Somogyi Néplap, 1970. március (26. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-20 / 67. szám

Találkozások SOMOGYIAK EMLÉKEZNEK »Milko Bozsilov, a bolgár Zemedelsko Zname főszer­kesztője Ladon fölkereste Éliás Istvánt, akinél mint ha­ditudósító a háború alatt néhány napig lakott.-« A kis házhoz közeled­ve meggyorsította lépteit. Nem vette észre, hogy zuhog az eső, hogy tócsák tarkítják az utat. Csak az alkonyi szürkeségbe burkolózó kaput nézte. És ne­kem úgy tűnt, hogy az utolsó pár métert futva tette meg ... Aztán hangtalanul átölelték egymást. A szikár, magas, het­venhat éves Éliás István és a még mindig fiatalos, csendes szavú Milko Bozsilov. Álltak a lépcsőn, fedettén fejükre hullt a tavaszi eső és egymást ölelő karjaikban huszonöt év várakozása feszült.,. ' — Pista bácsi... — Milko./. (Akkor is alkonyodott. De a nyugalmat hozó sötétség lep­lét cafatokká tépte a lobogó lángot okádó ágyúk torka. Az este nem hozott békét. A föld nyögött fájdalmában, és a ha­lált osztó dübörgés nem szűnt. Az ajtózörgetésre a két öreg összerándult. A félelem nem volt új, talán már régen belé­jük kövesedett. A feltáruló ajtóban egy bol­gár katona. — Szállást kér — fordította Pista bácsi feleségének. — Kérdi, van-e szoba? Az asszony hangtalanul bó­lintott. Nem a szívélyesség, mozdulatait inkább a félelem vezette. A katona jól látta ezt. És értette is — hiszen hábo­rú volt. Mosolyogva, töredez­ve, ami szóval nem ment, azt kézzel igyekezett elmagyaráz­ni: — Nem kell félni... Nem vagyok rossz ember. Eta néni félig magának mo­tyogva valamit, a szobába ment megágyazni. — Mit mond a néni? — kér­dezte akkor a katona. — Á. Semmi, semmi — fe­lelte Pista bácsi —, ne törődj vele! öregasszonyos beszéd...) Nem ez a ház volt az, aho­vá akkor este bekopogott Mil­ko Bozsilov, most mégis — mint akkor — először a szo­bába ment be. Tekintete kör­bejárt, felismerte a régi búto­rokat. A találkozás varázsa nem oldódott. A gondolatok, az emlékek rohanva kergetpz- tek, s a mondatok csak töre­dékké törpülteik. — Elnézést, hogy akkor este kicsit ha-ngosan zöi'ögtem... De hát akkor hangos volt a vi­lág. És már egy képért nyúlt, melyet Pista bácsi szoronga­tott. • —• Johan! — Igen, ő az, János, a fiam. Meg a családja. Most Pécsen laknak, a gépipariban tanít. Milko Bozsilov csak nézte a kÁpet és halkan ismételgette: —• Johan, Johan... (Akkor is bement először a szegényes, egyszerű szobába. Megköszönte a szállást. Aztán újra eszébe jutott, hogy vala­mit mondott a néni. Talán maga sem értette miért, de tudni akarta, mi volt az. Pista bácsi csak húzódozott, aztán az unszolásra csak ki­bökte: — Van nekünk egy fiunk, János. Ö is harcol. De ti most ellenségek vagytok ... — Mint anya kérem — emel­te fel újra szavát Eta néni —, ne harcoljatok a fiam ellen! A katona akkor már min­dent értett, Átölelte a nénit, úgy nyugtatta: — Mi, bolgárok tudunk min­dent. Vigyázunk a magyarok­ra... Nem tudni, hogy a csendes szavak értelme vagy hangsú­lya hatott-e. Annyi tény, hogy amikor dolgait elintézve este hazatért a katona, a szobában virágot talált, a falon ott füg­gött János képe, s ki tudja honnan, az esti békés beszél­getéshez még egy kis pálinka is került... Talán maguk sem tudták akkor, hogy ezen az estén egy olyan barátság született, ame­lyet nenn törölt el sem a tá­volság, sem az idő... És a gyerekükért reszkető szülők csak később tudták meg, hogy négy nap múlva, mikor to­vábbment tőlük a katona, amerre járt, mindenütt kereste a fiukat. Nem , volt hiábavaló ez a keresés. Jánosról, az egyetlen gyerekről, ő, a.katona küldte az első megnyugtató, jó hírt...) — Johan — mondta Milko Bozsilov. És az újra szűnni nem akaró baráti ölelésben szavak nélkül, benne volt az ősz hajú apa késői köszöneté... — Eta néni tavaly meghalt — a csendben koppantak a szavak. — Egy fénykép? Egykettőre került az is, Mil­ko Bozsilov csalk nézte a ké­pet, ingatta a fejét, mintha csak mondta volna: »Hogy el­rohant az idő, szinte hihetet­len, hogy újra itt vagyok. /.