Somogyi Néplap, 1970. március (26. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-27 / 73. szám

% Nem az első pedagógus- kórus Somogybán, de remél­jük, ez a mostani már a vég­leges. Széphangú, modern hangzá­sú, muzikális férfikórus, amely két éve tűnt fel a megye zenei életében. Akkor, amikor kü­lön dicsérettel kapta meg az országos bizottság ezüstkoszo­rús minősítő címét. De lété­nek, működésének jelentősége a szerepléseken nyújtott zenei élményen is, messze túlnő. Amikor öt-hat éve — miért, miért se, ma már nem érde­mes kutatni — megszüntették a mai pedagóguskórus elődjét, a hatvantagú, kitűnő férfikart, a megye kórusmozgalma csak­nem a nullapontra csúszott vissza. Sorra megszűntek a vi­déki felnőttkórusok. És nem véletlenül, hiszen vezetőiknek a pedagóguskórus nemcsak felkészülést jelentett a szerep­lésekre. A karnagyi tovább­képzés, a szakmai phllérozó- dás lehetőségei voltak egy­úttal a kóruspróbák — és örömmel tapasztalhattuk: azok ismét, ma is. Ígéretei a dal­ban és énekkari kultúrában gazdag somogyi hagyományok ápolásának, a kórusmozgalom újravirágzásának. Nyolcah-tízen kezdték el a munkát 1967 nyarán. Ma negy­venen vannak. Valamennyien tartós kapcsolatban a muzsi­kával: úttörőkórust vezetnek, és ami ígéret — nyolcán fel­nőttkórust is alakítottak a fa­lujukban, alig egy év alatt. Működő lendülettel és ambí­cióval dolgozó együtteseket, amelyek közül egy-kettő máig is hallatott magáról, bemutat­kozott közönség előtt is. A Riegler László vezette babó­csai kórusról egy helyütt már elmondtuk, milyen gyönyörű­séget okozott muzsikájuk a szakembereknek és a nagykö­zönségnek egyaránt. Peperő Gyula énektanár pedig a ber- zencei KISZ-fiatalokból szer­vezett kamaraegyüttessel vív­ta ki a zsűri elismerését a já­rási művészeti szemlén — és sorolhatnánk. A kezdő vagy nemrégiben indult együttesek­ből vagy népdalénéklő csopor­tokból többet ott láthattunk a felszabadulási művészeti szem­le közönsége előtt. S okkal bi­zakodunk, hogy a felnőttkó­rusok száma még több lesz — a pedagógus férfikar kisugár­zó hatása nyomán. Örömmel hallottunk arról a tervükről, hogy többen a jóhangú, vég­zős nyolcadikos fiatalokból szeretnének kezdő kórusokat alakítani éppen a berzencei példa nyomán. Az együttes negyven tag­ja néhány kivétellel vidékről jár be minden második szom­baton a kóruspróbákra. Ott­hon: tanárok, igazgatók, nép­művelők. Nem is olyan köny- nyű szabaddá tenniük havon­ta azt a két napot. Akad a kó­rus tagjai között olyan is, aki a túlóráiról, havonta több száz forintról mondott le; a több­ség hajnalban 3—4 órakor kel, és kétszeri átszállással jut el Kaposvárra (s úgyanúgy es­te vissza) — ezekért a próbá­kért. Társadalmi munkában, napidíj nélkül. A megyei ta­nács jóvoltából megtérül az útiköltségük, és a pedagógus­szakszervezet vendégeiként pedig megebédelhetnek: az SZMT üzemi konyháján. (Ez is szép és filyelemes gesztus, mert emlékszünk néhány év­vel ezelőtt más álláspontra is...) Mindenképpen megbecsü­lendő, hogy vállalják az áldo­zatokat. És azért vállalják — ahogyan tapasztalhattuk is —, mert érzik: munkájuk, ered­ményeik szerint is van értel­me. Legutóbbi próbájukon egy tizenhatodik századi madrigál lassú, méltóságteljesen összefo­nódó és egymástól eltávolodó szólamait hallottuk kiszűrődni a Latinka Művelődési köz­pont folyosóján. Heisz Károly karnagytól tudom: az április 5-én kezdődő háromnapos or­szágos