön mög, mert neköm már lassabban mögy az írás, mög amit hallok, először elgon- dolkodok rajta, oszitán csak az­után írom le. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy idős tanító mellett ülhetek egy ilyen nagy jelentőségű értekezlet alkalmá­val Az értekezlet reggel kezdő­dött. A meghívó szerint az első részben a Tanító Egyesület éle­téről, tevékenységéről hango­zott el tájékoztató, majd szü­net következett. Az idős »mes­ter« így szólt: — Öcsém uram, ugye, meg­hallgatja a másik előadást is? — Természetesen, hiszen •azért jöttem el — válaszoltam. — Akkor nincs semmi baj! Neköm ugyanis még cgy-két dolgot vonnom köllene ,a vá­rosban. Úgyis ritkán szabadu­lunk el otthonról. Úgy látszott, több »urambá- tyámnak« is dolga akadt, mert a szünet utánra jól megfogyat­koztunk. , A meghívó szerint az érte­kezlet után közös ebéd az Ipa­roskörben. Oda is irányítottam lépteimet. Mivel még bősége­sen volt idő az ebédig, az érte­kezlet második, szerintem érté­kesebb részéről — ügyes-bajos dolgaik‘intézése miatt — eltá­vozottak szintén az Iparoskor árnyas fái alatt tevékenyked­tek hasznosan. Az egyik asz­talnál ringlit ettek ropogós sós kiflivel, kortyolgatva a fi­nom barna sört; a másiknál kemény tarokkcsata folyt, míg a harmadik csoport a kugli- zással edzette magát Urambátyámnak ’csak haza­felé jutott eszébe, hogy mi is volt az értekezlet második fe­lében. Arra kért, hogy mond­jam el, mert ezután ő is asze­rint fog tanítani. Figyelmesen végighallgatott és így szólt: — Minek kell ezeket leírni? Közel negyven esztendő óta így csinálom mindennap. Majd példát is mondott. Ol­vasmánytárgyalás : — Előkészítés: A negyedik osztály vegye elő az olvasó­könyvét. — Célkitűzés: Ma a 46. ol­dalon lévő 17. olvasmányt ol­vassuk! — Tárgyalás: Kezdd meg, Pista! Folytasd, Jóska! Te kö­vetkezel, Marcsa! — Megerősítés: Mindenki otthon háromszor olvassa el! — Befejezés: Ez lesz feladva! MILYEN NAGYSZERŰ, hogy ma már nemcsak az öre­gek, de a fiatalok is végighall­gatják az előadásokat; senki sem megy el idő előtt egy-két dolgot vásárolni értekezletek alkalmával, s az óravázlatok mennyiségileg és minőségileg is kifogástalanok. Kiss József Maffia — egyenruhában A SIOTUR Barcson Felkészülten várja új helyi­ségében a nya­rat a megyei idegenforgalmi hivatal barcsi kirendeltsége. A kellemes, szépen bérén-' dezett helyiség ajtaját mind gyakrabban * nyitják meg az érdeklődők és az ügyfelék. Februárban költözött ide a hivatal. Azóta a helyi gimná­ziumból már . több száz fia­tal országjáró kirándulását lebonyolították a Duna-ka- nyarba, Nyu- gat-Magyaror- szágra; nemré­gen pedig ott­jártunk alkalmával a Bolhói Általános Iskola fővárosi láto­gatását szervezték éppen. Sokan fordulnak hozzájuk információért a külföldre uta­zók közül, és a diákok csopor­tos utaztatása keretében is egyre gyakrabban jelentkez­nek itt fegy-két napos jugo­szláviai út megszervezése ügyében. így jut el az iparita- nuló-iskola 300 diákja és a já­rás egészségügyi dolgozóinak 40 tagú csoportja is a szomszé­A hivatal új előterében a irodájában. Az asztalnál Vértes Györgyné hivatalvezető, a kép gimnázium néhány diákja. « dós déli országba. A hivatal bonyolítja te a programszerű kulturális cserék örvendetesen egyre gyakoribb eseményeit is. Itt váltanak jegyet az utasok á- Barcs—Zágráb CSAZMA- Transz autóbusz napi négysze­ri járatára; nem ritkán pedig szállás, elhelyezés, program ügyében érdeklődnek belföldi országjáró kirándulás céljából egyéni megrendelők vagy csa­ládok. \ A SIOTUR barcsi kirendelt­sége felkészül a csokonyavi- sontai fürdő iránt érdeklődő külföldiek és belföldiek foga­dására, elhelyezésére is. Meg­kezdték a fizetőveridéglátó- szolgáltatást: eddig több mint harminc szálláshelyet kötöttek le Barcson. A fizetővendéglá­tó-hálózatot és a hivatal egyéb szolgáltatásait a kora nyári forgalom megindulásával to­vábbfej lesztik. Az amerikai hadsereg rangidős tiszthelyettese volt. Tábornokok versengtek, hogy segítségére legyenek. 