« Aztán összekoccantak az aranysárga borral telt poha­rak. Az emlékek, mint az er­dei vízesés, zuhogtak, áradtak. — Emlékszel, mennyit be­szélgettünk? — Mi jól megértettük egy­mást ... — Nagyon megszerettünk téged Eta nénivel. — Szegény Eta néni, vele már nem találkozom ... — Mindig vártalak. Tudtam, hogy egyszer ellősz. Hiszen ak­it or megígérted, hogy el' fogsz jönni... — Johannák írd meg, hogy sok szeretettel üdvözlöm! — Megírom, persze, hogy megírom ... Én tudtam, hogy eljösz. Az idő könyörtelen. Negyed- százados emlékekhez, huszon­öt év történetéhez barátok kö­zött napok kellenének. Kinn-sötét lett. Az eső vi­gasztalanul esett. És a búcsúzó ölelésnek nehéz volt — nagyon nehéz — végét vetni. — Vajon harmadszor talál­kozunk-e? Melyikük mondta — nem tudom. De az a könny, amelyet ott láttam a szemükben, az egyformán volt a barátságé, az örömé és a fájó búcsúé... A csendes faluban megkondult és messze szállt az esti harang­szó. Éliás István fedélen fej­jel ott állt az országúton, és sokáig nézett a sötétbe vesző autó után... Vörös Márta A Vincze. Kustos János, Nagyatád. Cérnagyári munkás voltam a háború alatt, a festődében dol­goztam itt Nagyatádon. Sok mindent el lehet mondani arról az időről, de nem szívesen me­sélek. öreg korára nagyon megviseli az élet az embert, a feleségem is nagyon beteg. Már nyugdíjas vagyok. És ha arra az időre visszaemlékszem, mindig csak a Vincze jut az eszembe ... — Hát, ha arra kíváncsiak, hogy a Nagyatádi Céroagyér hogyan vészelte át a háborút, akkor elég, ha elmondom a Vincze történetét. Aki tulaj­donképpen , jó komám vagy barátom volt, ahogy mondani szokták. Meg főnököm is, mert művezető volt a gyárban. Nagy darab, erős ember volt, piros arcú. Ö mondta nekem, mikor közeledett a front: »Hamarosan megszállnak bennünket, János. A katonák nem szoktak kukoricázni. De nekünk azon kell lenni, hogy itt minden maradjon. Minden a helyén maradjon!... Ez a dolgunk.« Hát mi vigyáztunk is a gyár­ra. A falut megszállták a né­metek, mi pedig telehordtuk a gépházat ölfával. Ügy is nézett ki a gépterem, mint egy fás­kamra. Elhatároztuk, hogy in­nen nem visznek el semmit, amíg mi bírjuk erővel meg ésszel. És megkezdték a németek a visszavonulást. Egyszer teher­autók álltak meg a ház előtt. Magamhoz vettem az egyik raktár kulcsát. A Vincze meg kiszólt, hogy mit akarnak. Ránk fogták a géppisztolyo­kat. Amit el tudtunk rejteni, ah­hoz nem nyúltak. De amit e’ Kiállításból — falumúzeum Képíró Sándor, a sark ad i könyvtár vezetője a korábbi években felhívással fordult a köz­ség lakóihoz, a helytörténeti és néprajzi értékeket képviselő tárgyak begyűjtésére. A községben egy egész kiállításra való anyag gyűlt össze, amelyet állandó jelleggel a múlt évben nyitottak meg. Vezetője, aki a későbbiekben falumúzeummá akarja fejleszteni, is­meretterjesztő feladatot is vállalt, szakszerű vezetést biztosít a kiállításon. . Akkor úgy ezte, futnia kell, lélekszakadva rohannia. Emberek közé akart menni, jó emberek közé. Hogy mondja meg ezt most ennek az egyen­ruhás, csillagos embernek. »Szeretet«, »jó emberek« — ezek olyan szavak, amilyene­ket nem mond ki, amilyene­ket nem mondhat ki. Még so­hasem mondta. De nem futott. Csak fölvet­te a pöttyös szoknyáját, hiá­nyos lakkozású retiküljébe tette az aprópénzt. Még be is kötötte előbb zsebkendője csücskébe. Az Édes már reg­gel óta kint kapált a sárga bajszával. Így nevezte azt az embert, aki az anyjával élt. Óvatosan lépett ki, nehogy észrevegyék. Egy darabig bo­torkált a dűlöutakon, 'cipőjén szürkén ült meg a por. Messze