Somogyi Néplap, 1970. január (26. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-01 / 1. szám

J ocek tizenegyig ott lábatlankodott a konyháiban, rakos­gatta a mosatlan edényt, beocelődött a konyhaián,nyal meg a sza­kácsnővel. Baborogatta a szennyesvödörbe az ételma­radékokat: cserébe kapott egy jó tányér kocsonyát meg egy adag disznótorost; for- callt bort kortyolgatott, s be­belesett a konyhaajtón a te­rembe. Cserbtintgetve nézte a táncoló vendégeket. Színes szerpentinek csüngtek a bar­nára pácolt gerendákról, lámpionok világítottak; a pincérek fehér kendőbe bur­kolt pezsgős palackokat vit­tek az asztalokhoz az éjféli koccintásra. Tizenegy tájban friss leve­gőre vágyott, -kisétált a mé­ned ékl áz mögé a hóba, el­került az istálló felé, ben-é- íett a lovaira. A lovak fel­horkantak. Jocek dünnyögve megcsapdosta a farukat, megvakargartta a nyakukat dús sörényük alatt, s vetett elébük egy kis szénát. — Na, hogy nektek is legyen szilveszteretek! — mondta. — Odabenn nagy ám i mulatozás! A hegyoromról süvöltve vágott le a szél, finom por­havat hordott, beverte az istállöajtón. Jocek odaállt elébe, behunyta a szemét, úgy szippantotta be a jóleső Ilid,eget. Kinn valaki járkált. Jocek figyelte, hová kujto- rog az a fekete alak a bokáig érő hóban. Valamelyik ven­dég lehetett, csak úgy haja­donfőn, felsőkabát nélkül tip- ródott, bekukkantott a fás­színbe, aztán körbejárta a házat, s megint előbukkanta gondnoki lakás kertjénél. Jo­cek addigra már ott termett előtte. A férfi megtorpant. — Nicsak! — mondta a férfi vidáman. — Maga az, aki felhozta a csomagjainkat ide a szánnal? — Csak én lehetek az — bólintott Jocek —, mivel­hogy itt más fuvaros nin­csen. — Hát akkor, boldog új­évet! — mondta a férfi. — Köszönöm, kérem, de még nincs éjfél. — Annyi 'haj legyen. — A férfi nézegette Joceket, ci­garettát kotort elő a zsebé­ből, megkínálta az öreget is, rágyújtott. , — Be kéne menni ám — mondta Jocek bizonytalanul —, mert megfázik itten. Meg aztán mindárt koccintani is kel!. A férfi meggörbedt háttal tipródobt, szívta a cigarettát erősen. Negyven éves lehetett, bar­na ember; .kissé püffeteg ar­cán látszott, hogy szereti az italt. — Idefigyeljen ■— mondta Joceknek. — Volna egy ké­résem. — Hát csak tessék — biz­tatta az öreg. — Magénak van itt valami szobája, nem? — Hát van, itt lakom én. — Nézze, adok én magá­nak egy százast. — Már vet­te is elő. összehajtogatott százas volt, nyújtotta az öregnek. — Nem kérek érte m.ást, csak annyit, hogy éj­félkor engedjen be a szobá­jába egy órácskára. Csak egy órácskára ... Engem, meg... szóval egy hölgyet. Nem lesz semmi baj, csak egy órács­kára... Na? — Nemigen szeretem én az ilyet — mondta Jocek. De a százas már ott volt a markában; a férfi meg be- lékarolt, húzta magával. — Na, mutassa csíak, mer­re kell menni! Nyitva hagyja az ajtót, aztán csak ennyi az egész. Jocek kiszabadította magát a karolásból, elővette zsebé­ből a madzagon csüngő kul­csot. — Erre jöjjön... De baj ne legyen ám belőle! Mért én itten nem csinálhatok ilyet. Ha megtudják... — Nem, nem — mondta sietve a férfi. Nevetett, hátbaverte Jo­ceket. — Nem lesz semmi baj, öregem! A vendég a főbejárat felé sietett, ahol az étterem ab­lakain kivetülő fény színes­re festette a havat. Jocek visszaballagott a konyhába. Már kezdett megmelegedni zsebében a százas. Jókedve kerekedett neki is, elcsent agy csülökcsontot, szopogat­ta a maradék füstölthúst; az­tán megint a teremajtóihoz settenkedett. Tekintetével ke­reste a férfit, hogy hadd lás­sa. miféle nővel akar meg­szökni az éjféli sötétből. Meg is találta a férfit, egy közeli asztalnál ült többed- maigával. Jobbján egy szőke nő nézte szótlanul a nevet­gélő társaságot, s leginkább a férfi balján hangoskodó fe­kete lányt. Jocek nem tudta, a két nő közül melyik sur­ran majd be a szobába. A férfi mindkettőhöz egyaránt kedvesen beszélt, töltött a poharukba, koccintott velük A menedékház gondnoka figyelte az órát; egy perccel éjfél előtt leintette a .zene­kart. Zsivaj támadt, izga­tott nyüzsgés; pukkantak a pezsgősdugók. Aztán a gond­nok az előkészített rézmozsár­hoz ugrott, és kongatni kezd­te a ti zen-kettőt. Pohár csen­gett, kacagások szálltak. Aztán világos lett újra, és megszólalt a zene. Csak ekkor kapott észbe, hogy megkeresse a férfit. Nem lát­ta sehol. A ■ társaság elosz­lott, táncoltak tálán; sem a szőke, sem a fekete nő, sem a többiek nem voltak már az asztalnál. Jocek — csiz­mában. kord kabátban — ácsorgóit egy kicsit a fény­ben, aztán elálmosodott; el­szédítette a zaj, a zene, a tánc forgataga. A konyhában megivott még egy pohár maradék bort. ■»Letelt az egy óra« — gon­dolta, s ő mehet már lefe­küdni. Hajnalban befogott, menni kellett a központi menedék­házba a napi fuvarért. A de­rengésben elindult. Már el­állt a szál. a fákon, bokro­kon jégtüskék meredtek szél­iránt. Csend Volt, a szürke ég havat hullatni készült. S a csendben hallani lehetett va­lami neszt, oldalról, a fák alól. Jocek kiszabadította fü­lét a bunda gallérjából. Hall­gatózott. A nesz már egészen közeli volt, s Jooek egy nőt látott a fenyők alatt, zöld anorákban, csizmásán tapodta a havat. Fején nem volt sapka, szőke hajára hó hullott az ágakróL Megpillantotta Joceket, meg­állt. — Kéremszépen — szólt kimerültén —, a kisvasúthoz megy? — Oda igyekszem — mond- .a Jocek. —* A központi ház­ba. — Elvinne? — A nő már odabotorkált a szánhoz, be­lekapaszkodott az oüdaldesz- kába. Jooak most már meg­ismerte. Ott látta az éjjel a férfi mellett az étteremben. Fejébe szökött a vér, csak intett zavarában, hogy száll­jon fel. — A gondnak megmondta volna, hogy lemegyek a vasútihoz —- mondta, miután elindultak. A nő kimerültén kupor­gott mellette. Most megrázta a fejét: — Nem tudtam, hogy el akarok jönni. — Még csak nem is mond­tam magának, hogy boldog újévet! — nevetett Jocek. — Illett volna ... Ránézett a nőié, s meg­döbbent: könnyeket látott a szemében. — Nocsak — mondta. — Nocsak... — 0, Istenem! — sírta el magát a nő. — Nem lehet igaz! — Észío-ekapott, szipog­va megfogta Jocek karját. — Ne haragudjon, bácsika, nem akarom elrontani a kedvét, inkább leszállók, el­találok én gyalog is ... — Hogy itt fagyjon meg nekem az úton? — morgo­lódott Jocek. — Bár megfagynék! Bár meghalnék... — Ne mondjon már ilye­neket, kedves! — Jocek meg­suhintotta, ostorával a lova­kat. — Üi év, új esztendő; ilyenkor vidámnak kell len­ni ... — Vidámnak? — sírta el magát újra a nő. — A férjem — mondta halkan — felhozott ide. Szil­veszter ... Azelőtt mindig kettesben vártuk az éjfélt, otthon... — Maga csak úgy ott­hagyta most? — kérdezte szorongva Jocek. A nő halkan felnevetett: — M*g alszik. H evetett, aztán rábo­rult Jocek vállára, a csontos öreg vál­lába verte a hom­lokát, és nevetett. — Micsoda illúziók! Micso­da illúziók!... Hirtelen felegyenesedett. — ö, én, maga, a másik .., mindenki ... idegenek va­gyunk. Érti ? Idegenek ... Jocek riadtan, hűlt fejjel, hűlt tekintettel nézte a fe­hér erdőt, a fehér világot Szakonyi Károly: ÉJFÉLKOR A (Szlovák György rajza) BODÓ BÉLA: Ajánd Egyik ba stem meséli. A bará­tom festő, de olykor muzsikál is. Vivaldi, Bach — szépen hegedül. Vagyis azt kell mon­danom, hogy van fantáziája, képei élénkek. Tehát ő me­séli: — A feleségem, hiszen is­mered, kedves, halk szavú, egyben igen határozott te­remtés. Tíz éve vagyunk há­zasok, és soha még egy ko­moly nézeteltérés nem volt közöttünk. Persze ez is hatá­rozott természetének köszön­hető. Vagyis amit elha árcz, az úgy is lesz, engedékeny természetem következtében. Köztudott: adni még sokkal jobb, mint kapni, különösen az én esetemben, hiszen mód­felett. kedvelem a felesége­met. Vagyis lehoznám neki a csillagokat az égről, előzetes kőmiriták bemutatása után. Mert nem mindegy: milyen csillagot! Álljon jól kék sze­méhez, göndör hajához, száj­rúzsához, és mit tudom én . .. Nem tud örülni akárminek, s ez roppant megnehezíti a helyzetemet. Mit vegyek ne­ki, aminek láttán nyakamba ugrált, úgy örül? Még emlékszem a fikusz históriájára. Néhány éve tör­tént. Megleptem egy cserép fikusszal. Halkan köszönte, valahogy úgy, mint amikor felveszem a földről, amit vé­letlenül leejtett. Se hideg, se meleg köszönés, hivatalos kö­szönet, amelytől méregbe gu­rul az ember ... Két hét múlva volt Szilvi néni nevenapja, elvittük neki a fikuszt ajándékba. A néni nagyom megköszönte, azután — amint sok havi magánnyo­mozásom kiderítette — a kör­veti orvosának adta. A kör­zeti orvos valamiért elaján­dékozta a szegény fikuszt egy masrzek asztalosmesternek, aki valamit enyvezett neki. A maszektól (több áttételben) eljutott a növény Kricsmi- rekhez, feleségem hivatalbeli kollégájához. Egyszer aztán a Kricsmirek házaspart meghívtuk vacso­rára. S mit hoztak? Persze, a fikuszt, amelyet én vettem a nőmnek. Amikor Kricsmirek kicsomagolta a zizegő selyem- papírból, határozottan felis­mertem a vándorló fikuszt Alsó levelei furcsán ferdén nőttek, groteszk hármasban. Feleségem annakidején, ami­kor tőlem kapta, azt mondta, olyan bohémes a fikusz rosz- szul nőtt leveleivel, mintha hunyorogna ... Hát mit vegyek ajándékul a feleségemnek? Ki kellene nyomozni. Retikül? Ravaszkodtam, — Kovácsnénak olyan szép fekete retikülje van — mond­tam —, szebb, mint a te bar­nád. — Igen — felelte —, akkor bizonyára Kovácsné is job­ban tetszik neked... Még nyomoztam, de ered­ménytelenül. Kis zsebkendők, új villanyvasaló, kölni. Meg­buktam! Kiderült, hogy van neki ez is, meg az is. Jól jár­tam volna a villanyosaiéval, abból kettő is van fennható­sága alatt. S már türelmetle­nül, hiszen szorított az idő, egyszerűen megkérdeztem. — Hogy mit vegyél nekem — mondta —, egyszerű. Végy egy delfint! Igen, delfint... vagy várj, mégse, inkább egy szép, magas tornyot. Vagy ha nem kapsz, valamelyik Duna­iadat! Na ugye? Delfint, tornyot, hidat nem lehet venni. Hát nvt csináljak? Mivel lephet­ném meg, mivel szerezhetnék neki nagy örömet, minek lát» tán ugrana a nyakamba? örö­met szerezni milliószor nehe­zebb, mint bánatot okozni, s az örömszerzés áz örömszer­zőnek talán még nagyobb öröm. Hosszan fejtegettem ezt — az örörhbumeráng na­gyon is létezik, csak hozzá kell nyúlni... Ez tavaly tör­tént, s nem tudtunk meg­nevezni ... így érkeztünk el az ünne­pekhez. Ott a karácsonyfa, nem tettem alaja semmit, ami feleségemnek való lett volna. Aztán megpillantottam egy nagy fehér skatulyát. — Mi van benne? — Meglepetés — mondta a feleségem. — Nekem? — Neked. Megcsókoltam a kezét. S kezdtem rosszul, érezni' ma­gam. Igen, ebben a fehér do­bozban van az én megszégye­nítésem: az, hogy ő vett ne­kem ajándékot, én pedig nem vettem neki semmit. — Nem nézed meg? — kér­dezte. s felém nyújtotta a dobozt. — Még nem — válaszol­tam. Arra gondoltam, leroha­nok az utcára, feltörök egy kirakatot, hazaviszek több tu­cat zsebkendőt, egy hektoli­ter kölnit, ötven villanyvasa­lót. Hiszen csak megszégyení­tésemet akartam megsemmi­síteni, a kárt megtérítem, most adtam, el egy nagy vász­nai ... — Na, nyisd ki már! — szólt rám a feleségem. Dobogó szívvel nyúltam a doboz után. Jó, ne javítson ki, tudom, hogy míg él az. em­ber, dobog a szíve, de most nagyon dobogott. Aztán ki­nyitom a dobozt. Mit gondol, mi van benne? Megmondom, úgysem találja ki. Egy pár gyönyörűséges fekete lakkci­pellő, kis masnikkal, enniva­ló női cipellő . . . Nagyon os’oba képet vág­hattam, mert feleségem gyor­san hozzámsimult: ' — Tudom, hogy nagyon szereted, ha szép homijaim vannak. Ennek a cipőnek nem tudtam ellenállni. Meg­vettem, hogy örülj neki. — És örült? — kérdeztem a bm a 11. — örültem — felelte —, s tanultam belőle. Az idén há­rom szép nyakkendőt vettem, hasonló elgondolások alapján. De azért — tette hozzá — volt egy kis csokoládé, kölni, és más apróság js. SÓLYOM LÁSZLÓ: Ezerki/encszázhetvenet írunk A házigazda a villanykap­csolóhoz osont, gyors mozdu­lattal lekattintotta, és beleri­koltott a sötétbe: Boldog új évet! Pillanatnyi áhítatos csönd után kitört a szokásos hang­zavar: Éljen! Szabad a csók! Az egyéni megnyilvánulá­soknak ebbe a kavargásába egyszeresük váratlanul közé recsegett kimérten, józanul Precíz Péter: — Engedelmei, hölgyeim és uraim, de még három perc hátra van! — Azon ne múljék! — Kicsire nem nézünk! Így és hasonlóképp hur­rogták le az okvetetlenkedőt a szellemes vendégek. — Engedelmet, mégis...! — erélyeseden a lárma fölé Precíz hangja, s miközben gyufát lobbantva a kapcsoló­hoz lépett és újra fényt va­rázsolt a szobába, megállt ott, az ajtó mellett, és fejét kicsit féloldalt hajtva, emígy szónokolt: — Engedelmet kérek, de meg kell, hogy értsetek! En ugyanis elhatároztam, ennek a szép kérek hetvenes évnek első pillanatában, vagyis pontban nulla óra nulla perckor új életet kezdek. Épp ezért nem közömbös szá­momra, hogy ide vagy oda két-három perc. Javaslom tehát, hogy hívjuk föl a pon­tos időjelzést, s az ott el­hangzott közlés szerint rög­zítsük óránkat, majd ... — Mire vártok? — jött át a másik szobából a háziasz- szony hangja, majd utána személyesen ő maga is. — Már rég elmúlt éjfél. Így járnak azok, akik nem nézik a televíziót! — Ez az én formám! — sóhajtott föl Precíz. — Ezért nem tudok én soha új életet kezdeni, mert mindig elmu­lasztom a nulla óra nulla percet. A házibuli után egy kis budai vendéglőben folytattuk az új év ünneplését néhányan a társaságból. Tekintve, hogy — relatíve — én voltam a legjózanabb, én vállaltam hajnal felé a számla kiegyen­lítését. A főúr első kézemelésemre ott termet, és bemondásom alapján sebesen írta a szá­mokat a blokkra. Mikor a végére értem vallomásomnak, körülnézett az asztalon, vál­tott néhány bizalmas szót a pincérrel, majd így szólott: — A nyolcadik palack Leányka bontatlan, úgyszin­tén érintetlen két kis üveg ásványvíz, s a halászléből, amit kettőben szervíroztunk, csupán egy adag. Olyan ellentmondást nem tüfő határozottsággal mondta ezeket és oly gyorsan kerekí­tette a közben összegezett számla végére a visszárukból nyert levonandókat, hogy nem is próbáltam vele vitat­kozni. — Négyszázhatvanhét fo­rint harmincöt fillér! — kö­zölte, és átadta a számlát. Előkotortam öt darab pi­rosat, kezébe olvastam, és biccentettem: »Köszönöm«. — De, uram! — háboro­dott rám sértődötten a főúr, és az utolsó ötfilléresig elém számolta a visszajáró pénzt. — Mert smucig vagy! — súgta a fülembe Kocogi ba­rátom és egy százast csúszta­tott a főút markába. — De, kérem! — kapta el kezét a főár, mintha a tűz ér­te volna. — Ezerkilencszáz- hetvenet írunk, ha nem tet­szene tudni! — Evvel hátat fordított, és ott hrgyott min­ket a megszégyenülésben. Kitámolyogtunk az utcára, ahol magukat kínálva sora­koztak a taxik, minik és maxik, Volgák és Fiatok. Koccgi barátommal kettes­ben egy Fiatba szálltunk. Előbb őt fuvaroztuk haza, s így megint rám maradt a fi­zetés. Kapunk előtt, amikor kiléptem a kocsiból, az óra harminchárom forintot muta­tott. Elővettem két húszast, a sofőr kezébe nyomtam, és »Boldog új évet!« mondván bevonultam a már nyitott kapun. — Halló! — kiált utánam a sofőr. Megtorpantam, megfordul­tam. Akkora már ott állt előttem a huzatos kapualj­ban. — Uram, ha nem tudná, ezerkilcncszá-hetvenet írunk! — kiáltott rám fölháborodot­ton, és markomba nyomta a visszajáró hét forintot. ( Bámultam a távozó sofőr Uftán, s láttam milyen nemes, büszke fejtartással száll ko­csijába; egy dühös pVlantást vet még felém, majd beránt­ja a kocsi ajtaját, hogy csak úgy csattan. Erre a csattanásra ébred­tem föl az új esztendő reg­gelén. 8 SOMOGYI NÉPLAP Csütörtök, 1970. január 1.

Next

/
Oldalképek
Tartalom