Somogyi Néplap, 1970. április (26. évfolyam, 76-100. szám)

1970-04-11 / 84. szám

Pacsirta Kaposváron FINOM arc- élű, törékeny alkatú lány. Sorolhatnám, mi mindenre emlékeztet, ami természe­tes szépségével megragadja az embert, és ez igaz is lenne és mégsem. Nagy Anna ön­magához ha­sonlít. Egyéni­ség, tele hittel és akarattal, kérdőjelekkel és igenekkel; öntudattal, ön­ismerettel —* és tele vívódá­sokkal, kétsé­gekkel is. Pil­lanatonként és szerepenként * más-más és mégis ugyanaz. Ö. Művészegyéniség. Talán Csehov lányos nőalakjait for­mázza leginkább, éppen ezzel a szembetűnően lányos nőies­ségével: ahogyan ül, ahogyan beszédes ívű kezét tartja, aho­gyan elmereng vagy szenvedé­lyesen érvel, bizonyít, állást foglal az élet, a művészi pálya egyik vagy másik kérdésében. Nevét első nagy sikere óta ismerjük, amikor Ranódy László filmjében ijesztően csú­nyára sminkelve-deformálva keltette életre Kosztolányi öre­gedő vénlányát. Először kolló- diumoldattal ráncolták a bő­rét, majd kiálló metszőfogú műfogsort kapott. Nem értett egyet a női rútság eme külső túlhangsúlyozásával és nem elsősorban hiúsági okokból. Hite szerint a csúnyaság áb­rázolása is mindenekelőtt bel­ső színészi eszközök feladata. Ugyanakkor a színművész per­sze női is, miért tagadjuk? Szép metszésű szemében az öröm melegsége vibrál, föl­idézve egy apró emléket. Baja főterén a forgatás szünetében kivette »müfogait«. A bámész­kodó gyerekek csoportjában meghallott egy elejtett spon­tán megjegyzést: »Te, ez nem is olyan csúnya .. .« A PACSIRTÁT egy sereg film-epizódszerep követte. S a főiskola után az első állomás: Debrecen. A világirodalom nagy drámai főszerepei: Lady Anna, Sirály, Gruse a Kauká­zusi krétakörben, s a My fair Előkészületek az üdülési szezonra A tavalyi 300 ezerrel szem­ben az idén 325 000 beutaltat látnak vendégül a SZOT üdü­lői az ország legszebb tájain. A beutaltak között 64 000 a gyer­mek, s a beutalójegyeknek több mint 5 százaléka külföldi csere-, turista, illetve hajóüdü­lésre szól. Sok gondot okoz a SZOT Üdülési Főigazgatóságának az egyre növekvő munkaerő- hiány, ami az idén már nem­csak a kizárólag nyáron mű­ködő. hanem az egész éves üdülők üzemben tartását is ne­hezíti. A hajóüdültetési terv végrehajtását pedig a Duna szokatlanul magas vízállása akadályozza. Például az ápri­lis 13-ra tervezett al-dunai ha- jóutat is le kellett mondani, mert a hajók nem férnek át a hidak, elsősorban az újvidéki híd alatt. Mindezek ellenére kétségte­len, hogy május közepe táján megnyitják kapuikat a szak- szervezetek időszakos üdülői. A most elmúlt héten lezajlott már az a háromnapos értekez­let is, amelyen a leendő tábor- vezető pedagógusok készültek fel a gyermeküdülőkben rájuk váró feladatokra. lady Lizzy je... Országos saj­tó, közben filmdelegációkkal: Cannes, Párizs, Moszkva, Le­ningrad, Tallin, legutóbb: Szó­fia, ahonnan a napokban tért vissza. Sikerek. Néhány éve: szerződés a Madách Színház­hoz. Tehát alig két-három év alatt minden, ami egy színészi pálya felívelésében elképzel­hető. Mi az, amit ezek után még szeretne, amit kíván? Pacsirta elégedetlen, ameny- nyire — és amire — művészi hite is kötelezi. Vagy talán olykor annál is jobban. 'Egy igazi művész, ha elégedett, nem él tovább. Feladja, meg­halt az, akit az új feladat vá­gya valami másra, valami újra és eddig nem létezőre nem ösz­tönöz. Szerepálma? Minden. Újakat, Csehovot és Gorkijt játszani, tartalmas és emberi gondolatokat elmondani, újra és újra odaállni koccanó fo­gakkal egy színfal mögé és várni a megváltó végszót, amely szóra inti, és kilépni a fénybe. Hogy miért és mitől vacog ilyenkor? Miért és mitől fél? Nem is félelem ez. Egysze­rűen: lámpaláz. Nagy intenzi­tású, hideglelős izgalmi álla­pot, amely, ha egyáltalán nincs, az már