Somogyi Néplap, 1970. február (26. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-26 / 48. szám

Termelőszövetkezeti művelődési otthon a csurgói járásban

A MŰVELŐDÉSI intézmények közös fenntartásba vét- tele terén nem mutatkozott eddig semmiféle eredmény a csurgói járásban. A járás művelődésügyi vezetői ennek az okát abban látják, hogy a termelőszövetkezetek csak most

zetnek fontos része a művelődés tartalmasabbá tétele Zákányban. A termelőszövetkezet teljesen átveszi a községi tanácstól a művelődési házi5,*, és vállalja a működéséhez szükséges összes föltétel biza televízió jobb kihasználásával színvonalasabb mezőgazdasági ismeretterjesztés folyjon a községben. Erre szolgál majd a tv-klub.

A művelődési ház nem szorul nagyobb átalakításokra, de az mindenképpen szükséges, hogy a nagyteremből »levágjanak« egy kisebb helyiségre valót, melyet presszónak rendeznek be. A nagyterem építése befejezetlenül maradt, a hidegpadlót föl kell parket- táznd. Már a nyárra is gondolnak Zákányban: a művelődési ház udvarán tánchelyet alakítanak ki.

AZ ÁTVÉTELI szerződésről már csak a járási tanács bélyegzője hiányzik. Felszabadulásunk 25. évfordulóján a csurgói járás egyik községében az első tsz-gondozásba vett művelődési otthon megszületését is ünnepelhetik.

H. B.

jutottak el odáig, hogy a szociális juttatásokon túl a dolgozók kulturális igényeire Is áldozhatnak rendszeresen.

Az első tsz-művelődési otthonnal Zákány község büszkélkedhet hamarosan. Az átvétel kezdeményezője a községi tanács volt Lovrencsics Lajos tsz-elnök egyetértéssel fogadta a tanács indítványát

Az átvételi szerződéstervetosítását Eddig tízezer forintból kellett gazdálkodnia a művelődési háznak; most viszont hamarosan már mintegy húsz-huszonötezer forint lesz a kasszájában. Függetlenített népművelőt alkalmaznak. Az ifjúsági klub, amelyik eddig megfelelő vezető hiánya miatt gyengén működött, várhatóan föllendül. S a könyvtári olvasottság fokozása is cél, akárcsak az, hogy

Autók „kínzóka m rója

//

Bgy-egy gépkocsitípus megbízhatóságáról — a sorozat- gyártás megkezdése előtt —> csak úgy lehet hű képet kapni, ha a kocsi prototípusát minden elképzelhető időjárási hatásnak kitéve vizsgálják. Az egyenlítőtől a sarkvidékig teendő próhatrtak rendkívül költségesek és sok időt vesznek igénybe. Bpoen ezért a nagyobb autógyárak ma már olyan szélcsatoméval kombinált klímakamrákat építenek, amelyekben a legszélsőségesebb hatások is előálh'thatók.

A Volkswagen! gyár központi kísérleti állomásán létesített klímakamrában a for- gókorangon álló, vizsgálatnak alávetett gépkocsi négy kereke egy-egy végtelenített szalagon nyugszik. A klímaberendezéssel mínusz 40 és plusz 50 C fok között bármilyen hőmérséklet előállítható, a szélcsatorna turbóventillátorával pedig akár orkán erejű légmozgás is előidézhető. A szélsőséges hőmérsékleti és aerodinamikai viszonyok közt a működő motor, a futómű, az erőátviteli és fékberendezés viselkedését éppúgy műszerek vizsgálják és regisztrálják, mint a kerekekre és a karosszériára ható erőket. Ezalatt egy

elektronikus számítógép

nyomban fel is dolgozza az adathalmazt — a mérési eredményeket.

A szélcsatorna »szíve«.

A falu, ahova a két tank bekanyarodott a bekötőútról, a domb nyerge köré nyújtja utcáit.

Andrej és Vlagyimir azt a feladatot kapta, hogy hajtsanak a bekötőútra, és álljanak a falu közepén a következő parancsig. A templom előtt megállt a két T—34-es. Kör- beforgott a két acélcső. Csend volt a faluban, csak néhány tyúk káricált a szemétdombon, felriasztotta őket a dübörgés. Az irányzék még egyszer körbejárt, de lassabban, mint az előbb.

És egy vártaira Vlagyimir hirtelen elhatározással kidugta a fejét. Aztán egy idő múlva Andrej is. Egymásra néztek. Délidő volt, és kora tavasz. Gyenge volt a nap még, de élesen rajzolódott a frissen szikkadt földre minden árnyék.

— Cseloveki? — kérdezte Andrej Vlagyimirtól.