maga mögött hagyta a tanyát, nem nézett hátra, egyszer sem. A kanyarban élesen sí­polt a vonat. Már tudta, mit kell tennie. Mintha nagy tes­K 0 IL te húzta volna előre, trappol- ni kezdett az állomás felé. Talán férjhez mehetett vol­na már, de ez a púp a há­tán ...! Egyszer el is jött ér­te a salakos arcú Horváth, de vén az már, foga is alig. A sárga bajszú erősködött, de ő azt mondta az Édesnek, in­kább a kútba ugrik, de nem megy vénemberhez. Az Édes! Az utóbbi időben háromszor is megütötte. Pe­dig ő már huszonnégy éves, eladó lány! Ez az átkozott púp! Csak ez ne volna! Az arca nem is csúnya, látta a tükörben. Persze az Édest is a sárga bajszú bilalja! A fülkében már ketten ül­ték, Egy idősebb, borostás ar­cú férfi meg egy fiatalabb: csendes, lassú beszédű. Csak később vette észre, hogy hiányzik az egyik keze. Ta­lán ezért olyan szófukar. Hallgatta a két férfi beszél­getését, s mint egér a lyuk­ba, úgy húzódott a sarokba. — Talán megszólítanak majd — gondolta. — Meg kell, hogy szólítsanak! A két férfi a bányáról be­szélgetett. A fiatalabbik in­kább csak bólogatott. Néha nagyot szívott cigarettájából. — Meg kell, hogy szólítsa­nak! — ismételgette magában mániákusan a lány. — Embe­rek között akarok lenni, jó emberek között... . Nem is jutott eszébe, mi lesz ezután vele. Ha ezek megszólítják, majd csak bol­dogul valahogy másokkal is! Az emberek maguk közé fo­gadják. — Meg kell, hogy szólítsa­nak! Igyekezett a félkarúra néz­ni, de arca piros lett. Nagy állomás következett, már lát­szottak szénporos falai. A két férfi készülődött, nagy csattar nással kinyitották az ajtót. Konok pöfögéssel indult to­vább a mozdony. A rendőrségen azt vallotta, hogy két férfi — az egyik fél­karú volt — kötözte kezénél fogva a fülke ablakának r fo­gantyújához. Magában azt is­mételgette: »Meg kellett vol­na szólítsanak!« Amikor elaludt a padra do­bott pokrócon, az Édesről ál­modott, a tanyáról meg az egyhangú napokról. Nyugta­lanul nyöszörgőit. Az egyenruhás, csillagos ember mellette állt, nézte és nem tudta, mit higgyen róla. Leskó László értek, azt vagy tönkretették, vagy vitték magukkal. Cérnát, kisebb gépeket, mindent, amit elértek... »Hogy ne maradjon az orosznak« — mondták Vincze művezetőnek. Az meg dühön­gött. Egy kicsit azért örültünk is, hogy sikerült megmenteni né­hány értékes dolgot. Mert a gyár a miénk volt! Ha nem is tulajdon szerint... Aztán bolgárok jöttek, meg oroszok. A Vincze azt mondta, hogy őket se engedjük be. Amink megmaradt, azt most már megtartjuk, ha a fene fenét eszik, akkor is. Bement a kom­mandóra ... Hogy egy katona se tehesse rá a kezét még a cémaszálra sem! Az oroszok parancsnoka papírt adott ne­ki., Jöhetett is aztán akárki, csak felmutattuk a papírt. Az beszélt. S ha nem volt elég, a Vincze még az öklét is meg­mutatta. Mert erős ember volt. A gyár a mienk maradt! És amikor átvonult a front, elment a Vincze komám. Egy ideig a színét sem láttuk. Talán hetek is elmúltak, ta­lán egy hónap is, mire vissza­tért. Olyan volt, mint a me­szelt fal. De hozott anyagot meg mindent, ami kellett ah-‘ hoz, hogy beindíthassuk a gyá­rat. Mert az volt minden vá­gyunk. lássák. így nem sokat tud elmondani az ember, mert a Vincze komámtól kellett volna kérdezni inkább. Csak ő már meghalt. Pedig milyen erős ember volt! És hogy féltette ezt a gyárat — mégis itt kel­lett hagynia. Ilyen az ember élete. T. T. Április közepén rendezik meg a dunántúli színházak negyedik találkozóját Április 14-e és 17-e között onyolítják le Kaposváron a dunántúli színházak hagyo­mányos találkozóját. A talál­kozó rendező szervei a So­mogy megyei Tanács művelő­désügyi osztálya, a Művelő­désügyi Minisztérium színhá­zi főosztálya, a Színházművé­szeti Szövetség és a kapos­vári Csiky Gergely Színház. Az előadások sorát a vesz­prémi Petőfi Színház kezdi meg április 14-én. este., Arbu­zov Egy boldogtalan ember boldog napjai című darabját mutatják be Sándor János rendezésében. Ezt a győri Ka­tona József Színház bemuta­tója követi: Werfel A Musa Dag negyven napja című da­rabját hozzák el Váradi György rendezésében. A har­madik napon a találkozó új vendégét köszöntik a Csiky Gergely Színházban. Darvas József Szakadék című drámá­ját a Déryné Színház mutatja be a színház húszéves jubi­leuma alkalmából. A darab' rendezője Szalai Vilmos. A hagyományokhoz híven a vendéglátó színház előadása zárja a bemutató sorozatot. Színházunk idei fesztiválda­rabja új magyar dráma, amelynek ősbemutatója ápri­lis 10-én lesz. A darab címe: Tüzet viszek, szerzője Hubay Miklós, a rendező Laczkó Mi­hály. A tervek szerint a bemuta­tókat követő délelőttön meg­rendezik az előadások vitáját Ahogy legelső alkalommal, négy évvel ezelőtt történt, az idei találkozón is kiosztják a legjobb rendezés, valamint a legjobb alakítások díjait. Négy könyv — négy téma MIÉRT ALAKULT ki Olaszországban a fasizmus, milyen politikai előzmények és történelmi adottságok tették lehetővé, hogy először Európá­ban — és a világon — fasisz­ta vezetés és rendszer irányít­son egy országot. É kétes di­csőség az utókor számára min­denekelőtt tanulságos. Ma már elmondhatjuk, hogy a tanulság történelmi, hiszen a példáján és a nyomában kialakuló né­met fasiszta rendszerrel együtt lángba borította a világot. Olaszország csaknem szomszé­dunk, az olasz fasizmus hatá­sa Magyarországon is súlyo­san érvényesült. Érdekes tehát a téma: a fasizmusban mi a speciálisan olasz és mi az ál­talános érvényű? Mi volt si­kerének oka, és történelmileg hogyan mutathatók ki már a kezdet kezdetétől csúfos buká­sának feltételei és okai. Erről szól Kis Aladár tudományo­san és olvasmányosan szer­kesztett könyve: Az olasz fa­sizmus története. (Kossuth Ki­adó.) Baktai Ferenc: Akik mertek... című könyve azoknak a ma- ■gvaroknak tetteit és életét idé­zi. akik Európa-szerte szembe­szálltak a fasizmussal, annak magyar és német-náci változa­tával. Történetekről emlékezik meg és csatákról — hitlerista könyvesbolt robban Párizsban, levegőbe röpül Gömbös szob­ra, a szabadságért harcolnak a horvát-szerb hegyek között. Együtt — egymás mellé rakva, az összefüggéstelen akciókból kialakul az összefüggő kép: há­ború volt az. a magyarság tisz­ta lelkű fiainak, törhetetlen el­lenállása az emberiség létét és érdekeit fenyegető fasizmussal szemben. (Kossuth Kiadó.) NATO — az Észak-atlanti Szerződés szervezetének angol rövidítése. »E négy betű össze­kapcsolódott annak tudatával, hogy Európában olyan impe­rialista katonai tömb működik, amely fennállásának két évti­zede alatt szakadatlanul fe­nyegette a szocialista országo­kat. e földrész és a világ bé­kéjét« — írják a szerzők — Pálfy József és Novák Zoltán — könyvük bevezetőjében. A tömör meghatározás különös időszerűségét jelöli a dátum: 1969-ben volt a NATO megala­pításának huszadik évforduló­ja. A NATO hiisz éve a könyv címe, amely az agresszív ka­tonai tömb múltjának isme­retét nyújtja az olvasónak. (Zrínyi Kiadó.) Egy magyar származású moszkvai diáklányról, Tánya Bauerról szól M. Poljanszkij A felderítő lány című könyve. Csaknem két esztendeig tevé­kenykedett mint a szovjet had­sereg felderítője a németek há­tában. Tudta, hogy bármely pillanatban a fasiszták kezébe kerülhet. Három héttel Minszfe felszabadulása előtt halt hősi halált. A KÖNYV ÉRTÉKÉT mél­tán jelzik Julius Fuciknak be­vezetőként idézett szavai: »Ne feledjetek!... Szorgalmasan gyűjtsetek adatokat azokról, akik önmagukért és értetek haltak meg ... Véssétek az em­lékezetbe, hogy nem voltak névtelen hősök,« (Zrínyi K&f acUx) SOMOGYI KSrCAP Péntek, Ilit, S

Next

/
Oldalképek
Tartalom