egy kicsit gya- •nús r.. Ahogyan az állandó biztonságérzet, a csalhatatlan önbizalom is. Emberi-művészi sajátosság a lámpaláz, amit csak az alkotóihlet pillanatai képesek feloldani, észrevétle­nül megszüntetni a színpadon. Pedig odáig, a színpadra lé­pés pillanatáig sem könnyű. Különösen, ha egy színművész olyan vajúdások közt »szüli« színpadi alakját, mint ő. Vívó­dó alkat: önmagával, a szer­zővel, a rendezővel, a szerep­pel, a világgal vívódó, mert a legjobbat, a tökéletest sze- ■retné nyújtani alakításában. Erre kötelezi a tehetsége, amelynek — pontos önisme­rettel —- a tudatában, a birto­kában éL Színpadon és a színpadon kívül. EZÚTTAL IS, amikor hetek óta Kaposváron, a Csiky Ger­gely Színházban készült Hu- bay Miklós új 'drámájának egyik női szerepére. Színmű­vészt játszik a darabban. Finom arcélű, törékeny al­katú. Talán Csehov láhyos nő­alakjait formázza leginkább, és még sok mindenre emlékez­tet, ami természetes szépségé­vel megragadja az embert. Nagy Anna azonban elsősor­ban önmagához hasonlít. Egyé-, niség/ tele hittel és akarattal. Színművész. W. E. JELZI »Az első jelzés« — villan jel benned egy , pillanatra a, másoktól már hallott, de vé­gig -nem gondolt jelentésű kifejezés. »Igen, az első jel­zés.« Ujjaid a bal oldalad fe­lé kaparásznak. Féltérden állsz, vagy inkább guggolsz, s kiszolgáltatott vagy, mint egy szükségét végző állat. Új­ra csak közhelyek filmkockái peregnek agyadban: »szúr a szívem ... mintha valami ösz- szemarkolta volna a szívem... mintha jeges kéz szorítaná a szívemet...« Mindegyik vál­tozatban .ott a szó: »szív«. Hányszor mondtad ki életed­ben? Kevésszer, az bizonyos. Valami romantikus felhangja volt eddig benned, s ezért ke­rülted a kiejtését. Féltérden görnyedsz a kálylta előtt, melynek ajtaja kitárva, benne iszonyú sötétség tátja rád formát öltött száját, s ké­szülsz belehullani. A fahasá­bok melletted hevernek, egyik az előbb hullt ki a kezedből hangos kcrppanással. »Varsá­nyiék majd felkopognak me­gint« — moccan benned a gondolat, s nevetnél, ha tud­nál lélegezni, a szúrás azon­ban erősebb lesz, mihelyt or­rodon próbálsz szippantani át láthatatlan, de valódiságát most hiányával bizonyító le­vegőből. Fejed nekitámasztod a kályha csempéinek, elhomá­lyosuló szemed elé felnagyít­va szöknek a hideg cserepek mintáiba rakódott porcsomók. »Takarítani...« — a monda­tot már nem fejezed be ma­gadban, mert egyszerre érzed, hogy ott, ahol a homlokod érintkezik a kályhával, vala­mi nedvesség szivárog lefelé. Már nem is teszed föl ma­gadnak a kérdésparadoxont: hogyan izzadhat egy kályha? A megoldás a megfogalma- zatlan kérdéssel egyszerre tu­datosul benned, valahogy nyálkásnak érzed. Ha tudnád, szégyellnéd is, hogy a te hom­lokod termeli ezeked az apró cseppeket. A fogaid csikor­gatnád, de megkövesedett ínyedből puhán állnak ki, olyanok most, mint gyerek­korodban a kettétört napra- fcrgószár fehér bele. Napra­forgó. Tányérját a fény felé fordítja. Sárgalevelű. . Nem, nem- gondolod ezeket, nem tudsz gondolkodni, talán sejt­jeid, a bőröd pórusai dobják ki az asszociációkat belőled. Csak legalább Anna itthon lennel Vágy a gyerekek. Ezt sem gondolod: ez az ősféle­lem, a szükölö. A mammut hatalmas talpa alá kerülő egykori görnyedt tartásé ősöd vinnyogja benned. Egyik ke­zed még félmagasan a szived körül, a másik már a földre koppantafa után. Csak leg­alább Anna ...! Már mond- tad neki hónapokkal ezelőtt. »Ha egyszer úgy adódna, hogy ... Ha egyszer ...« A címeket akartad felírni, aho­vá kézirataidat elküldted. Csak nézett rád, nem akarta érteni. »Az autó sokszor száz­zal, száztízzel megy« — mo­tyogtad akkor. — »Megeshet, hogy...« Pedig nem. féltél cr az autóban sosem, mindig úgy érezted, hogy nem lehet bajod még akkor sem, ha fül­siketítő robajjal másik kocsi­nak ütköztök. Te sértetlen maradsz, ebben biztos voltál. És most itt a gerincroppantó tartásban bánnád, ha lenne még erőd, hogy nem írtad fel .o címeket, az úéságok címeit, ahová írásaidat elküldted Mi­kor is akartál először tollat venni a kezedbe, hogy felírd a címeket? A bányász halála­kor, aki annyi idős volt, mint te. Az egész falu ott volt a te­metésén, csak te álltái a le­függönyözött ablak mögött. Megsem írtad fel a címeket. Aztán már itt a városban is tollat akartál fogni egyszer. Aznap, amikor Etelka halálá­ról értesültél. Osztálytársad volt. a legjobb tanuló. »Szén- savgyár« — dobta fel magát benned napokig a számodra idegen töltésű szó. »Hogy rob­banhat fel egy szénsavgyár?« Azt mondták, Etelka arcán a jegkéreg egy ideig konzerválta jól ismert archaikus mosolyát. A címek felírása akkor is el­maradt. Hullámokban tör rád a félelem. Minden hullám erősebb, mint készülő vihar­kor a tó arcának gyűrődései. »Az ember addig él, ameddig emlékeznek rá.« Hol hallot­tad ezt? A szúrás erősödik, mihelyt levegőt próbálsz ven­ni. Nem, nem is akarsz már, mert a láthatóvá vált látha­tatlanban furcsa vonalak kí­Csillagtúra 1970, Komor emberek Viümkáza felett Irány Dunaújváros — Andocs segített — Kettészakadt a mezőny Videoton-reklám a dunaújvárosi repülőtéren. Dermesztő hidegben ébredtünk az Európa szálló ha­todik emeleti szobájában, s már a reggeli előtt kacérkod­tunk a gondolattal, hogy a zu­hogó eső és a nagy szél miatt úgysem indítják el a mezőny. Az időjárás azonban meg- trófált bennünket. Tizenegy órára kiderült, sőt a nap is ki­sütött, és a három órával el­halasztott startot mégiscsak engedélyezték. Kivonultunk a repülőtérre, s, a változatosság kedvéért moáí kilencediknek vágtunk neki a Siófok — Boglár — Vidámházpuszta — Simontornya —Tolna — Du­naújváros útszakasznak. Előző napi szereplésünkről még csak - annyit, hogy Henrik a célle- szálláiSban a tizenharmadik lett, de a szakaszrepülésben és a totó-cikkírásban voltak jobbak. — Órák, ceruza, notesz, minden rendben? — érdeklő­dött az indulás előtt Henrik, miközben becsomagolt a heve­derekbe. — Egyébként te vagy a somogyi, nem szeret­ném, ha eltévednénk és szé­gyent vallanók veled — közöl­te —, úgy igyekezz! Olyan picire húztam össze magam, amennyire lehetett, mert bevallom, fogalmam sem volt, hogy hol van Vidámház­puszta. — Jó, jó, majd figyelek, de te inkább próbáld a magas­ságot és az irányt tartani — réplikáztam minden meggyő­ződés nélkül. Elindultunk. Boglárig há­romszor áztunk meg. Felhő­foszlányok gomolyogtak alat­tunk, de beljebb, Somogyvár felé ragyogó napsütéses idő csalogatott. A leszállás és időtartás soha nem volt még ilyen jó, mint most, de az időről már nem mondhatjuk el ugyanezt. Ti­zenkét gép startolt a ságvári reptérről, ezek szerencsésen meg is érkeztek, viszont ezt követően jött egy vihar, mely lehetetlenné tette a további felszállást. Délutánra persze megint ragyogóra kiderült, de az újságírókat közben autó­buszba ültették és elindították Dunaújváros felé. A pilóták pedig várták, hátha elindul­hatnak. Délután valamennyi gép megérkezett. Nagy izgalmak után — ugyanis kiderült, hogy, Dunaújváros elfelejtette jelen­teni érkezésünket, és így Ság- váron nem tudták, mi történt velünk. Közvetlenül a leszállás után — ilyenkor végeztük el az Immár obiigát adminisztrációt — két KISZ-es társaságában a városi MHSZ titkára köszön­tött bennünket és adta át Du­naújváros ajándékát. Eközben a' beérkezett gépeket úgy ál­lították egymás mellé, hogy abból a Videoton-gyár VT— TV kockája állt össze. Másnap reggel volt is keletje az ügyes ötletnek. Alaksza Tamás, a Pajtás riportere mászott fel először a hangár tetejére fény­képezni. Az Arany Csillag Szállodá­ban pazar meleg fogadott ben­nünket, s a frissítő fürdő után, az, izgalmaktól hemzsegő nap élményein vitatkozva foglal­tunk helyet az egyik terem­ben, hogy meghallgassuk So- falvi István vb-elnökhelyettes sajtótájékoztatóját. Hogy húsz év alatt mivé fej­lődött ez a város, azt mai kepe mulatja. Ma már negyvenez­ren éln^k itt, minden lakásba távfűtés viszi a meleget, a város lakóinak átlagéletkora harminc esztendő. A repülőzsüri a szerdai napot nem tudta értékelni, mert a mezőny ötven százalé­ka nem teljesítette a feladato­kat. Igv a város jutalmait a velünk versenyző szovjet, len­gyel és NDK-beli pilóták kap­ták, az újságírók első díját vi­szont Sztankay József, a Veszprémi Napló munkatársa vitte el. — Pihenjenek jól — búcsúz­tak el az étteremben az ered­ményhirdetés után a zsüriel- nökök —, mert holnap nagy út á’l önök előtt. Csütörtökön, április máso­d-kán kell átrepülnünk Mis­kolcra. Ez lesz a csillagtúra leghosszabb szakasza. Saly Géza (Folytatjuk) Csomagjainkat a versenyben taink vitték. gyóznak, a levegőnek színe van: fekete, halványpiros, sár­ga. Mi marad belőled? Né­hány oldalnyi nyomtatott szö­veg, néhány magnetofonte­kercs a stúdióktól távol, a szalagtárban, lejátszoitan. Hát csak ez lett volna? Már nem ásít feléd a kályhanyílás sö­tétje, mert a fejed lejjebb ke­rült nála. Egyszerre hideget érzel a szobában, ujjaid már nem ka­parásznak a bal oldaladon, nem emlékszel, mikor vetted el a kezedet onnan. A homlo­kod még vizes, de már csön­des-fáradtan próbálsz léleg­zetet venni. Sikerül. Egyre bátrabb leszel, már habzso­lod a levegőt, és egyszerre be­léd nyilall a felismerés: »Élet­re ítéltettél!« Még remegő lábakkal ro­hansz le a negyedik emelet­ről: ki az utcára az emberek, közé! Néhányan összemoso- lyognak, talán ittasnak néz­nek. Nem bánod. Folyóba Visszadobott halként fickán- o'.ozol, s magadnak is várat­lan a gondolat: sohasem pusz­tulsz el! »Hé, te! — kiáltanál. — Mindegy milyen vagy! Mindegy, hogy zörgő csont­váznak rajzolnak, vagy egyenlő oldalú háromszög kö­zepén szemnek! Mi vagyunk az erősebbek!« Már tudod, hogy az »esti- hírlapot« kiáltó újságárus is te vagy, a buszra váró mun­kás is meg a léggömböt tartó kisgyerek is. Arcukba bá­mulsz és szeretnéd ezt mon­dani: »Nézzétek, mennyire hasonlatok rám!« Leskő László — Fűts egy kicsit —- java­II. helyen végzett pécsi bará­soltam Henriknek, mert nagy volt a huzat a fülkében, s ka­bátunkat csomagjainkkal együtt pécsi kollégám, Lom­bost Jenő, és a Vízügy pilótá­ja, Katona Lajos cipelték a csomagtartóval is ellátott, len­gyel gyártmányú PZL géppel. Ha kisütött a nap, a plexit tető alatt egyszerre meleg volt. Időközben megérkeztünk va­lahová Vidámházpuszta kör­nyékére, $e a távolból már vTlámlott. — Henrik, mi van akkor, ha belénk csap a mennykő? — és ismét esni kezdett. Kanyarogtunk jobb­ra, kanyarogtunk balra, kike­rültünk. egy kis völgyből fel­szálló felhőt, de Vidámházát nem sikerült fölfedezni. — Na, te híres somogyi! Hát hol van az a puszta? Nem mertem bevallani, hogy sejtelmem sincs róla, csak mutogattam jobbra-bal- ra, s ennek megfelelően forog­tunk a levegőben. — Ott‘ egye a rossebb — döntött Henriik, aki ezzel a k5- áaólással megadta véleményét megyei, ismereteimről. Hiába mutattam meg neki az ando- csi templomot, mely egyben a jó irányt is jelentette Simon- tomya félé, változatlanul mér­ges volt a késésért és a rejté­lyes tanyáért. (Később kide­rült, hogy abban a völgyben volt, ahová mi a felhő miatt nem mertünk berepülni.) A bőrgyárat nem volt nehéz megtalálni. Tolna község már neki volt ismert — ki tudja, hányszor repült el fölötte a vitorlázó géppel —, és amikor a távolból feltűnt a Duna ezüst szalagja és kedves, part­menti városkája, Paks, már csak három percet késtünk. 6 SOMOGYI NÉPLAP Szombat, 197«. április 11.

Next

/
Oldalképek
Tartalom