Vlagyimir vállat vont, ami azt jelentette, hogy nem tudja hol vannak az emberek. Az emberek ugyan hallották a kérdést, legalábbis azok, akik a templom közelében laktak. És azok is asszonyok, gyerekek meg öregek voltak.

A néhány perc alatt a falu egyetlen nyitott fül volt. Tulajdonképpen a fül volt az egyetlen emberi szerv, amely normálisan működött, mert a kezek és a lábak inkább remegtek. Még a házak fedele is reszketni látszott, amikor a két acélcső végigjártatta rajtuk sötét tekintetét.

Aztán kidugta a fejét a harangozó, akit félkegyelmüsé- ge miatt hagyott meg a hivatalában a háború.

Vlagyimir ráemelte a géppisztolyt:

— Nyemckie?! Nemet... nemet... van falu nemet?

— A német elment — felelte a harangozó. — Nincs.

A tankban ülők vártak még egy kicsit, aztán kimásztak. Aiidrej és Vlagyimir nekitámaszkodtak a lánctalpaknak, és élvezték a napfényt. A harangozó egy ideig nézte őket, aztán felballagott a toronyba, és elkezdte húzni a delet.

Szinte egyszerre kordult meg Andrej és Vlagyimir gyomra.

— Biztosan sokat késik a tábori konyha — gondolta Andrej.

Gondolatát kitalálta Vlagyimir.

— Pedig jó lenne ebédelni — vélte Vlagyimir.

És ezt helyeselte Andrej.

Így tehát beléptek a szemközti ház kapuján. A tanító ételt tett az asztalra, remegett a keze a pápaszemes öregnek.

— Ucsityel — rebegte, amikor beléptek.

— Beszél oroszul? —- kérdezte Vlagyimir.

Az öreg nemet intett.

— És németül?

A tanító ismét megingatta a fejét. Pedig beszélt, csak jobbnak látta nem fitogtani német nyelvtudását.

Ebéd közben aztán hirtelen megszólalt Vlagyimir:

— Bitte Wasser!

Az öreg hirtelen mozdulattal megmerítette a poharat. Egyszerre nevetett fel a két katona.

—• Miért fél? — kezdte a beszélgetést németül Andrej. — Az én apám követségi tolmács volt, tőle tanultam a nyelvet, ö pedig hadifoglyokat kísért — intett Vlagyimir felé — tőlük tanulta.

— Mikor inentek el a németek?

Három napja — felelte a tanító.

— Ti még azt tanítjátok, hogy van isten. Igaz? — kérdezte Vlagyimir, és nem törődött a másik rosszalló tekintetével. — Nálunk az iskolában azt tanítják, hogy nincs. Én is azt tanultam, és én is butaságnak tartottam a papok meséjét. Aztán mégis gondolkodni kezdtem rajta... A háborúban ... Azért valami mégis lehet.

— Bolondokat beszél — vágott közbe Andrej.

— Miért? Te egy éve jöttél el a főiskoláról, de én negyvenkettő óta harcolok. Aztán a tanító felé fordult:

NEGYVENÖTÖSÖK

M

ióta csak az új világot építjük szabad hazánk földjén, mindig varázsa, jelentősége volt a szónak: negyvanötösötk. Hiszen mindenki tudja, hogy ez a fogalom azokat a bátor, erős hitű embereket jelenti, akik szabadságunk születésének esztendejében léptek be a pártba.

Negyedszázad telt el azóta, s most, az évfordulóra készülődvén, meghatottan érezzük, hogy a fogalom jelképpé nőtt. Egy történelmi tettekben, küzdelmekben gazdag negyedszázad gondjai, alkotásai sűrűsödtek benne.

Hiszen ők voltak — a negyvenötösök —, akik annak idején a nagy munkát elsőként kezdték, ók voltak — a régi, illegális harcosok nyomában — az új élet megteremtésének pionírjai, akik először ismerték fel a tennivalókat és elsőként vállalták az új haza felépítésének terheit, kockázatát.

Építeni! — Ez volt akkor az első számú teendő. A romok helyén életet, munkát, biztonságot teremteni. Hiszen fedél sem volt az emberek feje fölött. S nemcsak a Dunába ros- kadt hidak, az üszkös házfalak, a kiégett gyárak lehelték a reménytelenségeit, hanem az emberek tekintete is. Egy értelmetlen, vesztett háború után, a halottak százezreit gyászolva, Hitler utolsó csatlósának bélyegével homlokán a magyar nép nem tudta, milyen sors vár rá, s még kevésbé azt, hogy merre tartson. Most negyedszázad múltán az akkori legbizakodóbbak is úgy emlékeznék, hogy ötven esztendőnél kevesebb idő alatt el sem tudták képzelni a sebek gyógyulását. S akkor álltak csatasorba ők, a negyvenötösök, hogy szembeszálljanafc a reménytelenséggel, hogy a kétségbeesés helyett munkára, a gyötrő önvádaskodás helyett a helyes önismeretre és a jövőbe vetett bizalomra serkentsék népüket.