28 éves szolgálata alatt valósággal el­halmozták kitüntetésekkel; maga Nixon elnök az Egyesült Államok érdemérmével tüntet­te ki. Mégis, mit nem adna az amerikai hadügyminisztérium, ha az ily módon dekorált Wil­liam Ö. Wooldridge, a 46 éves mintakatona sohasem létezett volna! Wooldridge ugyanis fő­szereplője annak a példátlan botránynak, amely — a Time c. amerikai magazin szavai­val élve — »az amúgy is min­den oldalról támadott Penta­gont alapjaiban rázza meg«. Négy másik tiszthelyettes köz­reműködése és a legmagasabb helyek támogatása mellett ugyanis a rangidős őrmester evek hosszú során át egy »ka- tonai maffia«, egy egyenruhás bűnszövetkezet vezetője volt. A szenátus vizsgálóbizottsá­ga közönséges lopással, veszte­getéssel, korrupcióval, rablás­sal párosult zsarolással, sik­kasztással és okmányhamisí­tással vádolja Wooldridge-t és társait. Wooldridge »karrierje« 1963 nyarán, Augsburgban indult, ahol — mint a Németország­ban állomásozó amerikai had­sereg katonáját — néhány tár­sával altiszti klubok létesítésé­vel és gondnokságával bízták meg. Megállapították, hogy a klubokban kezdettől fogva nem volt minden rendben. A katonák sorra panaszkodtak, hogy soha senki sem nyer. Egy nyugatnémet kereskedő azon kesergett, hogy csak úgy juthat üzlethez, ha a klubvezetőknek némi »ajándékokat« juttatott. Az ajándékok összértéke 18 ezer márka volt. A CID, az amerikai had­sereg bűnügyi rendőrségének vizsgálata megállapította, hogy »agy rangidős tiszthelyettesek­ből álló összeesküvő klikk bű­nös módon rendszeresen lop«. Az automatákat »szakszerű­en« úgy állították be, hogy na­gyobb nyeremény senkinek se jusson. A CID jegyzőkönyve szerint a manipulációk 300— 350 ezer dollár tiszta hasznot hoztak évente csak az Augs­burg—München körzetben. E »bűnügyi szervezet« vezetője Wooldridge volt. A vizsgálat több kellemetlen­séget, mint dicsőséget hozott a nyomozóknak. Dokumentumok titokzatos módon eltűntek. A hivatalos úton elvesztek a fel­jelentések. Felsőbb utasításra, beszüntették a nyomozást A 24. gyalogos hadosztály egyik főhadnagyát, aki az egyik gya­núsított őrmestert letartóztatta, titokzatos éjszakai telefonálók A két cimbora: Higdon és Wooldridge törzsőrmesterek. gyermekei elrablásával fenye­gették meg. Woóldridge-zsal és cársaival csupán annyi történt, hogy áthelyezték őket Dél- Vietnamba — azzal az aján­lással, hogy kedvenc beosztá­sukat, a katonai klubok veze­tését ott folytassák. E célból 1967-ben Hong­kongban »Maredem Co.« néven szállítócéget alapítottak. A cég látta el a klubokat ételekkel, italokkal, luxusbútorokkal. Sőt, a szórakoztató programok­ról is gondoskodtak. Tanúk mondották el a szenátusi vizs­gáló bizottságnak: a »Mare­dem« emberei megvesztegették őket, hogy áron felül vegyék át az árukat. A céggel kapcsolat­ban álló klubvezetők 30—150 százalék jutalékot kaptak a vá­sárolt áruk számlaértékéből. A vizsgáló vizottság megál­lapította, hogy az egyenruhás maffia egyetlen nagyméretű hűtőszekrényen 13 ezer dollárt keresett. A vád szerint Wool­dridge 1968-ban több mint 30 ezer dollárt keresett az ilyen és ehhez hasonló »Maredem«- üzleteken. Az »egyszerű« klubvezetők sem jártak persze rosszul Dél­hazatérőben a vámhatóságok 61 üveg elvámolatlan wiszkit