kórusfesztiválra készül­nek ezzel a művel is, Debre­cenbe. Majd a megyei művé­szeti szemlén, májusban pedig az országos minősítési hang­versenyen szerepelnek; Marca­liban a pedagógusnapra várják őket. Terveik közül mégis a kórus egy sajátosan népműve­lő küldetése ragadott meg a legjobban. Egész estes repertoárjukkal minél több járási székhelyre szeretnének eljutni, s a köz­ség kórusaival közös hangver­senyen szerepelni. Ahol pedig nincs kórus, ott ösztönző ere­jű önálló esten kívánják be­mutatni a kórusmuzsika min­denkihez közel álló alkotásait. A kórusmozgalom, a kórus­építés nemes feladatainak je­gyében. W. E. Röpülj páya! — Szép, hasznos kezdeménye­zéshez kapcsolódik a Zenemű­kiadó, amikor megjelenteti az országszerte nagy népszerű­ségnek örvendő televíziós nép­dalvetélkedő dalanyagának legértékesebb, és legérdeke­sebb darabjait. Vajon nincs-e ellentmondás a népdal »szájról szájra szál­ló« természete és e dalok le­jegyzett, rögzített alakjának kiadása között? — kérdezhet­nénk. Nincs, hiszen éppen a szájhagyamányos megőrzés- mód az, amin túljárt az idő; mindenben írásbeliségre vagy más rögzítési módokra törek­szik az emberiség. Másfelől pedig: a népzene legjavához való viszonyunk már a nagy zeneművészethez való vi­szony. És ez teljes egészében csak akkor lehetséges, ha a népdalt írva-olvasva is ké­pesek vagyunk elsajátítani. Kodály Zoltán számtalanszor figyelmeztetett erre — az ő szellemében járnak el azok, akik e n épdal kiadvány létre­hozásán munkálkodnak. A Röpülj páva I. füzete, amely az első öt elődöntőn el­hangzott dalokból ad váloga­tást, még márciusban napvi­lágot lát; a II. füzet meg jele­nesét májusra terveik.- népdalfüzetek Az igényes válogatást Béres János és Lengyelfi Miklós vé­gezte, az anyagot a Magyar Tudományos Akadémia Nép­zenei Kutatócsoportja lekto­rálta. Az I. füzet 42, eddig még nyomtatásban meg nem je­lent, vagy igen kevéssé ismert népdalt tartalmaz 'a műsorok sorrendjében, könnyen éne­kelhető lejegyzésben. Minden dal mellett ott szerepel an­nak neve is, aki azt a televí­zió kamerája előtt bemutatta. A kiadvány címlapja ismert a televízió közönsége előtt: a kecskeméti elődöntőn képer­nyőre került már. A kis gyűjtemény élén Er­dei Ferenc megnyitója áll. A dalokon kívül a kötetben megtaláljuk az egyes elődön­tők bevezető szavainak rész­leteit is. (Ortutay Gyula, Ra- jeezky Benjamin, Tolnay Klá­ri, Veres Péter.) »Meghal a népdal, elrejte­zik, új életre támad: halha­tatlan-« — mondta Ortutay Gyula. Ezt a megújulást segí­ti, biztosítja vetélkedőjével a televízió és a megjelente­tett gyűjteménnyel a Zene­műkiadó. bodor Altos rógépet akartam ven­ni Csillaghegyen, de nem volt szerencsém. Előző este eladták... Visszafelé jövet az autó- buszmegállóban mán, ketten várakoztak. Egy postás ru­hás öregember, meg egy szeplős arcú, fiatal lány. Amikor az autóbusz oda­gördült elénk, csodálkozva láttuk, hogy az ülőhelyek nincsenek elfoglalva, a hátsó peron viszont tömve van utasokkal. Mikor az ajtó ki­nyílt, a peronon állók mint­egy varázsszóra összehúzód­tak, utat nyitottak nekünk. Megbabonázva vettem elő a bérletemet. Bármily hihetet­lenül hangzik, ilyen még nem fordult elő, mióta utasnak számítom magam. Mi történt ezekkel az emberekkel? Szennyezettek talán az ülő­helyek? A kalauznőre néz­tem, de az a kocsi indításá­val volt elfoglalva. Már éppen le akartam ül­ni, amikor a nevemet