A

nélkül, hogy a közös felelősséget kisebbítették volna, iparkodtak meggyőzni az embereket arról, hogy nem a nép volt a csatlós, hanem a Horthy-klikk. S hogy a mi népünknek sohasem volt semmi elszámolni valója — sem szovjet Oroszországgal, sem a haladás más erőivel. S hogy ez a nép mln— A bátyám ezredes északon. Én szakaszvezető vagyok. A bátyám is azt mondja, amit Andrej. De neki sem hiszek teljesen. Valami van, ami megóvja az embert.

Andrej megint közbeszólt:

—- Az csak szerencse, szerencsés véletlen.

Vlagyimir legyintett, aztán folytatta tovább.

— Egyszer felderítésben voltam Sztálingrádnál egyik társammal. Szembe jött a járőr, a németek. A társamat lelőtték.,. Nekem őket sikerült. És megint Sztálingrádnál. Akkor már belülről védtük a várost. Beszorultunk négyen egy pajtafélébe. Mondtam a többieknek, hogy törjünk ki. De nem akartak. Egyedül futottam ki... Kaptam is egy repeszt a Páliamba. De a pajtát néhány perc múlva belőtték lángszóróval. Ez is véletlen, igaz? Szerintem nem. Ahogy ott hasaltam a fal tövében, és hallottam az ordítást a fészerből, tudtam, hogy valami megóvott engem. — Belenyúlt a

zsebébe, és egy kis tenyérnyi nagyságú orosz szentképet, egy ikont vett elő. — Az anyámtól kaptam. Akkor mosolyogtam rajta, de azóta tudom, hogy valaminek lenni kell. Emlékszel, Andrej, mikor Debrecennél ti a középső osztagban voltatok? Mi hárman biztosítottuk a jobbszárnyat. A két másikat kidig tudta tennivalóit, ha helyes utat, jó példát mutattak neki. S ők vállalkoztak a példamutatásra. Többségükben egyszerű emberek — munkások, parasztok, értelmiségiek.

Akkor a lelkesedés lázában talán nem is tudták pontosan, hogy milyen nagy tettre vállalkoztak. Csak azt tudták, hogy az élen kell járniuk. Hogy éhesen, rongyoskodva is fürgébben kell forgatniuk a romeltaikarító csákányt és lapátot, mint a többieknek. S forgatták becsülettel, amíg csak helyre nem állt a rend, meg nem indult az élet vérkeringése. S akkor jöttek a nehezebb tennivalók. Építeni az újat, megteremteni azt a világot, amely csak képzeletükben ólt, de gyakorlatuk nem volt, nem is lehetett az építéséiben. Sokan közülük gyárak, hivatalok, kisebb-nagyobb közösségek élére kerültek.

B

onyolult tennivalók várták őket. Másoknak a munkapad mellett kellett képviselniük az új erkölcsű, új ritmusú társadalmi rendet. Tőlük kértek választ munkatársaik a gyötrő kérdésekre. A külső és belső ellenség is őket támadta elsősorban, őket akarta kikezdeni és lejáratni. Politizálniuk, érvelniük kellett, ismerni a magunk és ellenfeleink szándékait. S helytállni, mindig helytállni, a legnehezebb helyzeteikben is.

Ehhez a munkához már nem volt elég a hit, a meggyőződés. Tudás, műveltség kellett. Olyan művelt, okos kommunisták sokaságára volt szükség, akik nem csupán a szívükben hordják az újat, hanem szakmailag, tudás dolgában is felkészültek a tennivalókra. A

harcos élgárda tehát fegyverei közé sorolta a könyvet is. Felnőtt emberek, ősz hajú ás fiatalabb negyvenötösök sokasága kezdett tanulni.

Ezt a megfeszített munkát nem mindnyá jan bírták. Akadt közöttük olyan is, aki a rárótt feladatok terhe alatt sok tanulásra, diploma szerzésre nemigen gondolhatott.. Aki kettő-három helyett — a tanulók helyett is — dolgozott, s a mindennapi tettek nagy iskolájában vizsgázott jelesre. Sokszor kellett vizsgázniuk, és sok volt a buktató. A többség mégis helytállt, becsülettel, mert a párt és a nép iránti hűség volt az iránytűje.

Nem voltak különös emberek, nem műveltek csodákat. Tévedtek és hibáztak is, mint mások. Egy valamiben mégis többek voltak az átlagosnál. Mindig, minden helyzetben volt tartalék hitük és erejük a megújulásra, a hibák felismerésén* és kijaví+ósára.

N

em mindnyájan bírtak a lépést a súlyosbodó tennivalókkal. Akadtak közöttük méltatlanok is. De a többség becsülettel tette, amire képes volt. Dolgozott, harcolt a jövőért, munkálta az új, a művelt, fiatalabb nemzedék útját. Nevelte a fiatalokat, hogy méltóan vehessék át a forradalmi stafétabotot. Oroszlánrészük van abban, amit a negyedszázad alatt megteremtettünk. S bármilyen poszton, munka vagy pihenés közben érje is őket a huszonöt éves «•forduló, megbecsüléssel, tisztelettel hajtunk fejet tetteik előtt.

K^kesdi Gyula

4 kakukkos óra

Rég kiment a divatból, de azért még akad olyan ház, ahol e kedvéit madárhang jelzi az órákat. Mint például az alábbi történet hősének lakásában is.

Kedves, megszokott tárgy, még a szüleitől örökölte. És pontosan teljesíti feladatát. Az eset után azonban legszívesebben túladott volna rajta, ha felesége meg nem védi haragja ellen.

lőtték. Engem nem. Ez gondviselés. Hidd el!

— Szerencse! Mondom, hogy csak szerencse. — ismételte konokul Andrej.

A tanító pedig mintha elfeledkezett volna a félelemről. Mosolygott a két fiatal katonán.

Aztán megjött a parancs—

A kora tavaszból kora nyár lett, és a tankok lánctalpainak nyomát elmosták az áprilisi esők. A faluba visszatértek már a férfiak is (már aki visszatért), és az ekék mély, sötét csíkokat húztak a határban. A gyerekek hangos nevetéssel tódultak ki az iskola kapuján. Ismét dübörgés verte fel a falu csendjét. Hat tank kanyarodott be az alsóvégen. Nyitott toronnyal. Katonák integettek a gyerekeknek. A tanító önkéntelenül is hangosabban beszélt.

— Vége a háborúnak.

Aztán az egyik tank hirtelen megállt. Kikanyarodott a sorból, és egy fiatal tiszt ugrott ki belőle.

— Ucsityel! — kiáltotta, és odafutott az öreghez.

— Andrej! — megölelték egymást.

Az öreg a tankok felé nézett. Aztán megkérdezte:

— Hát Vlagyimir, hol van? Hazament már?

Andrej lehajtotta a fejét, és nagyon csendesen mondta:

— Vlagyimirt kilőtték... Berlin alatt

Tröszt Tibor

A nevezetes nap estéjén, ugyanis a kakukkos óra gazdája (ahogy ez néha előfordul) kissé kimaradt a barátaival. És amint éjfél után hazaért, természetesen csendes, sötét lakás fogadta. Óvatosan nyitott be. Nem csattant a zár, nem nyikorogtak az ajtók, nem botlott meg semmiben, így a legkisebb zajt is sikerült elkerülnie.

Éppen vetkőzni akart, amikor mocorgást hallott a felesége ágya felől. Rémülten állapította meg, hogy élete párja a jelek szerint felébredt vagy talán még el sem aludt

Lélegzetét is visszafojtva várta a szokott kérdést; »Hány óra, Lajos?«

Mert mindig ez a feleség első szava ilyen esetekben. Mintha épp az lenne a legfontosabb dolog a világon, így éjnek idején.

De az asszony egyelőre hallgatott. A feszült csendben azonban megszólalt helyette a kakukkos óra:

— Kakukk!

A férj a másodperc tört része alatt határozott, és az egyetlen madárhang után, a szabályos ritmust tartva híven utánozta az óra jól ismert jelzéseit: kakukkolni

kezdett... összesen tízet.

Ideges volt, igaz, de azért meg volt elégedve önmagágával. Valaha, gyermekkorában sokat utánozta az óra hangját, és úgy érezte, most is tökéletesen sikerült. Na! Most már megkérdezheti az asszony,, hány órakor jött haza! Hallhatta: mindössze tizenegy volt. Két órát sikerült letagadni a kimaradásból.

Elégedetten kezdett vetkőzni. De az ingét sem húzta még le, amikor a felesége felkattintotta az olvasólámpát és megállíthatatlan kacagásba kezdett. Aztán némi szünethez jutva diadalmasan megjegyezte:

— Lebuktál, Lajosként! Hiába, a kakukkolást még sokat kell gyakorolnod!

A »lebukás« óta baráti körben azóta is szólásmondássá vált a társaságban a türei- meöankedők leintésére:

— Mit idegeskedsz? Majd te is hozzákakukkolsz tizet, mint az egyszeri ember.

P. L.

SOMOGYI NÉPLAP KC

Csütörtök, 1970. február 86. IjSfl