találtak nála. A fegyelmi bün­tetést annak a tábornoknak az utasítására engedték el, aki­nek a gépén hazatért az Egye­sült Államokba. (Egyébként ugyanennek a parancsnoknak a javaslata alapján léptették elő korábban Wooldridge-t.) Carl C. Tumer vezérőrnagy most is kísérletet tett,' hogy a szenátusi bizottság ■ szüntesse be a vizsgálatot Wooldridge el­len. Turner 1964-től 1968-ig az Egyesült Államok katonai rendőrségének volt a főnöke,' azóta pedig a szövetségi rend­őrség vezetője az igazságügy­minisztériumban. Több bűn­ügyi nyomozó egybehangzó je­lentése szerint Turner többször is megakadályozta, hogy a fő­törzsőrmestert kihallgassák. A Pentagonba küldött jelentések viszont rendre elvesztek. Most azonban — a Stern cí­mű nyugatnémet hetilap je­lentése szerint — bajba került, a vezérőrnagy. Wooldridge he­lyett neki kellett a szenátusi bizottság előtt megjelennie. A bűnügyi rendőrség ugyanis megállapította, hogy Turner legalább 668 elkobzott lőfegy­■mjéha nagyon furcsa dol­J\ gokat művel az élet, uram. Ez a mi találko­zásunk sem mindennapi. Mi­kor is láttuk egymást? Emlék­szik? A vasútépítőknél, Sztá- linvárosban. Igen, annál a sze­rencsétlen vasútépítésnél... Régen volt, ahogy mondani szokás: tglán igaz se volt. No, amikor onnan eljöttem, akkor ismerkedtem meg Medvével. Mindenki így hívta: »Gyere, Medve, iszunk egy korsó sört!« De kevés emberrel ment el iddogálni. Együtt áll­tunk sorba az építésvezetőség ajtaja előtt, együtt is utaz­tunk a telephelyre. Az úton elővette a kendőből a kenye­ret meg a szalonnát és engem is kínált. Ott kezdődött a mi furcsa barátságunk. Nagy da­rab ember volt, bozontos szemöldökű, lapáttenyerű. Én meg, látja, alacsony, sovány vagyok. Eleinte talán ezért is értettük meg annyira egy­mást. Azt is szokták mondani — biztos hallotta maga is már —, hogy az ellentétek vonz­zák egymást. Medve keveset beszélt, inkább csak hallgatott nagyokat. Az építkezéseken nem volt mit néznünk. Sokat láttunk már ilyent, akkoriban roham­munkában készült minden. Persze, nem is volt igazán tar­tós. Megállás sem igen volt, a régi helyébe újat kellett épí­tenünk. Medve a düledező Az ember, aki mögött romok maradtak viskókat döntötte romokba egy hatalmas dózer nyergé­ben, én meg a törmelék elta­karításában segédkeztem. A kezem csakhamar idomult eh­hez a munkához is: össze­vissza horzsolták a fél és ne­gyed téglák* Esténként egy pohár sör mellett beszélget­őt nagyritkán közbeve- zgy szót, már ez is tőle. Talán csak azért ... .......ieha közbe, hogy lás­s am: figyeli amit mondok. Egyszer, egy poros nyári es­tén váratlanul mesélni kez­dett. A feleségéről beszélt, aki az ostrom alatt egy ház alatt maradt. »Szép, piros me­nyecske vöt« — mondta. Töb­bet 'nem szólt azon az estén, hiába kérdezgettem. Gyapjas fejét lehajtotta, és konokul bámulta a sörtócsás , asztalt. Én meg nem szerettem a csöndet, beszéltem, beszél­tem ... A többiekkel jól megvol­tunk, mégis csak ketten mász­káltunk mindenhová. Igaz, látnivaló alig ak!adt a piszkos alföldi faluban, ahová gyárte­lepet akartunk építeni. Sok­szor hívtam: azt is nézzük meg, hány épületet húztak már fel a romok helyén. Ilyenkor hümmögött, és min­dig talált valamilyen kifogást. Mereven ült a nyeregben, szembenézett a nappal. Színe bronzra változott. Egyszer, amikor egy hosszú pajtát dön­tött romba, az arcán furcsa kifejezés jelent meg. Nem is tudnám, megmondani magá­nak, milyen volt. Látott ma­ga már olyan kutyát, ame­lyik megmarta a baromfit? Amelyik az orrában érzi a vér szagát... Hát olyan volt Med­ve. Féltem tőle, és aznap este nem mentem vele a kocsmá­ba. Azt mondtam, hogy fáj a fejem. Most i már tudom: akkor kellett volna beszélni vele. Egyre gyakrabban vettem ész­re arcán azt a kifejezést, ami­kor recsegve-ropogva dőltek össze a viskók. Ilyenkor azt hittem, hogy üvölteni fog, vagy táncolni, mint a feketék az avatási ünnepen. Egyszer összeszólakozott Sándorral, a brigádvezetővel. Tudtam, hogy baj lesz, mert az arcán megjelent az a furcsa kifeje­zés. A brigádvezető nyegle kis ember volt. Amikor hátat for­dított Medvének, az a dózer nyergébe pattant. Centiméter­nyire állt meg Sándor háta mögött. Akkor még megúszta Medve fizetéslevonással. En meg kerülni kezdtem, ma­gamnak sem igen mertem be-. vallani, hogy féltein tőle. Egyedül mászkáltam estén­ként, csak reggel találkoztunk munkába menet, ö kicsit mo­gorva volt, s egyre gyakrab­ban látszott másnaposnak. Dőltek a vályogputrik, szállt a por tüdőt ingerlőén, Meg­untak már ezt a munkát va­lamennyien. Csak Medve érezte jól magát. Istenszobor­ként ült a nyeregben, az ar­cán a furcsa kifejezéssel. Az ősz elején más faluba mentünk. Makacs, .keményfe­jű emberek lakták azt a vidé­ket, nem akarták elhagyni nyomorúságos lakásaikat. Egy fiatal, kacskakezű paraszt be­futott a viskóba és magára zárta az ajtót. Még javában tanakodtunk az emberekkel, hogy mit tegyünk, amikor a buldózer megindult. Medve két kézzel fogta a kormányke- ' reket, a száját összezárta. Az arcán újra láttam azokat az ijesztő vonásokat. Ugrottam volna, hogy megállítsam, de már késő volt... jegyszer engem is meg- fi kérdeztek: milyen em­bernek ismertem. Mit mondhattam volna? Talán, ha egyszer mégis megnézi, hogy- mi épül a romok helyén, min­den másképp alakulhatott volna. Leskó László June Collins táncosnő a vizsgáló bizottság előtt. Vietnamban. June Collins ausztráliai táncosnő, aki a viet­nami amerikai klubok szóra­koztató programját szervezte, így nyilatkozott: »Egyetlen klubvezetőt sem ‘ ismerek, akit ne keUene megvesztegetni, hogy valaki szerződéshez jus­son. Egy jobb klubvezetőnek ebből évente minimálisan 150 .ezer dollár a mellékkereseté.« A táncosnő-ügynöknő elmond­ta, hogy az őrmestermaffia őt »feketelistára« tette, mert megtagadta, hogy a szerződés aláírása fejében a klubvezető­nek »külön szolgálatokat« te­gyen. Az időközben főtörzsőrmes­ternek kinevezett Wooldridge felháborodottan tiltakozott a szenátusi vizsgáló bizottság előtt: »Az egészből egy szó sem igaz, rosszindulatú rágalom az egész. így akarják a katonai karrieremet tönkretenni.« Ez alkalommal azonban vé­dekezése kevésbé volt sikeres. A vizsgálat megállapította, hogy már 26 évvel ezelőtt be­töréses lopásért büntetve volt. Tulajdonképpen egy »csekély­ségen« bukott le. Vietnamból vert saját zsebére értékesített — részben a haiti felkelőknek. A Pentagon a szégyentel­jes leleplezések láttán — saját tekintélyének megóvása érde­kében — mindenekelőtt lefo­kozta Wooldridge-t, majd tőle és Turner vezérőrnagytól visz- szavonta a »Különleges szol­gálatokért« adott kitüntetést. Wooldridge tagad. Változat­lanul »ártatlannak« vallja ma­gát. Kijelentette: nem hajlan­dó többé megjelenni a szená­tusi bizottság előtt. A hadbí­róságban reménykedik, amely — védője szerint — »biztosíték a tiszta tárgyalásra«. Wooldridge esélyei azonban napról TflSpra csökkennek; Leg­jobb barátja és egykorú »Ma­redem«-! cégtársa. William Higdon főtörzsőrmester ellen ugyanis hivatalosan vádat emeltek »csalárd lopás« és »vesztegetés« címén. És egyre kevesebben vállalják a cinkos­ságot az immár »kantinmaffia« néven ismertté vált egyenru­hás bűnszövetkezet tagjaival. G. I. SOMOGYI NÉPLAP Csütertök, ism május 21. 5

Next

/
Oldalképek
Tartalom