hal­lottam. Megfordultam. A peronon álló utasok kö­zül Dohai integetett felém. Dohait már húsz éve is­merem. Ez idő alatt sok min­dennel megpróbálkozott, hogy érvényesülni tudjon. Volt tűzoltó, taxisofőr és üdülő­gondnok. Baját még tetézte, hogy a felesége egymásután ikreket szült. Nincsen sze­Tízezerszer életveszély Sostovlcs Sándor aknász-őrmester és »műszeres« katonái. Jó tíz év múlva öltött magá­Hamis papírok segítségével szökött meg a frontról Kisiván Imre. A hadseregben utász­kiképzést kapott, ismerte az aknák szerkezetét, hatástalaní­tásuk módját. De a hadserg- ből, az egyenruhából elege volt, s nagyon boldognak érez­te magát, hogy épségben haza­ért Kaposvárra. Mégis, amikor légy orosz tiszt a tolmács útján elmondta neki és néhány társának, hogy az élet megindulását, a föld­osztást akadályozza a renge­teg akna, nem sokat töpren­gett. — Akkor még nem voltam kommunista. De az orosz tiszt, Viktor Sztyepanov Zepi- hov gárdakapitány szavaiból megértettem, hogy nekünk kell segítenünk, akik rendelkezünk némi szaktudással, ismerjük a ránk váró veszélyt. Mint ak­nász, így lettem 1945 áprilisá­ban tagja az új magyar had­seregnek Pék József, Grósz József és Csigeti István kato­natársammal. Pék József Iha- rosberénynél halt meg, ugyan­ott vált nyomorékká egy rob­banás következtében Grósz Jó­zsef is. Nagybajomba egy kaposvári fuvaros vitte őket. Műszer, or­vosi láda, kötszer ismeretlen fogalom volt akkor, ugyanígy az a fölszerelés is, amely nél­kül e veszélyes munka elkép­zelhetetlen. Társaival szedte az aknát, s amennyire lehetett, óvta az életét. — Később a Sió-csatorna\ térségében, az úgynevezett Je­nő-vonal aknátlanítását végez­tük. Lépni is alig lehetett, annyi volt a különböző akna. Akkor már többen voltunk, sokan vállalkoztak erre a ve­szélyes mesterségre. Egyszer csak irtózatos robbanás, majd robbanássorozat következett be. Én magam is megsebesül­tem, de azzal mit sem törőd­ve rohantam a földön fetren- gő, jajgató társamhoz, Erdélyi József kétgyermekes kőröshe­gyi ácssegédhez. Sebeit in­gemmel kötöztem be, ameny- nyire lehetett, s aztán a közeli vasúti pályatesthez cipeltem. Egy szerelvény nélkül haladó mozdonnyal vittem Kaposvár­ra szinte a saját karjaimban. Sajnos, segíteni nem lehetett rajta, olyan súlyosak voltak sérülései. Kisiván Imre tovább folytat­ta az aknasze­dést. Tízezer­nél többször vállalta az életveszélyt, följegyzései szerint 11149 aknát hatásta­lanított egye­dül. Lőszert és lövedéket pe­ra ismét egyenruhát. Akkor már mint kommunista jelent­kezett a munkásőrségbe, s ma is tevékenyen részt vesz a munkájában. Az Állami Épí­tőipari Vállalat művezetője. Nagy örömére sikerült felku­tatni és levelezést kezdeni a Poltavában lakó Zepihov. ma már nyugdíjas gárdakapitány - nyal. Sokan kísérelték meg, hogy legalábbis hozzávetőlegesen megállapítsák, mennyi aknát telepítettek a német fasiszták a támadó csapatok útjába és a falvakba, hogy így álljanak bosszút a helyben maradó la­kosságon. Van, aki 100 000-ről. akad, aki ennél jóval többről beszél. Talán érdemes ezzel kapcso­latban egy jelentést idézni. Bakai Árpád ezredes, a kapos­vári 41-es kiegészítő parancs­nokság vezetőj e jelentette 1945. augusztus 31-én 906 1945. szám alatt a következőket: »Négy hónapja folyik min­den műszer nélkül az aknasze­dés, embertelen, igen nehéz körülmények között. Folyik az igali, a marcali, a lengyeltóti járás megtisztítása, s más te­rületek aknátlanítá&a is. Négy hónap alatt 106 503 föld alatti és 37 224 föld feletti aknát, ko­csiszám a fel nem robbant tü­zérségi lövedéket, lőszert ha­tástalanítottak, semmisítettek meg az e munkában részt ve­vő katonák...