Somogyi Néplap, 1970. április (26. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-10 / 83. szám
„Halálaik j elképedek voltak44 Interjú Hubay Miklós íróval A kaposvári Csiky Gergely | — Ismerte Ön személyeSzínház ma este mutatja be a Tüzet viszek című új magyar drámát, amely — két hősének »tragikus hirtelenségű« halálával — a kor, napjaink egyik fontos erkölcsi-politikai kérdését választotta témájának. Ezzel kapcsolatban interjút kértünk a dráma szerzőjétől, Hubay Miklóstól. ŐSBEMUTATÓ sen is őket? — Honnan merítette új műve témáját? — Van a darabban egy jelenet, amelyikben a hős — azzal, hogy végső keserűségében kihez is fordulhatna — felsorol néhány nevet. Mindegyikhez hozzáteszi: megölte magát. Tehát hozzájuk nem fordulhat. Ezek a nevek a magyar színházi élet ismerős alakjai: Som- lay, Gellért Endre, Soós Imre. És olyanok, is, akik a főiskola tanáraiként ugyancsak részesei a színházi életnek: Vágó Zsófi, Czibor János. És azt hiszem, ez* a mondat fel is tárja az élményt vagy az élmények következetes sorát, mely engem ennek a darabnak a megírására ösztönzött Amikor Lacina, László igazgató a múlt őszön először eljött hozzám, és megkért, hogy ezt a darabtervemet megvalósítanám-e a kaposvári színház számára, én elővettem a leendő darabhoz írott jegyzeteimet. A jó néhány vastag dossziéban a jegyzetek között nagyon sok egészen sárga lap volt, amelyeket még az ötvenes évek derekán készítettem. A legrégibb papírokon a jobb felső sarokban egy »S» betű volt. Ez az én »rejt jelrendszeremben» Somlayt jelentette. Később az »SS« betű már Somlay és Soós Imre nevét is ... Ez a jelzés csak emlékeztető volt. A jegyzetekben nem az ő életük anyagát gyűjtöttem. A jegyzetekben már — mint most ebben a darabban — a halálaik által feladott iszonyú rejtvényt akartam megoldani, és ehhez nem is nagyon, volt szükség az ő életük tényeire. Halálaik jelképesek voltak. Ügy illenék mondani, hogy jelképes volt az értelmük, de inkább úgy mondanám, hogy jelképes volt az értelmetlenségük. S talán nem haragszik meg a szellemük, hogy a megfejtéshez azt a módszert választottam, amely az igazságra vezetésnek legalább olyan következetes módszere, mint a logika — azaz a drámai módszert. Hisz'ők maguk is a dráma szolgálatára, a drámán keresztül való igazmondásra tettek fel életüket. — Somlay Artúrt 1942 óta. Az első drámámban, a Hősök nélkülben vállalta a főszerepet, ezért átjött a Vígszínházból a Nemzetibe vendégszerepelni. Soós Imrét főiskolás korában. tanítottam, később csak ritkán láttam, öngyilkossága nagyon megrendített. Alig tíz évvel azután történt, hogy szinte kamaszként Pestre jött, és tüneményes tehetségével mindenkit elragadott. Halála úgy vetette fel a népi tehetségek sorsát, hogy az túlmutat az ő személyes sorsán. Ugyanakkor szinte kényszerít, hogy az író foglalkozzon a problémával: hogyan alakult a népi tehetségek sorsa, élete társadalmunkban? Az ő halála — memento ... Lehet, hogy annak is szánta. Annyi bizonyos, hogy a halála óta ezt a kérdést nem lehet semmibe venni. Pár éve Kovács Andrással elég sokat dolgoztunk egy ilyen tematikájú film forgatókönyvén. — Tehát nem kulcsú ráma. hanem jelképdráma. Bizonyára a cím is jelképes? — Prometheus óta elég vilár gos jelkép. Életrajzi mozzanat nincs a darabban. Hacsak azt nem tekintjük annak, hogy itt is kettős öngyilkosság van és tudvalevő, hogy Soós Imre fiatal feleségével együtt halt meg, aki a tragikus eset előtt közvetlenül orvosa volt, kezelte. Ebben a mozzanatban a drámai konfliktus egyik magját véltem fölfedezni. — Témájára- formájára, Csillagtúra 1970. műfajára nézve eddigi műveinek melyik csoportjába sorolná ezt a drámát? — Azt hiszem, az Egy szerelem három éjszakájához áll legközelebb. Ott is. itt is az izzó és alkotó fiatalság fájdalmas elpusztulása a dráma témája. A szerelem és a halál mindkettőbein egymás szomszédságába kerül. Formailag is van hasonlóság egy mozzanatban: mindkét drámában megjelennek a túlélők. Tehetetlen részvétükkel, tanácstalanul. Az Egy szerelem három éjszakájában ez utójáték volt. Itt — elég formabontóan — közjátékban próbálják megfejteni a túlélők, hogyan is történt a halál? — És akkor újból felmegy a függöny —: így történt... ff. E. Reptérről reptérre Ünnepélyes megnyitó Budaörsön — Mit írtak a Videoton tetejére? Sáros lett a bai szárnyunk — Uitél már repülőgépen? — Még soha. — Jó lesz. ha alaposan megreggelizel. ' éhgyomorral nem szabad repülni. Ne idegeskedj, mert régi közmondás, hogy a levegőben még senki nem maradt. Mi is megérkezünk egészen biztosan, ha nem így, majd úgy! Aki ezt a pár közvetlen mondatot közölte velem a budaörsi repülőtér előcsarnokában. Derner Henrik pilóta volt. Annak a Tréner gépnek a vezetője, amelynek az első ülésén szerény személyem reszketett már az indulás előtt fél* órával. Henrik, akit papit - takarékosságból nevezek csupán keresztnevén, autószerelő Pécsen, és szórakozásból repül immár tíz esztendeje. A csillagtúra ideje alatt övé az ösz- szes hátulról jövő kezdeményezés — ezt a gépet csak a második ülésből szabad vezetni —, az enyém pedig, hogy időt mérjek, figyeljek és lehetőleg uralkodjak a gyomromon. A reptér betonján mindent megígértem, de amikor az ünnepélyes megnyitóra kellett I ernyőnk Felsorakoztunk a budaörsi reptér betonjára. (MTI foto — Bajkor József) felsorakoznunk és rájöttem, a repülés elől nincs menekvés, kicsit reszketett .a kezemre hajtogatott ballonkabát. Kedden reggel ugyanis ragyogó napfényre ébredtünk, boldogok voltak a rendezők is. Pontosan kilenc órakor startolt az első gép a zöld gyepről, majd ezt követően ötpercenként a többiek. Kire is juthatott volna a ti- zenhármas indulószám, mint ránk! Nem hiszek a babonának, egyébként Cs jó számom a tizenhármas, de megnyugtatott Henrik is, hogy van ejtőRepülőgép a vízben, de senkinek semmi baja nem történt. Táncsics-biennálé Kaposváron „A magyar művelődés- és oktatásügy szolgálatában“ OROSHÄZA kétszázhuszon- öt éves, a helyi Táncsics Mihály Gimnázium százéves jubileumán, az elmúlt esztendőben született meg az a nemes gondolat és elhatározás, hogy áz ország Táncsics gimnáziumainak diákjai rendszeresen találkozzanak. Az idei program színhelyéül Kaposvárt jelölték ki. Itt tegnap délelőtt a kisbéri, az orosházi és a siklósi Táncsics-diákok részvételével megkezdődött a háromnapos találkozó. Tanulmányi és sportversenyeik, baráti találkozók, eszmecserék szerepelnek a programban. Hatvanöt vendég versenyzőt és tizenöt vendég tanárt köszöntött a kaposvári Táncsics Mihály Gimnázium növendékeinek és tanárainak jelenlétében tegnap délelőtt Merő Béla, a gimnázium igazgatója a Táncsics-biennálé megnyitóján. Meleg hangú üdvözlő beszédében megemlékezett a négy gimnázium névadójáról, és kifejezte valamennyi megjelent iskola közös szándékát: ápolják Táncsics Mihály szellemi hagyatékát. A házigazda szerepét betöltő kaposvári gimnázium tanulói színvonalas műsorral mutatkoztak be ezután. Idézték megyénk nagyszerű szellemi hagyatékát, és tehetségük erejével bemutatták ama igyekezetüket, mellyel azt ápolni is kívánják. Az iskola énekkara mellett örömmel hallottuk mi, somogyiak is Szultzer Ilona másodéves növendék helyi, főleg karádi népdalait. A díszterem ablakait szélese »tárta» ki a hallgatóság, főleg a vendégek előtt dr. Kanyar József, a levéltár igazgatója, amikor megyénk és városunk történetéről beszélt. A Táncsics-biennálé ünnepi megnyitója után történelmi tanulmányi versennyel kezdődött meg a háromnapos találkozó programja. A versenyben részt nem vevő vendégek közben megtekintették á Rippl-Rónai Múzeumban a jubileumi felszabadulási kiállítást. Délután sportversenyeken találkoztak a fiatalok. Kisbér—Kaposvár, Siklós— Orosháza kosárlabda-mérkőzéseken folyt a küzdelem. Este ismerkedési estet rendeztek a fiatalok és a tanárok számára a gimnáziumban. MA DÉLELŐTT irodalmi és kémiai tanulmányi versenynyel és újabb kosárlabda- és röplabda-mérkőzésekkel folytatódik a találkozó. Este a bdennálé részvevői megtekintik a Csdky Gergely Színházban Hubay Miklós Tüzet viszek című drámájának ősbemutatóját. Szombaton, a találkozó utolsó napján, délelőtt a KISZ-vezetők a bien- nálé tapasztalatait, s az iskolák KISZ-életét vitatják meg. Délben hirdetik ki a második Táncsics-biennálé versenyeinek eredményeit. H. B. ezeken ültünk —, majd kiugróink. — Te már ugroVtál? — aggályoskodtam, miközben a huszadik kapcsot és az ötvenedik hevedert csatolta rám. Körülbelül úgy nézhettem ki, mint egy tisztességes húsvéti csomag, melyet a nagyszülők küldenek városba szakadt csemetéjüknek, csak éppen nem volt rajtam postai stempli. — Nem. még nem ugrottam, de ha mégis erre kerülne a sor, akkor úgyis rájövök, hogyan kell. Ilyenkor az ember ezredmásodpercek alatt határoz. Ez megnyugtatott — Kilenc óra tizenöt — közöltem pilótámmal —, miután szfinkszé merevedve néztem az orrom előtt forgó légcsavart. — Melegítem egy kicsit a motort — kiabálta az iszonyatos dübörgésben alig hallhatóan —, majd huszonötkor kigurulunk a starthelyre és megnézünk néhány felszállást Az indulás előtti percekében gyorsan átfutott agyamon az a pár versenyszabály, amelyet sikerült megjegyeznem. A mostani útszakasz Budaörs — Z sámbék — Bánhida — Almásfüzitő — Győr — Oroszlány — Mór — Székesfehérvár — Balatont oka jár — Siófok — Sárvár repülőtér. A pilóták előző este kidolgozták saját térképükön, hogy mennyi idő alatt kell végigrepülnünk, s mikor kell az egyes állomások nál a hatalmas fehér jel fölött bejelentkeznünk. Az idő má sodpercre pontos tartása pontokat jelent, a jelek felismerése szintén, és végül a ságvári repülőtéren szigorú szemű versenybírák hasalnak a fűben, és figyelik a célraszállást, amit szintén pontoznak. Ennek végeredménye adja majd az össz- pontszámot, s az első napi győztest. Az újságíróknak segíteniük kell a pilótákat — nézni a jeleket, mérni az időt —, és fent a levegőben meg kell fejteniük azt a tizennégy kérdést, melyet a start előtt egy-két perccel nyomott a markunkba Radvá- nyi Zoltán, az újságíró zsűri tagja. Az összes kérdés hibát- lat megválaszolására negyven pontot lehetett kapni, a földet érés után megírt harminc soros, kötetlen műfajú írásért pedig hatvanat. — Majdnem elfelejtettem neked mondani — kiabált hátulról Henrik —, hogy a könyöködnél húzódó vékonyka vasrúdba ne kapaszkodj, mert ha meghúzod, lerepül a fejünk fölül a tető. Egyébként is jól bekötöttelek, nem fogsz kiesni ... Ha azt írom, hogy remegtem az izgalomtól, akkor még nem mondtam semmit. — Ha szólsz, hogy indulhatunk, nyomd be a stoppert — hallatszott a hátam mögül az utolsó földi parancs. — öt... négy... három... kettő... egy ... start! — kiáltottam. mire felmordult a motor, gyorsabban kezdett pörögni a légcsavar, és nekifutottunk a reptér gyepének. Négyötszáz méteres gurulás után fölemelkedett a gép orra. Már a levegőben voltunk. Gyorsan felértünk a megadott háromszáz méteres magasságra — ezt kellett a pilótáknak végig tartani, az eltérés csupán 30 méter lehetett volna —, és a gép orrát a zsámbéki műemléktemplom irányába fordítva megkezdődött háromnapos ba- rátkozásom a levegővel. Győrig simán repültünk, egymás után fedeztük fel a jeleket, de amikor visszafordultunk és megpillantottuk az oroszlányi hőerőmű kéményeit hirtelen nagyon »kátyús« lett a légi országút. Negyven-ötven kilométeres szél dobálta az amúgy Is könnyű gépet, har- minc-ötven métereket zuhantunk vagy emelkedtünk, s miközben Henrik hangosan káromkodott, én azon töprengtem, vajon mikor kell ugranunk és hol kell megrántanom az ejtőernyőt, hogy kinyíljon. — Hogy állunk az idővel? — kiabált ismét előre a pilóta, s mérgesen vette tudomásul, hogy négy percet késünk. Sikerült fölfedezni a móri jelt, de amikor Székesfehérvár fölé repültünk, éppen csak lepillantottunk a Videoton tetejére. Balatonfókajámál már erősebb volt a szél, és a Balaton fölé kerülve száznyolcvan kilométeres sebességgel, mintha álltunk volna. Végre ráfordultunk a siófoki mólóra, innen két perc a sárgvári repülőtér. Henrik bejelentkezett, ami abból állt, hogy a géppel ötven métert zuhantunk előre. Ilyenkor kicsit megállt bennem az élet, de amikor visszatértünk az eredeti magasságra, akkor ismét magamhoz tértem. A leszállásnál oldalba kapott bennünket a szélvihar, megdöntötte a gépet, és a Tréner bal szárnya megsimogatta az édes anyaföldet. Nagyon szép jellemvonás a föld szere- tete, de a bírák úgy .látszik nem mindig tartják annak. A hálaadásért levontak egy csomó pontot. Autóbusszal érkeztünk meg az Európa szállóba. majd megkoszorúztuk a szovjet hősi emlékművet és meghallgattuk Jankó Ferenc vb-elnök sajtótájékoztatóját. Időközben tudtuk meg. hogy egy JAK—12-es típusú gépnek a Balaton fölött elfogyott az üzemanyaga, s beleesett a vízibe. A pilótának és kísérőjének szerencsére semmi baja nem történt, csupán vizesek lettek. A gépet csak az éjszaka emelte ki a daru. Este az étteremben osztották ki az első napi győzteseknek járó díjakat. A pilóták versenyében a szovjet Andrejev őrnagy lett az első, míg az újságírók közül, a Magyar Hírlap munkatársa. Vincze Jenő vette át a jutalmat. Saly Géza (Folytatása következik) Mzerelmes lettem egy ké- ményseprő'lányába, aki szintén kéményseprő akar lenni. Tudvalevő, hogy kéményseprővel találkozni nagy szerencse. Eddig, ahányszor csak a papával találkoztunk, mindig határozott szerencsém volt. Amikor késsel kergetett végig az utcán, ő esett bele a nyitott kanálisba és nem én. Amikor mérgezett tortát küldött nekem, nem én fogyasztottam el, hanem Ági néném, aki után hatszáz négyszögöl szőlő maradt rám. Amikor a lányka — titok/Sabona ban — hozzám akart jönni feleségül, éppen jég esett, és ő féltette■ az új menyasszonyi ruháját. Másnap is jég esett. Harmadnap is. Negyednapon taxit hivattam, de kiderült, hogy a vezető a lányka unokabátyja, aki nem hajlandó bennünket elvinni a tanácshoz, mondván, hogy ő még tíz forint borravalóért se lesz cinkos. Közben a papa leesett a tetőről és elhunyt. Kötelességemnek tartottam elvenni harmincéves, észbontó, de hű özvegyét. Azóta én vagyok a kéményseprőmester a környéken, de csak szilveszterkor, mert a magasban szédülök. Azért tűrhetően élek... Az emberek babonájából egyetlen éjjel megkeresek annyit, hogy semmi gondom egész esztendőben. Csak az a fő, hogy az ember ne legyen babonás. Hideg fővel éljen és viszi valamire, még akkor is, ha képesítés nélküli kénményseprő- mester. s Darázs Endre SOMOGYI NÉPLAP Péntek, 1978. áprffia ». I