« Szalai László dig kocsiszám­ra szedett ösz- sze és semmisí­tett meg társai­val. 1945 őszén egy robbanás­nál ismét meg­sérült, s képte­lenné vált az idegfeszítő munka folyta­tására, leszere- — Karjaimban vittem a kórházba. lését kérte. (gyógykezelés rencsém — kesergett akkori­ban, De ez már mind a múlté. Az ötvenes évek vé­gén aztán megfogta az isten lábát, amikor az apósa ta­nácsára átnyergelt a bizto­sítási szakmára. Később el­végezte a technikumot, osz­tályvezető lett... De az évek kegyetlenül elbántak wie. A haja kihullt, a szeme táskás lett, és jókora pocakot eresz­tett. Mind a ketten örültünk a találkozásnak. — Gyere, üljünk le — mondtam —, és beszélges­sünk. — Nem lehet — rázta a fejét —, kezelés alatt állok. Azt hittem, tréfál. — Ne bolondozz — mond­tam újra —, üljünk le, mert úgy ráz ez az átkozott kocsi, hogy kettéharapom, a nyel­vemet. — Nem lehet — felelte ko­nokul —, kezelés alatt állok. Csodálkozva néztem rá. — Beteg vagy? — Igen — felelte. — Már három hete kórházban fek­szem ... Az arca valóban, mintha sápadt lett volna, és a sze­mei is olyan furcsán cnUoQ- taiá, — Mi bajod? — kérdeztem együttérző hangon. — Vesekő — felelte eltor­zult arccal, mert az ■ autó­busz kerekei kátyús, elha­nyagolt útszakaszon bukdá­csoltak. — Itt különben is mindenkinek veseköve van — mutatott a körülötte ál­lókra, akik a beszélgetésün­ket hallgatva félszegen mo­solyogtak. — S ezért nem szabad le­ülni? — kérdeztem ámulva. — Igen. Közben újabb és újabb utasok szálltak fel, és las­sacskán elfoglalták az ülő­helyeket. — Bocsáss meg — vallot­tam be kissé együgyűen —, de nem értelek... Elnézően mosolygott. — Az orvosak rájöttek — mondta —, hogy nem kell >minden esetben a beteget megoperálni, ha veseköve van. Az apróbb vesekövek, maguktól is eltávoznak a szervezetből, ha elősegítik ezt a folyamatot. Erre a cél­ra különféle gépeket szer­kesztettek. Van olyan szék, amelyik egy méter magasra is fölemelkedik a beteggel, o rután rázódva visszazuhan. De ezek a gépek nem vál­tatták be a reményeket. A leghatásosabb eredményt az autóbusz hátsó peronján tör­ténő utazással érték el... Egyszerre világosság gyúlt a koponyámban. Milyen os­toba, tudatlan az ember! Folyton átkozódik, ha tö­mött buszon kell utaznia, s kiderül, hogy voltaképpen hálásnak kellene lennie ... — S mennyit kell napon­ta utaznotok? — kérdeztem. — Három órát — felelte. — Mindegy, hogy melyik buszra Száll fel az ember? — Nem. Az orvosok he­tenként megtudakolják, hogy melyik i'onalon vannak < a legrosszabb utak. — S mondd — kérdeztem kíváncsian —, neked hasz­nál ez a kezelés? Mosolygott a tudatlanságo­mon. — Már az első héten meg­szűntek a fájdalmaim — mondta —, és pár nap múl­va haza is engednek ... A szeméből olyan bizalom sugárzott, mint a megszállot­taknak. Boldog volt, hogy beszélhet a nyavalyájáról.. A végállomáson elbúcsú- tam tőlük. Láttam, amint szép sorban, mint jól nevelt kirándulók, felszállnak egy visszafelé induló autóbuszra. Önkéntelenül arra gondol­tam: hogy a találékonyság forrása kiapadhatatlan... Hadnagy József \ •OMOGTINÉPLAP Péntek. 1970. március VL 5

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom